Bevezető mondatok

Az egyik izgalmas probléma: ennek a három évtizedes létnek már maga a puszta ténye is; hogyan volt lehetséges, hogy egy tradicionálisan ipari megyében és egy "bányászvárosban" (a mindössze csak néhány évtizede létező Tatabánya megyeszékhelyen) ez az először - tíz éven át - színvonalas antológia, majd sokáig kéthavi megjelenésű, az utóbbi évtizedben pedig már évente tízszer jelentkező "irodalmi, művészeti és kulturális" folyóirat folyvást megerősödve tudott kikerülni a most már akár "történelminek" is nevezhető hányattatásokból?
     És persze ide kapcsolódik a másik fontos, tartalmi kérdés is: hogyan tükrözte maga a folyóirat ennek a három évtizednek megannyi társadalmi, politikai, szellemi (stb.) mozgását, változását; és persze: hogyan változott "ő" maga is, miközben valamiféle - sajátos "értékőrző konzervativizmussal" - mindvégig megőrizte alapvetően "politizáló", vitatkozó, némelykor provokáló reform jellegét, szemléletét.
     És tovább: vajon hogyan fogadta ezt a hangot, hanghordozást a magyar szellemi-irodalmi élet: kik, az értelmiség, az írótársadalom mely csoportjai, rétegei pártolták, segítették, sőt vallották a magukénak a lapot?
     Hogyan sikerült a "helyi" (regionális), valamint az "országos" és a határon kívüli (elsősorban a szlovákiai magyar) irodalom egységes, egy irodalomkénti bemutatása? Hogyan működött mint mindennapi gyakorlat az Új Forrás szerkesztésében a társadalomérzékeny, a nemzet, a nemzetiség, a kisebbségi lét alapkérdéseit firtató gondolkodásmód? Milyen értékek tárházát jelentette és jelenti ez a folyóirat? Hogyan vált értékőrző funkciója egyre inkább - mint "megrendelőnek" - értékteremtő funkcióvá?
     E könyv első része az Új Forrás antológia-korszakát írja le, érzékeltetve azt is, hogy ez a folyóirat 1969-ben tényleg "helyi" vállalkozásként indult, ám hamarosan majdhogy nem ténylegesen is nemzedéki fórummá szerveződött, de legalábbis a pesti bölcsészkarról frissen kikerült társaság, valamint a helyi jobb erők okos kompromisszumaként működött tovább. Az Új Forrás a maga megszületését a hatvanas évek közepe-vége reformhangulatának ("új gazdasági mechanizmus") köszönhette, s addig-addig bizonyított, mígnem (1979-ben) ténylegesen is folyóirattá vált. Mindeme folyamatban múlhatatlan érdemei voltak az Új Forrás másfél évtizeden át volt "motorjának", Sárándi Józsefnek, és az okosan derűs, önnön félelmeit folyvást legyűrő alapító főszerkesztőnek, Payer Istvánnak.
     Jómagam 1979-ben kapcsolódtam be a szerkesztésbe, innentől kezdődően vannak tehát "belső" élményeim és tapasztalataim a lapról, ámde a hiteles, az eredeti dokumentumok a rendelkezésemre álltak és állnak mind a három évtizedre vonatkozóan. És éppen ezek a dokumentumok (kéziratok, levelek, jelentések, meghívók, jegyzőkönyvek, beszámolók, újságcikkek, hangfelvételek, fényképek, reprográfiák stb.) adják ennek az itt következő "dokumentum-memoár"-nak hitem szerinti "dokumentáris" hitelességét.
     Ami pedig a "memoár" jelleget illeti, e könyv szerzője - hite szerint - e tekintetben is sajátos, az olvasó számára föltehetőleg érdekes hangvétellel, modorral, stílussal közvetít: kendőzetlenül (de talán mégis tárgyilagosan) tár föl olykor tényleg kínos ügyeket is, illetőleg igyekszik bemutatni az egyes jelenségek, események hátterét, okait is. Érzékeltetve azt is, hogy bármenynyire fontos, komoly és nemes foglalkozás egy folyóirat kiszolgálójának vagy éppen szellemi irányítójának lenni; az élet, a mindennapi valóság számtalan ponton késztet önvizsgálatra (no és persze, mások vizsgálatára is), önmagunk és mások hibáinak, "bűneinek" a regisztrálására, egyszersmind kicsinyességeink, emberi gyarlóságaink kinevetésére és ezzel a meghaladására is. (Egyik életelvem szerint legfőképpen a nagyképűséget messzire elkerülő irónia és önirónia révén.)
     Az pedig már a szakmai komolyság értékkörébe tartozó lehetőségként vetődik föl az e számadásra vállalkozó folyóiratszerkesztő előtt, hogy megélt (és túlélt) történetei történelmi korszakhatárokon íveltek át, hogy vallomásaival és mások vallomásaival, valamint filológus féle figurához méltó ügybuzgalommal összegyűjtött dokumentumaival egy kis földrajzi és szellemi régió mintegy három évtizedes élettörténeti jelenségeinek egy piciny részét - nyilván az őt legjobban érdeklő és leginkább érintő részét - föltehetőleg nagyobb torzítások és elfogultságok nélkül valamilyen szinten (persze, csak utalás -, csak vázlatszerűen) rekonstruálni tudja. Ez pedig azt is jelentheti, hogy egy valamikori, későbbi szisztematikus, tudományos feldolgozás (amit ettől a könyvtől senki se várjon), számára (persze valaki más számára) személyesebb jellegű és hangnemű előmunkálatokat kínálhat föl segítségül.
     És még csak annyit - szintén a magam mentségére -, hogy mivel nem hagyományos folyóirattörténetet kívántam írni, súlypontjaim, hangsúlyaim az előadás során egyáltalán nem biztos, hogy mindig egybeesnek egy feltételezett folyóirattörténeti vizsgálódás föltehetően minden tekintetben objektív, vagy a felé törekvő súlypontjaival, hangsúlyaival. Mégsem mondanám teljesen vagy éppen zabolátlanul szubjektívnek a következő beszámolót, legföljebb csak annyiban, hogy a valóban számtalan kiemelési lehetőség, a részletesebb taglalás melletti döntések kétségkívül az én személyemhez, "szememhez", emlékeimhez kötődnek. Hiszen a szóban forgó hosszú és bizony tényleg bonyolult, ráadásul - "menet közben" - alaposan meg is változott történelmi időszaknak, történelmi folyamatnak és benne az Új Forrás történetének - immáron három évtizedes történetének - csak azokat a fontos mozzanatait igyekeztem "összerántva" rögzíteni, amelyekhez a máig tartóan éles emlékeim a legnagyobb felületen, vagy éppen a legnagyobb erővel tapadnak. Ez az "érzéki" háttér szabja meg a részletesség vagy éppen a vázlatosság hullámzásának a belső arányait is. Az így kiválasztódott (mert önmagukat választották ki) mozzanatok persze többnyire dokumentálhatók, sőt dokumentálódnak is, ennélfogva tehát mégis és ténylegesen is valóságosnak tekinthetők.

Köszönöm mindazon barátaim, kollégáim és más támogatóim segítségét, akik az előzetes, még nyers kéziratot (vagy annak egy részét) elolvasták; és a legtöbbször jogos és célszerű kritikáikkal segítettek a végleges szöveg megformálásában.
 

Az első évtized (amelynek persze úgyszintén voltak előzményei) 1969-1978

Bármennyire is sajátos önkénnyel megközelített folyóirat-krónikát írok, mégsem kerülhetem ki az első évtizedet - amelyben én magam igazából nem voltam jelen, legföljebb egy-két írásommal a jelzett periódus végén -, amiből az is következik, hogy semmiféle belső, szerkesztői élményem, tapasztalatom, emlékem nincs erről a tíz esztendőről. Sőt mi több, viszonylag sokáig éppenséggel semmi közöm sem volt az Új Forráshoz. Még azt is bevallom, hogy - mint ide, Tatabányára csöppent "jöttment" - még csak nem is nagyon olvastam. Talán - mint friss diplomás "doktorjelölt" - még le is becsültem az értékeit és a színvonalát. Ez a körülmény-együttes viszont most kedvez egy viszonylag objektívebb megközelítésnek (habár csak viszonylag, mert azután később, persze valamennyi itteni főszereplőt és jelentős szerzőt személyesen is megismertem, tehát bőven volt alkalmam a tényleges véleményformálásra is), mindenesetre a személyes részvétel feszélyezettsége ennek az első tíz évnek a bemutatásában nem fog zavarni.
     Boldogult úrfi korom finnyássága az Új Forrással kapcsolatban bizony nem volt helyénvaló. Mert az Új Forrás komoly és értékes antológia volt már akkor is, 1969-től kezdődően egészen 1978 végéig. Sőt már az a helyzet, az a tény is egyedülálló és szinte bámulatra méltó, hogy egy évente mindössze háromszor megjelenő antológia egyáltalán kihúzza az egy évtizedet, és ezek után éppen hogy nem jobb létre szenderül, hanem egyenesen felsőbb osztályba lép.
     Csak elő kell venni az egyes Új Forrás-számokat és intenzíven lapozgatni T. Sáray Szabó Éva múlhatatlanul fontos repertóriumát az első húsz évről, és máris kézzel foghatóvá válik ennek a Komárom megyében - közelebbről Tatabányán - megszületett szellemi orgánumnak a jelentősége, súlya, kiderülnek komoly - egyáltalán nem csak irodalmi - értékei. Persze, ugyanakkor a dilettantizmus, a provincializmus némely jegyei is pontosan kirajzolódnak ugyanitt, ámde egy szellemi műhely - mert az Új Forrás tagadhatatlanul szellemi műhely volt már a legelső számától kezdve, amikor is a "Kilencek" híressé vált nemzedékét bocsátotta szárnyra -, szóval egy műhely érdemeinek a megítélésekor sohasem szabad az oda nem illő produktumok alapján mérlegelni. Mindig az a fontos, és ennek a szempontnak az alapján lehet és kell vizsgálódni, hogy az adott műhely milyen és mennyi valóban maradandó értéket őrzött meg, illetőleg hívott életre.
     Van itt azonban, persze, hogy van, valami más is, valami mégiscsak lényeges: az évszázadok és évtizedek múltjából a mába érő szellemi kisugárzás, ama bizonyos "genius loci", azaz a hely, a régió szelleme. Elsősorban Esztergom és a történelmi Komárom vonatkozásában persze, ámde e helyektől sohasem volt - legalábbis a kilométerek számát tekintve - távol Tatabánya, amely azonban mint város (újabb csavarodásaként a szellem terjedése kifürkészhetetlen játékának) még nem is létezett a kérdéses időkben (sőt még jóval később sem).

És hogyha már az Új Forrás születése előzményeit vizsgáljuk, e ponton meg is kell állnunk egy kicsit. A hatvanas évek második felében a megyei napilap az erőltetetten hangzatos című-nevű Dolgozók Lapja - túllépve a város rendkívül szűkkeblű munkáskultuszán - a vasárnapi számaiban kulturális mellékletet is közölt (mai utóda effélét már réges-régen nem tesz). A lap kulturális rovatának vezetője Gombkötő Gábor volt (a Színművészeti Főiskolát is megjárta, az ELTE bölcsészkarát el is végezte), akinek szívügye volt az irodalom, a színház, a művészetek. Maga is írt, elsősorban novellákat. Jobb sorsra érdemes társa volt a lapnál Jenkei János, a jó tollú kritikus, aki "profi" módon és szinten is folytathatta volna a pályáját később. Györke Zoltán költőként és sokat dolgozó riporterként, kritikusként erősítette a rovatot. Írt ide több-kevesebb rendszerességgel az akkor tájt Tatabányán tanító Mezey Katalin (a "Kilencek" egyike), az éppen akkor mint költő felbukkant nagy tehetségű bakonyszombathelyi tanítónő (Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes pártfogoltja), Pálos Rozita, továbbá Baráth Lajos, Sebestyén Lajos, Keresztes József, Szarka István, Homoródy József, és feltűnik a még egyetemista Papp (azaz: Sárándi) József is. (Később pedig Vaderna József és Kovács Lajos.) A rokon szakmák képviseletében itt publikált - például - Ferenczi Miklós dunaalmási Csokonai-kutató, Kálmánfi Béla néprajzos, Gyüszi László helytörténész, Ortutay András levéltáros-helytörténész, Ravasz Éva muzeológus, Nagy Lajos Géza szociológus. Erős képzőművészeti vonzódása is volt ennek a kulturális rovatnak, mellékletnek. Sorra-rendre mutatták be az itteni festőket, szobrászokat, iparművészeket. (Miként majd az Új Forrás is teszi.) Igazában tehát figyelemre méltó szellemi csoportosulás bontakozott ki a Dolgozók Lapja körül ("tartalékban" pedig ott voltak az "esztergomiak": Dévényi Iván és Bodri Ferenc, akiket azonban nemigen engedett szabadjára az akkori politikai előítélet és óvatosság). Erősíteni, íróembereket importálni pedig bármikor lehetett - ez később is bekövetkezett egyszer-kétszer.
     Azt mondhatjuk tehát, hogy a hatvanas évek végefelé reális elgondolás volt Gombkötőék részéről az az idea, hogy szerveződjön meg egy megyei műhely, egy megyei szemle, egy megyei antológia, amely elsősorban (sőt, talán kizárólagosan is) az itt élő és alkotó emberek gondolkodását, íráskészségét, kutatási eredményeit, egyáltalán: a megye szellemi életét reprezentálná, s talán egy kicsit szervezné is. Gombkötő Gábor tervezeteket készít és "ad le" e cél megvalósulása érdekében, többször megszólal a napilapban is. (Így például az 1967. ápr. 30-i számban, amelyben arról ír: Hogyan juthat előbbre Komárom megye irodalmi élete?)
     A nagy kérdés mindezek után már csak az volt, hogyan fogadja ezeket az igényeket és törekvéseket - a megyei (tehát nem a városi!) pártbizottság, annak is az első embere. Aki - 1966 óta - nem más volt mint Havasi Ferenc (ugyancsak 1966-tól az MSZMP KB tagja).
     Havasiról már számos vélemény formálódott meglehetősen nagy ívű pártkarrierje jellemzéséül. Minket viszont most nemigen motiválhat más szempont, csak ő, az Új Forrás születési körülményeire gyakorolt hatása. Ami viszont - röviden fogalmazva - egyértelműen pozitív volt. A hatvanas évek közepén többnyire már az "aki nincs ellenünk, az velünk van" kádári formula divatozott, és a szellem embereivel kapcsolatban is ez a taktika és stratégia járta. Havasi - "tősgyökeres", már huszonéves korától pártmunkás lévén - ennek az elvnek a jegyében megyei elsőtitkároskodott. És még valamit fölismert (vagy fölismertettek vele), és szorgalmazott: ha már oly jelentős ipara, bányászata, sőt mezőgazdasága (Bábolna!) is van Komárom megyének; nem kulloghat oly megalázó módon nagyon hátul a "pozitív szellem": a társadalomtudományok, de talán még az irodalom sem. Kedvenc példázata volt a bányász hagyományokhoz kötődő, ám valódi értékeket is fölmutató itteni, tatabányai képzőművészet, továbbá a néptánc és a szimfonikus zenekar; azt kérdeznév: vajon miért nem tud mindezekhez fölzárkózni, "felnőni" az irodalom is? (Havasi Ferenc a gyakorlatban elég határozottan érvényesítette tágasabb, igaz, szigorúan politikai jellegű szemléletét. Az ő idején jött létre például az oktatási igazgatóság, a közvéleménykutató csoport, valamint a megyei pártarchívum is.) KB-tag lévén, Havasi nem egyszer forgolódott "politikai értelmiségi" és szakértelmiségi körökben is. Jóban volt például az akkori kulturális miniszterhelyettessel, Aczél Györggyel (rajta keresztül - megint csak példaként - milyen érdekes: Ascher Oszkárral is), eredendő affinitása mellé a kulturális ügyekben - minden bizonnyal - e körökből szedte össze a további muníciót.
     Havasi "agit.-prop." osztályvezetője a helyi, a megyei kulturális életben legendás (másfelől: hírhedett) aktivitású és eltökéltségű Steiner Tibor volt, aki a jól bevált kézi vezérléssel és a gyakori négyszemközti tárgyalásokkal viszonylag rövid idő alatt realizálta nagyfőnöke még nem is egészen konkretizálódott óhaját: egy önálló, a megyei tanács költségvetésében helyet kapó, évente háromszor megjelenő megyei kulturális antológia, helyi szemle létrehozását. Először is az egész problémacsomagot átpasszolta a tatabányai Fő (akkor tájt "Szabadság") tér másik oldalára: a megyei tanács művelődési osztályára. Legyen az övék az adminisztráció és - természetesen - az anyagi teher. Azután a leendő felelős szerkesztőt is kijelölte: nem a tulajdonképpeni ötletgazdát, ámde "megbízhatatlan" újságírót, Gombkötő Gábor, hanem a kézbentartás szempontjából közelebb lévő hivatalnokot, a megyei tanácsi művelődésügy harminckilenc éves szakfelügyelőjét: a francia-magyar szakos tanárt, Payer Istvánt. (Aki persze először tiltakozott a számára akkor még idegen tevékenység ellen; de hát a munkahelyi és a pártfegyelem nem engedett kibúvót.)
     1968-at írtunk ekkor. Beköszöntött az "új gazdasági mechanizmus". És elkezdődött a születő megyei antológia első számának az anyaggyűjtése is. (Annál is inkább, mivel megyei pártbizottsági határozat írta elő a Tanácsköztársaság 50. évfordulójának méltó megünneplését.) 
     Szerkesztőség (sem épületben, sem személyekben) nem létezett még ekkor, a kezdeti időkben. Ki-ki maga szedegette-gyűjtögette a kéziratokat, s tette le a főszerkesztő megyei tanácsbeli hivatali asztalára. Szerkesztőségi ülések sem voltak, helyettük spontán beszélgetésekben formálódtak a számok. A főbb szereplők: Baráth Lajos, Gombkötő Gábor, Gyenes László, Papp Albert, Havasházi László, Kovács Emil. Aztán - a hetvenes évek elejétől már rovatok szerint -: Ravasz Éva, Papp Albert, Gombkötő Gábor, Szántó Ferenc és Sárándi József voltak a fő "anyagbeszerzők". (Az Új Forrás impresszuma csak az 1976/2. számtól sorolja fel a szerkesztők nevét. E szerint az utóbb említetteken kívül ekkor már Győri László is tagja a szerkesztőségnek.)
     Sárándi József rendszeres és folyamatos jelenléte egyszersmind lassú, de határozott fordulat kezdetét is jelentette. Gombkötőék koncepciója bevallottan is a helyi, a regionális, a megyei jelleg erősítése és elmélyítése volt. Ezzel szemben Sárándi a nyitást: az országos szemhatárt (és visszhangot is természetesen) követelte. Nemcsak képviselte tehát, de követelte is. A Magyar Rádió irodalmi osztályán dolgozott akkor tájt, számos fontos és hasznos kapcsolattal, és sikeres költő is lévén nagy magabiztossággal mozgott-forgott az Új Forrás (1969 és 1971 között: Forrás) antológia háza táján. Payer István - bár igyekezett a két ellentétes irányzatot összebékíteni és egymással kiegyensúlyozni; nagyon hamar - és nagyon helyesen - Sárándi mellé állt; számára igazából az volt a megfontolandó, amit ő mondott.
     Az antológia a Forrás nevet, címet vette föl 1969 tavaszán: utalva ezzel a Bányai Kornél és Féja Géza által szerkesztett 1927-es keltezésű Esztergomban megjelent versantológiára is. Igen ám, de ugyancsak 1969 tavaszán Kecskeméten is létrejött egy folyóirat-vállalkozás - ugyancsak Forrás címmel. Két esztendőn keresztül két Forrás is gazdagította tehát a magyar kultúrát; mígnem a Komárom megyeiek "engedtek"; habár nem éppen szerencsés módon: az "új" jelző címbe vitelével. (Így azután kissé zavarossá vált a sok "új" melléknévvel, jelzővel kezdődő lapok azonosítása a laikusok számára, hiszen létezett már Új Írás, Új Élet, Új Ember, Új Auróra is.)
     A (tatabányai) Forrás antológia egy-egy száma - teljesen rapszodikus módon - állandóan változó terjedelemben látott napvilágot, "fogyasztói ára" pedig 5 forint volt. Egy fönnmaradt kimutatásból tudjuk, hogy 1969-ben (és a hetvenes évek elején) évente háromszor, 1200 (más adat szerint 1500) példányt nyomtak belőle. Az előfizetők száma 1969 és 1973 között a következőképpen alakult. 1969: 700; 1970: 450; 1971: 360; 1972: 383; 1973: 364. Látható, hogy az első "kampányolt" év után 400 körüli az előfizetők száma. Hogy ez milyen jól tükrözte a valóságos igényeket, arra mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy manapság - tehát három évtized múltán is - lényegében ugyanennyi az Új Forrás előfizetőinek a száma. (Azzal a nem csekély különbséggel persze, hogy az akkori könyvszerű antológia évente összesen 3600-4000 példányban jelent meg; a mostani folyóirat viszont 7-8000-ben.)
     És ha már a statisztikánál tartunk, érdemes elmondani azt is, hogy másfél évtizeden át gyakorlattá vált a szerkesztőségben kimutatást készíteni a lapban megjelenő írásokról azon kritérium alapján, hogy a téma vagy a szerző személye szerint hány százalék a "helyi", azaz a "megyei írás". Hiszen maga a megyei pártbizottság is szorgalmazta a "helyi" jelleg állandó és folyamatos erősítését. Például az 1982. július 9-i, a megye művészeti életével kapcsolatos állásfoglalásában: "Az Új Forrás erőteljesebben törekedjen a műhely szerep betöltésére, a megyében élő művészek összefogására. Az eddiginél nagyobb arányban közölje - a megyében élő - tehetséges fiatal művészek alkotásait." Megtaláltam egy 1984-es "dolgozatomat", amely "értékeli és súlyozza" az Új Forrás 1979 és 1983 közötti közleményeit, a megyei pártbizottság kívánsága szerint. Összesen - a jelzett időtartamban - 788 közlemény jelent meg az Új Forrásban. Ebből megyei szerzőtől való vagy megyei vonatkozású írás: 348 darab. Vagyis: 44 %. Ez bizony "remek arány", mindenki megnyugodhatott: fenntartó és szerkesztő egyaránt. Hiszen ez az egész mókás procedúra - többek között - azon elég széles körök meg-megújuló ellenérzéseit és örökös panaszait volt hivatva "ténybelileg" is csillapítani, akik - személy szerint is - mind többet és többet szerettek volna szerepelni az Új Forrásban.

Sárándiék viszont - a folyóirat számára valószínűleg "egy életre szóló" esemény- és attitűd-sorként - már rögtön a kezdet kezdetén széles "nem helyi" szerzőbázist építettek ki. Említettem már a legelső szám "Kilencek" felvonultatását, akik aztán mindvégig jelen is vannak az Új Forrás első évtizedében (sőt jóval később is). Vegyük ehhez hozzá a másfél év múltáni (az antológia esetében ez az időtartam csak 3-4 számot jelentett) újra sereglést: jön a "pártfogók nélküli" nemzedék: Csaplár Vilmos, Halmos Ferenc, Körmendy Zsuzsa, Szilágyi Ákos, Zirkuli Péter és mások. (1970/3. sz.) De verseket ad - például - Illyés Gyula, Weöres Sándor, Károlyi Amy is. És jönnek a többiek: Petri György, Vámos Miklós, Gáll István, Ladányi Mihály, Váci Mihály, Féja Géza, Baka István, Czakó Gábor, Pintér Lajos, Veress Miklós, Ördögh Szilveszter, Csoóri Sándor, Kolozsvári Papp László, és sorolhatnám tovább a neveket . (És még csak 1975-öt írunk az Új Forrás antológia képzeletbeli naptárában.)
     Ugyancsak erős és ugyancsak karakteres kritikusi gárda is megszerveződött - megszervezték! - a lap körül, és úgyszintén már a néhány első évben: Kiss Ferenc, Tarján Tamás, Berkes Erzsébet, Szakolczay Lajos, Szilágyi Ákos, Pete György, Vasy Géza, Alföldy Jenő, Körmendy Zsuzsa és mások. Valódi és érdemi viták folytak az Új Forrás lapjain, és egymást érték a fiatal tehetséges pályakezdők bemutatásai, bemutatkozásai.
     A szépírók között egyébként különleges hely illette meg Gáll Istvánt, Ladányi Mihályt és Váci Mihályt. Gáll Tatabányán (Felsőgallán) született, mindig is rokonszenvezett az Új Forrással, ha nem is állandó, de azért folyamatosan publikáló szerzőnek számított. Ladányit nem fűzte semmiféle kapcsolat Tatabányához vagy itteni személyekhez, körökhöz. Annál inkább az Új Forrás kezdeti - röviden fogalmazva - plebejus-népi radikális hanghordozásához, újat, mást is kereső türelmetlenségéhez. Sárándi József egyik kedvelt költője volt ő (Payer István is kedvelte), gyakran jutott szóhoz a hetvenes években. Nyilvánvalóan nem véletlenül került a majdan folyóirat-Új Forrás első számába (1979-ben) programadó interjúval is. A Váci Mihály-kultusznak külön története van. Sárándi Józseffel már a hatvanas évek közepén leveleztek (Sárándi ekkor még csak húszéves), s közismert, hogy Juhász Mária, Váci irodalomtörténész felesége (és egész rokonsága) tatabányai. De legfőképpen: a Váci Mihály képviselte "kritikus kommunista" attitűd állt a vonzódás - mármint az Új Forrásé - hátterében. Feltűnő azonban, hogy ez a Váci-kultusz csak a költő halála után bontakozott ki, viszont töretlenül tartotta magát a hetvenes és a nyolcvanas évekre eső évtizedben is. (1971/1. sz.; 1972/1. sz.; 1973/1. sz.; 1979/5. sz.; 1981/5. sz.; 1982/1. sz.; 1982/6. sz.)

Erőssége és szellemi fontosságát tekintve is jeles sorozata volt a lapnak a "Szomszédságban" fejcímű összeállítás, amely a határokon túli magyar irodalmat, valamint a közép-kelet- és kelet-európai népek szellemiségét megidéző alkotó embereket mutatta be (főként költőket persze) számról-számra. 1972 elején jelentkezett először, máris szép és fontos anyaggal. Csehszlovákiai fiatal magyar költők műveiből közöl, valamint Zalabai Zsigmond, a később szintén jó nevet szerző irodalomtörténész, esztéta kísérő írását hozza. A szereplők szinte kivétel nélkül befutott írók, költők lettek később: Varga Imre, Kmeczkó Mihály, Szitási Ferenc, Tóth László, Mikola Anikó, Keszeli Ferenc, Kulcsár Ferenc.
     És e szerencsés sorozat folytatódott. Még ugyanebben az évben a romániai "fiatal" költők is sorra kerülnek, Jankovics József összeállításában, válogatásában. Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Kenéz Ferenc, Czegő Zoltán, Csiki László, Éltető József, Cseke Gábor, Balla Zsófia. Ez is kitűnő névsor.
     A következő "Szomszédságban" (1973/1. sz.) kárpátaljai magyar összeállítást hoz, Kiss Ferenc bevezetőjével. Az itt szóhoz jutottak a következők: Balla Gyula, Benedek András, Fábián László, Fodor Géza, Füzesi Magda, Kecskés Béla, Nagy Ida. Még ebben az évben újabb szlovákiai magyar összeállítás következik: Zalabai tanulmánya után sorban jönnek: Tóth László, Kulcsár Ferenc, Varga Imre költők, valamint Boros János és Fülöp Antal prózaírók. Ezúttal a szintén pályakezdőnek számító Grendel Lajos mutatja be pályatársait.
     Feltűnő jelenség, hogy a vajdasági magyar irodalom efféle szemlézésére sem akkor, sem később nem került sor.
     Sor került viszont fiatal román költőkre (Zirkuli Péter, 1974/2. sz.); két örmény íróra, valamint A.Tarkovszkijra (1975/2.sz.); újra egy szlovákiai magyar összeállításra (1975/3. sz.); ukrán költők bemutatására (Györke Zoltán, 1976/1. sz.); szlovák költők verseire (1976/3. sz.); majd egy újabb szlovákiai magyar irodalmi szemlére. (Duba Gyula, Ozsvald Árpád, Gál Sándor, Cselényi László, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Mikola Anikó, Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Tóth László, Rácz Olivér, Bereck József versei, illetve elbeszélései. 1977/1. sz.) A "Szomszédságban" hosszú sorozatát egy bolgár összeállítás zárja 1977 végén.
     Összegzésképpen: az 1972 és az 1977 közötti 6 évfolyamban megjelent összesen 18 Új Forrás-antológia 11 számában jelentkezett a "Szomszédságban". Ebből négy összeállítás szlovákiai magyar költőket, írókat szerepeltetett. Eme összevetésből is az látszik, hogy az Új Forrás szinte azonnal megtalálta és művelte is a sokat emlegetett "híd"-szerepet, ami nagyon fontos mozzanat volt a hetvenes években. Hiszen ez a figyelem, ez az együtt-lélegzés még egyáltalán nem volt általános gyakorlat a magyarországi folyóiratok körében.
     Állandó, de persze változatos "tartozéka", sőt mi több: jellegzetes karaktervonása volt az Új Forrásnak már a kezdetektől a Papp Albert által gondozott "Műhely" rovat, amely elsősorban a helyi (majd később az országosra is figyelve) képzőművészeti jelenségeket hozta be a lapba. (Kaposi Endre, Mucsi András, Dévényi Iván, Bodri Ferenc írásai.) A "Múltunk" rovat - Ravasz Éva szerkesztésében - értelemszerűen helytörténeti tanulmányoknak adott helyet (Ravasz Éva, Szállási Árpád, Szántó Ferenc, Ortutay András, Gyüszi László, Kecskés László), a "Valóság" rovat szerkesztője, Szántó Ferenc (és a főszerkesztő is persze) viszont csak annyira nyújtózkodhatott a valódi valóság föltárásának a terén, ameddig a belső kontrollja, a belső cenzúrája engedte.
     Kétség sem fér hozzá - így most visszapillantva -, hogy könnyen észrevehető kontrasztot mutatott a szépirodalmi, kritikai és a tanulmányrovat (ezeket zömmel Sárándi szervezte és szerkesztette), valamint ez utóbb említett két rovat, két állandó blokk. Mégsem úgy áll a dolog, hogy az előbbiek voltak a professzionális írások és szerzők, az utóbbiak pedig a műkedvelők (hogy sértőbbet ne is mondjak). Sokkal inkább az volt a helyzet, hogy a lap létfenntartásának érdekében számos olyan írást is közölni kellett, amelyek, ha szakmailag még rendben voltak is, ám legtöbbször a fennálló politikai rendszer megkívánta végkicsengést és a jellegzetes kommunista szakzsargont hordozták magukon. Különben is azt kell mondanunk, hogy valamennyi rovatban előfordultak gyöngye és rossz publikációk is, de az is bizonyos, hogy ez az utóbbi két rovat nem tartozott az Új Forrás minőségbeli erősségei közé. De hát ez a helyzet - mostanról, több évtized távlatából visszapillantva - így is volt rendjén: elképzelhetetlen lett volna egy már-már "tisztán" szamizdat jellegű szellemi orgánum - éppen Tatabányán.
     Maga a kritikai rovat csak nehezen találta meg tartalmi és formai önmagát. Kezdetben "Szemle" (illetve "Álláspontok")  címmel jelentkezik; fölöttébb vegyes tartalommal (például jegyzetekkel, hozzászólásokkal, könyvrecenziókkal). Csak a hetvenes évek elején-közepén stabilizálódik (már "Figyelő" címmel); s ekkor már valóban könyvkritikákat közöl.

Persze a szűkebb szerkesztői stáb, bármily értékes szakembergárdát jelentett is önmagában, édeskevés lett volna még az évente háromszori megjelenés - tisztes szintű - megvalósításához is. Kellettek - és voltak - olyan "húzóemberek", akikre hosszabb távon és folyamatosan lehetett számítani, és akik egyszersmind meghatározó jelleget, fölismerhető karaktert is adtak a lapnak.
     Sárándi Józsefnek ebben is kulcsszerepe volt. Frissen végzett bölcsészként kapcsolódott be az akkor már működő szerkesztőség munkájába - Payer István főszerkesztő egyik védenceként, bizalmi embereként. Kevés rokon vonás volt bennük -, generációs feszültség annál inkább, mégis jól együtt tudtak dolgozni. Legfőbb elvük ugyanis azonos volt: a minőség tisztelete és szeretete. Ennyi tulajdonképpen elég is volt a jó szakmai együttműködéshez. Persze Sárándi lázadó volt, Payer "csak" reformer, ez a súrlódási felület is ott volt köztük mindvégig. Payer István nagylelkűségének egyik "gyakorló terepe" éppen Sárándi József védelme volt a helyi, megyei hatalmak idegenkedéseivel, sőt haragjaival szemben. (Főként egy-egy élesebb hangú Sárándi-vers megjelenésekor.) Az is kézenfekvő volt másfelől (és ennek Payer is örült), hogy Sárándi elsősorban a volt bölcsésztársait, egyetemi ismerőseit szervezte a lap köré.
     Első helyen is Szilágyi Ákost, aki sok műfajú íróemberként így vált az Új Forrás első időszakának - lényegében a hetvenes éveknek - egyik kulcsfigurájává. 1971-ben költőként jelent meg, aztán kritikusként is rendszeresen szerepel a lapban. (Fontos tanulmánya, vitaindítója, A fiatal magyar kritika kritikája 1974-ben jelent meg.) Verseinek és műfordításainak, valamint a róla, műveiről szóló kritikáknak egész sora jelzi, hogy megbecsült és fontos szerzője az Új Forrásnak. Friss, érdekes, új hang az övé, erőteljes reformeri attitűddel, néha egyenesen "veszedelmes" kitételekkel. 1979/1. sz.: Szabadság és hegemónia; 1979/2. sz.: Oszip Mandelstam és kora -, két nevezetes, két "visszhangos" tanulmánya. Majd az 1979/ 4. számban a nemzetről szóló vita (az Új Forrás addigi legsikeresebb vállalkozása) elindítója és (1980-ban) vitazárója. Később, 1882-83-ban - több és nyomatékos jelentkezése után - ugyancsak ő lesz a magyar irodalom "önszemléletéről" folyó disputa vitaindítója és úgyszintén zárója.)
     Zimonyi Zoltán számszerűen ugyan nem a leggyakrabban foglalkoztatott szerzője az Új Forrásnak, az itt megjelent tanulmányainak szellemi súlya azonban mértékadóan jelentős. A kortársi magyar irodalmi folyóiratokról tesz közzé áttekintő írást (1979/1. sz.), majd (az Új Forrásban már a kezdetektől fogva markánsan jelen lévő Féja Géza-kultusz egyik legkitűnőbb megnyilvánulásaként) a Féja Géza Esztergomtáborban című tanulmánya (1980/5. és 6. sz.) is bizonyítja irodalomtörténészi kvalitásait. Zimonyi nevéhez fűződik továbbá Féja Géza és Martsa Alajos levelezésének publikálása is. (1982/3. sz.)
     Az Új Forrás első egy-másfél évtizede - Sárándi és Zimonyi révén - összefonódik Féja Géza nevével, szellemével, műveivel is. Féja-esszék egész sora jelzi ezt az ő részéről is odaadó kapcsolatot: Esztergom, ifjúságom városa, 1972/2. sz.; Móricz Zsigmondról, 1972/3. sz.; Martsa István szobrai, 1973/2. sz.; Új arcú mezőváros felé (szociografikus riport Bábolnáról), 1974/3. sz.; Az Új Forrásról, 1975/2. sz.; Bari Károlyról, 1975/3. sz.; Hatvani Dánielről, 1976/1. sz.; aztán részletek a Görgey-regényből, a Visegrádi estékből, továbbá novellák, elbeszélések, vallomások, posztumusz írások. És az akkoriban az egyik legizgalmasabb Új Forrás-közlemény úgyszintén az ő nevéhez fűződik: emlékezései Bajcsy-Zsilinszky Endrére. (1981/6. sz. és 1982/1. és 2. sz.) Magától értetődik ezek után az is, hogy számos Új Forrás-írás (kritika, tanulmány, vallomás, interjú) foglalkozik Féja Géza műveivel és magával az életművel is. (Az 1975/2. számban például Illyés Gyula ír róla szép esszét.)
     Ugyancsak Budapestről támogatja a lapot Kiss Gy. Csaba -, szintén huszonéves irodalomtörténész. A magyarországi szlovák költészetről írott tanulmányával mutatkozik be (1979/3. sz.), majd ő is résztvevője a nemzetről szóló vitának, az irodalmi folyóiratokról szóló eszmecserének (1979/4. és 5. sz.), valamint később a magyar irodalom önszemléletéről indított vitának is. (1982/5. sz.) Tanulmányt írt továbbá Vojtech Kondrótról s a magyarországi németek költészetéről.
     A hetvenes évek második felében feltűnik Csoóri Sándor is (ő féligmeddig esztergomi polgár, nyaralója révén); versek, kiállítás-megnyitók, beszélgetések és a róla szóló kritikák jelzik szellemi jelenlétét.
     Fontos és több műfajú szerepet vállal évről évre többször is - a nyolcvanas években is - Zirkuli Péter.
     Korántsem mondhatjuk azonban azt - a fenti szerzői névsort szemlélve, amely névsor persze erre csábítana -, hogy az Új Forrás valamiféle Budapestről irányított vagy éppen Budapest-centrikus szellemi orgánum lett volna a hetvenes években vagy a későbbiekben. Nagyon egyszerű módon dokumentálható, egyszersmind demonstrálható is az erőteljes lokális, regionális szellemi kötődés - egy névlista bemutatásával. Ez a névsor az 1969 és 1988 között az Új Forrásban leggyakrabban szereplő szerzőket tünteti föl. (Kurzívval szedjük a "helyi", azaz a Komárom megyei szerzők nevét.) Íme tehát a névsor. Balla András (fotós), Bánfi József (grafikus), Baráth Lajos (író), Barcsai Tibor (grafikus), Bodri Ferenc (irodalomtörténész, kritikus), Böröndi Lajos (költő), Csaplár Vilmos (író), Dévényi Iván (művészeti szakíró), Faludi Ádám (költő), Féja Géza (író), Győri László (költő), Gyüszi László (helytörténész, szociográfus), Heitler László (művészeti szakíró), Jusztin Tibor (fotós), Kollár György (festő), Kollár István (fotós), Kovács Lajos (költő, író), Körmendy Zsuzsa (író, kritikus), Krajcsi György (fotós), Krajcsirovits Henrik (festő), Lajos László (fotós), Mezey Katalin (költő), Mezey László Miklós (irodalomtörténész, kritikus), Monostori Imre (irodalomtörténész, kritikus), Mudrák Attila (fotós), Nemere István (író), Novák Lajos (festő), Nyergesi János (festő), Pálos Rozita (költő), Papp Albert (festő), Péntek Imre (költő), Pintér Lajos (költő), Pörös Géza (filmszakíró), Sárándi József (költő), Sebestyén Lajos (költő), Szentessy László (grafikus), Szilágyi Ákos (költő, műfordító, tanulmányíró), Szlávik Lajos (festő), Tóth László (költő, irodalomtörténész), Turczi István (költő, műfordító), Varga Csaba (szociográfus), Varga Edit (fotós), Varga Imre (költő), Vecsési Sándor (festő), Végvári I. János (festő), Wehner Tibor (művészettörténész, fotós, író), Zirkuli Péter (író, műfordító).
     Ez a névsor lehet tehát a meggyőző "mennyiségi" mutató. Ám nem pusztán csak a mennyiségi jellegű szereplési arányok regisztrálása bizonyíthatja - ha egyáltalán kell bizonyítani - az Új Forrás erőteljes regionális kötődését, hanem a "helyi" szerzők minőségi értéke, tényleges szerepe is. (Legfőképpen ezek, természetesen.)
     Itt van például Wehner Tibor teljesítménye, szellemi súlya, amely a Sárándié mellett a leginkább meghatározó, mind a hely szellemét, mind pedig az Új Forrás karakterjegyeinek az összességét illetően. 1969 és 1985 között amolyan holt versenyben ők ketten publikáltak legtöbbször a folyóiratban. Wehner sokoldalú és sok műfajú szerző, íróember: művészettörténész, művészeti szakíró, kritikus, riporter, fotós -, és szépíró is persze. Először az 1972/2. számban jelent meg képzőművészeti témájú írása (mégpedig a Jel elnevezésű megyei képzőművész-csoportosulásról), majd rendszeres szerzőként - jóllehet egyes megyei vezetők nem rajonganak érte -, fölsorolhatatlanul sok írást közöl tőle az Új Forrás. Ez a kitüntetett szerep nyilvánvalóan nem véletlen: az elsőrangú szaktudás és írni tudás mellett Wehner is "nehéz fiú" a maga módján: írásai sokszor fölkavarják az állóvizecskéket. Szellemes, ironikus - néha szarkasztikus - kemény, kihegyezett stílus jellemzi, egyszóval olyan jelenség ő, akit (és amit) nem nagyon szerettek a helyi hivatalosságok. Az Új Forrásnak persze jól jött Wehner Tibor fölbukkanása (és immáron több évtizedes hűsége a laphoz), hiszen nagyon is beleillett annak szellemiségébe, "koncepciójába", "irányvonalába".
     Sárándi Józsefről mint szervezőről, mint szerkesztőről beszéltem már többször is az eddigiek során. Ámde köztudott, hogy ő költőként is jelentős súlyt képviselt a lap szellemiségének a kialakításában. 1969-ben már verseket publikál a Forrás antológiában, eredeti családi nevén: Papp Józsefként. Majd ő lesz a legtöbbet szereplő és a legtöbb verset is publikáló költő 1969 és 1985 között. Szilágyi Ákoshoz és Wehner Tiborhoz hasonlóan ő is jellegzetesen kritikus, számonkérő hangvételű, harciasan reform szellemű huszon-(harmincas) éves. Sárándi kifejezetten nyers, kemény, tehát - amonnan nézve - kellemetlen.
      Nem úgy, mint Baráth Lajos, aki a helyi párt (és állami) vezetés író-kedvencének számított, s bár a hetvenes években sokat foglalkoztatott szerzője az Új Forrásnak, mégsem volt felhőtlen a viszony közte és a szerkesztőség - egyes tagjai - között. Talán éppen az eléggé markánsan eltérő világfelfogások, világképbeli különbözőségek miatt. Meg a miatt is, hogy az általa képviselt szocialista romantika egyre kevésbé találhatott adekvát helyet, környezetet az Új Forrásban.
     Nyomatékkal kell viszont Sárándi mellett említenünk a másik két jeles "helyi" költőt: Győri Lászlót és a Bakonyszombathelyen élő - s már életében legendává lett - Pálos Rozitát. Mindkettőjüket az Új Forrás "nevelte föl", itt publikáltak a legtöbbet, itt jelentették meg életművük jelentős részét. Miként Sebestyén Lajos, Keresztes József és a Dorogon élt, élő Kovács Lajos is, akik a maguk sajátos színeit hozták a nagy Új Forrás-egészbe. Akárcsak Faludi Ádám (először Freisinger Ede néven), aki már igen fiatalon lett állandó szerzője a lapnak.
     A folyóirat helyi, megyei, regionális színeit erősítették - végig az első egy-másfél évtized folyamán - a kifejezetten helytörténeti, helyismereti, szociográfiai és képzőművészeti témájú és műfajú írások (illetőleg a műmellékletek, az illusztrációk és a lapzárók), amelyek mind-mind (és "direkt" módon) a folyóirat "itthoni" beágyazottságát, helyi értékeit és helyi érvényét reprezentálták. (Elsősorban Balla András, Bodri Ferenc, Gyüszi László, Ortutay András, Ravasz Éva, Szántó Ferenc és Wehner Tibor opuszaira gondolok.)

Sárándi József nemcsak jó szerkesztője, szervezője, tehetséges költője és publicistája, de élelmes menedzsere is volt a lapnak. Az Új Forrás antológia hat megjelent évfolyamáról (1975. február 12-én) fórumot szervezett az Írószövetségben. Itt a lap tekintélyes szerzői, illetve szellemi szövetségesei mondták el véleményüket, észrevételeiket. Sorrendben: Németh G. Béla, Féja Géza, Zimonyi Zoltán, Pete György és Agárdi Péter. Valamennyien Sárándi jó emberei. És ez így volt rendjén, az Új Forrás akkorra már bőven rászolgált erre a "felhangosításra", és nem kevésbé erre a "hangosító" gárdára. Okos és taktikus lépés volt tehát ez az írószövetségi megerősítés, amely elsősorban - és nyilvánvalóan - a megyei tanács és a megyei pártbizottság illetékes vezetőinek szólt, de természetesen nagyon jól jött az Új Forrás szerkesztőinek is.

* Részletek a készülő könyvből