Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1999. 5.sz.
 
SZOLLÁTH MIHÁLY
 
"Az új ne legyen a régitől idegen"
Lackfi János: Illesztékek
 
 
 
 "összefércelni a világ
akulátlan és eredendő szövetét"
                                                                           (Pilinszky)
 

Az Illesztékek a fiatal, huszonnyolc éves költő harmadik kötete. Lackfi János nevével sokszor találkozhatunk, műfordító is, immár nyolc fordításkötetet jegyez.
     Egy régi tanítás szerint, aki gyermeket nemzett, felépített egy házat, megírt egy könyvet, az betöltötte élete hivatását, nem élt hiába. Azt nem tudom, Lackfi János épített-e már házat, de tudom, hogy három gyermek apja. És vannak verseskönyvei, ami válasz arra a sokszor erőltetett diskurzusra, van-e még értelme ma költészetről beszélni, lehet-e ma még verset írni, van-e értelme, nem avult-e el, nem söpörte-e el a verset az ezredvég apokalipszise.
     Egy olyan világról tudósít, amelyben hasonló dolgok, tárgyak és emberek élnek, mint az olvasóéban, de mégis valami más kontextusban, olykor nagyon ismerősen, olykor reveláció erejű másságban. Ezt a másik világot a szöveg megjeleníti, megismerteti és elfogadtatja. Mintha egy városban járnánk, a versek városában, ahol a terek és utcák ilyen neveket viselnek: Arany, Ibsen, Radnóti, Celan, Pilinszky, Kondor, Weöres, s amely városban épülne egy utca, a Lackfié, mint ahogy régen épültek, kötőanyag nélkül a házak, templomok, kapuk, boltívek egymáshoz tökéletesen csiszolt kövekből, melyeket csak saját súlyuk tartott meg, s amikor készen volt egy épület, nem látszott más, csak az illesztékek.
     A tér elsődleges élmény a szövegek olvastán, például A falburkolat című versben:
 

A falburkolat és a padlólapok
illesztései pontosak
a négyszögletű asztalt négyfelől
négy fotel üli körül
vajon egy átlósan az asztalon feledett
gyufásdoboz vonalai
felbillenthetik-e a teret?

     A teret A kertkapu is négyfelé osztja, aztán nyolc részre metszi egy "pontos vonalzó", majd a Tükör sokszorozza, vágja metszetekre, szeleteli fel az űrt:
 

...a tér, a tér, a mozdulat-adó
alig matat a nagy bűvészi zsákban
kofferekbe rétegzett metszetek
hajtogatott és préselt dolgaid
kitöltetlen ruháid űrlapok
ívekre bontott űr - könyvvé simul

     A térben mozogni pedig csak úgy lehet, ha egy másik dimenziót is feltételezünk, az időét. A Mert becsapkodja habarccsal című csonka szonettben még a versforma is az idő, a lassuló, s a végén megdermedő idő szolgálatában áll, megköt a "száradó anyag", ahogy megköt és megmerevedik a halotti maszk "habarcsa" is. Mintha a klasszikus versformából hiányzó utolsó sor üzenete ez lenne: nem akkor van valami igazán, amikor nincs? A szőlőszemek "áttetsző" gömbjébe gyűlt időtlenség képével oly közel kerülünk az Étkezés teréhez, hogy szinte ott érezzük magunkat a villa és a tál közötti mikrovilágban. Pillanatfelvétel ez, a tovább már nem osztható, metszhető idő legapróbb egysége. Az idő nem sejthető távlatáról másutt olvashatunk. Ki gondolná, kinek jutna eszébe a sülthagyma-szagról a tavalyi eső? Tehát épp a nem-érthetőt, az össze nem illőt illeszti össze a költő. Mitől lett este, ki érti ezt, lehet-e ezt egyáltalán érteni, kérdezi a Mint a nyaktiló című versben. De akad ennél nagyobb, beláthatatlanabb távlat is:
 

A tű lenni csupán
lenni csupán a varrat
csak hús, csak vérmaszat
míg össze-vissza varrnak

Letűzve precizen
a szabásminta mentén
cikk-cakk, ámokfutás
szép terv vagy puszta önkény

Mit üzen az izom
ha varrják ily kegyetlen
mint a vérmérgezés
postája az erekben?

A fércelt koponya
mélyén mi rág az agyban
Sziszifusz vérröge
a szívbe ér-e majdan?

                                                        (A tű csupán)

     Talán Pilinszkyre, s általa Simone Weilre is kell gondolnunk:
 

Latrokként - Simone Weil gyönyörű szavával
- tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.

                                                         (Juttának)

     Tér és idő tehát önmagán messze túlmutat, valami más minőségről szól, ami talán megnevezhetetlen, ami csak keresztre felszögezve, tűre feltűzve, utólag lesz nyilvánvaló, de addig titok, feloldhatatlanul:
 

s ha csónakodnak bérlete
lejár újítni hol kell
mondd tudod-e mi köt ide
tudod-e majd mi old el?

                                                         (Faggató)

     Mondhatnánk otrombán, hogy a halálról olvasunk, de ez túl azon, hogy súlyos illetlenség lenne, s a meg nem értés emlékműve nem is igaz. Minden, ami emberi, akkor nyeri el értelmét, ha készen van, ha túl vagyunk rajta, utólag visszanézve válik teljessé, így földön járásunk is majd csak azután, hogy rátekinthetünk, amikor már vége is. Feloldhatatlan ellentmondás. Lenni, s nem tudni, jó-e, igaz-e, s főleg értelmes-e létünk, ez az állandó "tartamba vetettség" igazi kereszt, amire egy fohász mutat rá:
 

Illesztékek Ura e csálé
vetemedett szögsebes-szálkás
kutyaólak hasadtkezű tákolóját
ki gyalulatlan képpel ködben
ködmönben ott lép tartsd meg
fonják köré selyemgubójukat
ősz szálai leheletednek
betokozódni kifakadni
így fog talán majd evilágból

                                                   (Az illeszkedés dalai)

     Ahhoz, hogy megértsük önmagunkat, át kell változnunk, s az Illesztékek Urának lehelete teszi meg velünk ezt a csodát. Leheletben a lélek: ősi kép, archetípus. Lackfi János ismer ennél profánabb leheletet is, amely füsttel keveredik, s a füstben ott az Első játékok izgalma, az első cigaretta, a kamasz kezdődő férfiizgalma, amiből aztán a fölnőtt sejtése lesz a tüdőben épülő "másik ember"-ről, a halálról. Ilyen "konzervált lehelet" az a "férfi-spray" is, amely visszaadja identitását Az Arnolfini-házaspár című versben. Ez a lehelet, a tüdőből, a ruhák redőiből ottmaradt levegő (Ha liftbe) még molekulányi nyomokban is üzem valamit, az ismeretlen másikról, a másik emberről, mintegy fölfoghatatlan paradoxonát adva annak, hogy az ilyen közelség sem elég eljutni a másikig, mellé állni, csak hűlt helyét találjuk, mint amikor egy elromlott fényképezőgép a felvételeket egymásra exponálva szellemképeket hoz létre.
     A mozdulatok legyezőit olvasva Leonardo repülésről alkotott, minden mozzanatot ábrázoló rajzai, vagy Ballŕ képei jutnak eszembe a futurizmus korából, amikor a festészet felfedezte a folyamatábrát, amit aztán mérnökök hasznosítottak a tervezőasztalon. Érzékelésünk, látásunk korlátairól van itt szó: ha szemünk és agyunk képes lenne a látott képet sokkal több időpillanatra felbontani, a mozgást elemeire bontva látnánk, éppen úgy, ahogy az itt írva áll:
 

a mozdulatok legyezői nyílnak
egy karlendítés hét- vagy nyolckarú
és százlábúnak lába annyi nincsen
mint lassításban embernek ha rúg
és elkenődik mint vajaskenyéren
a fejed hogyha lassan mozgatod
ezer szem száj és orr marad utánad
a levegőben: ezer magzatod
és mozdulatoktól kásás a tér mely
beillesztgeti minden gesztusod
egy öntőforma ősi börtönébe:

                                                (A mozdulatok legyezői)

     Szakítsuk meg a verset, mert eddig (az aranymetszésig) tart az "ötlet", az érzékelés határának tágítása, vagy másképp mondva, az idő lelassítása. Ezután jön a többlet, a tudás arról, ami túl van téren és időn, mozdulatokon, mondhatni Peer Gynt tudása és kétely, meg Radnótié, hogy önmagunk vagyunk-e, s nem csupán saját ikertestvérünk:
 

ezt valaki már rég kivájta ott
mert - levedlett bőrt levetett ruhákat -
te is másnak a létét koptatod
s ha lehajolsz már felegyenesedvén
más megy tovább és téged otthagyott

     Ha van e kérdésre felelet-kísérlet, az Freud, Jung ismeretéről, a lélek mélyrétegeinek bejártságáról tanúskodik, arról, hogy "Valaki áll mögötted", s "agyadban villanyt gyújt" (Valaki).
     Ezeket a mélyrétegeket az Új naptár fellapozásakor, egy-egy lap átpergetésével is elő lehet hívni, bemutatva, hogy az egyén lelkében-tudatában egymásra rétegzett korok, emlékek, metszetek analogonja a család történetének korszakolása, hogy a családi krónikát is pergethetjük visszafelé: öregdadus-dédnagymama-üknagymama-üknagyapa-leó-egy család/az őseink. Így: kétszáz év harminckét sorban. Kinek az emlékezete ez? Az egyéné? A családé? Genetikus? Családi krónikákból a sejtekbe íródott? Vagy mind együtt?
     A kötetzáró vers: A villamosban szellemképek. Az elemző itt nehéz helyzetbe kerül, ha az eredethez akar visszamenni, mindjárt kettő is kínálkozik, s e két forrás éppen úgy egymásra vetül a tudatban, mint a villamos ablakában a képek. Hajnali vers ez, a források is az eszmélet hajnaláról származnak: az egyik a Platón barlangfalára vetülő árnyakat idézi, a másik az eredendő bűntől fertőztetett - és ezért elhomályosult - látást a tükörben, az Újszövetségből. De egy egészen új gondolat is ide kívánkozik, amit az elmúlt évek mindennapos ésszel felfoghatatlan fizikája termett a párhuzamos és egyszerre létező világokról, melyek egymásnak jövői és múltjai. Lehet mindezt egy hajnali villamos ablakában egyszerre látni? Talán igen, hinnünk kell a költőnek:
 

s már átnyúlkálnak az időn...

     Ha e költészet fontos, meghatározó elemének neveztem a teret, az időt, a mozdulatot, a lélegzetet, az érzeteket, akkor itt most minden együtt van, sőt: egymáson.
 

szájból szájba lehelik a kisüstit
behajlítják a más térdét, s ha itten
láb lábra hág, öt száj egyszerre szisszen
módszeresen szemüveget cserélnek
mindegyikük a más szemével réved

     A tér szerkezete is megváltozik, mintha az egymás mellett létező világok "áttetszővé" válnának, hogy a költő egy kedves szavát használjam:
 

s az itt lévők közül bár mind leszállhat
a felszállók tömött kocsit találnak

     A rímek váltakozó párosságukkal mintha az egymás mellett álló világokból hangzanának, "foncsorai a rétegelt ablaknak". Kapunk-e arra választ, hogy mi, hogy ki tükröződik a rétegelt ablakban? Hogy van-e menekülés az "augiászi hordalék"-ból? Nem tudom. De ha igaz az ősi mítosz, hogy a világ szálakból áll, s olyan, mint a szövet, akkor még van remény:
 

Szépen stoppolni: rejtély ez és
nem is akármilyen
az óvatos, sűrű, de nem feszes
öltések közt merőlegesen bújtatni a szálat
mint a vetélő
átlósan nem, sosem
és nem rántani
össze a cérnát (dudor ne
képződjék, apró daganat)
az új ne legyen
a régitől idegen

                                                             (Szépen stoppolni)

     Lackfi megpróbálja újraszőni saját világa szövetét, nemcsak próbát tesz, de úgy tűnik, sikerül is neki. Intellektuális költő, lassú és érző pillantásokkal veszi észre a környezetben még fellelhető apró mozaikdarabkákat, valamikor volt értékek törmelékeit. Helyére illeszti ezeket, s épít.
     Tud a dolgáról, hogy minden időben (minden rétegben), mindig újra és újra kell írni a világ lapjait, újra kell mondani a régvolt dolgokat, ezeket össze kell fűzni az újakkal, hogy mindig meglegyen a jelentés. Képes közel menni a dolgokhoz, nagyon közel, hogy mindennek érezze a szagát, de távol is tud maradni, messziről nem le-, de ránézni a valóra, s meglátni milyen. Költői feladatot lát el tudatosan, nem bőbeszédű, tömör. Alig használ írásjelet, ezzel is lehetőséget teremtve arra, hogy mindenfelé kapcsolódjék. És pontosan tudja, mikor kell hallgatnia, mert van "miről se írni, se beszélni / nem lehet, nem szabad" - ahogy Pilinszky is mondja. (Tevan, Békéscsaba 1998)