Nemrég még azt gondoltam, hogy amíg Darvasi László nagy vállalkozása, az első regény, A könnymutatványosok legendájának számtalan lapban olvasható darabkái össze nem szövődnek egésszé, az apró és rendkívül sokszálú cselekmény összefüggő történetté, addig lehet pihenni és várakozni. A regény azonban régóta készül, és bár a részletek összeolvashatóak, közben nem csupán a regény íródik. többek között megjelent az 1998-as könyvhétre egy már ugyancsak régi terv és szándék megvalósulása: a Darvasi-történet magyar novellákat képező sorozata. A Borgognoni-féle szomorúságban (Jelenkor, 1994) adott először hírt magáról, és a Szerelmem, Dumumba elvtársnő (Jelenkor, 1998) című új kötetben kelt önálló életre. Annak idején a Borgogni-kötet még sajátos kísérlet volt, hiszen A veinhageni rózsabokrok (Jelenkor, 1994) frissességét nem folytatta, Darvasi mintegy légzőgyakorlatként egy sajátos történetvezetés lehetőségét villantotta fel, hogy a borgognoni szomorúság hamar helyet is adjon A Kleofás-képregény (Jelenkor, 1996), a rózsabokrokat is meghaladó történeteinek. Az egyszerű ötlet: írjunk magyar novellákat a köztes olvasottság és a mimézis segítségével, és konstruáljunk meg egy nem létező, de lehetséges magyar irodalmi világot, annak magyar valóságával egyetemben. Az eredmény: a Szerelmem, Dumumba elvátrsnő, a Darvasi történet újabb fejezete, amelynek hangimitációs történeteit lehet együtt is és külön is - de leginkább vérbeli és hiánypótló egész novelláskötetként - olvasni.
     A főcím eddig minden Darvasi-kötetnél fontos és hangsúlyos volt. Nyilvánvaló az irónia, a humor megidézése, hiszen Darvasi korábbi történetvonalai egyébként sem voltak túl felhőtlenek és boldogak. Minden történetével egy alaphangulatot célzott meg, és szövegeinek összetéveszthetetlenül egyéni melankóliája volt. Csakhogy, és ez a változás, úgy tűnik, a kitalált gyermeki világ összeomlása (rózsabokor-történetek), amely együtt járt ezzel a szomorúsággal, hamar a világ passzív szemlélőjévé avatta Darvasi figuárit és elbeszélőit (kleofás-történetek). A magyar novellák (különösen az új kötetben) azt a valóságokból áttűnő lehetséges világot szűkítik le, amely csak jobb szó híján nevezhető magyarnak. Ez a kitalált magyar világ sosem volt olyan ország, amelyben az új elbeszélők és történetmondók csetlenek-botlanak. Valahogy azonban mélyebb valóságtartalmúak, hiszen amíg az első mesék veszteségekkel zárultak, a paradicsom, az egységes kép elveszítésével, a mitikus bűnbeeséssel, addig ez a világ már alapjaiban meghatározott, benne Darvasi humorán és nyelvi nárcizmusán keresztül kap új értelmezést e magyar ország létezése.
     Magyar novellák tehát annyiban, amennyiben irodalmunk hagyományai elevenednek meg a kötetben. Tar Sándor, Parti Nagy Lajos, Bodor Ádám, Krasznahorkai László, Mészöly Miklós, Hajnóczy Péter, Csaplár Vilmos hangimitátoraként jelenik meg Darvasi. Mint minden eddigi Darvasi-történet, ez is feltételezi a szövegekből feltűnő "ismerős" anyagot. Míg Ernő az egész magyar tárcairodalmat, a rózsabokor- és a kleofás-történetek pedig a német irodalom fiktív történetét, addig az újabb magyar novellák az általuk átfogott időszak szerzői szövegeit hívják játékba. És Darvasi kedvesen el is játszik e fontos és komoly szerzőkkel, és eljátszik azzal a világgal, aminek nemrég lett vége, és amelyben éppen most benne vagyunk. Egy kicsit komédia ez, amolyan színpadi effektus. Mert a sok szomorúság láttán nem e léthelyzet tragikus okait boncolgatja, nem magát a tényt írja le, hanem szituációkba helyezi a mindennapok történéseit. És hiába a szutyok, a vér, a hányadék - ott a nyelviság szeretete (még ha bazmegezik is, szépen és retorikusan csinálja).
     Ennyiben magyar(?). No meg, hogy magyar nyelven szól, Vagy hogy a posztmagyarokat idézzem: "A »magyar« [...] szavak, szabályok, mondatok, mondások, irodalom, hagyomány. Magyar az, ami ebben a hagyományban áll, minden, ami ezen a nyelven történik. Magyar az, ahogyan írunk és olvasunk: magyarok, magyar szövegeket, anyanyelvükön. Innen: »magyar« az, ahogy itt kommunikálva van, vagyis már nem a fenti értelemben vett nyelv, hanem azok a konvenciórendszerek vagy megszokások, amelyek szerint értünk, vagy értetlenkedünk. A »magyar« így nem egy dolog neve, de nem is a tulajdonsága, hanem egyfajta cselekvés, vagy annak a logikája. Durva szóval: kommunikációs helyzet."
      Az első mesék és az azt követő beavató történetek német alaphangulatát váltja fel most teljes mértékben a magyar. Darvasi hazatér? Stílus- és ötletgyakorlatok (mondanám inkább), ha valóban ellenőrizhető volna a forrás. Csakhogy ez a német novellák esetében sem működött pontosan. Azonnal felismerhető egy elnyújtott, kedves, részletező jelzősorozatáról, rövid, semmit és mindent egyszerre mondani kívánó dialógusairól, a történetet lassító, világmegváltó szentenciáiról, a szüntelen mesélési vágyat jelző reflexivitásáról, az elbeszélések elbeszélőinek a hallgatóságot játékba hozó kiszólásáról, az elbeszélés menetének ritmizáltságáról.
     Meg kell azonban azt is jegyezni, hogy néha mintha Szív Ernő beszélne az új történetekben. Úgy látom e kötet olvastán, hogy az az ígéret, amelyhez Darvasi sokáig sikeresen kötötte magát (Szív Ernő tárcázik, a Darvasi név pedig foglalt a komolyabb irodalmi kvalitásokat felmutatni kívánó művekre), a magyar novellákban már nemigen tartható fenn. Maga a főcím olvasócsalogató, ezért is tekinteném Szív Ernő novelláskötetének, hiszen a Hogyan csábítsuk el a könyvtároskisasszonyt (Jelenkor, 1997) címnek egyenes következménye, vagy utólagos magyarázata - legalábbis szerelmetes párdarabja - a Szerelmem, Dumumba elvtársnő. Nagyon is valószínű, hogy az a bizonyos szándékolatlan áttörés, amelyet Darvasi alteregójának teremtett világa és saját irodalmi produkciói közt most véghezvitt, nem történt váratlanul. Én azonban jobban örültem volna annak, ha ez a kötet, alaposabb meggondolásokkal pusztán a Magyar novellák címet kapja. Nem olyan pukkasztóan és hivalkodóan direkt. Bársonyosabb és sokkal inkább tartotta volna szinten a Darvasi-féle enigma maradványait.
     Darvasi új történetei könnyen olvashatók (olykor könnyfakasztóak, néha a meglepetéstől, a túlontúl vidámságtól, néha a hihetetlen gazságok felismerésétől), és újraolvashatók. Kicsit elesetten, még inkább nyomorúságosan, aztán reményekkel teli, és egyszer még amerikásan is, Tarantino módjára.
     Mészöly Miklós írta a maga Magyar novellájában: "...nálunk még a mesék is olyanok, mintha folyton valami veszett ügyért vernénk a mellünket; és valahogy minden örökösen véres." E mondat akár Darvasi magyar novelláinak mottója is lehetne. Mert tényleg veszett ügyekről szólnak, és valahogy mindegyikük véres.
     Ami változás vagy váltás Darvasi más történetsoraihoz képest, az a klasszikus, egyenes vonalú cselekmény visszaemelése, még ha olyan trükkök működnek is, amelyek meg-megszakítják a mégis könnyen rekonstruálható cselekménymenetet. Ugyanakkor visszafogott homály jellemzi e magyar novellákat, de már nem a régebbi történetek jelentésszórása értelmében. A történet e fejezete így módosul: szimulálódik a régi rend, az ancien retorika mint hangimitáció. Ez a szimulatív gesztus az, ami problematizálja a hagyományos struktúrák retorikus megbízhatóságát.
     Darvasi - ebben az értelemben - most nem technikázik. Majd minden itt található története toposzokra épít, ötleteket használ és bont ki. Talán ezért túl sok meglepetést nem kínál a kötet. És ebbe belefér néha egy kis unalom is. A túl adott, a túlságosan kitalált és megcsinált néhány novellában nem tudja fenntartani azt a feszültséget, ami a korábbi történetek esetében nem fordult elő.
     Darvasi évenkénti megjelenését figyelve merészelem feltételezni, hogy szerzőnk a kötet tizenkét történetével minden hónapra szánt olvasóinak egy novellát, ahogyan Stern úr az azonos című novella figurája minden hónapra egy-egy tudós előadást tart hű közönségének.
     A brazilok labdája vérbeli foci-történet, szerzőnk kedves témáját írja körül. (Ezért is mintha Szív Ernő könnyed labdalevételét észrevételezném e novellában.) E történet Darányi Ferenc apátlan-anyátlan árva fiatalember élettörténetét beszéli el. A háttér: a '45 utáni magyar történelem nevezetes sablonjai a nagy focitettek kiegészítőivel. Fontos a kezdet, a felütés, ahol az új világ kezdődik, és amelybe Darányi Ferenc ártatlanul belecsöppen. Mert ez a világállapot adatott, és ezt is a foci tartja össze. "Rákosi Mátyás több tucat teherautót megtöltő labdatömeggel érkezik haza a Szovjetunióból. A párt megtanította szöktetni és beadni. [...] Ezekben az években Rákosi Mátyás elvtárs minden reggel dekázik néhány ezret, egy labdát a sápadtan búcsúzó Holdba, egy másikat a kelő napkorongba rúg tiszta rüszttel, miközben dicséri az életet, s midőn végez az edzéssel, légiós - tehát rummal vegített - kakaót iszik, legvégül pedig egy ruhátlan és még éppen szűz elvtársnővel megszókoltatja a homlokát." És később: "A gyermek felnéz, elmosolyodik, és pontosan a szovjet kiskatona kezébe dobja a labdát. [...] A robbanás letépi a lőtornyot, a kiskatonából vérvörös, lefelé csordogáló massza lesz a szemközti házfalon, s a gyermek már szalad is a tér bokrai közé, hozza a következő labdát, pattogtatja..." És még később: "Ha Kádár János elvtárs Ferencváros-szurkoló lett volna, Nagy Imre elvtárs talán még ma is élne."
     A foci, ahogy behálózza a világot. Élet-meccs.
     A Múlik a reggel talán épp most történik valahol. Figurák gyűlnek hét óra előtt a kocsma elé és várják a nyitást, a nap reménylő kezdetét. És benne vágyképek: whyskisüveg, amire úgy nézünk, mint egy nőre, mint egy szerelemre, korfus plakát meztelen és tengerben fürdőző nővel, meg valami hosszú, fővárosi telefonszámmal. A kocsma azonban nem nyílik. Az egymás után érkező figurák Godot-ra várnak, de az isteni középpontot elfoglaló kocsmáros elment, elhagyta őket, a helyre, a helyekre (amelyek valódi középpontot alkotnak ebben az életben) azonban szükség van: "...úgy, ahogy szoktak, belépnek egyenként a Vadvirág Restaurantba és elfoglalják megszokott helyüket. Ki a sarok félhomályába áll, ki meg a pultra támaszkodik, mindenki oda megy, ahová szokott, nem egészen távol, viszont nem is igen közel a másikhoz. Barta úr kiviszi az utcára a jégkrémes táblát. De már vissza is tért a helyiségbe. A többiek csak nézik az üvegeket. Nem isznak. Várnak."
     A Zuhanás a kötet egyik legfontosabb darabja. Élettörténet valahonnan a halálon túlról. Apuka leesik a doberdói márványfából ácsolt létráról, és úgy zuhan össze, mintha nem is élne. Apuka van eladó a megoldás. Apuka Pestre kerül koldusnak, műtárgynak, aztán elítélik egy másik koldus állítólagos meggyilkolásáért, pedig atz a nő csak utolsó örömébe halt bele, jön a Kisgyilkos, aki a börtönben védencévé fogadja, miért is, hiszen mert szeret gyilkolni, és ha szabadulnak, legyen kit meggyilkolnia kint. Hajmeresztő történet: kínosan röhögtető.
     A szivarozó őrnagy a szubjektív riport változatára épít, ahol a riporter történetévé is alakul az elbeszélés tárgya. Helyesebben: dialógus nyílik a közvetlen élmjények befolyása és a dokumentálási szándék között. Mese egy kelet-európai újságíróról, "aki már magára se nagyon kíváncsi, amikor a penzumot fogalmazza", és mese egy bányamérnökről, "aki zacskónyi szivarral ment le a bányába, és azóta is ott pöfékel".
     A Cornelia Vlad novella Gruberről szól, aki öt nap után tudja meg, hogy a határon túl felesége elhunyt. Kocsit szerez, pénzt vesz magához, és végigpróbálja a lehetetlent: elindulni egy kietlenebb vidékre, holtában visszahozni az elhunytat. És újabb kálvária kezdődik: korrupció, bürokrácia és babona. És az igazi tragédia nem is a határon túl, de a határon innen történik.
     A hatodik történet-csokor (a Rövid magyar novellák) a korábbról is ismert szerkesztési eljárásoknak megfelelően, külön résznek is tekinthető. Balladisztikus narratívák a borgognoni szomorúság lírai gömböcskéiből, és az imitt-amott feltűnő Vidám mondatok (ugyancsak alakuló Darvasi-sorozat) pszeudo-narratív versmondataiból. MIntha választó szövegek is volnának: rövid novellákon innen valóban novella nagyságú és értékű szövegek, a rövid novellákon túl pedig a hosszabb lélegzetű, nem csupán úgynevezett magyar országban játszódó történetek kaptak helyet.
     Átjáró szövegek e rövid novellák, mert éppen a legellentmondásosabb darabok, már ami a létezés tragikumát és ennek a tragikumnak nyelvi, szinte nárcisztikus kifejeződését illeti. Itt van a legteljesebben, még ha rövid darabokban is, a nyomor, a nyomorúság, a lecsúszottság poétikus átiratokban megjelenítve. Gyakoriak a többes szám harmadik személyű elbeszélői móduszok, amelyek kegyetlenül beléhasítanak az olvasóba: még ha túlontúl szép is a nyomor, rezignált és döbbent csendű látomás követeli a maga létjogosságát. A kötet e része gazdagabb is lehetne, a rövid történetekkel együtt külön kötetet is alkothatnának, hiszen a már említett sorozatból nyert történetvariációkból még számtalan olvasható - elszórt publikációk formájában. Most egyelőre tizenkettő, a legjobbak, például a ...nem ismerte senki című:

És megérkeztem. És mentem végig, az egyenes vasútutcán, gesztenyefák és hársak és gömbakácok árnyékában, ahogy mondta. Az ügyvéd háza, az orvosé, a szűcsé, a muskátliból kikönyöklő patikusfeleség. Kertekben margaréták, tiszta udvar, rendes ház. A sarkon orgonabokrok. Ahogy mondta. A főút. A por, ahogy megáll a szempillán. A telepi teherautók, a járdán átütő fű. Ahogy mondta. A templomdomb, a lejtő, fenn a rossz óra, a paplak kerítésének rossz rácsai, galambszar, elszórt pihék, a sírköves. Ahogy mondta. A nádas, a templom alatt. Rossz tetők, sár, csimbókos utak, a vásártér négyszöglete a zöld asztalokkal. Ahogy mondta. A sárga talponállók, véres hurka, uborka szaga, bolond a konténer oldalában, rossz matracon. Seftesek. A rendőrök. Ahogy mondta. A rossz fogú kofák, purdék, lángossütő. Ahogy mondta. Presszó. A pincérnő, a feketekávé, ahogy itt gőzölik. A mignon. A park. A szobor, térdelő alak, meg fog halni. Ahogy mondta. A nő háza a kanális partján, neve a kapun. Ahogy kijön, néz, kérdez. A haja. Nyakán a sebhely, a nézése, ahogy remeg a keze, ahogy hellyel kínál, ahogy tölti a pálinkát. Ahogy mondta. Minden úgy volt, ahogy mondta, ahogy mesélte, ahogy magyarázta. Minden. Csak rá nem emlékezett senki, egyetlen ember ott, kofa se, rendőr se, a nő se, nem emlékezett, nem és nem, hiába kérdeztem bárkit, hiába kérleltem őket, jusson eszükbe, hogy ez nekem milyen fontos is lenne.

A  Rövid magyar novellák, ha követjük a folytatólagos olvasás rendjét, érezhetően elszakadnak a pontos szitualizálástól. Sem idő, sem hely, sem figuráció, sem egyenes szálú cselekmény, mindezek az elemek azonban pszeudo, rejtett és visszafogott módon mintha a létezés általános, és erőteljes (újra) melankolikus viszonyait ábrázolnák. A pontosabb (milyen is az?) háttér a Kerítésen innen és túl című dokumentatív ihletésű történetben jelenik meg újra, a lírizálás után hideg, prózai ügyekben. "1956. november 4-én délután, tizennégy óra harminckét perckor Kecskés Antal György parasztember agyonlő két orosz katonát, név szerint Koljukov szakaszvezetőt, aki a hátába kapja a golyót és azonnal meghal, valamint Mihail Davidov Zahint, aki még megperdül az első dörrenés hallatán, neki tehát a beleit roncsolja szét a lövés. Zahin néhány pillanatig őszinte, már-már gyermeki csodálkozással mered a magyar parasztra, majd arcra bukik. Vasárnap van, talán valmivel hidegebb az átlagosnál." És e hírértékben bővelkedő, ugyanakkor ironikus felhangokat is tartalmazó bekezdésből kanyarog tovább a történet.
     A szovjet szocreál motívumainak gúnyos átirata az El Quahira című hosszabb novella. Mondhatni: Ivan Csonkin Budapesten. Miközben azt hiszi az a szerencsétlen szovjet kiskatona (meg a többiek), hogy Egyiptomban vannak, védeni a Szuezi csatornát a német fasiszták, az angolok meg a franciák ellen. Erre a poénra épül a Másenykához intézett hosszú, és kissé unalmasra sikeredett monológ. Úgy tűnik, kevés az ötlet a hosszú távú kidolgozáshoz. Viszont az is igaz, hogy a szívernős A brazilok labdája, a hidegzuhannyal felérő Kerítésen innen és túl, valamint a kötetzáró Dumumba igen szép poétikai hálóban fogja össze a globális történelemháttérből, az 1956-os évből ellebegő történeteket.
     Kárpótol mindent Stern úr, a könyv alighanem legklasszisabb darabja. Darvasi ezzel a történettel visszaidézi a kleofás-történetek legendahangulatát. (Nem véletlen, hogy éppen ez a novella olvasható máris németül a Kursbuch nevű periodikában.) Mégis: miért magyar novella a Stern úr? Talán mert a szóvesztés és -felejtés híres jelenetét Darvasi Marquez módjára írja át magyar novellává? Stern úr tizenkét (!) előadásban kívánja összefoglalni mindazt, amit a világ egészéről szavakban elmondhat. Miután kimondatott az egészre irányuló tudás nyelvi leképezése, ami persze rögtön istenkísértéssé változik, hiszen honnan veszi Stern úr a bátorságot, hogy nyelvvé változtassa mindazt, ami már nem az ő fennhatóságát érinti, így Isten létezésének kérdéskörét. Sorra veszíti el szavait, és e nyelvvesztés egyenértékű lesz individuumának leépülésével, bukásával és megsemmisülésével. Mert Stern úr kimondott szavai elszállnak, és nem marad mögöttük más, csak a kétely és a megbánás. Stern úr "égig érő" sikere Bábel tornyának jó szándékú újjáépítése. Stern úr utolsó előadásában ugyanis arról beszél, amit nem tud névvel illetni. Íme a kabbalista hagyomány csapdája: Stern úr az egész tudás birtokában közlésre tör, és nem veszi észre, hogy rendszere, mely szerint minden dolgot a maga nevével kell illetni, most működésképtelenné lesz. Stern úr az év utolsó hónapjában, nem sokkal Szenteste előtt már csak névmásított formában képes beszélni a világ mozgatójáról, lényegéről stb. Stern úr nem rendelkezhet Isten végső nevével, amely a világ minden tudását és hatalmát jelenti, "szentségtörést" követ el, Így változik majd a történet végén Stern úr csillaggá, saját nevévé, mert egykori vágya szerint: "Minden elhangzott szó ott ragyog majd, akár az égbolton a csillagok".
     Stern úr csillaggá lesz bűnében, szentté válik büntetésében. Stern úr elhangzik minden szaván keresztül. "Stern úrral se történt egyéb, mint hogy Isten romlásba döntötte, majd maga is megsajnálta, s hogy ne szenvedjen tovább, hát felragadta az égbe. Stern úr valószínűleg ellenkezett, maradni akart még. Minden szenvedése ésé nyomorúsága ellenére kapaszkodott a földbe. És olyan erővel kapaszkodott, hogy Isten nem tudta csak úgy elvinni. Végül Stern úr karja egyszerűen leszakadt. Ennyit mondott ez a Subic nevű erdőkerülő, majd harákolva vállat vont, s messzire köpött, rá a földre, melybe Stern úr szavak nélkül is úgy kapaszkodott, hogy itt maradt a karja."
     A helyszínek egyre változatosabbak lesznek. A novella továbbra is magyar marad, de a képzeletbeli (eltévesztett) El Quahira után Sao Pauló szólítódik meg, ha telefonon keresztül is. Valami csöndes távoli mosoly a két madárarcú öreg történetét elbeszélő Stammer úr Sao Paulóban című novella. Gerlóczy Ferenc, egykori portugáltanár, akit nemrég hoztak haza a kórházból, egyszercsak Brazíliába kíván telefonálni. És ha tévedésből is, de megszokott, nyugalmasan passziánszos életükbe beleszól egy éppen szeretkező brazil nő hangja. A brazilok labdája, íme, az öregek hálójába kicentizett pontossággal talál be.
     Darvasit érdemes lenne forgatókönyvíróként Amerikába küldeni. Írt ugyanis Az Erwin van Maal-forgatókönyv címen egy fantasztikus Tarantino-utánzatot, amely annyiban magyar, amennyiben Tarantino sem eredeti: vág és szerkeszt. Más részről, van a történetben egy magyar lány, aki miért is ne, éppen pornófilmes. Ennyi a magyar és az amerikai köztes halmaza. Amúgy megint hosszú a sztori, Darvasi nagyon szépen megmutatja, hogy nem az amcsik találták fel a spanyolviaszt, bámulatos a copy, de hasonlóan az El Quahirához, ez a történet sem elég feszes.
     A Szerelmem, Dumumba elvtársnő aranyos, el lehet rajta röhigcsélni. Kisgyermekkori (úttörős) élettörténet arról, hogyan vesztettem el a szüzességem, és milyen levelezésben álltam én Rákosi Mátyás elvtárssal, és mennyire szeretjük Afrika törzsbeli kommunistáit. Vicces, gúnyos zárótörténet. Erre teljes nyugvással rázárhatjuk a könyv vékonyka fedelét. Abban a bizonyosságunkban, hogy Darvasi legújabb történetei feldobtak, könnyítettek mindennapi gondjainkon. Annyiban legalább, hogy ha megoldást ő sem kínál, de kedves iróniájával és keserédes hangfekvésével egy-egy történet idejére másképp láttatja azt a világot, amelyben benne voltunk, benne vagyunk, és még nagyon sokáig benne is leszünk.
     De most már tényleg azt gondolom: a regényre kéne koncentrálni, a nagy legendára, nehogy kitaláljon veszni szerelmünkből Darvasi.