"Akármit gondolunk, beszélünk vagy teszünk,
mindaz Tükhé, s mi sors könyvébe írt betűk."

Mint ceruzát hegyező kés pengéjén a fekete vonalak, oly élesek, párhuzamosak és sötétek voltak aznapi mondatai.
     A történet befejezését, bár mindennel készen volt, másnapra hagyta. Kellemes érzés volt tudnia, megvan. Biztonság. A halasztással tulajdonképpen néhány óra örömöt engedélyezett magának. Másnap azonban, ahelyett, hogy munkához látott volna, tovább halogatta a történet befejezését. Nem, nem bizonytalanodott el, mint már annyiszor ilyen pillanatokban, s nem is az örömöt szerette volna valahogyan meghosszabbítani, hanem a reggeli posta átnézése közben eszébe jutott egy tegnapelőtt érkezett levél, s most az újakat fel sem bontva, újra azt akarta elolvasni.
     Úgy emlékezett, hogy a jelentéktelen levelet összegyűrte és a papírkosárba dobta. De ott nem volt, csak a fölöslegessé vált jegyzetekből gyűrt gombócok. Lemondóan legyintett.
     Hülyeség ez az egész. Ez a levéllánc, gondolta. Lekörmölni hat példányban, majd feladni hat különböző embernek, ismerősnek vagy ismeretlennek, mindegy. Persze nagy igazságtalanság lenne a sorstól, ha az ő szerencséje vagy szerencsétlensége egy ilyen levelen múlna, mi több, a másoláson.
     Elveszett. Arra gondolt, hogy elveszett.
     Aztán mégis ott találta a megválaszolandó levelek között. Ezeket az újabbakat akarta elrakni, mikor a kezébe került. Az nem lehet, hogy ő erre válaszolni akart. Csak tévedésből tehette a kulccsal zárható kis szekrény polcára. Itt a válasz a másolással lenne egyenlő. Ha lemásolná. De kiknek küldhetné el? Kik lehetnének a választottak? Mindenképpen olyanok, akik a saját és a mások szerencséjének érdekében nem rettennek vissza egy amúgy rövid levélke lemásolásától, s akik majd nem érzik magukhoz méltatlannak a feladatot. A másolást. Régmúlt idők gyakorlatát követve ezzel, a személytelen írnokokét, akik egykor fóliánsokat és a Bibliát másolták anélkül, hogy egyetlen szóval megrövidítették volna, vagy egyetlen szóval megtoldották volna az eredeti szöveget. Személyes tudásukat avagy művészetüket egyetlen iniciáléba foglalták, mintegy megadva ezzel a kezdet szépségét, a folytatás értelmét, a befejezhetőség reményét.
     Ebből a levélből éppúgy hiányzott az iniciálé, mint a szöveg ronthatatlanságának szentsége.
     "Kövesd az utasításokat pontosan!", állt a levélben. Az egyik ilyen utasítás az volt, hogy négy napon belül kell elküldenie a leveleket, különben a lánc megszakad.
     Ha tegnapelőtt kapta, akkor még van két napja.
     A levél állította, szerencsés lesz, ha teljesíti a feladatot. Meg kapni fog a következő tizenhat napban 216 képeslapot/történetet, elvileg a világ minden tájáról. A levél továbbá felszólítja, hogy ne szakítsa meg mások szerencséjének a fonalát, ne rontsa el sokak örömét.
     Hát elrontani éppen semmit nem szeretne. Végül: "Az írás felelőssé tesz! Ha egyszer ezt a levelet megkaptad és elolvastad, nem tehetsz úgy, mintha nem tudnál a dologról. Részese lehetsz a több nemzetre terjedő közösségnek! Bízunk benned!"
     Volt még néhány rövid történet a levélben azokról a szerencsés, illetőleg szerencsétlen emberekről, akiknek bizonyíthatóan közük volt a levéllánchoz. Példázatok voltak ezek, nem túl meggyőzőek, de azért nem is olyan rosszak, ha akarta, éppenséggel elhihette az ember. Ezek az apró történetek mintha tartalmi kivonatai lettek volna azoknak a filmeknek, amelyeket műsorújságokban szoktak közölni, így próbálva fölkelteni az emberek érdeklődését. A levél száz évet említ saját múltjaként, de kihagyja a száz év azon slusszpoénjait, melyeknek aligha volt közük a levéllánchoz, ám mégis ehhez a száz évhez tartoznak a több nemzetre terjedő háborúikkal.
     Az első lemásolt levelet, noha szóról szóra azonos volt az "eredetivel", nem érezte sikerültnek, eldobta.
     Választás elé eddig csak a saját mondatai állították. Felelősséget csak a saját történetei miatt érzett. Az utóbbi évek legnehezebb döntéseit mindig a mondatai okozták; mennyire fogalmaz egyértelműen, mennyire kétértelműen, háromértelműen, mennyiben bomlasztja szerencsésen történeteivel a fennálló rendet és rendszert, mennyiben balszerencsésen a saját történetét.
     Az író, amint írja önmagát: sorsát írja, amit eddig élt, de azt is, amit ezután élni fog. Most egyetlen, nem az írással kapcsolatos döntés jutott az eszébe, gyermekkorából, mikor a Viharmadárral kikezdett. A sors attól lesz sorsszerű és kényszerítő erejű, hogy benne a változtathatatlan éppen a nekünk oly szeszélyes és kiszámíthatatlan véletlen. Mintha az állandó is a változók függvénye lenne.
     Azon a meleg nyári délutánon a szántók közötti fasor felé indult.
     De nem úgy, mint akinek határozott célja van, hanem csak úgy, mint a szünetben unatkozó gyerekek, akik az ismerős környék körbejárásától valami újszerűt remélnek, nem feltétlenül izgalmasat, csak mást, mint amit addig megszoktak. A fasoron akart előbb átvágni, hogy a kanális partján fölmenjen a lezárt műútig, majd onnan vissza, az erdőt és a homokhordót érintve, megkerülve a szántó végénél lévő kis mocsarat, érjen haza, számításai szerint estére. A búzatáblát a fasor választotta el a kukoricatáblától. Itt ment, az érett kalászok mellett, mikor látta fölrepülni a Viharmadarat. Tudta, hol fészkel. Ha nagy eső volt, azt mondták, a Viharmadár csinálta. Mert annak akkora sötét szárnyai vannak, hogy vihart bír támasztani. Senkinek eszébe nem jutott volna, még a kerülőnek sem, aki pedig sörétes puskával járta a Dollárost meg a Ruszkát, hogy bántsa vagy elkergesse, mert azt, mint mondták, villám hasítaná ketté.
     Nagy fekete madár volt, a napban kéklő tollakkal. Ha a magasban járt, mély "korr-korral" figyelmeztette az embereket, mindent lát. Nem lesz abból semmi baj, gondolta, ha az üresen maradt fészket közelebbről is megnézi. A fa alsó részén kevés volt az ág, kúsznia kellett, míg följebb kapaszkodót nem talált. Már egy méterre lehetett csak a fészektől, a hatalmas, törött gallyakból rakott fészektől, mikor alig érzékelhetően megmozdult alatta a fa. Aztán hirtelen megmozdultak a levelek is, egyszerre mind, mintha belefújtak volna. Szél lökte, majd engedte az ágakat, fölerősödött és elhalkult, ő pedig nagyon megijedt. Rémültében tanácstalanul markolta az ágat, se följebb, se lejjebb nem mozdult. Próbált kitekinteni a lombok közül, a madarat kereste az égen, de csak egy nagy sötét felhőt látott, éppen arra, amerre ő lakott.
     Nem tudja, mikor, nem tudja, hogyan jött le a fáról, de egyszer csak lent volt, és nagyon fájt az egyik bokája. Ezzel a fájdalommal szakadt rá az ég és a halálfélelem. Minden pillanatban a megsemmisítő villámcsapást várta. Meg sem próbált a fájós lábával futni az esőben. Valahányszor dörrent, úgy érezte, eláll a szívverése. Egyáltalán nem volt szándékában vihart támasztani. De ha már megtette, ha már volt olyan bátor, hogy a nagy madár fészkéig merészkedett, tudta, bátornak kell lennie most is. Nem látta a madarat, de úgy érezte, ha szerencsésen túléli ezt az estő, bármikor képes lesz vihart támasztani.
     S azzal, hogy most a levél "eredetijét" is összegyűrte, nem gondolta, hogy vihart támaszt. Másik levélbe kezdett. De nem is levelet írt, nem is iniciálét. Azzal az elhatározással, hogy abban csak annyi legyen az esetleges, amennyit minden megfontolása ellenére a véletlen, mint sorvégeken leselkedő cenzor, a történeti hűség érdekében úgyis közbeszúr.
    "Ez lenne hát a rendszert alkotó véletlen, gondolta a kocsányos tölgy az erdő közepén, mikor egy harmatos reggel belecsapott a fejsze.
     Életem egybevág az élettel, halálom a halállal. Van elődöm, van utódom. Köztük immár nem állhatok többé, múltam lesz, ha most a jövőmre gondolok.
valamit, valami egyszerűt elmondani. Nem annyira az erdőről, mint inkább a szerteágazás gazdagságáról és tébolyáról. Amiben részként vagyok egészen.
     Még néhány pillanat, gondolta a kocsányos tölgy. És indokolatlanul attól félt, hogy abban a néhány pillanatban unatkozni fog. Figyelte hát a fejszés embert, akinek erejében és szépségében gyönyörködött. Elhatározta, óvatos lesz abban a végzetes pillanatban, mikor dőlni fog, nehogy agyonüsse a szegény embert."
     Az utolsó mondat, melyet a történet végére írt, csak annyi volt, hogy "bízunk benned".