"Az idő olyan lesz, akár a víz. Az eső lesz az idő és az Úr lesz az eső. A feledés tenger nagy vizén hánykolódik majd egyetlen ládába zárva az emlékezés. S ők csak az idő könyörületességére számíthatnak. A jövő időre, ami már nem lesz víz és nem lesz eső." - mondja Noé Papp András új kisregényében, miközben a maga építette bárka "örökös ringásban és bizonytalanságban" forog a vízen "a hajdani vég és a majdani vég két partja között". Ez a félre nem érthető utalása a szerzőnek - mindjárt a kisregény elején jelzi, hogy itt és most újra a feledés és az emlékezés a tét, mint első könyvében A feledés egyenletes növekedésében.
     A szerző első, 1994-ben megjelent novellás kötete a kritika elismerésében részesült. Méltatták rangos irodalmi folyóiratokban, az ország különböző területeiről Debrecentől-Tatabányáig, Pécstől-Budapestig kapott visszajelzéseket. A különböző korosztályú, élethelyzetű, irodalomszemléletű szerzők egyöntetű véleménye szerint a könyv sikert hozott fiatal írójának. Kemény István (Alföld 1995/8) egy nagy ívű életmű ígéretét látta a száz oldalt alig meghaladó műben. Az értő és elismerő kritikának bizonyára nagy szerepe volt abban, hogy már 1997 végén új könyvvel jelentkezett a harmincas éveinek legelején járó író.
     A második könyv után megmaradt ugyan a kritika reagáló hajlama (Holmi 1998/5, Jelenkor 1998/6, Alföld 1998/10), de mintha nem lennének elégséges szempontjai a mű interpretálásában. Aligha elegendő annak kimutatása és taglalása, hogy a mű milyen azonosságokat és hasonlóságokat mutat fel a bibliai történettel. Az sem tűnik szerencsésnek, ha nehéz és fárasztó elemzéseken kell keresztül küzdenie magát az olvasónak, melynek eredményeként nem kapta meg azt a bizonyosságot, hogy érti mire gondolt a mű bírálója. Nyilvánvaló, hogy ezek az írások saját nézőpontjuk alapján lényegesnek és fontosnak ítélt sajátosságokra hívják fel figyelmünket, segítenek a mű és az általa kiváltott elméleti és esztétikai, valamint irodalomtörténeti összefüggések megértésében, elfogadásuk vagy elutasításuk a befogadó joga. Az itt megkísérelt értelmezési lehetőségek bemutatása sem jelenti az egyedüli kizárólagosságot, és nem szolgálhatják a mű megértésének teljességét.
     Egy mű értelmezése olyan befogadói tevékenység, melynek révén a mű esztétikai elsajátításával gondolati, érzelmi többlethez jut a befogadó. Az eddigi ismeretei, tapasztalatai kiegészülnek, az adott műtől el tud vonatkoztatni, párhuzamot tud vonni más élethelyzetekkel, jelenségekkel, rá tud ismerni azok azonosságaira és különbözőségeire, cselekvési, magatartási mintákra tud találni, társadalmi tapasztalatait át tudja értékelni, azaz személyisége változik. Ilyen szempontból egy adott mű esetében is többféle befogadói értelmezés lehetséges. E befogadói aktivitás nélkül nem érthetők az olyan intellektuális próza művelői, mint Papp András is - kik már nem abban a befogadó számára ismerős és azonos élményű világban mozgatják hőseiket, mint a kötelező olvasmányok révén megismert nagy elbeszélők, hanem a mindennapi tapasztalattól eltávolodott, elvonatkoztatott világban, melyből csak többszöri áttételekkel jutunk vissza a valóságos élethez. A kritikának tehát olyan funkciója is van, hogy az esztétikai és elméleti értékek megítélése mellett segítse a befogadót az értelmezésben.
     A kisregény írástechnikai, elméleti szempontból semmi újat nem tartalmaz, amit az első regény, Apuleius Az aranyszamár megjelenésétől a legutóbbi időkig írók ne alkalmaztak volna. Már minden ki volt találva. Papp András kisregényének karakterességét a mű egésze, mint egységes szerkezet, mint egységes nyelv adja, melynek többrétegűségét, modernizálási lehetőségeit a szereplők valóságfeltáró, filozófiai gondolkodásmódja teszi lehetővé.
     A szerző a vízözön háromszázadik napját idézi meg, bemutatja Noé családját, a családtagok visszaemlékezésén keresztül a bárkán töltött napokat és a bárkába szállás előzményeit. Mindezt a bibliai mítosz újrateremtésével éri el. Az állandó azonosulást a bibliai történettel már a második mondata jelzi: "Ez mind volt már egyszer", s ezt a Noé által megfogalmazott mondatot vési Gestina, Noé fiának, Jafetnek kedvese az agyaghengerre, mikor kísérletet tesz az özönvíz történetének megírására: "És ez mind volt már egyszer."
     A cselekmény szálai nem a megszokott célirányos módon építkezve haladnak a végkifejlet felé, az idő csak annyiban lineáris irányú, amennyi valójában a kisregény cselekménye "ikon állapotban". S ez a nagy vízen való utazás utolsó napja, attól a barna felhős hajnalfénytől kezdődik, mely Noét a fedélzeti korlát mellett találja, rosszkedvűen, fáradtan, a tegnap esti részegség bódulatában, attól való félelmében, hogy a gyermeket - felesége, Noémi gyermekét, akit úgy tett vízre, Istenre bízva sorsát, hogy még imádkozni is elfelejtett - visszahozta a reggel. S tart az első lökésig, amellyel a vízből kiálló szárazföld megállította a bárkát. A vízen töltött háromszáz nap történéseit, s annak előzményeit ebben a "cselekmény- ikon"-ablakban futtatja a szerző, s abból is csak annyit, amennyiből az egymással más-más kapcsolatban lévő szereplők megismerhetők, ebben a ládába zárt világban, és csak annyit, hogy értelmezhető legyen belőle egy sor kortársaknak szánt üzenet.
     A cselekmény haladását egy az eseményeken kívül álló narrátor hangja közli az olvasóval, melyet gyakran lefed a szereplők saját hangja. Ezt az antik irodalomban gyakran használt megoldást a műben a szerző példázza is, amikor Jafet Gestina apjának, a fazekasnak a házában vendégeskedik: "Nem értem, hallatszott a túloldalról. [...] Ezt még annyira sem értem, hallatszott ugyanonnan. [...] Jafet bizonyára még tovább folytatta volna, ha nem szól közbe ugyanaz a hang, amelyik korábban kérdezte." Ennek az elbeszélői hangnak az alkalmazása nem merül ki csupán a széttartó, többközpontú események és időbeli síkok összefogásában, hanem más tudatosan felépített funkciója is, illetve szimbolikus értéke van, erre a későbbiekben történik utalás.
     Zárt világ, melyet a múlttól és jövőtől egyaránt a nagy víz határol, mely egyfelől "özön", másfelől "óperenciás". Ebben az egynemű és körbezárt világban - melynek egyetlen köldökzsinórja az édesvizet és a pusztuló múlt tárgyait bárkára szállító Khám - el is sekélyesedhetne a mű cselekménye, ha egyáltalán a cselekmény fontos lenne, de nem az, a cselekmény szerepét a történések veszik át, illetve a cselekmény olyan történések sorozata, melynek nincs haladási iránya, az előre és visszafelé folyó idő mozdulatlanságban tartja. Mint ahogy a bárka sem előre, sem hátra nem halad, az iránynak nincs jelentősége, "semmihez sem közelíthet és semmitől sem távolodhat a nagy vizen". A történéseknek sem tudjuk mindig meghatározni az idejét, csak kétféle idő van, az özönvíz ideje és az özönvíz előtti idő. Noé, mint tegnapvoltként értelmezi a víz fölött a múlt időt, s emlékezete "egyetlen elmúlt napba sűrítette az elmúlt világot". Maga az özönvíz átmenet, a bűnbeesés utáni ember és az özönvíz utáni ember között. Az elsőben az ember méltatlanná vált az isteni gondviselésre, az utóbbiban Istennel kötött szövetségben él, mely Noé által köttetett. A történet az Ószövetség első, A teremtés könyve 7-10-ig tartó szakaszaiban, a cím a 6. szakasz 18. versében olvasható: "Veled azonban szövetséget kötök. Te beszállsz a bárkába, te és veled együtt fiaid, a feleséged és fiaid feleségei." A teremtés könyve párhuzamos elbeszélések egyesítése révén mondja el a történetet, a zsidó hagyományokat egyesíti az egyiptomi, mezopotámiai mitológiákkal, az onnan megismert árvíz katasztrófáknak egyetemes kiterjesztést ad, hogy példázza az Isten hatalmasságát és igazságosságát, hogy megbünteti a bűnösöket és megmenti az igazakat. A vízözön Isten ítélete, a végítélet előképe, a vízen keresztül való megmenekülés pedig nem más, mint a keresztség előképe. Míg a bárka az özönvíz fölött utazik, melyet egyfelől a mese, másfelől a valóság határol, az az idő az átmenet, nemcsak egyik parttól a másikig, hanem egyik világból a másikba, egyik időből a másikba. S ebben az átmenetben, ebben az új világ- és idő-várásban a bárka lakói között ellentétek születnek, mélyülnek egészen a gyilkos indulatokig. Az egész mű allegorikusan, az átmenetről szól, s ebben kap szerepet a pusztulás és a túlélés, az emlékezés és a feledés, a hatalomra törés és önmagunk korlátozása, a tudás és a nem tudás, a múlandóság és halhatatlanság, az élet és a halál, a magány és az önpusztítás. Mind ezek kiterjesztve, magától az átmenettől is elvonatkoztatva értelmezhetők az ember természeti és társadalmi létére egyaránt. Ebben az átmenetet példázó özönvíztörténetben, a megmenekülés bizonyossága ellenére fölsejlik az élet másféle folytathatósága, gyermek születik, akinek Noé özönvíztől fenyegetett bizonytalanságában és hite által megerősített bizonyosságában az Istenre bízza sorsát. Majden ez a kétnemű gyermek hozza el az élet végtelenségében születő új és új világokban a nemek egyenlőségét, szabadságát és egymásban való kiteljesedését.
     A Papp Andrást izgató felvetésekhez egy-egy vagy akár több metaforikus történet társul, éppúgy, mint első könyvében azzal a különbséggel, hogy ott önálló novellákként, itt szorosabb kapcsolatban a könyv fővonulatával, a hősökkel megtörtént eseményekként. A történetből élesen rajzolódik ki a nemzedékek közötti szembenállás. Noé küldetése teljesítése közben szembe kerül legkisebbik, de legjobban szeretett fiával, Jafettel; Sémmel, a legidősebbel, csak azért nem, mert az gyáva, nem meri vállalni önmagát. Khám a középső fiú mindenkivel, még asszonyával, Szatisszal is perben áll, aki fellázad Noé vallása ellen. Csak a sumér istennő nevét viselő Gestina, a fazekas leánya méltó szellemi társa Noénak, aki olyan jó asszonya lehet Jafetnek, mint Noémi Noénak. Noé és Jafet nézeteltérése-nézetazonossága - a két fogalom együtt említése, mely egyszerr ekizárja és elfogadja egymást - mét inkább jelzi a szerző személyes üzenetét.
     Az eddig megjelent két könyve alapján Papp Andrást többen és joggal Nádas Péter tanítványának tekintik. Ezt az alkotói, szellemi rokonságot Papp András is vállalja. Csak közbevetőleg jelzem, hogy Papp András más alkotókkal is rokonítható, nemzeti irodalmunk keretein kívül is, elődökkel és kortársakkal egyaránt. Kortársakkal talán azért is, mert ugyanazoknak a szerzőknek nyomdokain haladnak, a nagy és erős egyéniségek hatása számukra is kikerülhetetlen, mint ahogy ezt számos példa mutatja irodalmunkban. Szerzőnk nem akar leszámolni ezzel a mester-tanítvány viszonnyal, hanem a rá jellemző alapossággal megjelöli ennek mibenlétét: "Jafet talán mindenkinél jobban ismerte, értette és szerette Noét [...] Jafet számára Noé volt a szeretve tisztelt mester, akiben hitt, és aki által hitt, de talán éppen ezért volt elkerülhetetlen a vele való szembefordulás, mert a jó tanítvány nemcsak követendő példát lát a jó mesterben, hanem ugyanarról a dologról másképpen, de ugyanolyan helyesen gondolkodik. S ez a könnyen vállalható ellentét csak még szorosabbá és még bizalmasabbá tehetik együttlétüket." A könyv jelzi ezt a vállalt rokonságot, de jelzi a másságot is, a szerkesztésben, az időkezelésben, a nyelvi megjelenítésben egyaránt.
     A széttartó cselekményt, az ókori népek mitológiájából kölcsönzött történeteket, az elbeszélői és szereplői hang összefogását a kisregény nyelvezete valósítja meg. ez a nyelvhasználat túllép az ószövetségi szent szerző szövegalkotó módszerén, az ókori bölcselők retorikus nyelvezetére hasonlít, a dolgok még, nemcsak a felületükre tekint. "A világ mélysége, ha feltételezzük, hogy van ilyen, az csak akkor tárul föl előttünk, ha megpróbáljuk elmesélni; de akkor meg az a kérdés, miről is mesélünk addig, míg e mélység föl nem tárul." Ez az archaizált nyelvezet lehetne értelmetlen vagy értelmezhetetlen is, vagy lehetne akár "rontott, kimódolt" formának is nevezni, ha nem lenne olyan szoros összefüggésben tárgyával, ha nem lenne meg benne az a filozófiai mélység, mely alkalmassá teszi a modern ember érzelmeinek kimondására. A dolgok értelmét föltáró, egyszerre érzelmi és gondolati reakciókat kiváltó nyelvezet ötvöződik az ősi rituálékat kísérő szövegekkel, Noé motyogása, amit Gestina nem tud értelmezni, mert ő az írás és az értelmezés művészetét hozta magával "egy soha vissza nem térő, s immár számára is meseszerűen volt" világból. A tárgyához fűződő erős affinitása mellett egy másik jellemzője ennek a nyelvnek a fegyelem. Talán ez a nyelvi fegyelem azért annyira fontos, mert ez jellemzi legkövetkezetesebben a kisregény alakjait, két kivétellel, az egyik kivétel Khám, akinek nincs szüksége a nyelv filozófiai fordulataira, az egyetlen "barbár", aki még asszonyához is kíméletlen és durva, de ő az egyetlen, aki másként gondolkodik a katasztrófáról, Khám maga az ellentmondás, a durva külső mögött a pusztulás és pusztítás kimondhatatlan fájdalmával: "Ez a nagy víz pedig csak ámítás és trükk, Noé semmit nem ért", de "neki ott volt minden fájdalmában, zsibbadt lábaiban és kezében, kristálytiszta gondolataiban, szívverésében, még a nehezen oldódó görcsökben, a lázban és a szótlanságban is. Csak fájdalom van minden ígéret nélkül; nincs túlsó part, nincs megérkezés, a füstből sose lesz sziget: ő a katasztrófa, Ő, aki még él, aki tudja, a pusztítással együtt pusztul - világ sem létezhet nélküle." Természetesen Khám jellemét más árnyalt tulajdonságok is színesítik. Ő az egyetlen eretnek, aki nemcsak Noé hitéből űz tréfát, éppúgy megveti Sém képmutató alakoskodását is. A másik kivétel Noémi, Noé csodálatosan szép felesége, akinek lényét úgy is állandóan jelenlévőnek érezzük, hogy alig találkozunk vele, Ő az asszony, az anya, aki gyereket szül a veszedelemben az új életre, s Noé - aki a bárkán maga a törvény, soha nem lépte át a magahozta törvényt, az önmegtartóztatás törvényét - vállalja a gyermeket.
     A kisregény nyelvének egy másik jellemzője a csönd, ilyen módon akár nevezhetnénk is a csönd és a nyugalom regényének, de ezt a felszínen lebegő nyugodt csendet szétfeszíti a mélyben vibráló intellektuális izgalom. A fegyelem és csönd mellett egy harmadik jellemzője is van a műnek, ez pedig a pontosság, a dolgok, a jelenségek lényegének megragadása. A dolgoknak, de magának az életnek a sajátosságait a bennük lévő ellentétekben ragadja meg, így sorakozhatnak fel a már gyakran említett ellentétpárok: "...az imához sincs két ellentétes, de párt alkotó kéz." A nyugodt tárgyilagossághoz, pontossághoz egy magas hőfokon izzó líraiság társul, Juhász Ferenc kozmikus képeit juttatják eszünkbe a végtelennek tűnő mondatok: "Halott világ a táj; csupán őrület, csupán az ember álma, nekem riasztó valóság, a megszakadt föld, hallom nyögését, mintha odalent a zavaros vízzel kéjesen ölelkezne, a bárka oldalán hangjába csap egy hullám, fölfut és leolvad, tengeri hordalékként rakódik ránk a szorongás, a kék és zöld halál, minden felmerül, a régi álmot buborékokba zárta a víz, mindegyiknek illata van, ahogy szétpukkan, virágarcok üzenete, az élet utolsó lehelete, menj, menj, tengerre szállj..." Az idézet a 85. oldalon kezdődő esszéisztikus betét első sorai, mely 354 szóból s egyetlen mondatból áll, melyben ki akarja mondani a szerző a kimondhatatlant, az önmagában és az önmagán kívüli gondolatokat "titokban fölszórom a vizet az égre, marokszám hajítom a magasba, de visszahull és eláztat", "én már nem vagyok én, szemem fénye csak ábránd, árnyam csak fátyol, mit lenget a szél, sem földön, sem égen egészen, nincs visszaút, mindent elhagytam, minden elhagyott, egyedül lengek az ürességben". Ez az önkinyilatkoztatás az alkotás lázában, a teremtés örömének és izgalmának ilyen lírai átélése a szerző teljes azonosulását jelenti a létrehozandó művel, az elbeszélői hang nem a szerző szemérmes kívül állása a történeten, hanem a bibliai elbeszélő megjelenítésének módja, az özönvíz történetének újrateremtését, a mítosz megidézését, az új mítosz teremtését példázza. Papp András vallja, az írás teremtés: "A szó és a gondolat olyan, akár egy asszony és egy férfi: minden új és eredeti fogalom és név az ő szerencsés egymásra találásuk az öröklét termékenyítő csöndjében."
     A szerző nem hagyja magára az olvasóját, vezeti, segíti gondolatainak megértésében, de mindez a befogadó aktivitása nélkül nem megy. Ha, mint befogadó nem érzem ennek a műnek szellemi izgalmát, he nem tudok mit kezdeni gondolatok képi megjelenítésével, nem ajándékoz meg esztétikai szépségével, a befogadás teljességének örömével. A gondolatok képi megjelenítése a költészet, a lírai műfajok sajátossága. A száz oldalt alig meghaladó kisregényből árad a poézis, valami olyan, amit a költészetben intellektuális lírának nevezzünk, a szépséget nem érzelmi, vagy nemcsak érzelmi, hanem szellemi erőink aktivizálása révén ismerjük fel, éppen ezért erős, koncentráló figyelmet igényel. A befogadó idő és térbeli elhatárolódása ellenére együttműködésre kényszerül az íróval, az egység csak kettejük erőfeszítésével teremthető meg. Ez, a közös erőfeszítéssel megteremtett alkotói-befogadói egység jelenti vagy jelentheti azt a bizonyosságot, hogy értem, hogy értelmezni tudom a művet, a maga sokféle értelmezhetőségében és a magam befogadói minősége, ráhangoltsága állapotában.
     A bevezető gondolatokban utaltam rá, hogy Papp András új kisregénye a korábbi novelláskötetében felvetett kérdéseket fogalmazza újra, más megközelítésben, újabb és újabb válaszokra, megoldásokra törekedve. A korábbi könyv első novellájának hőse, Cervantes óta a mindannyiunk által megismert és csodált Don Quijote egy nagy vizen akar átkelni, amikor megakad a szeme a part kavicsai közé ferdén beszúrt táblán, melyen olvasható volt: "A valóság határa". Ahogy Don Quijote is sejtette, létezik ilyen határ, "ahol a képzelet a valóságtól és valóság a képzelettől minden nehézség nélkül elkülöníthető és megkülönböztethető", aképpen mint az író által teremtett világ, és az a valóság, mely ezt a teremtést lehetővé tette, s eképpen az ember mindig újra teremtheti önmagát. A már említett novellában Don Quijote harmadik próbája, melyet a Kegyes Hangtól kap éppúgy, mint az előző kettőt: "Írnod kell [...] egy Egymondatos történetet [...] Legyen személyes és vallomásos, legyen benne valóság, legyen benne képzelet. Idő van bőven. [...] Mert a határnak ezen az oldalán van az örökkévalóság, a túlsón pedig a mulandóság." A két könyv így magyarázza és értelmezi egymást, Papp András két könyvével a határnak azon az oldalán áll, ahol az örökkévalóság. (JAK-Kijárat Kiadó, 1997)