Nehéz, kibírhatatlanul nehéz dolgom volna, ha Tóth László két könyvét (vagy kétkötetes könyvét, esetleg háromkötetes könyvének első két részét) szakszerűen kellene bemutatnom. E dilemmából csak azzal sikerül kivergődnöm, hogy sietek a Tisztelt Jelenlévők tudtára adni: nem fognak ilyen szakszerű könyvismertetőt hallani tőlem. Ennek rövid és összetett oka: a tárgykörben való járatlanságom, illetve a színháztörténet iránti érzékenységem tökéletes hiánya. Adott viszont számomra néhány más megközelítési lehetőség, kapcsolódási pont.
     Kérdés tehát, miért pontosan én állok Önök előtt. Annak oka, hogy engem kértek föl rá, hogy beszéljek e munkáról, az a Tóth Lászlóhoz hozzávetőlegesen 17 éve kötő mogorva barátság, amelynek van egy-két kézzelfogható dokumentuma: egy közösen írt, s négy vagy öt közösen összeállított könyv a (cseh)szlovákiai magyar irodalomtörténet, történelem, művelődéstörténet tárgyköréből. S egy (rövid ideig) közösen szerkesztett folyóirat számai, a Regioéi, amelyet Tóth László Budapesten talált ki, s Budapesten dolgoztunk vele azzal a szándékkal, hogy az első adandó alkalommal ide (Tóth Lacinak: Haza) telepítsük, Szlovákiába. Ez az első adandó alkalom még az említett folyóirat első(!) számának megjelenése előtt bekövetkezett az úgynevezett bársonyos forradalommal, így tehát az 1989 őszi-téli felföldi magyar "forradalmi" mozgalomnak azon frissiben egy kész (cseh)szlovákiai magyar tematikájú társadalomtudományi folyóirat kereteit ajánlhattuk föl. Az, hogy ez a folyóirat ma is otthon jelenik meg, s hogy már nem az a tematikája, ami egykor volt (következésképpen [?] mi már régen nem veszünk részt a munkájában), tökéletesen jellemzi az egyéni eredményekben egyébként meggyőződésem szerint gazdag, s talán már szervezetileg is megalapozott szlovákiai magyar tudományosság évtizedünkbeli állapotát.
     Nem fogom itt felsorolni Tóth László e témakörbe tartozó, többször formálódó, de konok programjának, koncepciójának elemeit, sem most már több tucatra rúgó idevágó könyvének, összeállításának címét. Nem szeretnék beszélni arról a számomra egyre felemásabbnak érzett helyzetről sem, hogy egy másik országban életünk nagy részét azzal töltjük, hogy a szlovákiai magyar eszmetörténet körébe vágó munkákon dolgozunk, s hogy ennek mi és mennyi az értelme, illetve a hatékonysága. Inkább azt emelném ki a vonatkozó problémagubancból, hogy a fönt hivatkozott munkák elkészültének Tóth László gondolkodásában a legfőbb oka, magyarázata: szerzőnk eredendő hajlama a dolgok egységben látására. Azaz: nemcsak a magyar irodalmat látja egynek (egy bizonyos szempontból, húznám alá, hiszen az egységen belül annyi támpontunk van a tagolásra, amennyit akarunk), hanem a szlovákiai magyar kultúrát is (ezért foglalkozik a helyi vonatkozású művelődéstörténet majd minden árnyalatával, például, nagy szeretettel, a méltatlanul mellőzött színház-, illetve színjátszástörténettel is), s ezért, hogy nem alkalmilag lekerekített periódusát dolgozza föl tárgyának, hanem - a hozzáférhető ismeretek szintjén - az egészet.
     Ennek következménye az is, hogy a hivatkozott munka eddigi összes al- és felcímei így hangzanak:
     "...miként hajdan az apostolok." A komáromi magyar színjátszás története. I. A kezdetektől 1945-ig.
    Déryné nyomában. A komáromi magyar színjátszás története. II. 1945-től napjainkig.
     S noha könyvében roppant kritikusan - több szempontrendszer párhuzamos vizsgálatával - ítél színházról, közönségről, sajtóról, városról, kiemeli azokat a pontokat, amelyek viszont a komáromi színjátszást emelik ki a regionális érdekek köréből. Noha nem vall - részemről - túl nagy leleményre, mégis a munka legfeltűnőbb passzusát idézem ezzel kapcsolatosan - az első kötet első bekezdését -, mert már abban sem hagy kétséget afelől, hogy a magyar művelődéstörténet egészében keresi a komáromi színjátszás helyét.
     "Komáromban az első magyar nyelvű színielőadást hivatásos társulat 1811. május 8-án tartotta. A város egyike azon településeknek, ahol az 1700-as és 1800-as évek fordulóján, illetve az 1800-as évek elején a Pestről elűzött magyar színészet az elsők között meggyökerezett. De Komárom ott van azon magyarországi városok közt is, ahonnan - Péczeli Józsefnek és tudós társaságának köszönhetően - évekkel korábban, a magyar felvilágosodás idején, a magyar drámaírás és játékszín megteremtésének, a külföldi színjátékok magyarra fordításának az igénye a legmesszebbre hallatszott. Még korábban pedig az iskolai színjátszás, illetve a magyar nyelvű iskolai színjátszói kezdeményezések és iskoladrámák magyarországi meghonosodásában volt fontos szerepe a városnak. Mindezek ismeretében talán nem túlzás azt mondani, hogy a komáromi színészet kezdetei egybeesnek a színészet magyarországi elterjedésének kezdeteivel, illetve a magyar nyelvű színjátszás kibontakozásával."
     A hely jelentőségére és szellemi súlyára már ennyiből is fény derül. A városfejlődés sajátszerűsége és adottságai révén azonban dichotómia alakul ki: szimbolikus jelentésű, hogy az 1811-es kezdet után százötven éven át (!) nincs a városnak - állandó - kőszínháza. S hogy korszakonként van értő, adakozó, nyitott nézőtársadalma.
     A komáromi színháztörténet több fázisában is ördögkör karikázik előttünk: a közönség gyakran a csacskaságot, a bóvlit, legfeljebb az operettet igényli. Feltűnő, hogy a kiegyezés után, tehát a komáromi színjátszástörténet két hőskora közé eső időszakban, a polgári gyarapodás évtizedeiben, amely a magyar tudományosság folytonos gazdagodásának kora is egyben - folyvást ismétlődik a panasz a közönség érdektelensége és színvonaltalansága miatt. Jóformán találomra ütöm föl a könyv e szakaszát a citátumért: 1885-ben például a színikritikus szerint: "A magyar színészet támogatásától egy idő óta feltűnő és megfoghatatlan közönnyel fordul el városunk közönsége. Egykedvűen veszi a színészek érkeztét, s örömmel értesül azok távozásáról." - olvassuk a 79. oldal (I. kötet) közepe táján, majd két sorral lejjebb: "Az itt időző cirkuszba tódul a közönség, de bezzeg a színház üres. Ez Komárom." Ugyanabban a periódusban, amikor szerte a hazában színházat építtet a városi polgárság, Komáromban, ahol egyébként impozáns modernizációs és városszépítészeti koncepciók alakulnak, vakvágányra fut a színházépület fölépítésének ügye. A város - ez a kötetekből is kiderül számomra: egyszerre (más-más vonatkozásban) központ és periféria, s talán ez (is) őröl fel vagy késztet tétlenségre talán korszakos tehetségeket. Ez tükröződik a színjátszás gyakran mostoha sorsában is. Közönség és társulat olykor egymást taszító, olykor összekacsintó igénytelenségében is.
     Más kérdés persze, hogy honnan veszi a bátorságot a szerző az ítéletalkotáshoz. Esetében ugyanis hatványozottan nehezül a munkára mindenfajta történetírás elemi béklyója. A történetíró alkothat koncepciót - illetve kell is, hogy alkosson -, de ezt csak a forrásokra támaszkodva teheti, hiteles képet pedig csak az összes forrás ismeretében nyújthat. De ha egyszer eljutunk abba az ideális állapotba, hogy egy bizonyos korszakról szóló mindegyik nyomtatott és kéziratos forrás a kezünkben lesz, akkor még mindig ott van a következő három kérdés: mennyi dokumentum kallódott el örökre; mi mindent tartalmazhatott volna az, amelyik meg sem született; s hiteles-e, úgy értem: szakszerű és őszinte-e az a forrás, amit éppen tanulmányozunk. A színháztörténet-írás még ebbe a helyzetbe sem kerülhet; lévén hogy nincs közöttünk senki, aki közvetlen tapasztalatokkal rendelkezne a Komáromban egyébként föllépett Déryné gesztusairól és mimikájáról. Tóth László gyakran idéz és interpretál korabeli színikritikákat (ezt természetesen jól teszi), s persze tudja, hogy a kritika helytálló volta függ a kritikus szakértelmétől, hozzáértésétől, ízlésétől. A színház közönséget nevel, a közönség teljesítményre kényszeríti a színházat, a színikritika pedig egyszerre regisztrálja mindkettő "munkáját", elvileg folytonosan és körbe-körbe hatnak egymásra, de hogyan lehet kitörni ebből a körből, amikor valamely szinten mindegyik műkedvelő. Tóth László a II. kötetben, annak bevezetőjében, az 1948 utáni újrakezdés kapcsán mondja ki azt, amit (vagy amihez hasonló helyzetet) már az első kötetben is sokszor érzékeltet: "Aligha lehet annál képtelenebb helyzetet elgondolni is, mint hogy egy - enyhén szólva is - meglehetősen gyér színházi ismeretekkel, szakképzettséggel és tájékozottsággal rendelkező színházon, társulaton még ennél is ingatagabb és hiányosabb ismeretek, szakképzettség és tájékozottság birtokában kérik számon első kritikusai mindazt, aminek maguk sincsenek a birtokában." (Ez a könyvben egyébként zárójeles megjegyzés.)
     Még több száz példát választhattam volna a két könyvből (a kétkötetes egy könyvből) annak igazolására, hogy a színháztörténetnek milyen erős vonása a társadalomtörténeti beágyazottsága - annyira erős, hogy gyakran én magam is érdeklődéssel és figyelemmel tudtam olvasni az érdeklődési körömtől (látszólag?) oly távol eső tárgyú szöveget. (Sőt, a második kötetet izgalommal is.) Tóth László ezt a lehetőséget nagyon határozottan és átgondoltan ki is használja. S bár azt írja, hogy inkább az első kötetben meghatározók a "város- és környezettörténeti elemek", a felvilágosodás és a reformkor nagy erudícióval megrajzolt városképe, várostörténeti képe mellett tartalmas voltukban nem maradnak el a második kötet első fejezetei sem, a háború utáni kisebbségi újrakezdésről.
     S hogy visszakapcsoljak egy kettős idézet erejéig a föntebbi kérdésekhez, színikritika, helyi lap, társadalomtörténet és színház összefüggései és elágazásai terén számos gondolatmenet támpontjaként kínálkozik Vértes Károly társulatának megítélése a korabeli sajtóban, 1940 februárjából, illetve novemberéből: "A társulat műsorában túltengett az operett, komoly irodalmi értékű darabot a Földinduláson kívül úgyszólván nem is láttunk[...] a társulat erői, csekély kivétellel, egészen gyenge, sőt kezdő színészek voltak[...] gyönge lábon mozgott az operett-együttes." A másik idézet az újabb színiidény kezdetéről, immár Tóth interpretációjába ágyazva: "A Komáromi Lapok szerkesztője szépíteni igyekezett folyóiratának legutóbbi véleményét Vértesékről, amire nyilván a látogatottság újbóli biztosítása s a közönség érdeklődésének felkeltése miatt volt szükség: »...derék törekvő társulat, sok művészi erővel és tehetséggel« - olvashatjuk a lap november 23-i számában."
     Megdöbbentőnek tehát az bizonyult számomra, hogy a színészek - s nem tudom, nem manapság a legaktuálisabb-e ez a kérdés éppen - a társadalom folyamatos értékgyarapodásának korában hakniznak, s a hőskor, a legnagyobb erőkifejtés szakasza pontosan a - nem rossz értelemben vett, s nem az egyéniségek tehetségére vonatkoztatott - dilettantizmus idejével vág egybe. Ilyen a reformkor néhány évtizede, de 1849, a körülkerített Komárom viszonyai is effélét sugallnak, s a II. világháború utáni újrakezdés is. A sematikus darabokban csetlő-botló, csasztuskát éneklő színészek elszántságát Tóth torokszorítóan rajzolja meg, egy felföldi magyar művelődéstörténeti tárgyú tézisregény egyik legszebb fejezeteként. De talán itt áll a legbővebb anyag is a szerző rendelkezésére - pontosabban: erről ásta elő a legtöbb adalékot. Integrálta a korszakról szóló földolgozásokat, szintéziseket, regionális kiadványokat, hivatkozási alapja az első kötetben számtalanszor az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának színlapgyűjteménye. A második kötetben az előadásokkal kapcsolatos személyes emlékeire, műsorfüzetekre, a színikritikák összességére, rendezők, színészek vallomásaira is támaszkodhatott.
     Nem fogom citálni a kötetekben szereplő, a város színiéletével kapcsolatba hozható társulatok, színészek, rendezők, dramaturgok nevét - csak jelzem, hogy legnagyobbjaink közül is köztük vannak sokan, s nyomatékkal kérem a jelenlévőket: vegyék kézbe a kiadványokat -, de (vagy: ehelyett is) utalnom kell a történeti tagolásra és a két rész módszertani eltéréseire is.
     Az I. kötetben a várostörténeti előzmények bemutatását az 1812-1849 közé eső hőskor rajza követi (e fejezetben határozott körvonalakat kap az egész ország kulturális élete), majd összevont fejezetben szerepelnek a bukástól a kiegyezésig, s onnan Trianonig eltelt évtizedek. Minthogy itt van a legkevesebb támpontja, Tóth gyakran egyszerű adatfölsorolásra kényszerül az előadások kapcsán. Nyereségnek érzem viszont, hogy (itt is) hiteles képet nyújt a színjátszás országos "rendszeréről". Az első kisebbségi korszakról eddig felhasználatlan kéziratos emlékek, hagyatékok birtokában értekezik, s a profik mellett (ahogy a későbbiekben is) a műkedvelőkről is beszél, az ő tevékenységüket is értékeli. A kisebbségtörténeti munkák többségéhez képest nóvum gyanánt részletesen igyekszik szólni a Csehszlovákián - időben vagy térben - kívül eső vonatkozásokról: alfejezetet kap Dél-Komárom, főfejezetet az 1938-ban Magyarországhoz visszatért város színi élete.
     A második kötet a következőképpen szakaszol:
     I. rész (1945-1948);
     II. rész (1948-1989) [ez a törzsrész];
     III. rész Az évtizedfordulótól 1997-ig. A Jókai Színház.
     IV. rész. Vázlatos áttekintés a komáromi magyar műkedvelő színjátszásról 1948 után.
     E második részben az élmény ereje, a közvetlenség nem hiábavaló módon üt át a szöveg mindegyik bekezdésén, s nem válik rovására a tárgyszerűségnek. A főfejezeteken belül külön csomópontokat képez a társadalmi keret, a színész-"állomány", a darabválasztási, rendezői koncepciók rajza - kiemelném itt a Konrád Józsefről írt, a kronológiai folyamatosság érdekében háromfelé tagolt portrét -, s a jellegzetesebb előadásoknak az akkori kritikákat is fölelevenítő, dialektikus ábrázolása. Elemzés és kórkép, adja meg e kötet kulcsfogalmait Tóth László a bevezetőben. Egységes, minden értékre és hiányosságra kaput nyitó - legalább kaput nyitó - monografikus igény - ez a fő szemléleti jegye a munkának az én olvasatom szerint.
      Tóth László könyveiben benne foglaltatik egy külön kötet is, tudniillik a két függelék az 1811-től Komáromban föllépő társulatok, színigazgatók jegyzékével, címmutatókkal, irodalomjegyzékkel, névmagyarázatokkal és névmutatókkal stb. A második kötet függelékében külön egységeket képez a Magyar Területi Színház (komáromi társulatának) 1952-1990 közötti, s a Jókai Színház 1990-1997 közötti teljes műsora.
     S végezetül, a fentiekben foglalt, kritikainak szánt vagy vélhető megjegyzéseimről annyit: a magam részéről maradéktalanul akceptálom a szerző megjegyzését:
     "Persze, tisztában vagyok azzal, hogy tárgyamról nem az enyém az egyetlen lehetséges kép. Pillanatnyilag azonban a maga nemében az első és egyedüli, amelyre nem vállalkoztam volna, ha nem bíznék abban, hogy az általam látott kép - ha részleteiben nem is, a lényegét tekintve - nem esik messze a valóságtól, s abban is, hogy akad valaki, akit munkám arra ösztönöz majd, hogy ezt a képet szembesítse az övével."
 

* Elhangzott 1998. augusztus 27-én Dunaszerdahelyen, a Vámbéry kávéházban, Tóth László a Lilium Aurum Kiadó gondozásában megjelent könyvei bemutatóján.