Töredékek egy faluregényhez - igazít tehát útba az alcím alcíme, mintegy azt az alkotói belátást közvetítve, hogy amivel most előáll, az nem több az általa elképzelt egész, eltervezett egység kicsiny részénél. Vázlat, próbálkozás, előtanulmány, csonka vállalkozás - még csak nem is "nyitott mű", csupán ígérete ennek. Mindennek azért az irodalmi hagyományban megvannak a maga előzményei, főleg a töredékességet szinte programként választó verses regény műfajában. Ám ha itt a struktúra hiányaként is felfogható struktúra mint műfaji sajátosság a diszharmonikus vagy irracionális valóságélmény tanúsítója, a "megrendült eszmények" jele volt (Imre László), akkor a megint csak nem szokványos megnevezésű faluregény töredékessége már aligha vezethető vissza egyszerű világnézeti kritériumokhoz: az értékorientáció bizonytalansága vagy meglazulása helyett közvetlenül inkább az emlékezés és az idő kapcsolatának az epikus folyamatot meghatározó szerepével, közvetetten pedig ezek ontológiai és antropológiai jellegével függ össze. Befejezetlen az alkotás, mert befejezhetetlen maga az emlékezés - mindig újabb és újabb töredék bukkanhat felszínre, más és más nézőpont juthat érvényre, különösen amiatt, hogy a regény szerzője nemcsak fikciót teremt, hanem a történetben önmagát mint tárgyat is megalkotja és képviseli. Az elbeszélőnek, az emlékező személyiségnek nincs tehát külön története, összefüggő önéletrajza - de ha volna, a falutörténetben akkor is alárendelt szerep jutna neki, épp annak az értékszemléletnek megfelelően, aminek maga a mű a kifejezője és a hordozója.
     Az értékszemlélet alapja az, ami a Halászóember szerkezetét is összefogja, megtartja, és aminek következtében az elbeszélői nézőpont mindvégig szilárd marad: a társadalmi problémák alulnézetből való szemlélése. Mondhatni, ebben és csak ebben a tekintetben megingathatatlan ítéletű: a falu történetének eseményeit, magánemberi és társadalompolitikai eseteit mindig a kisemberek szemével láttatja. Az úgynevezett kétkeziekével - ahogy ezt a közvetlen kapcsolatot, személyes elkötelezettséget a címében is kiemelő költemény, a Vallomás taglalja. Ám ha itt nem nyilvánítaná is ki, méghozzá az ismétlés roppant erős hangsúlyaival, hogy "közöm van hozzátok, fajtátokbeli vagyok, tőletek származom" - pusztán már a megszólításuk is ("Itt vagytok, atyámfiai és atyámlányai..."), az aposztrophé költői alakzatának egyébként a kötet egészében igen sűrű használata is maga után vonná a rokonság gondolatát. Egyfelől, hogy egyenlőként beszélve velük, növeszti is őket, másfelől viszont a saját énje jelentőségét csökkenti, hiszen - Jonathan Culler gondolata szerint - a megszólítással mintegy szétszórja magát közöttük. Eggyé válik velük, a többséggel - velük azonosulva viszont másoktól, a nem kétkeziektől, a szociológiai értelemben vett elittől, a társadalmi csoportok fölött elhelyezkedő, uralkodó kisebbségtől különbözteti meg magát.
     Azonosulásnak és elhatárolódásnak, a kétkeziekkel való együttérzésnek és a hatalmon lévőktől való idegenkedésnek sok-sok jelenetét állítja be a könyv. És még több közvetlenül is információt hordozó nyelvi közlemény, a jelenségeknek, dolgoknak, eseteknek a közlő alany magatartását is kifejező bemutatása érzékelteti e rokon- vagy ellenszenvet, a szolidaritást, illetve az antielitizmust. A Halászóember világában sem a végrehajtó hatalomnak, a hatóságoknak, sem pedig az értelmiségnek nincsenek olyan képviselői, akik a kétkeziek pártját fognák. A tanítónő, a "festett szájú", aki nappal az osztályát néma vigyázzállással adóztatja Sztálin emlékének, esténként katonatisztekkel adózik érzéki szenvedélyének. Képmutatására a válasz lázadással ér fel: "csak azért sem álltam vigyázzban" (Gyász). Az álszenteskedő primitivitás bírálata az az anekdota, amelyikben a falu párttitkára előbb a "Csak a fejit, ahun nem sántú" tanácsával szolgál a parasztot verő városi elvtársnak, majd kimegy a szobából, "mert nem bírta a vért, kivéve főve, és a feleségére gondolt, ki véres hurkával várta vacsorára". A vers iróniáját, a várakozás megtréfálását, a dicsérettel való gáncsolást a címe ugrasztja ki: az Érzékenység, az elvtársaké, épp a legteljesebb érzéketlenségüket leplezi le. Aki velük, a hatalmat megtestesítőkkel "egy húron pendült", akár mint Baji Pesta a tanácselnök-unokatestvérével, az a jószomszédi, családi kapcsolatok megszakítására számíthatott (Baji Pesta). Nehezebb időkben, tragikus helyzetekben nem csak a társas életből történő kiközösítéshez, de az anyagi veszteséggel járó megtorláshoz is elegendő "a kommunista hírében" állni - 1956 októberében emiatt állt bosszút valaki Kusnyár Gáboron a szénakazla felgyújtásával (Szövetkezet; 1956). A hatalmi önkénynek való teljes kiszolgáltatottság, a tehetetlenség szégyene szinte beleég a lelkekbe: a beszélő ezért emlékszik még évtizedek múltán is egészen pontosan arra, hogy az állami gazdaság mindenható vezetője, párttitkár-igazgatója hány napszámmal maradt neki adós, hány forintot nem fizetett ki a béréből (Pallag). Nincs tehát a hatalom birtokai között senki, akire a kétkeziek felnézhetnének, aki ne az ártalmukra volna, aki egyenlőként viselkedne velük. A fiatalasszony esete a városi végrehajtóval is csak látszólag jelent kivételt: a szeretkezés mámorában (a szexuális "játék"-ban) eggyé, egyenlővé válik ugyan vele, ám a zsarolással kicsikart közösülés után újra feltámadhat a bűntudata s még mardosóbb lehet a szégyene. A cím itt is érzékeltet valamit a megnevezhetetlen, tehát nem az emlékező elbeszélővel azonos történetmondó iróniájából: a Végrehajtás egy termény tervszerű lefoglalása helyett egy aktus szakszerű lebonyolítását jelöli. A kényszerből gyönyört csiholni, belefeledkezni az erőszakba - ha tompítja is az elitellenesség élét, de ki nem csorbítja. Mint ahogy az az életkép sem, amelyik a kétkezi munkások segítőkészségét, együttérzését és részvétét tanúsítva azt rajzolja le, hogy a szajlai napszámosok a recski rabok közé egy teherautóra cigarettát dobnak, "mert azt hallottuk, hogy annak örülnek legjobban" (Találkozás). A fegyőrök, a fogolyszállítók tétlen jelenléte, a rájuk vonatkozó rendelkezések végrehajtásának mellőzése szükségeltetik ehhez - az a fajta jóindulatú elnézés, ami felülről lefelé irányuló szolidaritásérzéssé alakulhatna át, ám aminek a kiterjesztését a Halászóember világában hírből sem ismerik. De az ellenkezőjét, az alulról fölfelé megnyilvánuló együttérzést, figyelmességet is alig. Egyetlen egy példát az elbeszélő ismét jelenetbe foglalva szemléltet: az egri piacra egy erdőn keresztül árulni igyekvő nagyanyját sosem fosztották ki az ott tanyázó oláhcigányok, mert a vajdájuk mindig figyelmeztette őket: "nyaghassátok mán, a szamszídasszony azs, megösmerem a csizmája kapagásárú" (Szomszédok).
     Szajla falutörténete nem ismeri az idegenellenességet, a fajgyűlölet vagy a fensőbbrendűség gőgjét, a cigányok lenézése, megvetése vagy durva kiközösítése helyett a békés együttlétezésről, a rászorulókon való segítésről tud - arról ad számot, hogy mint Vahalcsik sógor, aki "szívén viselte a falu sorsát", "senkit sem nézett le, / emberségesen bánt az utolsó cigánnyal is" (Vahalcsik sógor) vagy hogy az emlékező gyerekként nem félt a cigánysorra menni, hiszen e "titokzatos, idegen" világ lakói is "barátságosan mosolyogtak rám, / és a nevemen szólítottak" (Cigány-pást). Aki "szívós, kitartó, fáradhatatlan, tele jósággal, alázattal", azzal szoros, szinte családias kapcsolat alakulhat ki, ha cigány is; és kijár neki a tisztelet, az elismerés: "ha nem cigánynak születik, mintagazdasszony lett volna belőle" (Siket Fáni). Aki viszont "mindent balkézről csinált" és akinek "hanyagságról, nemtörődömségről árulkodott a portája, a jószága, sőt, ő maga is", lehetett az színtiszta magyar, mégis megvetés, kigúnyolás volt a része (Korpa Misu).
     Nem a hatalmi rang, a hivatali pozíció, de nem is a bőr színe vagy a származás helye alapján méretik meg az ember. Tekintélyre az tehet szert, általános megbecsülés azt övezi, aki jól is gazdálkodik, és megértést, segítőkészséget is tanúsít "mindenki iránt" - mint Barczai Elek bácsi, a falu utolsó bírója, aki a tanácsrendszer bevezetése után hivatalosan nem gyakorolhatta ugyan a tisztségét, "de a falu még sokáig őt, a választottat tekintette vezetőjének, / titkon még mindig tanácsot kértek tőle, / és néha igazságtevés végett is felkeresték, / olyan népszerűségnek örvendett" (Barczai-had). A falubeliek közül másokat is - Vahalcsik sógort, Árva Pista bácsit stb. - emleget a beszélő, arra irányítva a figyelmet, hogy a paraszti közösség milyen erkölcsi elvek és értékek alapján minősítette önmagát, választotta ki a maga nem hivatalos vezetőit, tekintélyeit, szemben a hatalom, a hivatalosság által diktált normákkal és módszerekkel, a parancsuralmi rendszer kinevezte funkcionáriusokkal. Mindezzel arra is rávilágít, hogy az önszervező folyamatok fenntartására, az önigazgatás formáinak kialakítására mennyi esély volt - szoros kapcsolatban azzal, hogy milyen értékeket részesített előnyben, ajánlgatott és sürgetett és hitelesített a társadalmi nyilvánosság, a hatalom nyilvános reprezentációja, és milyeneket a szociológiai elemzésekben a második társadalom kategóriájával leírt magánszféra, a személyes kis világok, családok, rokonságok, érdektársulások közössége.
     Az értékhierarchia csúcsára látszólag itt is a Veres Péter által "az emberi élet legigazibb valóságának" tartott munka kerül, hiszen az emlékező újra és újra megvallja, hogy "szerettem a tisztaságot, a rendet, az összhangot, a pezsgést, a gazdaság olajozottan működő gépezetét", szerette, ha még a ganajterítést is "nagy műgonddal" csinálták (Két Matyó), vagyis ha valakinek "még a trágyadombján is lehetett gönyörködni", és egyébként is gondosan beosztott mindent, türelmes volt, szelíd és "úgy adott tanácsot, hogy közben nem éreztette fölényét" (Árva Pista bácsi), miként a többször megidézett Vahalcsik sógor sem, bár "szinte mindenhez értett, növényhez, jószághoz, emberhez, szerszámhoz, mindig tudta, mit, mikor, miért és hogyan". Hogy a még oly pontos és lelkiismeretes munkavégzés, a fáradhatatlan munkabírás, a szorgalom és hozzáértés, a "látástól vakulásig" tartó dolgozás együttesen sem elegendőek a falu megbecsülésének kivívására, az elismerés elérésére - ezt is több példával érzékelteti. A "majdnem éhkoppon" élő Gyetvai-hadéval; a nagy tehetősségről árulkodó tőszomszédjukéval: hiába nem érhette szó amiatt, amit "a gazdálkodás terén csinált", de mert "fogához verte a garast", és mert többre becsülte az állatokat, mint az embereket, semmibe vette a feleségét, a fiát pedig elűzte, mindezekért már "a leglelkiismeretesebb gazdák is csóválták a fejüket, ez már nekik se tetszett" (Baji János).
     A munkás szorgalom és tudás sem önmagukban értékek tehát, hanem csak akkor, ha társul hozzájuk a szűkebb közösség, a család szeretete és összetartása. Olyan elem ez ismét - a család szentségének védelme -, amit társadalomtudósok és ideológusok nagy igyekezettel szoktak a konzervatív világnézet programcsomagjaiba rakni, a vallási konzervativizmussal, olykor meg az abortuszellenességgel együtt. És valóban, a család szerepével, fontosságával kapcsolatban igen gyakran fejeződik ki az elbeszélő érzelmi-akarati telítettsége. A kérdő és felkiáltó grammatikai elemek, indulatszavak - annak megfelelően is, hogy a kifejezés, a tájékoztatás vagy a felszólítás kommunikációs célját követik-e - éppúgy e szellemi-szemléleti elkötelezettség hordozói, magatartás, szokás és lelki alkat kinyilvánítói, mint a halottakkal való párbeszédek, a megszólításuk és felidézésük gesztusai is. Előbb a telkes jobbágyból lett módos gazdát, a Kusnyár-szög portáján otthont teremtő, a kilenc gyerekkel családot alapító dédnagyapját fogja vallatóra: "mit éreztél, mikor mindent elértél, elégedettséget vagy csalódást" (Dédnagyapámhoz). Aztán a könyv külön fejezetben áldoz a nagyapa emlékének (Beszélgetések nagyapámmal), úgy is, hogy az elbeszélő - A huszonhatodik év Szabó Lőrincétől kölcsönözve a kifejezéseket - a halott képzelt képzeletével képzeli el e tragikus sors helyzeteit, vagyis az ő nézőpontját juttatja érvényre, az átképzeléses előadás formájával mintegy átadja a szót neki, és úgy is, hogy átadná a szót neki, beszélgetést kezdeményezne vele, de a megszólított néma marad, a kérdésekre a hiánya válaszol. A halottak újraélesztésének, személyiségük újraalkotásának szándéka úgy idézi itt az orfikus költészet hagyományait, hogy egyúttal szinte élővé, elevenné teszi a patriarchális, az apajogú társadalom normáit és szokásjogait is. Az asztalnál evéskor "az ízeknél is mélyebb benyomást tett rám a szertartásosság és komolyság" - fejti ki a Barczai-hadban -, holott tiltakozhatna az önérzete, hogy a gyerek nem ehet egy asztalnál a felnőttekkel, s míg a családfő enni nem kezdett, senki sem nyúlhatott az ételhez. Ahogy az Öregember panasza mondja, ha mindezek miatt titokban neheztelhetett is az ifjú, volt mivel vigasztalnia magát: "ő is az első helyen ül majd, mire öreg lesz", ő dönt majd mindenben, és övé lesz az utolsó szó.
     "...én családot akartam, ami az alapja mindennek, otthont" - fakad ki önmagát emésztő és kárhoztató keserűséggel az indulatainak parancsolni nem tudó nagyapa az életét, sorsát meghatározó döntése előtt (Nagyapám elhagyja nagyanyámat), de utólag, az Úrhoz fohászkodóban is azzal mentegetőzik, hogy "volt egy álmom a szerelemről[...], a jobb életről[...], a családról[...], a gyerekeimről, de rossz példát mutattam nekik" (Nagyapám beszéde a Mindenhatóhoz) - bűntudatában, lelkiismeret-vizsgálatában, ám az értékek állításának és hagyományozásának akaratában is egy másik nagyapára, Nádas Péter hősére emlékeztetve. Egy családregény vége játszódik le a Halászóemberben is; ezt játssza le a halászóember, és itt is az apa a vég beteljesítője. Bár életrajzi szempontból teljesebben, részletezőbben előállított, mint az édesanya - mégsem része, mégsem teremtettje az élő múltnak, "a megállt idő, az örök nyár, a felhőtlen kék ég" kimerevített pillanatképe nem őrzi meg, az idilli boldogsághoz nincs köze (Élő múlt). Még feltűnőbb a hiánya az örök társak között: a fiatal és szép anya, a siroki nagyanya, a menedéket nyújtó Rozi nene, Gábor bácsi, a Felvég hajvágója, a héjában sült krumplit kínáló Csabai nene, a kanadai nagyapát emlegető Árva Pista bácsi, a legjobb emberként szeretett Vahalcsik sógor, továbbá Buksi, az első kutya megidézett társaságában - "mind itt vannak a kedvesek, a drágák, kiket szerettem, kik szerettek" - úgy kerül szóba a távolléte, hogy ő az, aki elől menekülni kellett. A Beszélgetések nagyapámmal negyedik darabja számonkéréséhez, felelősségrevonásához - "miért hagytad széthullani a családot...?" - kapcsolódó kérdésre - "miért nem találta apám helyét a világban...?" - többféle magyarázatot képzel el a képzelt képzelet. Közöttük a többször hangsúlyozottat, hogy Kanadából a magyar nyomorúságba visszamenő fiú otthon nem bír továbbtanulni, hiába vág az esze, "mint a beretva", és hiába érdeklik a gépek, még sem lesz szakmája, még sem lesz becsülete. (Nagyapám ellenzi, hogy nagyanyám hazavigye apámat; Nagyapám elbúcsúzik apámtól). Habár az emlékezőnek tudomása van arról a levélről is, amiben az apa szinte könyörgött a kint élő nagynénjének, hogy vitesse vissza Kanadába, mert itthon "már nem bírja tovább" (Sár), mégse talál mentséget a számára amiatt, hogy sűrű kocsmázásai, gyakori részegségei alkalmával szinte kivetkezett magából, és "olyan furcsán viselkedett, mintha nem ő lett volna, / és mindig megszégyenített azzal, / hogy ivócimborái füle hallatára csúnyákat mondott anyámról" (Szövetkezet). A "sírva, feldúltan, otthonról menekülve" helyzeteit festi másutt is, a rokoni bölcsességet, amely hagyja, hadd öntse ki a szívét, hadd vádolja az apját, akit ők nem ítélnek el (Rozi néném). A Halászóember sok vonásból összeálló apaképe is inkább olyan férfit mutat, aki elismerésre, s nem elítélésre méltó. Mázsás köveket emelget egymaga, "az úton megállnak a járókelők, / és ámulnak, / hogy milyen erős" (Kőfal), de csodaszámba megy az is, amikor puszta kézzel fog egy nagy halat, és a dicsőségből még a fiára is háramlik (Harcsa). A szinte teljes alakos képen a háború alatt a pallagi koronauradalomban gőzekekezelőként alkalmazott, s így a fronttól megmenekülő (Pallag), a háború után egy rövid ideig rendőrnek álló (Ló), majd még az államosítások előtt egy magánfuvarozó teherautóját vezető (Csapás Alja; Teherautó), 1956 után pedig saját autóra szert tevő (Overál), de korábban még, 49-ben vagy 50-ben valamilyen ok miatt a Markóba kerülő, s onnan szabaduló (A recski gyalogút), aztán szivattyúkezelőként a mélyfúróknál elhelyezkedő, illetve az 50-es években civil alkalmazottként egy lángosi laktanyában dolgozó, s oda-vissza ("ha esett, ha fújt") Lakon kétszer átgyalogló (Lak) tevékeny, munkás ember látható. Csak éppen, mint más falubeliek példája is tanúsította: nem minden a munka. Hiszen hiányzik az a melegség, amit a gyerek a legtöbbször mástól kap meg. Nyiratkozáskor például a tarkójához érő kocafodrász kezén érzi, s "ilyenkor szerettem volna, ha ő az apám" (Gábor bácsi), amikor a szülői melegség először sugárzik felé - magához szorítja a Markóból szabadult apja -, akkortól kezdve emlékszik rá. Az utolsó emlék megörökítésének elmaradása, az apa nemlétének a házuk üressé válásával való bejelentése (Új-telepi ház) akkor szembetűnő igazán, ha az anya végóráinak, halálának és halálhírének jelentkezéseivel vetjük össze (Látogatás; Az utolsó látogató; A hír vétele). Mindezek alapján az életrajzi teljesség, az esetek felsorolása mintha nem is annyira az emlékállítás gesztusa volna, hanem inkább az emlékező menekülése a részletekbe. Nem elégtételnyújtás, hanem a felejtés sürgetése. A felejtésre szántak sorában is legelöl áll a család hajdani szégyenbe hozása, a család méltóságának és szentségének semmibe vétele.
     Hogy ehhez az értékhez szervesen hozzátartozik egy másik, a szülőföld, a haza szeretete - erről is szól a Nagyapám újabb beszéde a Mindenhatóhoz. Azt panaszolja itt el a képzelt képzelet, hogy a fiú még csak nem is válaszolt az apja segélykérő levelére. A feleségével íratta meg, hogy itthon nem kíváncsi rá senki, és "nem elég, hogy elüldöztem Kanadából, még a nyakára is gyönnék, nyűgnek". Pedig - folytatódik a panaszkodás - "nem akarok én már otthon senkitől semmit, csak szétnézni meg elbúcsúzni", hallgatni a tücsökciripelést és érezni, szívni a vadbükkönyszagot. Mint Proust regényfolyamában, az időn kívüli érzéki benyomások, hangok és illatok idézik itt is a múltat, vagy inkább "olyan létezés lehetőségét nyitják meg előttünk, olyan létezésben részesítenek, amely kiszabadít bennünket az idő fogságából, múlt és jelen fölé emel". A francia író a költői létezéssel felelteti ezt meg - és ehhez áll közel a nagyapa vágya, óhajtása is. De nem csak az övé. Hiszen ahogy a könyv külön fejezetében (Dregoly) elősorolt dűlőnevek, a falurészek és a falu körüli földdarabok nevei a hozzájuk kapcsolódó emlékekben őrzik a dolgok, tárgyak, lények és események különálló nyomait, ugyanígy őrzi őket az érzéki világ gazdagsága is. A vizek forgóinak buggyanása, a felcsapó szitakötők szárnyvillanása, a fűzfabokrok hűs lehelete (Hosszúk), a tölgy szaga, aztán "külön-külön", a kakukkfűé, az avaré, a szamócáé, a harangvirágé, a vadlucernáé (Rácfalu), a hagymaszárak roppanása, az apró szőrök szúrása, a kerékvágás nyoma, mintái (A hozzávalók beszerzése), és a kapu előtti por, amibe "visszalépni volna jó" (Por). Az otthon, a szülőföld, a haza velük azonos, egy velük. Részei, alkotóelemei a vágyott teljességnek; kiteljesítői az értékek világának.
     Azoknak az erkölcsi, létszemléleti értékeknek, amiket érdemes újra számbavenni: a társadalmi problémák alulnézetből való láttatása, az elitellenesség, az önigazgatás, önszervezés iránti bizalom, a fajgyűlölet hiánya, a munkaszeretet, a család méltóságának védése. Megannyi tulajdonság és megannyi kategória, ami alapján nem más írható le, mint a népi politika eszmerendszere. És azé a paraszti, népi kultúráé, aminek elvesztén, megsemmisülésén a Halászóember oly sok költeménye borong - eljutva a tiltakozásig, de eljátszva a feltámadásának, újraélesztésének a gondolatával is. "...vegyétek kezetekbe sorsotok irányítását, változzatok vissza földművesekké, legyetek megint a magatok urai" - szól a felhívás, az érvelés előtt - "támaszkodjatok a régi bevált erényekre, legyen vezérlő csillagzatotok a szorgalom, a kitartás, a becsület, de felejtsétek el a kis portákat, a meghitt, keskeny földdarabkákat, a kocsikat, a lovakat, az a világ letűnt, nem lehet feltámasztani, vége az önellátásnak". Ám mintha nem bízna a vele egykorúakban, a felhívás sikerében, ezért e költemény, a Nemzedéktársaimhoz párverse Az öregek látogatása, Szabó Dezső és Tamási Áron vízióit írja tovább: olyan rendes feltámadást képzelve, aminek a nyomán a falubeliek "menesztik az idegen tanácselnököt[...] és bírót választanak, legeltetési bizottságot alakítanak meg értékesítési szövetkezetet, tanítót kérnek a megyétől, újra megnyitják az iskolát, a gyerekek megint helyben tanulnak, nincs többé buszozás, az asszonyok libát tartanak, vásznat szőnek, kenyeret sütnek, megint lesz pap, kovács, bába, borbély, bodnár, daráló, könyvtár a faluban" - és mivel az öregek "megint megtették a magukét", hát visszamennek a temetőbe, és derűsen húzzák magukra a földet.
 

* Az áprilisi számban megjelent első rész folytatása (A szerk.)