Szellemi Honvédelem

Megbecsüléssel őrzöm könyveim között A Szellemi Honvédelem Naptára című "irodalmi kalendáriumot". Szabó Zoltán szerkesztette, 1940-ben jelent meg, a minden emberi és nemzeti értéket magával sodró háború, a mindinkább terjeszkedő fasizmus ellen szerette volna mozgósítani a közvéleményt, ahogy a mögötte álló lap: a Magyar Nemzet is. Miért hivatkozom erre a kis naptárra? Azért, mert Lengyel Balázs maga is hivatkozik rá egyik könyvében, visszatekintve pályájának első éveire. Lengyel - ő mondja el - Szabó Zoltán segítőtársa volt a szerkesztés során, és - ezt már én teszem hozzá - ő állította össze azt a hónapok szerint tagolt, A Szabadság naptára című kis olvasmányanyagot, amely történelmünk függetlenségi hagyományait idézte fel, olyan hagyományokat, amelyeket a Nándorfehérvárnál győzelmes Hunyadi János, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós, a kontesztáló nádor Wesselényi Ferenc, a fejedelem II. Rákóczi Ferenc, a Himnuszt író Kölcsey Ferenc és mindenekelőtt az 1848-1849-es szabadságharc vezéreinek: Kossuthnak, Görgeynek a neve jelez.
     Érdemes felidézni a december hónapra szóló kis történelmi visszatekintést, ebben Lengyel Balázs a kuruc függetlenségi harcok hősies történetét idézi fel. "Rákóczi - írja itt - még panaszolja, hogy szabadságharca elején nemigen szerettek előőrsre állni a kurucok. Attól a kis közösségtől, amelyet csapata alkotott, felette veszélyes volt elszakadni. Akik mégis ki mertek állni, azok tudták, mit cselekednek. A harc elbukásával, Majtény után a seregek szétszéledtek. De az előőrsök a helyükön maradtak. S a megváltozott világban változott fegyverrel védték a régi életet. Századokon keresztül apáról-fiúra adva őrizték a kurucságot: a magyar természetes eligazítóját az idegen világ dolgai között. A nemzet nagyjai ilyen magános őrsök voltak mindig, kurucok előőrsön. Ma is azok."
     Valójában ilyen "előőrs" volt maga Lengyel Balázs is: fiatal íróként a Magyar Nemzet és a Szellemi Honvédelem táborában, majd az ellenállásban, később az Újhold szerkesztőjeként, hamarosan némaságba taszítottan, ezt követve az 1956-os forradalom idején, amelynek leverése után egy időre letartóztatásba került, végül irodalomkritikusként, esszéíróként és szerkesztőként, mindig a magyar irodalom szolgálatában. "Előőrs" volt és, ha kellett, "hátvéd", aki következetesen védte a szellemi értékeket, hajlíthatatlanul és megvesztegethetetlenül, akár egy kuruc közvitéz. Pedig távol állott tőle, hogy retorikai tekintetben magára öltse a "kurucos" viselkedés díszítményeit, ezzel is igazolva, hogy nem a zsinóros ruha, nem a "hazaffyas" hanghordozás teszi a független magyar gondolkodás lényegét, hanem igenis a nemzeti kultúra védelmének készenléte és személyes áldozatokat is vállaló bátorsága.
     Lengyel Balázs a maga bölcsészdoktori, professzori és most már akadémikusi valójában, lehet, távol áll attól a képzettől, amelyet a "kuruc" fogalma jelent, lélekben mégis Rákóczi és Kossuth (meg Görgey) vitéze ő, minthogy számára a szabadság jelenti azt a legfőbb értéket, amely egy egész emberi életet be tud tölteni.
 

Babits után

Van Lengyel Balázsnak egy kötetben csak évtizedek múltán publikált, ámde mindig idézett és egy időben hevesen vitatott írása, a címe: Babits után - ezzel indult 1946-ban az Újhold első évfolyama. "Művészet csak akkor maradhat fenn - szögezte le ebben mintegy a babitsi gondolatokra visszhangozva -, ha a legmagasabb igényeket támaszthatja önmagával szemben. Íróra, irodalomra nézve sem lehet más érvényességet elismerni." A művészi igényességnek ezt a magasra emelt mércéjét akkor elsodorták a heves viták, még inkább a pár esztendő múltán hivatalba lépő irodalompolitikai terror, hogy aztán ismét kiderüljön: művészi igényesség nélkül nem képzelhető el sem irodalom, sem irodalompolitika.
     Ennek a szigorú igényességet tanúsító szellemiségnek a példaképe volt Babits Mihály, aki a maga filozófusi fellépésével vagy ennek ellenére ugyancsak a "kurucos" függetlenség képviselője volt. Talán elég ebben a tekintetben, ha nem pusztán költészetére hivatkozom, hanem értekező prózájára is, olyan vallomásos és bátor - mindig a koráramlatokkal szemben állást foglaló - esszéire, mint az 1919-es Az igazi haza, az 1928-as Az írástudók árulása, az 1930-as Baloldal és nyugatosság, az 1937-es A humanizmus és korunk vagy éppen a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötet számára írott A magyar jellemről című vitairatai és tanulmányai.
     Lengyel Balázs ennek a Babits Mihály örökségeként magára vállalt szellemi függetlenségnek és a magasra emelt igényességnek a képviselője, védelmezője volt egész irodalomkritikusi és szerkesztői pályafutása során. Mi több, kritikusi munkásságának - felkészültségén és elemző készségén túl - éppen a művészi igényesség szellemi és erkölcsi válságoknak is ellenálló kontinuitása adja meg igazi szerepét és érdemét. Mindennek - korántsem véletlenül - a Babits szellemi örökségéhez ragaszkodó hűség lehet a legfőbb magyarázata. Egy magatartás története című kötete annak idején éppen ezért indokoltan indult olyan visszatekintéssel, amely Babits egyéniségéhez és életművéhez fűződő személyes élményeit vette számba. Kezdve azon, hogy 1928-ban, tíz esztendős korában miként került kezébe a költő frissen megjelent gyűjteményes kötete, folytatva azzal, hogy leánytestvére még gimnazistaként megrendelte a Nyugatot, végezve a személyes találkozások ma is eleven, mondhatnám így is: sorsot alakító emlékeivel.
     A Babits szellemi öröksége iránt érzett ragaszkodás nemcsak a hűség iskolája volt, hanem az irodalomértésé, az irodalmi etikáé is, minthogy Lengyel Balázs és nemzedéke számára éppen Babits fogalmazta meg az irodalom küldetését, illetve e küldetés elvégzésének erkölcsi törvényeit. "Fiatalkori érzékenységembe [...] vésődött bele az - olvassuk -, amit Babits a filozófia és erkölcs, erkölcs és írói felelősség kérdéskörében hirdetett. [...] azt is [...] hirdette [...], hogy az érdekek és csoportok fölött, egész emberiségre érvényes erkölcs az írók és az írástudók mintegy hivatásukkal járó problémája." Az "írástudók felelősségével" járt együtt az irodalom autonómiájának gondolata: "A történelem tanított meg Babits példájára mintegy ujjal mutatva az irodalom önállóságának, viszonylagos immanenciájának feltétlen szükségességére, melynek hiánya mintegy automatikusan megsemmisíti az írás erkölcsi talapzatát."
     Ezek a Babits szellemi örökségét követő elvek irányították Lengyel Balázs irodalomszemléletét és gyakorlati kritikai tevékenységét, ezeket képviselte irodalmi életünk vitáiban is. Így Álom egy kastélyról című felszólalásában, amely a magyar irodalomkritika helyzetéről rendezett 1984-es debreceni eszmecsere alkalmával tett hitet a kritikai tevékenység függetlensége, egyszersmind alkotó felelőssége mellett. Az irodalom ügyének szolgálata öltött alakot Cs. Szabó Lászlóról, Halász Gáborról, Rónay Györgyről, Jékely Zoltánról, Ottlik Gézáról és Mándy Ivánról rajzolt arcképtanulmányaiban, illetve Verseskönyvről verseskönyvre című kritikai sorozatában, amely rendre számot vetett az újabb magyar költészet alakulásával, gondolkodásával, formateremtő küzdelmeivel.
 

Két sorsforduló 

Nyolcvanadik születésnapját Lengyel Balázs egy tanulmánykötettel ünnepelte: a Két sorsforduló a hat évtizedes írói és kritikusi életmű legfontosabbnak és leginkább jellegzetesnek tartott esszéit foglalja magába. Ilyen módon a pálya ívét rajzolja meg és a mindig is vállalt és vallott értékek rendjét mutatja fel. Ez az írói, esszéírói értékrend a Nyugat eszmeiségére épül, ezen belül is mindenekelőtt arra az értékrendre és eszmei rendre, amely Babits munkásságához és szellemi örökségéhez köthető. Ezt az értékrendet és eszmei rendet bontják ki az olvasó előtt azok a tanulmányok, amelyek Babits és a nagy Nyugat-nemzedék: Kosztolányi, Tóth Árpád, Szép Ernő és Füst Milán, illetve a második nemzedék: Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Cs. Szabó László és Halász Gábor, továbbá a Nyugat örökösei, a harmadik és negyedik nemzedék: Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Rónay György, Weöres Sándor, Ottlik Géza, majd Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Mándy Iván és Határ Győző költői vagy elbeszélő művészetének a karakterjegyeit mutatják be.
     Lengyel Balázs Nyugatért elemzése - és ez az értelmezés természetesen az Újhold íróinak, mint a negyedik Nyugat-generáció képviselőinek a bemutatását is meghatározza - mindig a hagyomány és a megújulás egységes követelményrendszerének a kialakításához, megfogalmazásához vezet. Van ennek a követelményrendszernek egy (mondjuk így) társadalmi, történelmi, eszmei és erkölcsi és van egy esztétikai és poétikai dimenziója. Eszmei és erkölcsi tekintetben Lengyel Balázs egy olyan polgári kultúra szerves rendjét vázolja fel, amely összhangba képes hozni azokat a kulturális stratégiákat, amelyek nálunk szinte mindig (a jelen viszonyai között is) egymással szemben próbálják érvényesíteni, sőt kiküzdeni lehetőségeiket. A hagyományok fenntartására és az új eszmék, magatartásformák befogadására, illetve a magyarság és az európaiság eszményeire gondolok. Valójában a Nyugatnak és örököseinek (tehát az Újholdnak) is abban volt az (egyik) jelentősége, hogy nem csak össze tudta egyeztetni, hanem szintézisbe is tudta fogni ezeket a sokszor egymással szembefordított eszméket és értékeket.
     Pedig az a polgári rend és polgári Magyarország, amelynek létrehozása és bemutatása (mert az eredményeket hitelesen és meggyőző erővel be is kell mutatni a nyilvánosság fórumain, mind a nagyvilágban, mind idehaza) az 1989-1990-es politikai változások után történelmi értelemben napirendre került, csakis erre a szintetikus: értékegyesítő ország-stratégiára épülhet fel. Arra a polgári gondolatra, amely integrálni tudja a hagyományos értékeket, a teljes nemzeti múltat és kultúrát, ugyanakkor be tudja fogadni a nyugati világból érkező, avagy hazai földön termett új gondolatokat, eszméket, javaslatokat.
     Lengyel Balázs irodalomtörténeti képében talán ezért kapott központi helyet az a Márai Sándor, aki maga is egy történetileg szerves és európai jellegű magyar kultúra stratégiájának hirdetője és kidolgozója volt. Márai polgárság-képét szokás mitikusnak és illuzórikusnak minősíteni, mondván, hogy az ő polgári világa, az ő polgári szellemisége voltaképpen idegen volt attól a kelet-európai jellegű magyar pszeudo-polgárságtól, amely nálunk igazából létezett. Lehet, hogy Márai polgárai viszonylag ritkák voltak, s az ő polgári eszmeiségét nehezen lehetett volna megfeleltetni annak a "létező polgárságnak", amelyet a magyar történelem felmutatott, eszmei és stratégiai értelemben mindazonáltal Márainak volt igaza, ő rögzítette azokat a közéleti, erkölcsi és lelki normákat, amelyekhez egy európai mintákat követő magyar polgárosulásnak igazodnia kell(ene) Márairól írott tanulmányaiban ezeket a normákat rekonstruálja, rájuk hívja fel a jelen figyelmét Lengyel Balázs, abban a meggyőződésben, hogy a polgár fogalmának nem retorika, hanem történelmi, közéleti, erkölcsi és lelki jelentése és jelentősége van.
     A Két sorsforduló esszéiből előttünk kibontakozó szellemiségnek - mint már utaltam erre - van egy esztétikai és poétikai dimenziója is. Ez valójában az az irodalmi, művészi stratégia, amelyet Vas István egykoron "hagyományvédő modernségnek" nevezett. Maga a Nyugat, ennek valamennyi nemzedéke, ennek a "hagyományvédő modernségnek" a jegyében alakította ki a maga esztétikai elveit és poétikai gyakorlatát. Ez az ugyancsak indíttatások, elképzelések és törekvések összegző képviseletére, vagyis valamiféle művészi szintézisre irányuló irodalom-felfogás tulajdonképpen az egész huszadik századi magyar kultúrában jelen van, legteljesebben és leginkább tudatosan mégis a Nyugatban és örököseinél, és midőn Lengyel Balázs ezt a "nyugatos" vonulatot állítja modern irodalmunk tengelyébe, valójában az egész évszázad legfontosabb magyar irodalomtörténeti folyamatára hívja fel a figyelmet. Igazából ennek a "hagyományvédő modernségnek" a szellemiségét találjuk meg a Nyugat mellett haladó vagy vele nem egyszer vitába kerülő irányzatoknál és íróknál is, mind a népi mozgalomban, mind például az erdélyi irodalomban.
     Mi több, a magyar avantgarde-ban is, amelynek legnagyobb egyéniségéről: Kassák Lajosról, kivált az ő későbbi költészetéről és elbeszélő művészetéről ugyancsak Lengyel Balázs írta az egyik leginkább időtálló összefoglalást. A Kassák-parabola című tanulmányára gondolok, amely nem könnyű időkben: 1958-ban, az irodalom ellen elrendelt politikai megtorlások idején tett hitet Kassák jelentősége és erkölcsi integritása, egyáltalán: az irodalomban, az írói létben érvényesítendő erkölcsi integritás mellett. (Jól emlékszünk arra, hogy ebben az időben a "hivatalos" irodalomtörténet-írás és kritika részéről milyen méltatlan vádaskodások és minősítések érték Kassákot és a magyar avantgarde mozgalmat.) Ebben a tanulmányában Lengyel Balázs az avantgarde mesterének egy alig méltatott tulajdonságára is felhívja figyelmünket, mégpedig arra, hogy az avantgarde számos képviselőjével ellentétben Kassák világát nem hatotta át a doktriner fanatizmus és a voluntarista kíméletlenség. "A furcsaság - állapítja meg Lengyel Balázs -, hogy a Kassák-versből, az egész életműből csak úgy sugárzik az egészség, a tisztaság, a klasszikus lélek klasszikus építő kedve. A formabontás, az expresszionizmus, a modernség magyar apostola - s ez az egyik nagy tanulsága, ha tetszik, parabolája Kassák életútjának - nem a lélek ziláltságából, beteges elferdüléséből törte szét a világot, zilálta fel a formákat, hozott új kifejezésmódot, hanem az elnyomott, az építésre vágyó munkásember egészségéből, a küszködő, modern ember keserű őszinteségéből."
     Az építésnek, építkezésnek ez a lelki készsége, a szellemi küzdelmekben mindig is tanúsított méltányosság: "a klasszikus lélek klasszikus építő kedve" nem hiányzik Lengyel Balázs életéből és munkásságából sem. Most, nyolcvanévesen is ezeket az erényeket és értékeket mutatja fel.
 

A múlt töredékei

A pálya összegzéseként közreadott esszégyűjtemény zárórészeként egy sor írói visszaemlékezés és két interjú olvasható. Lengyel Balázs bennük vet számot kritikusi pályájával, személyes sorsának bizony nem árnyéktalan alakulásával és azzal a közös történettel, amely nemzedékének, a Nyugat örököseinek (az Újhold körül gyülekező tábornak) és valójában az egész magyar irodalomnak jutott. Ezek a visszaemlékezések, kisebb-nagyobb memoártöredékek igen tanulságosan világítják meg az elmúlt hat évtized magyar irodalmának törekvéseit, küzdelmeit és megpróbáltatásait. Bemutatnak irodalmi barátságokat és idegen országokban szerzett tapasztalatokat, például a Két Róma című visszaemlékezés, e legendás 1948-as római ösztöndíjas vakáció történetét eleveníti fel, abból a reményekkel átszőtt időből, midőn a magyar irodalom legjobbjai, közöttük Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Takáts Gyula, Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs voltak a római Magyar Akadémia vendégei.
     Az irodalommal kialakított személyes kapcsolat még a diákévekhez vezet vissza: a Lónyay utcai Református Gimnázium hatodik osztályos (vagyis tizenhat éves) tanulója, a család ellenkezésével megküzdve, előfizetett a Nyugatra, és ettől kezdve az ott érvényesülő szellemiség hatása alá került. "A szokatlan lépés - írja A Babits-élmény nyomában című 1983-ban keltezett visszatekintésében - mindenesetre Nyugat-olvasóvá tett. Pontosabban: korán beléptetett egy cinkosságba, melybe később nyilván magamtól is hajlamos lettem volna belépni. Hogy miért volt a Nyugat-olvasók tábora cinkosság? Mások, nálam illetékesebbek számtalanszor elmondták már. A jobbak, a többet akarók, a szellemileg kiválók cinkossága volt; ahogyan Ottlik mondja: a másik Magyarország; nemcsak irodalmi bennfentesség, hanem közösség - szellemi, a fasizálódás előretörése idején politikai értelemben is."
    Ez a korai választás, az "éducation sentimentale"-nak az az útja, amelyet a fiatal gimnazista előtt a Nyugat megnyitott, meghatározó hatást tett az egész később pályára. Lengyel Balázs később, már egyetemi hallgatóként, kapcsolatba került a népi irodalom táborával is, elsősorban Szabó Zoltánnal, akihez személyes barátság fűzte, sőt az 1937-es Márciusi Front idején mozgalmi szerepet is vállalt, például ő lett a Márciusi Front Tizenkét Pontjának "felelős kiadója", és szerepet vállalt a március 15-i demonstráció szervezésében is. A népi tábor ebben az időben egy mind szélesebb körben kibontakozó reformmozgalom része volt, és ebben a reformokat követelő mozgalomban időnként egymás mellé kerültek egymástól eltérő ideológiai forrásokból táplálkozó csoportok is, így a konzervatív reformerek, a polgári liberálisok, az egyházak körül kibontakozó reformista erők és természetesen a népiek. (Az már a történelem "cselvetésének" és a háborús helyzet kialakulásának a következménye volt, hogy a különféle reformista csoportok nem tudtak igazán közös programot, stratégiát és cselekvést kialakítani.)
     Lengyel Balázs tehát összeköttetésbe került a népi mozgalommal, legfőbb mestere mégis Babits maradt, éspedig elsősorban annak következtében, hogy életreszóló befolyást gyakorolt rá mindaz, amit mestere a szellem (és az irodalom) autonómiájáról és az írástudók felelősségéről hirdetett. Ez a két eszme vezérelte őt 1945 után az Újhold táborának megszervezésében, majd a kitaszítottság évtizedeiben, minthogy a kommunista diktatúra először "kemény", majd "puha" évtizedeiben sem a szellem autonómiáját, sem az írástudó felelősségét nem lehetett igazán érvényesíteni, illetve először csak "belső emigrációban", később pedig csak a kulturális élet "peremvidékén" lehetett érvényesíteni.
     A diktatúra "vaskorszaka", az úgynevezett "ötvenes évek", miként erre Lengyel Balázs rámutatott, egészen a hatvanas évek végéig tartott, ami nem jelenti azt, hogy az irodalom autonómiája a hetvenes évektől kezdve helyreállott volna, mindazonáltal már indulhattak küzdelmek az autonómiáért, és így a Kádár-korszak utolsó két évtizede már ezeknek az egyszer sikeres, máskor kudarcot szenvedő küzdelmeknek az időszaka volt. Lengyel Balázs mindenesetre hitelesen mutat rá arra, hogy a szellem és a kultúra autonómiájának lerombolása, majd szűkítése milyen veszteségeket okozott a magyar értelmiségnek és így az országnak. A tehetséges és művelt emberek félreszorítása, emigrációba kényszerítése, bebörtönzése, amely évtizedeken keresztül tartott, olyan következményekkel járt, amelyeket ma sem hevert ki (és talán még hosszú ideig nem fog kiheverni) a magyar társadalom. "Érdemes elgondolkodni azon - mondja egy 1984-es beszélgetés végén Lengyel Balázs -, hogy egy magunkfajta kis nép tehetségtartománya mégsem végtelen: sok, túlságosan sok a leírás, a veszteség itt. Ha pedig e jobbra törő és alkotni vágyó tehetséges sorsát összességében mérlegelem, akkor valami jellegzetes, huszadik századi sorsélmény rajzolódik ki előttem."
     A huszadik század végeztével ez a megállapítás már nem egyszerűen egy értékeket pusztító és elherdáló korszak végső mérlege, hanem a jövendő számára javasolt stratégia foglalata is. Ezt a stratégiát elsősorban a politika, a művelődéspolitika irányítóinak kell szolgálniok.