Madar (Modrany) a szlovákiai Komárom közelében, attól északkeletre fekszik "Almás s Neszmély iránya között [...] Virt, Bátorkeszi, Mócs körbevevői körül". Ezt Édes Gergely (1763-1847), a falu szülötte mondja Madarról kiadatlan életrajzi eposzában. Ha az almásneszmélyi Sertésvölgy fölé magasló római őrtoronyból tekintünk át a Dunán, meg is látni tiszta időben Madar sziluettjét Marcelháza mellett.
     Édes Gergely alakja annál inkább elmosódott a múlt idők ködében. Talán csak Illyés Gyula és Weöres Sándor szólt róla jó szót. Illyés szerint "a forrásából akadozva kitörő magyar nyelvnek olyan friss ízeit, tiszta színeit őrzik versei, amelyekért hálásak lehetünk"; Weöres úgy látja: "van néhány lélegzetelállító kis remeke, s ezeket körülveszi, majdnem megfojtja a grafomániásan rengeteg szürke verstömkeleg".
     Dunmaalmást Csokonai Lillája híresítette el, Neszmély borát Petőfi emlegeti (egyszer Kazinczy is eltöltött itt egy éjszakát, amikor Budáról Pannonhalmára gőzhajózott), Virt Baróti Szabó Dávid kedves lakhelye volt. Ideje, hogy Madart is megemlegessük Édes Gergelyről. Édesnek keserű ifjúkora volt, szegénységben nőtt fel, külföldi akadémiákra nem mehetett, sárospataki tanulmányai után volt iskolamester, jegyző, földmérő. Református papként állapodott meg: ötven évig szolgált a Dunántúlon mint egyszerű lelkész. Irodalmi kapcsolatai és ismeretei azonban szerteágazóak voltak. Kitartóan levelezett Ráday Gedeonnal és a nagyritkán válaszoló Kazinczy Ferenccel. Munkásságában Dantétől Klopstockig támpont a világirodalom, s eleven erő a magyar irodalmi hagyomány Zrínyitől és Gyöngyösitől Faludiig és Batsányiig. Verseskötetei 1793 és 1803 között láttak napvilágot (Természet könyve, Enyelgései, Keservei, Iramatai és danái, Keservei és nyájaskodásai), később csak Horatius-fordításkötetét (1819) és alkalmi írásait publikálta. Végigkilincselte a magyar arisztokráciát, de nem sikerült mecénásra lelnie. Tíz-tizenöt kötetnyi kéziratos hagyatéka feltáratlan.
     A kéziratosság temetőjéből támasztom most új életre 1829-ből való önéletrajzi "eposzát": a disztichonokban készült Életírást. (Az "eposz" idézőjelei helyénvalóak, mert a minősítés csak a terjedelemre érvényes.) Az Életírás címet a rövid invokáció viseli, majd következik az 1200 sornyi vershömpölyeg: az Édes Gergely élete. Hogy kényelmesen elolvashatjuk Édes művét, az Ozsvár Andrea budapesti bölcsészhallgatónak köszönhető: ő írta át betűhíven, s ő készül kiadására; talán még ebben az évben megjelenhet a Pápai Városi Könyvtár segítségével.
     Az efféle verses önéletírások meglehetősen ritkák. Mátyási József, Édes pályatársa, a formai bravúrjaikért "mesterkedők"-nek elnevezett költői irány másik tehetséges képviselője a maga kecskeméti házáról írt 546 soros, igen részletező verset (Viskói uradalom, vagyis a házam Kecskeméten, 1830), gyanúsan egyidejűleg Édes vállalkozásával. Ráadásul mind Édes, mind Mátyási versének van egy korábbi rövidebb kidolgozása. Csakhogy Mátyási "viskói uradalmából" nem kerekedik ki "életírás".
     Az Édes Gergely élete legalább három életrajzot rejt magában. Van egy eseménykövető hányada; belefoglaltatik Édes irodalmi ízlésének és kapcsolatainak története; előnkbe adja továbbá a szerző jellemképét és külső mivoltát. Az első rétegből kiemelem a madari évek rajzát: árvaság, gonosz mostoha, az apa korai halála, a hosszú ifjúkori betegség; aztán a sárospataki diákoskodást: a "főmesterkedő" Gyöngyössi János ösztönzése, az első költői próbálkozások, írnoki kenyérkeresés, szerelem, az abaúji-zempléni táj szépségeibe való belefeledkezés. Legérdekesebb Édes irodalmi életrajza: a zsoltárokon, Balassin, az Árgiruson, Beniczky Péteren, Kádár István és Czeglédi István históriáján, de legfőképpen Gyöngyösi Istvánon nőtt fel. Ízlését tehát mindenekelőtt a későbarokk hagyomány határozza meg. Édes igazán megpróbálta magát alkalmazni Ráday és Kazinczy új normáihoz, és bár olvasta s becsülte Zrínyit, "jó verselőként" csak úgy ismerte volna el, ha a Szigeti veszedelem hexameterekben szól. De hát hol volt még akkor ahhoz a magyar költői nyelv fejlettsége, és hol az az olvasói réteg, amely a 6112 soros Zrínyiász magyar hexametereit befogadta volna?! A nehéz, súlyos szavú, fenséges Zrínyi-eposzhoz képest a "mesterkedők" megrímelt időmértékes versei, az ún. leoninusok valóban látványos bravúráriák, mint pl. éppen Édes rímes disztichonjai, különösen a béka- és a madárhangutánzások. A honfoglalási eposz hívatott költője, Vörösmarty lelkes olvasója is Édes Gergelynek; biztosan bátorítják a mesterkedők, a Zalán futása hexametereit azonban esze ágában sem volt rímekkel felcsengettyűzni. A leoninus nemigen bír ki nagyobb terhelést mint Babits mesterdarabja: az esztergomi Előhegyen született Új leoninusok. Babits Mihály talán éppen Madar felé nézett át a Dunán, amikor papírra vetette:
 

Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései nyáj.
Villám, távoli dörgés; a faluban kocsizörgés,
gyűl a vihar serege: még lila s már fekete...

     Édes Gergely ezt ugyanilyen könnyedén, de tízszeres, százszoros terjedelemben, szinte mechanizáltan csinálta:
 

Hajh, te magyar szép szűz, kihez a jó szív s szerelem fűz,
     Nyisd meg arany kebeled; szóljak örülve veled.
Mert bizony úgy sérted szívem, majd meghalok érted,
     Amikor a szerelem, lánca von össze velem...

A barátság még fényesebb lánca Édest korának legnagyobbjához, "Vitéz Miskához" fűzte. Csokonai oldalán nyílt meg Édes előtt a szabados erkölcsű polgárváros, Komárom különös irodalmi szalonja, a Béldi-ház (a "titkos találkahely", ahogy Weöres minősít), ahol Béldi suszter főkötővarró felesége, a verselő Fábián Julianna egyengette az ismerkedéseket. "Vitéz Miska" itt lelt rá Lillájára, Édes meg a háziasszonynak bókolt és a másik kedves kékharisnya, Vályi Klári jóbarátságát nyerte el. Azután jött a még híresebb költőnő, Molnár Borbála, akivel Édes szintén irodalmi leveleket váltott. A csúnyácska Molnár "Borcsa" alighanem gyöngéd érzelmeket is táplált Édes tiszteletes úr iránt. Édes persze Kazinczy elismerésére vágyott, de a széphalmi mester tűzzel-vassal üldözte a "mesterkedőket".
     A kiközösített mások figyelmével vigasztalta magát: Édes Aranka Györgyöt, Szentjóbi Szabó Lászlót, Virág "Bencét", Révai Miklóst, Dugonicsot, Verseghyt, Péczelit, Batsányit, Vitkovicsot, a két Dávidot: Barótit és Barczafalvi Szabót, a két Józsefet: Fábchichot és Rájnist, továbbá Jankovich Miklóst, Sebestyén Gábort és Szatmári Király Pált hitte hívének.
     A felsorolt írókat többé-kevésbbé ismerjük. A műgyűjtő Jankovich Miklós, a "zenetársaság"-alapító Sebestyén Gábor, a festőművész Szatmári Király Pál ismeretlenebbek. Ők a költő Édes Gergely testvérmúzsáit: a festést és a muzsikát testesítik meg. Irodalmon túli művészetekben akkortájt a kedvvel rajzolgató Kazinczy volt a legtájékozottabb magyar. Édes is neki írta meg, hogy megtanult hegedülni. A protestáns pap Édes Gergely azt sem átallotta, hogy katolikus írópapokkal tartson kapcsolatot: Horváth János veszprémi kanonoknak dedikálta Mondoványok című kéziratos könyvét. (Ez a több mint ezer magyar közmondást különféle verses formákba foglaló gyűjtemény - nyelvészeti, stilisztikai értekezéseivel együtt - 21. századi kiadó után kiált.)
     Mesterkedő fegyvertársai közül Édes főként az alföldi Mátyásival és az erdélyi Gyöngyössivel rokonszenvezett. Hármójuk tájékozottsága túlmutat az irodalmiságon. Mátyásinak és Gyöngyössinek arcképe maradt fenn; Édes életrajzi eposzával festett magáról hiteles képet. Erről a "portréról" hiszékeny, szelíd, sorsába beletörődő, de szívós kitartással munkálkodó férfi tekint ránk. Becsapják, kirabolják, leég a háza, felesége, gyermeke meghal -, beletörődik, teszi a dolgát tovább. "Búsuljak? Mondanám: annak nincs haszna, dolog kell! / Az használl, a bú hát mire lenne nekem?" És ha elfáradt a versírói és a papi robotban, kertet művelt, fát vágott, kődarabokat cipelt. Alázattal és teljes erőből dolgozott: "Nem vala durva, kemény és oly nagy munka, ha kellett, / Hogy neki teljes erőm meg nem alázta magát."
     Közeli barátja, a csendélet- és portréfestő Szatmári Király Pál (1726-1807), aki Bessenyeiék idősebb társa volt a bécsi magyar testőrségnél, hangácsi műtermében talán csinált egy vázlatot Édes Gergely vonásairól. Ha nem, akkor is elkészült ez az arcmás. Az Életírásból lehet rekonstruálni:
 

Végre ha termetemet keresed, tudd meg, hogy az izmos
   Volt, de középrendben állva mutatta magát.
Volt pedig illendő magas és az erőm ölegendő,
   S testemben talpig nem vala semmi hiba.
Bőröm tiszta fehér, hajam is, noha szőke, de kondor,
   Lágy, síma, s az ősz szín már közte jelenti magát.
Orrom meglehetős, képem valamennyire szeplős,
   Ám de pirostüzes és szájam alatta kicsiny.
Nézetem is nyájas, bátor, de szemérmetes is, mint
   Érzetem is, és tükröm festve mutatja ma is.
Kékellő szemein hamar elgyengültenek a sok
   Járvány s gyulladozó vad nyavajái miatt.
Megszeretém a bort már még ifjúi koromban,
   És hihető, hogy az is vont szemeimre homályt.
Mert tüzelé vérem, mely mindég úgyis öléggé
   Forró volt, és így a szemeimre hatott.
S hogy sokat amellett olvastam is, írtam is éjjel
   S nappal erőltetvén árthatna nekik ez is.
Negyvenöt esztendőt csak alig tölthettem el és már
   Kénytelen akkor üveg-szemre szorúlni valék.
S szűkebben lehetett olvasnom is, írnom is attól
   Fogva, de tisztább volt gondolatimnak ege.