- Balassa Péternek -

Borúlátás, féltés: a nagyvárosi tél ködös, párás kikötőjében egykedvű közömbösség a hetek, napok gyors iramlása iránt. A szürke, mindent egybefolyató süllyedt délután nem tud különbséget tenni valóságos és rejtett, jelenlévő és látens között. Évre év sorolódik: sokaknak mára odaveszett az ünnepre összekuporgatott parányi öröm is. Tényleg, van-e keletjük még az efféle idejétmúlt érzések kimondásának a tagolatlan hablatyhoz szokott újsütetű társadalmi maszatolásban? A köz- és kereskedelmi televíziók által nívótlan elszólásokhoz szokott és szoktatott beszédben, mely híján van az egyénítő vonásnak, s a szó betűszerinti értelmében lefelé nivellál? A rendszerváltoztatott élet rongyos csataterein ugyanakkor milliók kóvályognak, a többség. Ma derogál fölismerni és gyakorolni a szolidaritás formáit, kipróbált, teherbíró alakzatait, pedig téved az, aki szem elől téveszti: a nyolcvankilenccel kezdődött történelemhez való viszonyunk önmagunk életéhez való viszony is. Húsbavágó önfényképezés, mely elől nincs hova futni. Kilenc év történetének képmásaivá alakított bennünket az idő, vissz- és dicsfénye rajtunk.
     Elmúlt-e, teszem azt, október huszonharmadika legendája?
     Lehet-e - manapság - ismét hamis hangok nélkül beszélni október huszonharmadikáról, hiszen ezt a napot is - tegyük szívünkre a kezünket - elszürkítette, emelkedettségétől, mi több, pátoszától fosztotta meg a rendszerváltoztatás közgondjainak komor valósága? Áttörést okozhat-e ugyanakkor az a tény, hogy olyan politikus nemzedék került a hatalom csúcsaira, akiket eleve ötvenhat bátor és heves, őszinte méltánylata, a történelmet meghamisító Kádár-korszak dobott induláskor a felszínre, s ez a nemzedék tíz éve kilépve a nyilvánosság elé már olyan forradalmi pillanatot tudott nyújtani a köznek, például Nagy Imre újratemetésének gyászünnepén, amely kitörölhetetlen esemény maradt. Sokaknak a nyolcvankilences Hősök terén lezajlott szimbolikus kezdethez odatartozik az önkény utolsó üldözött októberi évfordulója, 1988. Egy évtizednél is több ideje ennek; elérkezett az ideje az emlékezésnek, a visszaidézésnek.
     A Kádár-idők október huszonharmadikáinak nemcsak a rendőrségi jegyzőkönyvekben maradt nyoma: a rejtegetett, emlékmosásnak kitett forradalom egyik legendáját a sírok körül bolyongó ottmaradottak (leszármazottak, családjukat, férjüket, testvérüket gyermeküket veszetett), túlélők képezték - a hatalom konok urait pedig ezeknek a nagy halottaknak a lidérce béklyózta; lidérce és nem emléke, ugyanis bárhogyan igyekeztek is elkenni, nem tudomásul venni: történeti, hősi aurája lett szerte az országban a sírkerteknek, a háromszázegyes parcellának, melyet akkor gaz nőtt be, durva éktelenített és belügyi tekintet pásztázott. Harminckét dúlt esztendő retrospektív októberei őrződnek a korán esteledő, csípős hideggel és hatósági fenyegetéssel harcoló emberek akkor-volt keménységében, áldozatában - s álljunk még ma is - esetenként - más térfélen, a mi közös emlékezetünkben is. Hiába volt akkor a tonnányi ellenpropaganda, az olykor-olykor előkerült gumibot, a sok ideológiailag bekötött szem, a gyáva konszolidáció beszédmódja - azok akik a "tiltott" sírhantok körül bóklásztak a forradalom utókorának - szememben - talán legnemesebb legendáját tornyozták föl, rakták egész az égig. Ez a legenda akkor is, ma is a forradalmi tradíciót volt/van hivatva éltetni, amelyet holttá nyilvánított az élet korábbi, ötvenhat és nyolcvankilenc közötti nyilvános korszaka, a legenda aktualizálása meg abban lehet ma hathatósan segítségünkre, hogy ne csupán pihenőnapként forgassuk a naptár lapját erre a dátumra.
     Október huszonharmadika elevenné tételéhez, újrarendeződő belső jelentéséhez szerintem megint tartalmi fordulatra van szükség, mely alól nem vonhatja ki magát politika, közösség és egyén sem, mivel a múlttal, mint közkinccsel való gazdálkodás, bármikor, bármilyen ideológiai széljárás alatt a lét gondja - főleg, hogy 56 időben közel van még, s kinek-kinek más történésű pillanattal adózik: mégsem szabadna egykori és mai sérelmek kútjába hullnia ennek az igen nagy ünnepnek. De a gyász évtizedekig eltitkolt ténye, a sokszálú legenda legemberibb, legérzékenyebb formája mindenki szívéig elérhet, akkor is, ha október Magyarországon nem egyformán fogalmazza meg proféciáját a teljes nemzeti közösség előtt. Hol gyász volt, ott gyász volt - parafrazálhatnánk a forradalom himnuszának szerepét betöltő Illyés-verset, mely titkoltságával éppúgy a forradalmi hitet mozgatta, az igazságérzetet mozgósította egykorvolt nehéz súlyaink alatt.
     Még sokunk előtt ott a kép a tizenegy évvel ezelőtti októberről, melyet most is hatalmas méretű vászonná nagyít képzeletünkben a temetőkertek felé igyekvő emberek fölemelő látványa. Nem rajtuk múlott, mondják; a diktatúra politikai riválisai másokban leltek támaszra küzdelmükhöz. Ezzel szemben viszont egyenrangúan odaállítható az a tény, hogy az ő kitartásuk nélkül nem tárult volna föl az a mellékes elem, mely végül is aláásta a rendszer hitelét: a hazugság.
     Soha ki nem száradó erkölcsi eszmét táplál a forradalom egyik legendája.
     Ezt senki se feledje.
     Elmúlt-e végképp (ahogy az ábra sok tekintetben mutatja), 1989 őszinte izgalma, kíváncsi, felemelő és jóleső mást és máshogy akarása? Abból a nagy évből ez a szégyenletesen kavargó magamutogatás és önsajnáltatás olvasható ki utólag, mely kétségbe von előzményt, uralkodó közösségi akaratot? Ennyi szánni való kicsinység és leplezetlen, sőt kérkedő gátlástalanság a köznapi változatokban, ennyi egymás ellen kijátszott indulat, mely éppenséggel a rendszerváltozás rosszhiszeműen lefestett valósága lehet kalandorok szájából. Ennyi jelentéktelen mondat, amelyet az aktuális politika vet oda az asztalunkra, miféle árnyalatait kölcsönzi ezeknek a vajákos, a jós, a bonc - "ki cifra regéknek gőzébe botorkál"? Csúnya kérdőjelek kapnak hangot, de bajosan szépíti a képet, ha körbemutogatunk ujjunkkal, máshol se jobb. Az összeegyeztethetetlen ellenzéki pártszerepek kevés méltánylatban részesülnek, igaz, a (mindenkori) kormányzati tényezőknek sem áll jól az önáltató ambíció, a csak mi, senki más. Épp az tehát, amit haraggal kellene elkerülniük. A politika, a képviseleti demokrácia tónusa hol viszolyogtatóan parodisztikus, hol meg komor és unalmas. Az állampolgár megszállottsága régóta a múlté: mindnyájunkon a kimerültség jeleit tapasztalni. A rendszerváltó pártok emlékezetkiesése nehezen állítja meg az ország lakosaiban fölgyűlt hamisság-érzés terjedését, mely alapján a hatalom természetéről fölfogását nap nap után kialakítja. A nagypolitika esetlegessége - két kormányzati ciklus gyakorlata után is - lassacskán megint morális, mentális elégedetlenségre ad okot. Ha szemünket végigjáratjuk állapotjainkon, még mindig fölösen sok kritikus pontra találunk.
     A minduntalanul fölülkerekedő kételytől övezett napok rohanása meglehet, hogy a megkeseredett közemberé, az irodalomból, műveltségből megismert moralistáé. De inkább legyen az övé, mint a gyors ítélkezőé, ki súlyosan téved hitében, hogy levert cölöpjei biztosan állnak az erkölcsi formahanyatlással küzdő világban és saját erőfeszítéseit elég önigazolássá változtatnia.
     Nem elég.
     A hízottság érzete nem állíthat ki senkinek sem menlevelet a rendezetlen kérdések rovására; aki süketnek tetteti magát, idővel azzá is válik.
     Aki beköti szemét, elfelejt látni.
     Ki pedig panaszt fogalmaz meg, nem Kádár kezét emeli magasba.
     Ezt értse jobb és bal egyaránt. Ellenkezőleg: mind keserűbben gondol vissza arra a dermedtségre, levegőtlen enerváltságra, mely egykoron (emberöltői ideig) a lelkeken ült, s elég ereje maradt ahhoz, hogy belefúródva a mába zavarainkat növelje.
     Ez a mostanra fokozatosan kialakult helyzet természetszerűleg nem önmagában áll, mélyen van beágyazódva azoknak (a sokat idézett, minduntalan fölhánytorgatott) ellentéteknek a romlott talajába, melyek nem ma, tegnap, hanem hosszú évtizedek óta az értelmetlen megosztottságot hordozzák magukban. E szétszálazás, a mesterséges elkülönültség alapja az európai nívójú önmeghatározás sorozatos, s immár végeérhetetlennek látszó kudarca (vagy önbecsapásos rész-megvalósulása) következménye az egyéni és csoportos gyanakvás, a "ki kit győz le" olcsó politikába és kulturális hagyományvilágba fulladt démonológiája, az hogy ki milyen ideológia, észjárás, erkölcs szerint győzködi önmagát, s a másik (a mások) kreaturájára hogyan tekint (le). A megosztottság mindig fájó, s kortársként égetőbb, elviselhetetlenebb, mint máskor. Egy rendszerváltoztató, igenis demokratikus értelmiség soraiban pedig maga a földomlásszerű kudarc, leépülés. Gondoljunk csak a nyolcvanas évek végének együttes diadalaira, szolidáris közösségeire.
     A rendszerváltoztatás korai állapotának jellemzésére - többször idéztem már - Esterházy Péter a "Győztünk, de nem vagyunk győztesek" kitételét használta, aligha indokolatlanul, mégis egyfajta megfogható, megfogadható pátosszal, ami köz- és magánemberi emelkedettségre épül, a méltóságra: tehát nem a kudarc és rezignáció foglalata - ezt ildomos volna szem előtt tartani. A közélet egyéni és csoportos szereplői azonban - más és más előítéletek foglyaiként - nem ezt teszik, talán föl sem értek ehhez az egyszerű kifejező, tehát valóságos tartalommal bíró mondathoz.
     Ez az évtized legszomorúbb tanulságainak egyike.
     Borúlátás, féltés: balkáni látlelet. Gyanúval, gyanakvással átszőtt fülsiketítő közélet, rokon- és ellenszenvek keleties zsibvására. Csoport- és rétegkoreográfia egyenlő revansesztétika. A kibeszéletlenség elfekélyesít, mert egyedül a tagadásban talál önképére, ez pedig homályos pozíció: egyidejűleg tartalmaz szükségszerűen jövő csalódást, csalódottságot és fejez ki mondvacsinált panaszt. Kételyt támaszt az intézményében élő liberális demokráciával szemben, amelyben vagyunk, létezünk. Balítéletektől terhes fogalmakkal - főleg ha azok (tévesen) kommunista szövegkönyveket idéznek - nehéz operálni: a bezárkózás és a kitárulkozás, a befogadás és az adás sajátos ritmusa, harmóniája (más szóhasználattal: egyensúlya/kilengése) jellemezte helyesen kulturális és politikai hagyományvilágunkat. Ehelyett mi van: a kicentizett, fölparcellázott terep eleve nem a versengésre szolgál, hanem a területvédésre. Az ódivatúság, az avittság honosabb nálunk, mint a hibákat időről-időre korrigáló mentalitás, a kritika, a bírálat - ez utóbbi örömét a kockázat, a felelősség súlya adja, az előbbi sablonba szorít, deformál, klisébe merevít: visszavezet. Egy aktuális metszetben, a hazai kulturális nacionalizmus magukról megfeledkezett alakjai mindinkább szélsőjobbra húzódva hosszú idő óta kísérleteznek eszerint a magyar önismeret fölszámolásával. Nem eredményesebben ugyan, mint az egykor volt sztálinista ideológusok, de ez nem menti őket, mivel láthatólag befogják szemüket, bedugaszolják fülüket. Legalább azt az egyetlen intelmet mernék elfogadni legeruópaibb magyarjainktól, például a konzervatív Babitstól, például a szabadelvű Kosztolányitól, hogy a világra való kitárulkozás nemhogy csonkolná, ellenkezőleg: egyenesen gazdagítja a féltett "magyar glóbuszt". Vajon ténylegesen ólomidő-e a demokrácia (akárhogyan is: kiérdemelt) évtizede a felsőbbséghez szoktatott, önkényuralom tömbidejéhez, ahol nem rohant, hanem megállt az idő? Nem a túlzásba vitt méltánytalanság lódítja-e meg a tollat, hogy mai bajainkat észlelve csak a szürkét látjuk, noha a történelmi szürke sáv - remélhetőleg - végleg elmaradt utánunk. Vajon az önkény nem stilizálta-e sokunkban azt (ezt) a másik, előlünk elzárt világot, ideáltipikussá, a romlott honi helyett; legyen vége, vége már - értjük-e, fölfogjuk-e a ma történelmi leckéjét, vagy a konvenciókhoz futunk inkább s vágyainkkal, olvasmányélményeinkkel szabdaljuk át a valóságot, így voltaképp szétziláljuk azt, ami előttünk érik. Hallatszik-e szavunk még ott, ahol annak tere van, ahol szakmánk önbecsülése ezt megkívánná tőlünk. Beszélünk-e végre arról, mi a könyvkiadást kívül-belül rágja, a kontárkodásról, a leértékelődésről.
     Most hogy a célegyenesbe érkeznek frankfurti dolgaink (a kivételes alkalomhoz talán lesz méltó hírverés, az eseményhez szakmai hozzáférés, elhivatottság és hivatali igyekezet, melynek érzékelhető jelei - szerencsés módon - egyre markánsabban megjelentek a horizonton), igencsak szembeötlő jelenség az iparrá terebélyesedett kontárkodás, a henye, helyesírási és jellemhibákkal dugig érő zugkiadás. A filléres könyvbutikok körúti odvaiban tobzódó silányság, rossz portéka. Borzasztó nap nap után látni, hogy egy nagy szakma, a könyvkiadás perfériáján (itt tényleg: a züllött, az élősködő szélen) egyre másra torlódik föl a szemét - főleg ilyentájt megrendítő: benne az iskolaidőben, ünnepek idején közeledve, amikor a giccs és a hamis árú, a lefokozott szellemi termék kirakodóvásárává vált megint az utca, az aluljáró, valahány üzleti célra alkalmasnak vélt tenyérnyi hely, lépcsőházi sarok, pinceljárat, penészes, dohszagú beugró. Régi történet ez, nem ma kezdődött, sok tinta folyt el miatta eddig is már, most azonban, talán a frankfurti pillanat teszi, kiváltképp nem lehet - szégyenérzés nélkül - elfordítani a tekintetet, még ha annak a nagy "európai uniós" belépőnek a tartalma és jellege is (helyesen) a reprezentációra fut ki. (Ezért szeretném, ha ki-ki a maga helyén tenne valamit mondjuk a frankfurti Tandoriért. Megérné.)
     Mert nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy a szemeteskukák itthon maradnak: ott az ideál, itt a reál.
     Nem. Ezt tévedés állítani. A dolog korántsem ennyire triviális.
     Ami a mai "ponyván" terjed, bárki láthatja, fölmérheti szemfényvesztés: a könyv illúzióját nyújtja, pedig nem az, hiába ölti föl - távolról - annak alakzatát, morfológiáját. Hiába rendeltetik - ez ideológiája, létezésének alapja - a kevéssé tehetősek, a szegények betűtáplálékául; állítom, többnyire csak a gyomrukat csapják el vele. Ahogy a világképnélküli, harmadvonalbeli amerikás moziban folyik ez, leépülésünkre.
     Ez a kontárkodás, ez a lázálom azért is istenkísértés, mert aláássa az irodalom, az irodalmi munka (főleg az irodalmi aprómunka) értékét, értékbecsét, komolyságát azzal, hogy az valamiféle (bármiféle) tákolmánnyal helyettesíthető. Az értékesnek, mely magába foglalja a tudottat, magakelletően a helyébe lép, kiszorítja azt, fölöslegessé teszi. Hiába gondoljuk, hogy ez szemfényvesztés, hamar porladó, hamar rozsdásodó vacak termék, ott van, közhelyesen a piacon: más elől szívja el a levegőt, veszi el a fényt. Akkor, amikor a kultúra, az irodalom intézményei "gyakorlatilag fizetésképtelenek", ahogyan Petri György a tavalyi könyvhéten egyik újságinterjújában mondta. (Magyar Hírlap, 1998. június 6.)
     A magyar irodalom aktuálisan nehéz, az írók aktuálisan szorult helyzetben vannak. Ezért az egyik szemem sír, a másik nevet, ha a Digitalizált Halhatatlanok Programjára gondolok. Bizony sokakat tölt el nyugtalansággal az a tény, hogy fölütötte a fejét (még a Horn-Kuncze-kormányzat hozta létre) a művészetpártolás, az állami mecenatúra régi (monolit) időkre emlékeztető gyakorlata, melyben a politikai szerepképzés kapott újból erőre. Ez a szisztéma "az állami díjak hierarchiáján" alapul, amelyet azon melegében csúfolt ki Eörsi István egy Magyar Narancs-beli jegyzetében (1998. április 23.), s melyet - okkal a liberális demokráciától idegennek tart. Szerintem - az ötletadók jó szándéka ellenére - leginkább arra lehet alkalmas, hogy fölösleges irigységeknek ágyazzon meg az amúgy is szétesett, belső szolidaritását vesztett művészeti életben.
     A Nemzeti Kulturális Alap (NKA) először tavaly júliusban folyósította 43 élő Kossuth-díjas és babérkoszorús költőnek, írónak, drámaszerzőnek azt a döntő módon pénzbeli juttatásból álló havi apanázst, amelyet a Digitális Halhatatlanok Programjában (DHP) való részvételért kapnak: az első pillanatban nagyvonalúnak és elegánsnak látszó gondolat leplezetlenül csempészi vissza az állami mecenatúrát az irodalom falai közé: ez a tény önmagában árthat az irodalom tekintélyének, a nehezen kivívott (az Antall-kormány alatt végig sikeresen megőrzött) autonómiájának.
     Ha az egyik oldalon nagy az érdem, a másikon meg a politika, akkor a nyílt állami szerepvállalás az adófizetők pénzéből fönntartott támogatási rendszert is kisiklathatja. Az igaz, hogy a programot az NKA költségvetéséből finanszíroznák, mely állami pénzt az államtól független szakmai kollégiumok döntése alapján, általában pályázatok közbeiktatásával osztszét; jelen esetben viszont ez az elv sérül, sőt negligálódik. Nincs közbülső állomás; illetőleg, ami van az önmagában problematikus: a mindenkori legfelsőbb hatalom által adományozott korábbi legmagasabb művészi elismerés képezi a belépőt. A kiírás (Művelődési és Közoktatási Minisztérium [Nemzeti Kulturális Alap] A Digitális Halhatatlanok Program. 1998. április 9.) kizár "minden további mérlegelést". Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nem súlyoz, díj és díjak között, nem von meg időbeli határt, például nem beszél 1989 előttről vagy 1989 utánról, pedig megtehetné: a program alapításának alkalma ugyanis 1848 százötvenedik évfordulója, az apropója pedig "az íróknak, költőknek a polgárosodásban játszott meghatározó szerepe". Ebből a szempontból viszont nem lehet egy kalap alá venni a Méray Tibornak 1953-ban odaítélt Kossuth-díját az 1996-ban díjazottéval, aki mondjuk annak a diktatúrának a leleplezéséért kapta Kossuth-díját, aki azt Méraynak adta. Sajnálatos rövidlátás ez: a terv kitalálói nem számoltak azzal, hogy - önhibájukon kívül - kényelmetlen helyzetbe sodorják a vállalkozás megvalósításába bevonandó irodalmárokat. A 43 kiválasztott mindegyike (az odaítélt díj művészi és erkölcsi értékkülönbségére való tekintet nélkül) az "élő irodalom nagyjaként" (A program célja c. pont) kerül reflektorfénybe, melyet sem ízlés, sem józan ész, sem az irodalomtörténet elfogulatlan ítélete nem támaszthatna mindenkinél alá. Szépséghibája a kiírásnak - s ez már szakmai melléfogás -, hogy a Babits-alapkutatásaiért díjazott elfogadottan jelentős irodalomtudós jelentős költő is, ezzel szemben sem az egykori Állami-díjas Fekete Sándor (szocialista kultúrpolitikus, egyébiránt Petőfi-biográfus), sem a sok műfajban jeleskedő népnemzeti Nemeskürty István, sem az újholdas, polgári eszmevilágú Lengyel Balázs nem hozott létre önálló szépirodalmi életművet. Az ő nevük aztán június 2-a után, a Digitális Halhatatlanok Társaságának első - mint utóbb kiderült - névváltoztató ülésén lekerült a végleges listáról. (Népszabadság, 1998. június 3.) E skandalum tükrében - mely joggal és okkal szülhetett sérelmet, rosszérzést - figyelhető meg az ügylet kettős éle kétarcúsága: a Kossuth-díjasokra és babérkoszorúsokra rákent kozmetikum nem gyakorolhat vonzó hatást az irodalom egészére, mivel valamely teljesítmény csak akkor röpíthet bárkit a "digitális öröklétbe", ha előtte a (mindenkori) politika áldását adta hozzá. A díjak (és ezáltal a kitüntetéspótlékok) besöpréséhez pedig a jószerencsén kívül mindig is több kellett remekművek puszta megalkotásánál. Közszájon forgó igazság szerint díjat az kap, akinek adnak: a művészeti érték nem magától értetődően nyom nagyobb súlyt a mérleg serpenyőjében mint az adományozó egyéb megfontolásai.
     A politika érdeklődésének kiterjedése a művészet, a kultúra világára persze nem jogosulatlan, de a jogosultságának szigorú a határa: annak autonómiáját, belső függetlenségét nem érintheti, sértheti. A szabályokat azonban megszegik, tudjuk, olykor-olykor még jóindulattal is. Az irodalom megszentségtelenítésének hatalmi gyakorlatát naftalinba csomagolta a korszakváltás - átadhatjuk-e efféle utópikus gondolatoknak. A rossz, a silány magatartásformák nem koptak ki - a gyarló örződik bennünk, az önzés lápvilágából lehet-e kilábalás?
     Egymás refrénjei vagyunk.
     Borúlátás, féltés. Egyszuszra elmondható panaszlista. Csupa veszendőség, negatív előjel, részlet-pesszimizmus, elhagyatottság. Jellegzetes értelmiségi firka, a plasztikkártyák kimódolt korában. Ódivatú övezet, sötétben való tapogatódzás. Ahogy nagyanyám próbálta meg kitapogatni az éjszakai szuroksötétben az éjjeliszekrényen a szemüvegét. Különös álom-pára, Szindbád-megszállottság, Krúdy-megértés. Krúdy-félreértés: sokszor kerül ellentmondásba e költői fenomén világa a "gennyes" olvasói megszokással, mely nem tapasztalat, csak ráfogás. Tél van, ködfátyol, krudyzálás: a szigeti ember szövegfoszlányai csenevésznek tetsző álomtöredékek, versesregény-torzók. Pedig elég volt neki egyetlen zseniális mozdulat, s olyan írói, emberi mélységből intézte hozzánk szavait, hogy azokat bajosan lehessen elhárítani. Krúdy a körülötte roskadozók jótevője.
     Képek torlódnak egymásra, mint egy moziban. Mint valamely könyv sokszor olvasott részlete.
     Visszatérés, elszabadulás?
     Jéghideg odakint?
     Ólomidő ez? Erre ébredünk?