Különböző lakásokban lévő s változó anyagú könyvespolcaimon vagy 34 esztendeje megtalálható Tamás Attila kismonográfiája, a Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig (Irodalomtörténeti füzetek, 1964). E mű most újólag megjelent a debreceni tudományegyetem Csokonai Könyvtár című sorozatában a szerző bevezetőjével, változatlan szöveggel. Bő harmad évszázad egy tudományos mű életében meglehetősen nagy idő, arra mindenképpen elegendő, hogy időtálló voltáról érdemben lehessen nyilatkozni. Különösen akkor, ha annyi és annyifajta változás zajlott a tudományág történetében, mint korábban évszázadok alatt sem. A radikális változások fokozott mértékben szokták a tudományág történeti idejébe átutalni a változás időszakát megelőző évtizedek termését, de talán soha olyan mértékben, mint ezen a századvégen, amikor ez a múltba utalás legtöbbször a történeti értéket is megkérdőjelezi, sőt olykor el is vitatja. Azt kell mondanom tehát, hogy merészség a kiadótól is, a szerzőtől is eme régi, Tamás Attila életpályáján legelső, pályakezdő könyv újrakiadása. Olyan merészség azonban, amely rendkívül tanulságos, s már pusztán ezért is hasznos.
     Az irodalomtörténet-írás régi és nemes hagyománya, hogy az elődök munkáit - bármi legyen is a téma, amellyel foglalkozunk - figyelembe vesszük, építünk rá, akár azzal is, hogy vitatkozunk vele. A tudományos etika talán legelső alaptétele az, hogy a mások által elért, s általunk is használt szakmai megállapításra hivatkozni illik - eltekintve a szakmai közhellyé vált ismeretektől. E hagyomány az utóbbi tíz-húsz évben felbomlani látszik. A posztmodern törekvések jelentős része elveti ezt a "pozitivista" hagyományt, úgy "törli", hogy olvashatatlanná, nem létezővé változtatja. Ilyen helyzetben különös jelentősége lehet minden tárgyilagos igényű szembesülésnek. E jelzett helyzetet ráadásul bonyolítja az is, hogy nálunk nem egyszerűen egy későmodern korra következett a posztmoderné, hanem egy sok szempontból korlátozott későmodernre. Az ideológiai, esztétikai, politikai megfontolások messzemenően érintették az irodalomtudományt is, így, különösen egy harminc-negyven éve keletkezett munka óhatatlanul magán viseli keletkezési korának ezt a fajta korlátozó és önkorlátozó voltát is. Magyarán szólva: aki ma olvassa először - ráadásul életkorából következően nem is olvashatta korábban -, például Tamás Attilának ezt a könyvét, annak nem csupán a posztmodern esztétikákon edzett olvasási mód szükségszerű irányzatosságát kell leküzdenie az értő befogadáshoz, hanem a tudományág egykori hazai helyzetének legfőbb vonásaival is célszerű tisztában lennie. A huszonéves olvasó esetleg azt mondaná enélkül, hogy azt ő mind tudja, már a "középiskolából", amit itt olvashat, következésképpen csupán "ismeretterjesztő" munka ez, ráadásul túlzottan optimisztikus, szocialisztikus szemlélettel. Ámde ahhoz, hogy közismeret - vagy vitatott közismeret - legyen az, amit itt olvashatunk, ahhoz előbb meg kellett ennek a könyvnek születnie, állításainak, szemléletmódjának hatnia, terjednie kellett. A kor ismerői alátámaszthatják: ezt a könyvet ennél jobban a hatvanas évek legelején nehéz lett volna megírni. S ha ehhez hozzátesszük, hogy egy azóta kibontakozott tudósi pálya első lépéséről van szó, akkor még hangsúlyosabbá válhat a dicséret.
     Az ötvenes évek vége, a hatvanas évek legeleje a hazai irodalompolitikának eléggé komor korszaka. Sok szempontból rugalmasabb volt már ez a politika, mint a Rákosi-korban, vagy közvetlenül 1956 után, de a jelen és a tágabb közelmúlt (beleértve az egész huszadik századot) megítélésében nagyon sok volt még a merevség. Különösen akkor, amikor ideológiai-politikai kérdések kerültek előtérbe. S az ilyeneknek nyilván kiemelt a jelentősége akkor, ha a költői világképek fejlődéséről van szó Arany Jánostól éppen addig a József Attiláig, akiről a hatvanas években hivatalosan még meglehetősen merev képet igyekeztek fenntartani a "kommunista költő" egyoldalú tézisével. S virágzott az a "fővonal"-elmélet, amely a Petőfi-Ady-József Attila forradalmi költői vonulatot tartotta a magyar líra központi, minden másnál fontosabb értékének.
     Tamás Attila könyvének ebben a helyzetben több új vonása volt. A legelső talán éppen az a rejtett, ámde nyilvánvaló vita a "fővonal"-elmélettel, amelyet már a cím is kiemel: nem Petőfitől, hanem "Arany Jánostól József Attiláig" követi végig választott témáját. Könyvének tárgya ugyan Petőfi Sándor életműve, s azt egyáltalán nem kívánja kisebbíteni Arannyal párhuzamba állítva, de mégis Arany a középpont a mű első harmadában, a Toldi első részétől a Bolond Istókig, olyan pályaszakaszokkal tehát, amelyek közül az első párhuzamos Petőfiével, aki itt, az egyik fejezetcím tanúsága szerint "a világkép másik megformálója" lesz. Természetesen nem minőségi ez a sorrendiség, ellentétben a "fővonal"-elmélet által sugalltakkal, mégis figyelemre méltó, hogy Arany itt nem Petőfi "legméltóbb tanítványa"-ként jelenik meg, hanem egy nagy szabású kérdéskör, a világkép-formálódás reprezentatív képviselőjeként.
     E hatvanas évek elején írott szövegben már sokkal nagyobb az óvatosság a huszadik századba átlépve, legalábbis a nevek említésekor. Az természetes, hogy a századelő tárgyalásakor Ady kerül a középpontba, az már kevésbé - a jelen felől nézve -, hogy Babits szerepeltetése még bátortalan, Kosztolányié pedig bizonytalan. S annak is van állásfoglalás-értéke, hogy szerepel áttekintő mondatokban Kassák Lajos vagy Erdélyi József neve, még fontosabb, hogy az ekkor meglehetős gyanakvással kezelt Illyés Gyula külön fő fejezetet kap, mintegy a József Attila-világkép előfutáraként. Ennek fontosságát még az sem csökkenti, hogy Szabó Lőrincnek még a neve sem fordul elő, holott az ő költői világképének alakulása is rendkívüli tanulságokkal szolgálhatna. Feltételezhető, hogy nem egy esetleges negatív szerzői vélemény formálta a bizonytalankodást, hanem részben talán a taktika (így is túl sok a műben az új elem), részben talán a bírálói-lektori vélemények (e munka kandidátusi disszertáció volt eredetileg).
     A "fővonal"-elmélet visszafogott, de radikális megkérdőjelezése mellett e munka másik meghatározóan új eleme a művészi polifónia elvének a hangsúlyozása. Voltaképpen ez állhat már a "fővonal" kérdésessé tételében is. Széleskörűen azonban az Ady- és a József Attila-életmű elemzése bontja ki, már akkor is nehezen vitathatóan azt, hogy ezek a költői világképek ellentétek, belső disszonanciák harcából szerveződnek. Különösen az Ady-életmű elemzésében szembeötlő ennek a hangsúlyozása, ugyanis ez áll az elemzés középpontjában, szinte mellékessé téve Ady akkor közhelyszerűen vitathatatlan forradalmiságát. Tamás Attila a "Minden Egész eltörött" élmény- és gondolatkörét emelte ki, s nem kívánta feloldani a világkép értelmezésében az egyes versek egymással is vitatkozó szólamait. Talán ez is magyarázza, hogy Király István későbbi Ady-monográfiáiban a névmutatók egyetlen egyszer sem említik Tamás Attila nevét.
     A József Attila-értelmezés pedig 1948 után voltaképpen az egyik első olyan összefoglaló igényű kísérlet, amely a teljes József Attilát mutatja be, s elsősorban nem ideológiai-politikai, hanem esztétikai-poétikai szempontrendszer alapján; a költő gondolkodásmódjához és költészetéhez méltó módon tehát. A költői világképet (és hangsúlyozottan azt, s nem a politikai nézeteket) a valóságkép, az azt kifejező motívumrendszer és poétikai eszközök összefüggésében mutatja meg, a korabeli műelemzési gyakorlathoz képest kiugróan modern, összetett módon. Gondolom, többek közt ennek volt köszönhető, hogy az akadémiai irodalomtörténeti kézikönyv József Attila-fejezetét Tamás Attila írta meg. (Ez 1966-ban jelent meg, s mellette Balog László néhány évvel későbbi kismonográfiája kivételével mai napig nincs más olyan felsőfokú összefoglalás, amely az egyetemisták, a tanárok rendelkezésére állna.) A könyv e fejezetének érdeme, ha csak vázlatosan is, hogy nyomatékkal figyelmeztet a kései József Attila-világkép hangsúlyos másságára.
     A mai, a történeti szempontokat érvényesítő olvasóban óhatatlanul fölvetődik a kérdés: vajon csak a korban feltűnően korszerű irodalomszemlélet a magyarázata e kismonográfia összetett szemléletének? Pontosabban: e szemlélet kialakulása mögött nincsen-e ott 1956 tanulságainak sora? Én úgy gondolom, hogy ott van. Természetesen a tudományos tárgyalásmódhoz illően, voltaképpen "szótlanul", de felismerhetően. Talán már abban is, hogy Petőfi helyett Arany a kiemelt a nyitó, nagy fejezetben. S még inkább a Toldi és a Toldi estéje értelmezésében. Nem cáfolja az addigi megállapításokat, de határozottan kiegészíti, módosítja azokat. A kulcsfogalmak így állíthatók párhuzamba: a Toldiban homéroszi a világ, amely szép, a Toldi estéjében már nem-homéroszi a világ, s nem is szép. Kiegészítődik így az a felfogás, amely a nemzeti érdekegyeztetés programját, annak idealisztikusabb, majd realistább, idillibb, majd elégikusabb változatú művészi képviseletét látja a két műben. Idézzük fel az iskolás tényt: a Toldi estéje 1847-1848-ban keletkezett (a kézirat végén a dátum: 1848. márc. 21.), s némi átdolgozás után 1854-ben jelent meg. Az átdolgozás nem érinti a lényeget. Tamás Attila elemzésének felismerései nemcsak azt tárják fel, hogy az ideálok világából a realitásokéba lépett át Arany János, hanem azt is, hogy az első rész társadalmi programja mellé - sőt talán elé - nyomult a történetfilozófiai, sőt a lételméleti gondolkodásmód, s ezáltal az ellentéteket feloldó népmesei világ helyét az ellentéteket legfeljebb enyhíteni képes valódi világ foglalja el. Rendkívül termékeny, a későbbi Arany értelmezése szempontjából is fontos, bár ha ily egyértelműen ki nem mondott felismerés ez, s csak sajnálni lehet, hogy még a Toldi-trilógia későbbi értelmezéseiben sem igen találni nyomát e gondolatkörnek. Kár az is, hogy - elsősorban az irodalomelmélet és a huszadik századi irodalom kutatója lévén - később Tamás Attila sem bontotta ki, tudomásom szerint, még részletesebben azt, amit itt kifejtett.
     Visszatérve 1956-hoz: Arany a forradalom kitörésének napjaiban fejezi be azt a művét, amelyben Toldi éppen úgy győz, hogy egyúttal vereséget is szenved. Őbenne részleges a világidegenség, nem érti meg az őt körülvevő kort, a kor másságának képviselőiben pedig részleges értékközömbösség, a történeti érzék hiánya teszi fel nem oldhatóvá az ellentmondásokat. S ha indokolt volt ez a koncepció 1848 elején, még inkább az lett 1854-re. Ha nem is azonos, de rokon 1956, az azt megelőző és követő évek ellentmondásossága, majd a tragédiák, a kijózanodás kora. Volt egy szépnek látszó világ, s ez ezekben az években is összetört. Példák sorát lehetne idézni a korabeli magyar irodalomból, amelynek alkotásait Tamás Attila kritikusként és szerkesztőként is figyelemmel kísérte. S ezeknek az éveknek a tanulságait a történelmi múlt értelmezésében is hasznosítani tudta.
     Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy e monográfia nem korának gyermeke abban is, hogy sokban azonosul azon évek idealisztikus szemléletével. E Tamás Attila későbbi műveiben következetesen leküzdött ideológiai és esztétikai naivitás, túlzott jóhiszeműség egyes elemeire az új kiadás bevezetője is utal, de még így sem tartja indokoltnak, ízlésesnek az átírást. Helyesen tette a szerző, műve így maradhat igazán dokumentum értékű is. Az idealisztikus szemlélet egyik jelét megtalálhatjuk szintén a címben is: a fejlődéselvet. Magában a címben e fogalom természetesen betölthetne semleges, megszokott funkciót is, ám a könyv egészében végighúzódik az a gondolat, hogy egy harmonikus világkép felbomlásáról, majd a huszadik században lehetséges módon való újbóli harmónia megteremtéséről van szó ebben a folyamatban. A szocialista művészet magasabbrendűségének tételét axiómaként kezelő korszakban nehéz lett volna e tétellel határozottan szembeszegülni, s gátolta ezt az a tény is, hogy József Attiláénál jelentékenyebb életművet sem lehetett volna radikális ellenpéldaként felmutatni. Csak a későbbi kutatások fényében vált világossá, hogy József Attila világképe sokkal, de sokkal összetettebb az akkor sejthetőnél.
     Hasonló a helyzet a valóság fogalmával is. A költői műalkotás fő sajátságai című monográfia (1972) már egészen korszerű összetettségében tárgyalja ezt a fogalmat, itt még egy marxizáló, leegyszerűsítő valóságfogalom is ott van a háttérben. Szerencsére nem annyira a konkrét elemzésekben, mint inkább azokban a megjegyzésekben, amelyek a futólag említett, nem a szocializmus felé fejlődő költőkre vonatkoznak, általában a felbomlónak tartott polgári világ művészetét bírálják. S természetesen ezek azok a mondatok, amelyekre az előszóban utal a szerző: szívesen tenné őket nem létezővé. Ott van e rossz mondatok mögött halványan az az elképzelés is, amely a művészeteket következetesen osztályjellegűnek tartja. Egy időben József Attila is e nézeten volt, s éppen esztétikai írásainak keletkezési idejében, így érthető, hogy a kutatót ez is befolyásolta.
     Remélem, hogy a költői világképek fejlődését tárgyaló műnek sok új olvasója lesz. S nem is csupán a debreceni egyetem mai hallgatói körében, hanem máshol is. S titokban abban is reménykedem, hogy ezek a fiatal olvasók ahhoz is megkapják majd az idősebbektől a segítséget, hogy ezt a könyvet is a keletkezés korának szükséges mértékű ismeretében kell olvasni: megérteni és értelmezni.