"Mikor »az egyetlen metafora felé« jelmondatot tettem íróéletem címerére, nem ez volt-e a centrális gondolatom? az egyetlen metafora nem más, mint ennek a két irodalmi szemléletnek: a nyersen allegorikusnak és az őrülten szeszélyesnek, a durván logikusnak és az abszurdul vitálisnak a matematikailag tematikusnak és az isteni potencialitáshoz hasonlóan bomlottnak egyesítése!"

"Egy valóság van: minden mindenkor lehetséges."
 

Szentkuthy Miklós munkásságában, eddig megjelent művei tükrében bár három nagy vonulatot különböztethetünk meg, ami azonban nem jelenti azt, hogy ezeket a nagy szövegfolyamokat teljességben el is választhatjuk egymástól. Elsőként a regényeket említhetjük, amelyek közül külön egységet jelent a Prae (1934), és a hozzá szorosan kapcsolódó Nárcisszusz tükre (1995), majd a négy vaskos és egy vékonyabb kötetnyi regényfolyam, a Szent Orpheus Breviáriuma (1936-1993) következik, és részben külön tárgyalhatók az Önarckép álarcokban-sorozat művészregényei és a köréjük csoportosuló (ál)történelmi regények, valamint a Breviáriummal is szoros kapcsolatot tartó szöveg-értelmezések: Ágoston olvasása közben (1939/1993); Cicero vándorévei (1945/1990); Divertimento (1957); Burgundi krónika (1959); Doktor Haydn (1959); Hitvita és nászinduló (1960); Arc és álarc (1962); A megszabadított Jeruzsálem (1965); Saturnus fia (1966); Händel (1967); Szárnyatlan oltárok (1978).
     Az író munkájának másik nagy egysége a huszonöt, illetve ötven évre zárolt óriásnapló.
     A kettő között helyezkednek el azok a szövegek, amelyek egyfelől a regénnyel, másfelől a naplóval is számos érintkezési ponton egybenőttek: Az egyetlen metafora felé (1935); Az alázat kalendáriuma (1935-36/1998); és a Bianca Lanza di Casalanza (1946-47/1994).
     Ez utóbbi csoport utolsóként említett, nyelvjátékra hasonlító című kötete még besorolható a gyakrabban használatos műfaji kategóriákba, bátran állítható, hogy regény, s mivel a szerzőnek egy Bianca nevű lány iránti vonzalma és érzelmei köré indukálódnak a hol bölcselkedő, hol vallomásos, hol szépirodalmi és festészeti témákat álmodó fejezetek, még szerelmes regénynek is nevezhetnénk, ha az ilyen skatulyázás nem profanizálná a legmesszebbmenően Szentkuthy munkáját. Nehezebb azonban a másik két mű műfaji elhelyezése a genológia polcain, pozitivista leírásukkal se sokra mennénk. Az alázat kalendáriumát a szerző hagyatékából közreadó Tompa Mária egyszerűen, de legtalálóbban naplólapoknak nevezi e munkákat, amelyek közül az első a szerző második köteteként jelent meg, noha a megírás idejét illetően vannak korábbi munkái is. A másodikat, a folytatást is kiadásra szánta, de mindig más művek tolakodtak elébe, így kéziratban maradt, végső formáját nem a szerző, hanem a hagyatékot gondozó szándéka adta meg. Tompa Mária írja, hogy ezek a naplólapok "átmenetet képeznek a vad indiszkréciókkal teli, intim napló és az áttételes, azonnali megjelenésre szánt művek között".
     Nagy András szerint a művet asztalfiókban marasztaló feledékenységnek szemléletbeli okai voltak: nem illett a megkomponált életmű egészébe, ugyanakkor egy meghasonulás szemléletes dokumentumának is tekinthető. Ezt azzal magyarázza, hogy Szentkuthy íróságának ideálja a Prae volt, a mű, ami új értelmet adott az írói mesterségnek, és a magyar prózaírás egyik lehetséges változata irányában nyitott kaput. A regényt azonban elutasítás és fanyalgás fogadta, amit később Az egyetlen metafora felé tört meg, "mintha ott találkozhatott volna írói alkat és olvasóközönség. Szentkuthy okkal és érthetően akarta azt folytatni, ami végre értést, tehát sikert jelent, míg jól tudta, hogy nem ez volna a dolga, hogy »tálentumát« nem erre kapta, hanem valami másra, arra, amit nem ír. Ezért maradjon ez a mű csak napló, csak kalendárium, csak katalógus; és ha mégis elkészül, akkor pedig maradjon fiókban, félhomályban, feledésben." (Nagy András).
     Tehát napló, téma-textúrák, ön- és műelemzések, tervek, ábrándok, önmarcangoló etika- és ethosz-analízisek, udvarló és elutasító vallomások, leírások és fantáziák keverednek ezeken a lapokon, áradó gazdagsággal, olykor megdöbbentően pazar lírával, olykor a matézis bár ugyanennyire megdöbbentő kíméletlenségével, de mindig végtelen, mikroszkopikus precizitással. Azt vélhetnénk, hogy a gondolkodó-érzékelő-alkotó neurózissal megvert szerző téma- és műfaj-gazdagsága valamiféle eklektikus szöveget hoz létre, ami úgy csapong nőtől festményig, gyónástól hipochondriáig, utazástól agyvakító magányig, mint szürrealista álom a valóságra ébredést megelőző pillanatokban - de nem: itt, a lelkesedések és a leselkedések intenzitása mindent szépen a helyére rak. A lánggal lobogó, vad vizsgálódások és elemzések, az ölelő és taszító szerelem, Isten-vágy és karitász-igény, világba-szédült alkotás-düh és remeteségbe utasító alkati ingerek olyan ultra-precízióval sorjáznak egymás után, ahogyan a könyv lapjait hajtjuk a figyelmes olvasás után jobbról át balra, hüvelyk- és mutatóujjunkat még egy időre a papíron felejtve, elodázva ezzel az olvasottaktól való továbblépést. Vagy mint Tompa Mária írja a könyv előszavában: "...az egyik konfliktus leküzdése nélkül nem tudna a másikhoz nyúlni, azt kibeszélni, az egyik elemzés elzárása nélkül a másikat nem tudná kinyitni. A legmaróbb belső forrongások így csitulnak el, szinte megalázkodnak, egyik a másik »alatt«, mint az előző nap a következő előtt." 
     Régóta tudjuk, hogy Szentkuthy kedvenc műfajaként mindig a naplót emlegette, egyfajta napló-anarchiát, amit a realitás szabályoz és a rendteremtés óhajával fellépő művészi szándék vezérel. Az alázat kalendáriumában ezt a műfaj-ideált nem csak a gyakorlatban kívánta megvalósítani, hanem többször programszerűen is megfogalmazta: "Mindig a realitás és nem a fantázia: el tudom képzelni egész életművemet, mint egy Montaigne- vagy Saint-Simone-féle óriásnaplót, melynek mámoros és önellentmondó kódája abban állna, hogy felkiáltanék: »végre sikerült teljesen megtisztulnom a magam sem tudom honnan szedett mű- (opus-) neurózistól, és átadom magam a tiszta, improduktív, írás-szűz életnek«. Az élet olyan abszolút gazdag és provokáló, hogy a fantáziára nincs idő; illetőleg a fantázia maximuma ex definitione nem lehet más, mint a realitás hiánytalan jelenvolta. [...] a kezdetleges fantázia álmodik és hallucinál, a teremtő, a fantasztikus fantázia másolja - igaz, abszolútan, de másolja - a valóságot." A tervezett mű létrehozásához, vagy talán Szentkuthy esetében erre megfelelőbb kifejezés a megteremtés, maximálisan indukált intellektuális felkészültségre, feszes logikára, az érzékszervek állandó, neurotikus felajzottságára és a művel való legkevésbé törődésre van szükség; ami egyfajta akcidentális aránytalanságot eredményez a kompozícióban, ám ezzel szemben híven tükrözi az érzékelés dinamikáját és a gondolkodás ritmusát. 
     A mű folytatás. Előzménye Az egyetlen metafora felé, amelynek kapcsán a könyv mindmáig legavatottabb méltatója, Németh László Kantot emlegette a kötet újbóli kiadását méltató Fogarassy Miklós pedig Aquinoi Szent Tamás és Szent Ágoston főműveinek közös metszéspontján látja a művet, amely "tele labilitással, rejtelmes ingadozással, passzázással a Catalogus Rerorum (sic!) (epika, regény), a filozófiai analízis (bölcselet), az önvallomás »Szentéletrajz« és az elementáris érzelmi kifejezés (líra) négyszögében." S ehhez még hozzáteszi: "Ez a mű - a kimondások, megfogalmazások hallgatás-közepén - a legmisztikusabb magyar könyvek egyike. És egyben: a legracionálisabb is."
     Az alázat kalendáriumának tépelődő naplólapjait nagyvonalakban, bár annyira vázlatszerűen, mint ahogy fentebb Szentkuthy műveinek zömét három nagy vonulatba soroltuk, úgyszintén három fő témakör köré látjuk szerveződni. Az egyik a szerelem - etika - ethosz nagy hármassága, amelynek központi alakja Marvel, a lobogó szerelem, a házasságtörő szerelem, az elutasított szerelem, a patologikus szerelem megtestesítője, akinek puszta léte ezer konfliktusként nyitja meg a szerzőnek a szüleivel, a feleségével, a lányával, gyermekkori gyóntató papjával, diákjaival - és mindenekelőtt önmagával szembeni viszonyának kérdés- és válaszkatalógusát. Ez nem volt másképpen Az egyetlen metafora felé lapjain se. A fiatal férj a budapesti lakás nyári forró magányában felesége iránt epekedett, epekedett a szerelemért, a karitászért, a hódításért, a nőkért.
     A másik örökké fojtogató kérdéskör az élet és a művészet közötti dilemma feloldhatatlansága, annak az öngyilkos (vagy hipochonder) szándéknak a megzabolázása, hogy az író életét művészetként élje, művészetét pedig életként alkossa. A dilemma két alternatívát kínál: egyfelől a művészetet, ami a lélek örök kielégületlenségével tetézi a fikció frusztrált izgalmát, másfelől pedig az életet. De mi az élet? A biztos pusztulás, a test és a lélek együttes rombadőlése. Alternatíva ez egyáltalán? Ha az, akkor csupán a nosztalgia oldhatja fel a kételyt. Egy olyan műalkotás utáni nosztalgia, amely egyesíteni képes az ellentéteket: "Ezek a kettősségek, mint élet és alkotás jellegzetesen maiak, amikor a »művészi lét« megszűnt, vagyis megszűnt az ősi lehetőség, hogy műalkotás és életforma határvonal nélkül egybeolvadjanak, mint a tánc esetében. [...] Az elementárisan táncoló táncosban nem támadhat fel a groteszk kérdés, hogy ő »táncos«-nak született-e, avagy csak az erdők és templomok tereiben »sétáló«-nak (vagyis mondénnek). A táncos egyszerre efemer és isten, egyszerre neurotikus naplopó és szakadatlan műalkotó."
     A dilemmát - ha csak ideig-óráig is -, de mint minden előzőt és minden utána következőt, feloldja Szentkuthy, aki a naplólapokon váltig tiltakozik, hogy saját életének és művének apológiáját írta volna meg, mégis - és természetszerűleg - saját belső konfliktusaira kívánt megnyugtató választ találni az élet, a morál, a szerelem és a művészet nagynál is nagyobb kérdéseire, a rá jellemző módon, álarcban, ezúttal T. F. Mac Owen Cincinnati hatvanéves költőnek egy Palm Beach-i szállodában elhangzott monológja keretében: "Művészeknek éreztük magunkat és ezért hajszoltuk az életet. De a játék abszolúte veszedelmes és oktalan volt - az élet szörnyen megbosszulta magát. Ma már nincs egyéb számunkra, mint az élet. A valóság, mely örökre túl van minden »realizmuson«, a részletek őrjöngő halmaza, mely megváltoztathatatlanul idegen, távoli minden »analízis«-től: csak az élet érdekli, szervezetem, sorsaim, ismerőseim, idegenek, csillagok, hőfokok színháza. A művészet iránti érdeklődésem: neurózis, az életben való minden hitem: stílus. Egy hajszálat sem akarok, vagy tudok hozzáadni a valósághoz, oly hatalmas, fantasztikusan erős, istenien tekintély-terhes előttem, körülöttem, rajtam. Életre születtem: hogy mondén életre, vagy hellén-ízű kultikus életre, nem tudom. [...] Egy ideig még harcolunk a műért, keressük a nyugalmat, a remeteséget, hogy ott elfelejthetjük a valóság, a kísértetiesen önző csak-valóság erejét, de ezek naiv próbálkozások, meddő preciőzködések. Talán ez a legnagyobb a fájdalmak közül, mely olyan embert ér, aki gyerekkorában szentül és vakon hitte, hogy művészet és élet között holmi idillikus vagy grandiózus együttműködés lehetséges, nem is sejtve, hogy néhány év múlva a legvérzőbb napokat kell töltenie azzal a kétségbeejtő kontemplációval, hogy vagy élet vagy művészet: a kettő úgy kizárja egymást, mint a világosság a sötétséget. És én élek, félreérthetetlenül és kétségtelenül élek: és nem a könyveket szeretem, hanem a témákat, nem a vallásokat, hanem az isteneket, nem a művészeteket, hanem a »meddő« mindennapot. [...] körülöttem csupa könyvkereskedés, koncert és képkiállítás, úgyhogy az ősi, művészet-idegen életösztön, mely életem centrális vonása, eltorzult: szabad lányok, szabad borok, szabad pénzek, szabad tengerek és szabad vadaserdők (az egyetlen, ami igazán vonz és lelkesít!) helyett tinta, toll, festék, zongora lett az életem terrénuma: az ősi forrás téves mederben, oktrojált, hazug üregben."
     Az óhajtva óhajtott abszolút művészetnek azonban Szentkuthy szerint tökéletesen egybe kell vágnia az abszolút művészettagadással, az életet a legtávolabbi fokig stilizáló alkotás csak az életben való legmélyebb megmártózásból születhet. Szentkuthy ezt a tényt különös módon egy ahhoz hasonló metaforával szemlélteti, amilyennek Németh László Az egyetlen metafora felé élet- és valóságidegenségét cáfolta: "kiirthatatlan meggyőződésem (logikám vagy őrületem - as you like it), hogy a rabszolga jobban megtalálta leláncolt evezőjével a létezés tengerének kísértő vizeit, mint a hajón flangáló hérosz, aki egyszercsak valami biztos kikötőbe ér, előkelő hidacskán lépve csak át - még az utolsó percben is - a tengert." Szentkuthy számtalanszor felteszi magának a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is írásainak célja, szándéka, leendő formája. A valóság és a mű hátborzongató ellentétében nem a műteremtő irodalom mellett foglal állást, amely paradox módon megsemmisíti, ugyanakkor mérhetetlen metafizikai intenzitással ruházza fel ezt a megsemmisített valóságot, hanem az »alluzív«, a csupán csak célzó irodalom megteremtését tűzi lobogójára. Ennek az irodalomnak teljesen ellentétes irányban kellene működnie, mint a mű-teremtő aktusnak: "az én írásaim célja: riasztó türelmetlenséggel, egy próféta érzelmi és intellektuális csökönyösségével felhívni a figyelmet a valóságra, tárgyak, titkok, betegségek, istenek, relációk, skálák, érzések, agy-eszkapádok fantasztikus gazdagságára, s ha a valóságot már felidéztem, ha az isten, a reláció, a kép megjelent, vagy legalábbis az út feléjük felderengett, akkor mint irodalom, mint írás, mint mondat és mint jelző, mint exhibicionizmus vagy epika, mint elmélet, vagy jambikus vers-vázlat, teljesen el akar tűnni: többé mint szöveg egyáltalán nem akar létezni."
     A végtelen valóságigényből fakadó művészet eszméje nem csupán Az egyetlen metafora felé, illetve Az alázat kalendáriuma típusú művek mozgatója, annak ellenére, hogy Szentkuthynál a valóság hihetetlenül tarka köntösökben jelenik meg a mű színpadán, mögötte természetesen a szerző nagy szándékával, hogy az élet elemi kaotikusságát a mű áttekinthető formájába terelje, a felfokozott szubjektivitásból, az érzékelés neurózisából intenzív objektivitásra törekedvén, folyton a líra és a tanulmány között lebegtetvén a szöveget, mondataiban a téma realitása helyett a téma iránti érdeklődés realitását megragadva, egy új műérzést teremtve.
     A harmadik, nagy intenzitással átélt téma a művészet mibenléte. Ebben a csoportban irányadó a naplólapok egyik nagyfejezete, amelynek már a címe is beszédes: Házaséletem Rembrandt-tal. Az izzó (mindig pozitív előjelű) neurózissal, az alkotásokat lelkesedő leselkedéssel újrateremtő intellektuális analízisek Rilkétől Racine-ig, a Neue Sachlichkeittől Rembrandtig terjedő sora mellett azonban erről a kérdésről egy balatonföldvári üdülés naplójegyzetei vallanak legérzékletesebben: "A víz szürke mint a hamu, világos, mint a hajnali levegő, átlátszó, mint az üveg, kemény, mint az acél. A csönd delíriuma vesz körül. Öt-hat kikötő-dorong áll ki belőle: félelmetesebb fétiseket nem láttam, nem imádtam, mint ezeket a fagerendákat. Az Olümposz kis rokokó torta, a keresztény morál pedáns paragráf-etikett ezen istenekhez képest. Hol az igazi fa s hol kezdődik a tükröződés? nem lehet megállapítani, a lécek nem a vízben, nem a víz fölött, nem a víz alatt vannak, nem anyagiak, nem árnyékok, nem fehérek, mind a hold-patinás nyírfahéj, nem feketék, mint a danaidák férjölő kései, egyszerűen présence-ok, túl tárgy és lélek, impresszió és mítosz, ember és metafora, konkrétság és illúzió idióta megkülönböztetésein. Ismertem isteneket, rokonokat, szeretőket, gyermekeket, szülőket, feleségeket: azokat alázattal, a forradalmi póz minden meddő daca nélkül, egyszer s mindenkorra megtagadtam miattatok, magányos fák a tóban."
     A látásnak, a neurotikus tapasztalás-igénynek, a világon minden dolog összefüggőségéről szóló tudásnak a fenti idézetben megtestesülő varázslatos találkozása Szentkuthy művészetének alappillére. Ugyanakkor éppen az idézett balatoni üdülés naplólapjain bizonyította, hogy képtelen úgy élni, ahogyan a művészetről szóló gondolatai diktálnák, s valahol ebben a gondolatban nyer igazolást a Nagy András által központi helyre emelt dilemma, az élet és művészet, a "nagyművészet" és a mondén siker kettősségének feloldhatatlan, bár egymásbaolvasztható kétpólusossága: "A művészetet kétféleképpen lehet definiálni:
     1) elméleti úton konstruálom meg, millió tapasztalat-szilánk alapján,
     2) vagy egyszerűen aktív tetszéseim és gyönyörködéseim témáit (kevés van) kinevezem minden további intellektuális aggály és boncolgatás nélkül »ideális« opusoknak.
     Mind a kettő természetesen relatív lesz, de nem az-e a művészet lényege, hogy nem definiálható? Nem olyan értelemben nem definiálható, hogy »végtelenül bonyolult«, vagy »illanó idomú kérdés«, hanem hogy ő maga a »Nem Definíció«, az örök lehetőség, ő az, akinél minden pillanatban előfordulhat, hogy saját maga százszázalékos ellentétévé válhat, úgy, hogy még mindig száz százalékban azonos önmagával. Ő az, aki egy kor vagy csoport felfogása szerint abszolút ellentéte »élmény«-nek, »élet«-nek és »valóság«-nak, de valaki meg tudja mutatni, hogy ami a legnagyobb ellentétnek látszott eddig (pl. a realitás - s itt a pro domo), az életfenntartó centruma, legdöntőbb kritériuma. »Élet«, »tudomány«, »művészet«: ezek mint megkülönböztetések hamarosan olyan nevetségesek lesznek, mint a középkor fegyverei vagy a pápuák kosztümjei."
     Szentkuthy művészetében, minden dilettáns kifogás ellenére, hogy könyv- vagy múzeum-szagú, éppen az életről szóló leselkedéseit és lelkesedéseit építette katedrálissá. Miként Az egyetlen metafora felé naplólapjai a Prae "dehumanizált" világából az ember felé tartottak, úgy Az alázat kalendáriumának 154 diárium-bejegyzése is ez az egyetlenből millióba lombosodó metafora irányában halad: "Mostanában mind világosabban úgy látom, hogy nem műre, hanem valamilyen életformára születtem: legnagyobb szenzációm nem más művészek alkotásai, nem irodalmi (ritka) önelégültségeim, hanem egy-egy szoba, táj, ember, nő vagy barát gesztusa, egy naiv kis életprogram - ilyenkor teljes egészemben érdekelve vagyok, végre abszolútan rezonálok." (Magvető, Bp. 1998)