A vége*
 
 
A felfekvések. A tapaszok.
A kínai porceláncsészében
feltálalt finomságok.
Párnaigazítás. A kisasztalon
a pipereszerek. Babapúder.
Egy-egy napsugaras délelőtt
a borotválkozás, hogy
"kívánatosak legyünk",
ha jönnek a látogatók. Csak
a fájdalom miatti panaszok,
nehéz sóhajtások. A halálról
alig esik szó.

A lidércnyomásos éjszakákon
közelharc, katéter-rángatás,
velőtrázó kiabálás és néma
dulakodás. Másfélórás
tisztálkodás a sötétben
egy elsikerült ürítés után.

Napközben csendes komoly-
zene, Vivaldi- és Haydn-
szimfóniák. A kazettának
szóló beszélgetések. Közben
elfúló köhögések és
harákolás. Az átfordulás
lassú művészete, egyik oldalról
a másikra, vagy vissza. A
remény, hogy hátha jobb
lesz, talán majd kevésbé fáj.

Végül a rosszul artikulált,
halkuló suttogás, már
nem értjük szavát, de
még mondaná, aztán már
csak az egyenletes, ijesztő
fújtatás, ameddig bírja még
a gép, ajkán a gyorsan száradó
nedves zsebkendővel. Elfogyó
apró sóhajok, aztán már azok
se, szünet, még mindig szünet,
most már béke és nyugalom.
 
 

Január
 
 
Vasárnap fényárban úszik
a kopasz januári udvar.
A lapos napsugarak végigsöprik
a házak közé szorult teret,
s a kör középen nőtt fán
görcsösen megkapaszkodott
borostyán minden olajos levelét
leporolják. Lent éles árnyé-
kokat vájnak a képbe, fent a fák
szétfeszített ujjain játszanak,
finom rajzú felkiáltójelek a
párizsi kék hátterében. Egy-egy
fehérhasú madár s árnya úszik
át a pillanaton, egyébként
háborítatlan ural mindent
a barátságos szenvtelenség,
az örök facsemeték törzsét
bebugyolálja a szőke fény.

* Részletek az Apa halála című ciklusból