"Szóval, a helyzet, Veszprémben, »téli«, azt mondod. Ezt eléggé el tudom képzelni. Nekem persze jelenleg éppen nosztalgia-érzésem van a helységgel kapcsolatban (legalább két írást szeretnék a közel[közép]-jövőben neki szentelni), még akkor is, ha tűrhetően érzem magam mostani munkahelyemen, illetve fővárosi lakosként (amivé lélekben egyébként soha nem válik az ember, szerintem, ha nem itt született és nőtt fel)".
     Töredelmesen bevallom: a fenti idézet egy olyan Zsávolya Zoltán-novellából származik, amelyik még folyóiratban sem olvasható, nemhogy a szerző eddig megjelent prózakötetei közül valamelyiknek a részét képezné. Márpedig én főként erről a két könyvről szeretnék beszélni, tehát A lábadozás ezüstje (Vár ucca tizenhét, Veszprém 1997 [a továbbiakban: I] és A duplum sötétje [Stádium Kiadó, Budapest 1998 [a továbbiakban: II] címmel egybegyűjtött, összesen tizenhat szöveg vonatkozásában kívánok megjegyzéseket tenni. Mégis, talán megbocsátható a bennfentesen tájékozott irodalmárnak, hogyha bevezetésképpen a fenti szövegmintával dolgozik, hiszen Zsávolya írásmódjára mind külső (stílus)jegyeiben, mind pedig a szólásra emelkedő szubjektum(ok) általános habitusa szempontjából nagyon jellemző mondatokkal van itt dolgunk. Nevezetesen: a szerző rendszerint olyan elbeszélőt működtet, "foglalkoztat", aki - hol enyhébben, hol vadabbul - rezignált, szomorú (mint ő maga?!), ennek fejében aztán időnként átcsap, azaz szinte fékezhetetlenné, ellenőrizhetetlenné válik; aki gyakran a magyar nyelv akadémiai helyesírásától elütő módon, nyilvánvalóan germanista allűr megjátszása gyanánt [ld. hajlam + imitáció + szerencsejáték] vesszők segítségével tagolt-kapcsolt közbevetésekkel, hozzátoldásokkal, zárójeles elkalandozásokkal építi-rombolja-nyújtja-késlelteti mondatait (még egyszer: "Szóval, a helyzet, Veszprémben »téli«, azt mondod."); és végül aki nem ott, nem abban a helyzetben akar élni, ahol és amelyben éppen van, hanem a múlttal vagy a jövővel: a lehetségessel, tehát nem a konkrétan lehetővel bíbelődik. Ezek a vonások, ha nincs is jelen az összes minden egyes Zsávolya kezéből kikerülő elbeszélésben, azért valahogy egész prózaista tevékenységének hátteret adnak. Írónk tehát már pusztán ennek fényében sem egyszerű eset, hát még ha hozzászámítjuk a dologhoz, hogy hihetetlen precizitással és aprólékossággal megmunkált, hangsúlyozottan csendes olvasási (tehát nem-felolvasási!) szövegei óriási koncentrációt, szellemi erőnlétet és résenállást igényelnek a befogadótól, akkor alapos okkal gyaníthatjuk, hogy a széleskörű népszerűség nem a közeljövőben "fenyegeti" ezt a rendkívül tudatos, radikális és igényes stilisztát. S mivel még a bennfentességen belüli szűkebb tömegigények és kedélyességi elvárások sem kísértik meg, bizonyosan nehéz útja lesz a könnyűkezű és/vagy harmonikus-romantikus művészetszemléletű írói többség ("sokaság") diktátumának közegében is. Számára persze nyilvánvalóan az az egyedül lehetséges, így kizárólag hiteles gyakorlat, amit folytat; ha Pilinszky azt mondja egy helyen, hogy "valamiképpen a testünkkel írunk", akkor ez rá fokozottan érvényes. Ő a szívével-lelkével, testével-vérével, egész lényével, önmaga pusztításával dolgozik, valamennyi szövege határozottan erről, no meg kétségbevonhatatlan profizmusról győz meg.

Az ilyen beállítottság ritkán jutalmazódott eddig kortársilag a magyar irodalom történetében. Egyáltalán nincs tehát semmi csodálkoznivaló azon, ha ez Zsávolya Zoltán esetében sincs másképp. Vannak, akik túlságosan intellektuálisnak bélyegzik írásmódját, mások számára ez nem volna baj, egyedül a könnyedséget, a hahotafakasztó hajlamot, a már-már cirkuszi leszerződöttséget hiányolják műveiből, ami annyi nemzedéktársára jellemző. Talán nem kell bővebben magyarázni, miért nem vonzódik Zsávolya ezekhez a kétes eljárásokhoz és az azokat alkalmazókkal együtthaladó interpretátorok által felállított követelményrendszerhez. Hadilábon nem áll persze eddigi recepciójával, azt azonban túlzás volna állítani, hogy munkássága teljességgel "meg volna értve" - akárcsak a szorosabban vett szakmán belül is.
     Egyébként nem ritka túlkapása a magyarországi kritikusoknak, hogy különösebb átgondoltság és kontroll nélkül minduntalan állítólagos "mesterek" mintáit követő formai-hangulati megoldásokat gyanítanak és vélnek azonosítani a pályakezdő írók műveiben. Ez a gonoszkodó rutin a Zsávolya Zoltán könyveivel foglalkozó szakirodalom egy részét sem kerülte el, természetesen mint annyiszor, őt érintően is a hangzatos pufogtatás szintjén megmaradó állításokról van szó. Legfeljebb a kritikusok személye válogatja, hogy milyen jellegű és mérvű a (meg)tévesztő ráfogás. Muráth Péter brutális egyszerűséggel viszonyít (Somogy 1997/5), Haklik Norbert ellenben már komplex módon jár el, amennyiben szociológiai-esztétikai vádat kohol (Az Irodalom Visszavág 1998/1), míg Németh István Péter "csupán" a jó szándékú forrás-túldimenzionálás hibájába esik (Árgus 1999/1). A figyelmes és a dolgokban akár csak minimálisan is jártas olvasónak ugyanakkor fogalma sincs, mire szolgálna vajon Zsávolya prózaírói gyakorlatában (egyáltalán: bárki gyakorlatában) az utóbbi cikkíró részéről feltételezett, túlméretezetten hatalmas olvasmányi felszerelkezés. A Németh István Péter által ebben az összefüggésben név szerint emlegetett alkotók listája olyan hosszú és annyira heterogén, hogy egyetlen koherens kötetet sem lehetne összeállítani az elvileg mindannyiukkal összekapcsolt, így túlságosan sokrétű szemléleti alapon, nemhogy kettőt, mint ahogy ebben az esetben történt. Különös fintora a sorsnak, hogy a tucatnyi név közül éppen az a Thomas Mann hiányzik, aki pedig novellista-mintaként alighanem a legimpozánsabb világirodalmi tájékozódási pontot testesíti meg Zsávolya Zoltán számára, legalábbis gyanítható, hogy - túl az egykori germanista-hallgató regényelemző penzumain - kisprózai szerzőként sem szerepel(t) szerény mértékben emberünk olvasmányai között "a német polgárság reprezentáns írója". Szóval, nagyra tartja a szerző Thomas Mann-nak a novellisztikáját is; a betegség, láz, kórház, a megbújásra alkalmas "akvárium"-közeg motívumának kedvelése (olyan hangsúlyos szövegben például, mint A lábadozás ezüstje [I/21-37.; II/69-95.]) valószínűleg jelentős részben erre az alapélményre vezethető vissza nála. Ugyanakkor nem tűnik oktalannak az a feltételezés sem, hogy beállítottsága szerint eleve védettséget érez mindabban, ami lehatárolt, önmagát kitöltő, saját belvilágában kibomló jelenség vagy szituáció. Hogy olyan állapotokat/helyeket részesít előnyben, ahová vissza lehet vonulni, amelyeket mintegy közegként magára tud húzni. Talán minden ilyesmi a termékeny befelé figyelés, a belül való élés metaforája számára.
     Berta László értő, Hites Sándor szakmailag hihetetlenül megalapozott és Demes Réka több ponton érzékenységről tanúskodó kritikái mellett (Életünk 1998/3; Műhely 1998/2; Az Irodalom Visszavág 1999/1) a Zsávolya-recepció fentebb említett darabjainak némelyike is tartalmaz persze olyan állásfoglalást, amely megállja a helyét. Egy olyan fajta véleményt például, hogy a lírai irányultságból adódó változatos nyelvhasználat és eredeti szójátékok hatékony eszközt adnának Zsávolya Zoltán kezébe kisprózai termésének létrehozása során, Németh István Péter erősíti meg: "A novellistának egyszerre kell [...] bánnia olyan sorokkal, amilyeneket a világ első költőnője szakított ki magából, és képesnek kell lennie oly történetmondásra is, amilyenre az első eposzíró vállalkozott." Zsávolya mintha tudatosan törekedne is a kétféle formálásmód egyesítésére, illetve az elvileg inkább lírai szövegekben elképzelhető "mondatboltozatok" elbeszélő prózai környezetben történő kiépítésére. Mi több, Zsávolya szinte programszerűen hangolódik rá valamiféle személyesen "stigmatizált" nyelvhasználatra. Ez a beállítottság néhol (például A Christophoros-boldogság [II/180-191.] lapjain) kiemelten, hangsúlyosan felmutatott verselemek montírozásához vezet, és az írások véglegesítését megelőző munkafázisok - a szerző személyes közlése szerint - nem ritkán egészen "súlyos tünetek" kíséretében zajlanak. Eszerint a második kötet anyagának tisztázásakor előfordult, hogy alliterációt, belső rímeket, (lappangó?) gondolatritmusokat kellett irtania a szövegekből.
     A személyes nyelvi stigmatizáltság a Bitter lemonban [I/47-53.] például argóbetétek formájában domborodik ki, mégha nem is oly módon, amilyen szerepet szokásosan szánnak az efféle részleteknek. Vagyis nem feltétlenül a figurát nyelvhasználat által jellemző szándékról van szó, hanem inkább a művét író, egy másik munkáját a szemünk előtt tárcanovellává alakító elbeszélő hiszterizálja-ellenpontozza, frissíti-hitelteleníti velük saját esszéisztikus-értekezői stílusát. Vagy ha mégis van figurát jellemző hatásuk az argó-foszlányoknak, akkor esetleges és alulreprezentált jelenlétüket az okozza, hogy maga a cselekmény is redukált a kommentáló reflexióval szemben. Hogy azután "miért éppen ezt az argót kellett?" - Joggal vethető fel a kérdés, bár a válasz a vártnál jóval egyszerűbb lehet rá. Valamilyen szinten, mégpedig az irodalmiság, az irodalmi formálás szintjén tulajdonképpen csak egyetlen argó létezik, minthogy nem feladata a magaskultúrához tartozó szépírónak, hogy lingvisztikailag hiteles és felelős, no meg "beható" vizsgálódásokat folytasson ebben a tárgyban...

Mindezek alapján biztosan nem tűnik légből kapottnak a tétel, amely azt állítja, hogy Zsávolya Zoltán feltűnően vonzódik a extremitáshoz. Nyelvhasználatában csakúgy, mint mértékletesen adagolt, de annál intenzívebb élet-anyagát tekintve. Nála a világ legtermészetesebb dolga(?), hogy valamely "fiatalembernek [...] homályosan kibomló életpárhuzam folyományaképpen brutálisan kellett volna bánnia barátnőjével, pusztán mivel közeli ismerőse korábban szintén így viszonyult saját feleségéhez. Nem tette ezt, s hogy megszabaduljon a rázuhanni készülő kényszertől, biztonság okából inkább megölte a nőt." (A lábadozás ezüstje, I/21., II/69.) Az esztéta Zsávolya képes azt sugallni, hogy vesszen az erkölcs is akár, ha a lelki eleganciát veszélyezteti...; amit legalább annyira komolyan is gondol, mint amennyire nem. Tény azonban: elbeszélő-hőse, Vallus Péter inkább gyilkol (mégpedig miután "valami kedves dolgot művelt" leendő áldozatával), mintsem hogy a súlyos lépéssel fenyegető stílustalanság kényszerűen kínos, széptanilag "tarthatatlan" szituációjába kerüljön. Korántsem durván viszi végbe tettét, ámde mégiscsak megteszi (A Vallus-dosszié, II/61.).
     Nem a századelőt, a ködlovagokat sejthetjük az ilyesfajta szenvtelen, ragyogóan könyörtelen, mégis kisfiúsan kedves esztétizmus mögött? Mégpedig a Cholnokyakat, a veszprémi származású író-fivéreket: annál is inkább, mert Zsávolya hosszabb ideig dolgozott (ha élni nem is élt) Veszprémben, minek következtében "spirituális" kapcsolatba kerülhetett velük...(?) Zsávolya Zoltánt - elengedettebb pillanataiban bevallja - erős olvasmányélmények kötik olyan önmagukba forduló, kompakt szövegekhez, mint a Prikk mennyei útja, A hársvölgyi marionettek és a Reménytelen öregemberek álma.

Ha már a magyar századfordulónál tartok (a fent említett Thomas Mann kapcsán elvileg és általánosságban "európailag" is végrehajtható volna ez az időbeli visszanyúlás), és ha már a szövegi lekerekítettség eszménye is előkerült, meg kell jegyeznem, hogy véleményem szerint Zsávolya Zoltán eleddig mindösszesen két darab, kisprózákat tartalmazó kötetében a zárt, koncentrált novellatípus századfordulós, "klasszikus" változatának történelmi és a kilencvenes évek anyagára való alkalmazása megy végbe, azaz egyfajta felújító gesztus tétetik. Természetesen korántsem szolgai módon, hanem kötetlenül, úgy, hogy ez a szövegképlet nem közvetlen mintául, hanem inkább csak távoli kedvcsinálóul, hangulati-viszonyítási reminiszcencia-háttérként szolgál a szerző számára, aki így nem jár - például, hogy mást ne említsek - Csáth Géza nyomdokain. Nevezetesen abból a szempontból érdemes vizsgálódni, hogy - teszem azt - A kis Emma formális-külsődlegesen bevezetett és lezárt elbeszélés, és talán az ilyen jellegű olvasmányok is hozzájárultak - mások mellett -, hogy Zsávolya szinte már feltűnően vonzódik a keretes novellához. Ide tartozó írásai: A lábadozás ezüstje, Bitter lemon, Hamis hold, Meskete. (Néha pedig a keretesség nem "a+b+a"-rendben valósul meg, hanem búvópatakszerű folyamatossággal van jelen a törzsanyagon belül: A délutáni lány, Színházban, Hőer(n)ő, A duplum sötétje, Numera rasa, A Vallus-dosszié, Fekete szalag, A Christophoros-boldogság.

A keretes novellatípus hangsúlyos tárgyiassága és csiszolt mű-tárgy-mivolta mellett különösen feltűnő, hogy a változatos témák, sokrétű cselekménymenetek, sűrű kompozíciók, bonyolult személyi kapcsolatok világában mintha végül is csak egyetlen szubjektum, nevezetesen a szerzői alanyiság uralná a sokfelé szakadó polifóniát: az (Empirikus) Alkotó Hangja. Hasonlít ez a lírai szövegek szerveződési elvére, bátran mondhatjuk ezért, hogy "novellaköltő" tevékenykedik Zsávolya Zoltán személyében. Alakjainak borúderűje vagy derűborúja ezért aztán nem más, mint eme "novellaköltő" boldogszomorúságának literális szétosztása a fiktív alakok között.
     A nyelvi perspektívát tekintve az elmondottak igaza legjobban az én-elbeszélés kitüntetett arányán (túlsúlyán) mérhető le. Az egyes szám első személyű beszédhelyzet sok esetben akkor is érvényben marad, a narrátor személye akkor is előtérbe tolódik, ha részletesen kidolgozott, dinamikus, cselekményes, tárgyszerű történet ismertetésére kerül sor; vagyis a legtöbb esetben. A kontúros elbeszélő-figura saját személyisége felvillantását hozzávetőleg egyenértékű feladatnak látja a történetmondás munkájának folyamatos végzésével. Ennek ellenére a fentieknek megfelelően valóban szorosabban vett novellának lehet tekinteni a legtöbb történetet; lekerekítettségük, zártságuk, a másoknál érdesen nyitott széleknek-végeknek Zsávolya több írásában gondosan megoldott eldolgozása lehetővé teszi, hogy kiemeljük ezeket a munkákat az elbeszélés általános kategóriájából.
     A keretes novellaforma, annak a szerző általi alkalmazása kapcsán még valamiről meg kell emlékeznem. Mégpedig a kortendenciáról, vagy az azzal történő szembeszegülésről. Ha Zsávolya Zoltán eléggé látja ennek a szövegtípusnak a létjogosultságát, akkor nyilván igaza van (mért ne lenne? mindenkinek igaza van a maga praxisát illetően, ha jól csinálja), álláspontja legfeljebb annyiban igényel árnyaltabb megítélést, hogy a nyitott műalkotás manapság tapasztalható statisztikai fölénye kihívóan és határozottan áll szemben az "egész-szerűség" bármiféle eszményével. Amint azonban máig elképzelhető, hogy valaki érvényes szapphói ódát hozzon létre, netán hexameterekben fogalmazza meg esetleg ultramodern gondolatait, úgy az epikai keret és az epikai törzsanyag mechanikus dinamikájának szépsége, strukturális varázsa sem korlátozódik - elvileg! - mondjuk Boccaccio Dekameronjára.

Zsávolya Zoltán nem alkalmazkodik semmiféle kordivathoz - ez lehet, az előbbi gondolatokból leszűrve, egy másik tétel. Viszolyogva fordul szembe - ahogy Az Irodalom Visszavág 1999/1-es számában írja - "a mostani elbeszélői tömegtermelés harsány röhögtetőművészetének megszokott effektusaival" (aminthogy a "vallás- és létfilozófiai nyavalygás, a búgó elégikusság, az átszellemült ruhatári spiritualizmus-grimaszok terméketlen világa" is idegen számára). Mindez nem jelent olyasmit, mintha a humor hiányozna műveiből - sőt: jórészt ezeknek a momentumoknak a paródiája eredményezi nála a tréfásságot -, csupán a végletes megszenvedettséggel karöltve jelentkezik. Hol kísérteties, hol pedig éppenséggel morbid, ugyanakkor - alig megfogható, tettenérhető módon - mindig drámaian kiküzdött a Zsávolya-novella viccessége és játékossága, ami valahogy a fájdalom patinájával vonja be az elbeszélők, a figurák kópés-nevető arcát. Szomorúan, méltóságteljesen tudnak flegmák, szinte "kiakasztóak" lenni; ami ellentétes effektusok egymás mellé helyezését jelenti, ha úgy tetszik, ellentmondásosságot eredményez; azonban érezhetően megvalósuló szerves hangulati, vizionárius egységet: új minőséget (is) a konkrétumok, a mikroelemek szintjén, éppen ezért mint írásművészeti tett a borotvaélen táncolás félelmetes, hidegvérű képességeként regisztrálható.

Összefügg mindezzel, illetve egyik hangsúlyos szeletét képezi az általában vett intellektuális humorosságnak az a tény, hogy Zsávolya írásainak bizonyos, nem elhanyagolható része - köztük a két kötet anyagának néhány, talán éppen leghangsúlyosabb darabja - sajátosan esszéizáló szövegtípust valósít meg. Ez a novella-modell alapvetően a tudományos stílus hisztérikus, maróan erős paródiájára épül, kevéske - de lehetőleg markáns - cselekménnyel összekötve. Az esszéizmusnak tagadhatatlanul egyéni és merész változatáról van itt szó. Anélkül, hogy gúnyolódni kezdenék a tettenérni vélt mozgatórugókon - isten ments ettől, az eredetien kísérletező szerző úgyis oly kiszolgáltatott a többnyire sztenderdizálódott művek tapasztalatai alapján bíráló kritikus előtt, mint felfegyverzett erdőkerülőnek a "szükségét végző [szüzséjét védő?] vadállat" -, szóval, minden gúnyolódástól mentesen, pusztán szociológiai alapon jegyzem meg: ennek többek között az is oka lehet, hogy szerzőnk vastagon olvasgatja az (irodalom)esztétikai szakirodalmat is, és néha rá tud (még?) (de meddig?, kérdi ő maga) hangolódni ilyesmire munkailag. Merthogy nem utolsó sorban efféle dolgozatoknak az értelmezése, tanítása, esetenként elkövetése volna a kötelessége. De nehéz helyzetben van, mivel inkább primér szerzőként igyekszik most már fellépni, ami - különösen prózaíró esetében - köztudottan teljes embert, teljes szellemi embert kívánna.
     Gyakorlatilag tehát az esszé, továbbá a recenzió és a kritika játékosabb gondolatisága látszik olyan középútnak ebben a valamilyen szinten "szorongatott szituációban" (a mindig vonzó és kísértő szépírói aktivitás és az elvárható súlyos szaktanulmányok két szélsőútja között), amin tud és akar is közlekedni a szerző, és aminek az alkalmazásával az egyetemi oktatói foglalkozásából fakadó írás-elvárásnak is eleget tesz valamennyire. Az ilyen szellemi tréning azonban nem múlhat el nyomtalanul. Tagadhatatlan vívmányai (néha tehertételként ható következményei) meglátszanak a fikciós prózai termésen is. Legsikerültebben talán Az eltévedt lovag című elbeszélés testesíti meg a tudományos nyelvet kritikailag alkalmazó formát (I/71-88., II/122-150.). Ebben Zsávolya következetesen mindvégig az irodalomtörténeti értekezés burkában jeleníti meg vérbő, fordulatos és szórakoztató történetét. Felidéző rekonstrukció és gondolati-elméleti eszmefuttatások váltakoznak a szöveg folyamán, és az elbeszélő a legfurcsább cselekménypontokon sem esik ki tudósi-helytörténészi szerepéből. A Fekete szalag szintén pszeudotudományos, parodisztikusan pszichológiai vizsgálódások köré szervezi cselekményét (II/158-179.), míg A Christophoros-boldogság esetében filozófiai, valamint történettudományi szólamokra épül a szöveget átható nyelvi perspektíva. De több más írásban is ki lehet mutatni nyomokban az intellektuális esszéizmusnak eme narrátori precízséget, vagy tudatosan tréfás álprecízséget lehetővé tevő variánsát, úgyhogy ezt a módszert - minthogy félreismerhetetlenül egyéni hang hitelesíti - akár a vizsgált novellisztika egyik fő eljárásaként is azonosíthatja az ember. Van Zsávolya Zoltán attitűdjében valami konok elszántság, munkaközpontúság, remete hajlam; Christoph Ransmayrrel ő is elmondhatná, hogy csak magáért vállal felelősséget, tehát nem gondoskodik családról, egyszerű ürgeként létezik. Ottlik-rájátszásnak szánom ezt az egyszerű "ürgét"; ő az ugyanis, aki - éppenséggel Adyra utalva - ezt a létezési végpont-állapotot szembeállítja a másik humán-végpont, a "fenség", a "lidérces messze fény" önérzetével, mondván, hogy ez a kettő az ember, "közbül semmi". Hogy mit jelent Zsávolya Zoltán esetében ez a közbül-semmi? Leginkább azt, hogy ha valaki az író társadalmi (el)kötelezettségével kezdi nyaggatni, tapasztalatból mondom, egészen biztosan felordít. És persze távolról sincs szó olyasmiről, mintha az oktatói pályával alapvetőleg megbékélt volna. Visszahúzódó, álmodozó természete miatt valamilyen szinten jóvátehetetlenül fájdalmas számára az erélyes, határozott "közszereplés". De hát "[v]alamit csak kell csinálnia az embernek az életben, nem?" (Ottlik Géza: Hajnali háztetők)
     Nos, jelenthetem, Zsávolya Zoltán szerző amennyire látható, folyamatosan és elszántan, kedvvel dolgozik, azaz ír. Nem is akármilyen színvonalon.