Kevéssel Kosztolányi halála után, 1938-ban látott nyomdafestéket Kosztolányi Dezsőnének férjéről írott életrajzi regénye. Schöpflin Aladár az íróra vonatkozó minden további kutatás kiindulópontjának, alaprajzának gondolta még azon melegében a könyvet. Ez a megfogalmazás mai szemmel túlzásnak látszik, kivált hogy meg volt már előtte Babits gyászbeszéde; a nagy pályatárs pontos arányokkal jelölte meg az életmű belső tartományait, biztos értékeit, s több olyan értelmezési szempontot, biográfiai tényt, filológiai adalékanyagot dobott a felszínre, mely azóta észrevétlenül beépült ismereteinkbe. Schöpflin kijelentését talán úgy lehetne módosítani, hogy Kosztolányiné könyve váratlan ajándéka a kutatásnak: nem méltatlan az olvasók nemzedékeiben élő Kosztolányi képhez, de az azóta fölbukkant dokumentumok mindenekelőtt a költő levelezésének és fönnmaradt naplótöredékének a fényében már több fönntartással kell kezelni megállapításait mint korábban gondoltuk. Pedig aki kezébe veszi, meggyőződhet róla, hogy okos könyv: fölkelti együttérzésünket Kosztolányi iránt, s kivívja elismerésünket, rokonszenvünket ő is, aki a költő életének társa volt, aki itt az életrajzíró jelmezét öltötte magára.
     Az első benyomás szerint Kosztolányiné a lehetségesig őszinte volt Kosztolányihoz - és önmagához.
     Mire elég ez?
     Arra például, hogy megismerhetjük könyvéből, hogyan élt az író: munkanapjainak beosztása felől éppúgy értesülhetünk, mint azokról a személyes motívumokról, amelyek nélkül vélhetőleg nem indult volna meg az alkotási folyamat nála. Képet alkothatunk a költő vonzódásairól és vágyairól, a világra és az életre vonatkozó elképzeléseiről, megdöbbentő - esetenként színpadias - hipochondriájáról, szüntelen halálfélelméről; hol a megmosolyogtató szokásaihoz rögeszmésen ragaszkodó művészt láttatja, hol a független értelmiségi létre törekvő, józan ítéletű polgárt. Ahogy Tolsztojról írva egy odavetett félmondatban kiböki: "[...] a költőknek néha szükségük van rigolyákra, hogy alkotni tudjanak. A remekműveket lim-lomok trágyázzák." Itt közbevetőleg szögezzük le: vannak világirodalmi nagyságok, akiknek így megismert élete zavarba hozza az olvasót. Ez Kosztolányi esetében ellenkező hatású: az iránta való rokonszenv mintha voltaképp még nőne is felesége leírásai nyomán. Az életrajzi regény jó alkalom rá, hogy mintegy első kézből kapott jellemzés alapján azt is lássuk, miféle vonásai rajzolódnak ki a mindennapos együttélés alatt annak az embernek, aki előszóban szívesen hirdette magáról, hogy Goethe szerette volna őt.
     Mi vezette Kosztolányinét, amikor férje életéről szóló vallomásos prózába fogott? Egyenesen következett-e ez abból, hogy maga is írt, és hogy ezzel a Kosztolányi haláltusája idején fölgyülemlett feszültségét akarta föloldani, vagy esetleg valami más játszott közre benne? Kosztolányi hűtlenségével való viaskodás, mely a kortársak szemében leértékelte őt, és sértette becsvágyát, asszonyi mivoltát? Vagy inkább annak a kötődésnek a titokszerű természete, amely két ember között létrejön, s amelynek belső valósága fölött mindig ott lebeg a kiismerhetetlenség, a homály? Esetleg a maga javára kívánta billenteni azt a küzdelmet, amelyet végül is a Röpima című vers nőalakjával vívott meg?
     Az életrajzíró helyzetéről többet, a műfajról kevesebbet mond el az a részlet, amely Kosztolányiné szándékának megfejtéséhez nyújt fogódzót: "Amikor írni kezdtem róla, azt akartam, hogy lerögződjék mindaz, amit átéltem vele. Látni akartam őt magát. Nem tudtam, milyen veszélyes feladatra vállalkozom. Egy embert való mivoltában megmutatni akarni annyi, mint kiengedni a sárkányt a barlangjából. De nincs visszatérés, hadd legyen élőbb az élőnél." Újabban Szegedy-Maszák Mihály gondolta úgy (Irodalmi kánonok. Debrecen, 1998. 158. 164.), hogy egyoldalú beállítással "eszményibbnek" tünteti föl Kosztolányi és az életrajzíró kapcsolatát a szöveg annál, mintsem azt más források mutatják. A családi élet harmóniájáról festett kép hamisan csillámlik, Kosztolányi személyiségnek ellentmondásait pedig elhallgatja az életrajz. Tisztázatlan, hogy miért az irodalmiasabb életrajzi regény műfaji megjelölést használja Kosztolányiné, s hogy egyáltalán helyesen alkalmazza-e, hiszen láthatóan emlékezést ír, s a közvetlen kitárulkozás pedig inkább sajátja a memoárnak, mint a regénynek. Mégis, a szubjektív nézőpont szerepeltetése miatt Kosztolányiné választását indokoltnak érzem, de egyúttal azt is jelezni akarom, hogy meghatározása önkényes. Gyanítom, hogy nem is kalibrálás valójában ez, hanem inkább eligazodást segítő alcím, valamiféle "sorvezető": Kosztolányiné igazában nem is vállalhatná magára a biográfus szerepét maradéktalanul, hiszen akkor lép be Kosztolányi életébe, amikor az író már túl van koraifjúságán, sőt azután, hogy már rangot vívott ki magának az irodalmi életben. Jó érzékkel és helyesen, visszatekintéssel él, mivel Kosztolányi életútjának alakulásrendje természetes módon határozza meg mondanivalójának formálását. Noha a maga tapasztalatai is befolyásolják, amikor a Kosztolányit származtató szabadkai környezetről fest képet, de: Szabadka, a szülői ház, az épp cseperedő gyermekre tett elementáris hatással, a családi tablót benépesítő alakokkal, háttérben a vidékies polgári világ uralkodó szokásaival, a költő érzékenységén keresztül jelenik meg, jobbára tőle vett idézetekkel. Az életrajzi regény írója itt például szerencsés módon dokumentumok közléséhez folyamodik. Ennek filológiai hozadékát a kutatás tartotta nagy becsben, elég az 1900-as naplóra és a fiatalkori levelezés jelentőségére utalni. Hasonlóan jár el nagybeteg író utolsó heteinek bemutatásakor. Az életrajzi regény Stockholm című befejező része igazi végzetdráma, mégpedig kétféle értelemben. Kosztolányi szemében az élet a legnagyobb érték. Ezt művészetének szinte minden maradandó részlete alátámasztja, s más módon - számtalan közelkép ötletes megjelenítésével - az előttünk fekvő könyv szerzője is tanúsítja. Ebben a fejezetben esik szó Kosztolányi nagy szerelmi föllobbanásáról Radakovich Mária iránt, amikor már-már a hitvesi köteléket is szétszakítja az égő szenvedély, az utolsó, amit a költő az élettől így megkaphatott és mindenhatónak érezhetett. A végletekig kiélezett helyzet súlya, mondanivalója, drámaian hozzákapcsolódik a rákbetegség könyörtelen, szenvedéssel járó poklához: a testi, fizikai leépülés kiszolgáltatottá teszi őt, "az egyszeri példányt", aki méltóságát megőrizendő gesztusként az Arany-összest és a Hamletet kéri. Irodalmi mentsvárat keres, talál mint korábban, egészségesen. Tudjuk: a Hamletet tartotta a legtökéletesebb remekműnek, Shakespeare, Goethe és Arany volt a vezérlő csillaga. Amikor nem képes már beszélni, a halál torkából kiszökdösött sorokban érintkezik a környezetével, a külvilággal - cédulákon, tépett füzetlapokon, összekuszálódott betűkkel. A létezés csodájának nagyszabású megszólaltatója a létezés elveszítésének ólmos pillanataiban sem lett hűtlen önmagához. A történés bemutatása katartikus hatású: "Három és félévi betegségének utolsó három hónapjában nem tudott már beszélni, gégemetszést végeztek rajta az orvosok, s így, kényszerű némaságában, valósággal az ujjai közé nőtt ceruzával a szeizmográf volt, amely minden moccanását, rezdülését a mélynek és felszínnek automatikusan jegyzi, rajzolja: ilyen automatikus, precíz grafikonok ezek az ő följegyzései is. [...] Az írása mindinkább összekuszálódik, nehezen olvasható már. Sokszor fölemeli a ceruzát, kéri a tömböt, aztán leesik a keze, nem ír. Magas lázában elveszti öntudatát, egy éjjel - mint az ápolónő reggel meséli - állandóan a kötést akarja nyakáról letépni, s az ápolónőt, aki megakadályozza ebben, hihetetlen erővel üti-veri, két kezét összeszorítja, s a saját térdei közé préseli, hogy alig tud mozdulni. [...] »Hetentei írói önarckép«, ezt írta fel, kétszer is, mert nem tudták, mit akar ezzel mondani. És egy utolsó »autogram«, egy sorvezető hátán. Délután eszméletnél van, de szíve szaporán ver, arca rángatózik, kétségbeesetten dobja magát ide-oda, feleségét öleli át, kezét szorongatja, egy pillanatra felém nyúl - künn két orvosa ül a folyosó padján, szomorúan. »Még 24 órája lehet hátra« - mondják. Sürgönyök, telefon a családnak, Szabadkára. Éjfélkor Karinthy Frigyessel együtt megyünk ki. A szobában félhomály. Kosztolányi alszik, nehéz, kapkodó lélegzettel. Kedden reggel meghal."
     Én itt érzek a feleség könyvében artikulációs zavarokat: először Kosztolányi hűtlensége következtében kiesik a feleség szerepéből, de igazából nem szépít rajta. Később visszatalál férjéhez, amikor ápolja őt és végső társa lesz a betegségben. A szöveg azt sugallja, hogy mindkétszer áldozattá válhatna, de föláll, kitart, összeszedi magát. Az első esetben közel van hozzá, hiszen a lelki kapcsolat málladozni látszik, a másodikban a korai özvegység árnya vetül rá, majd ez be is következik. Mintha végig azt sulykolná magában, hogy nem összeroppanni, nem összeroppanni. Hiszen máskülönben hiteltelenné válna a könyv. Kosztolányiné tudta, hogy kényes egyensúlyt kell megvalósítania mindvégig: gondoljuk csak meg, hogy azon a keskeny sávon mozog, ahol még magánjellegűnek minősül valami, de már túl is mutat azon. Egy árulkodó részlet: felesége többször jellemzi úgy Kosztolányit, mint aki egyenesen távol került kortársaitól ("Igazi barátja nem volt.") , de ez nem csak az irodalmi közéletben elfoglalt helyzetére lehet érvényes (és a húszas évek elejétől kezdődően fájdalmas elszigetelődést eredményezett a számára), hanem a magánéletére is. Ez nem mond ellent Kosztolányiné jellemzésének (férje "nem szívesen harcolt, kisiklott a számára kellemetlen helyzetekből"), akkor sem, ha furcsa ellentmondásként az író életének kései periódusában, nyíltan megfogalmazott és kimondott véleményével többször irodalmi harcok kereszttüzébe került. Az életrajzi regény az Ady-vitát és a Pen körül felforrósodott indulatokat taglalja részletesen, nyilvánvaló jelzéséül Kosztolányi olykor indulatos személyiségének; az elsőnél a többség véleményét figyelmen kívül hagyva, a másodiknál környezetéhez alkalmazkodva érvényesíti a maga álláspontját úgy, hogy az önmagához való hűség elvén mégsem esik folt. Ne feledjük: a Pardon-rovathoz történt asszisztálás óta Kosztolányi magatartásában fordulat következett be, amelyet Trianon sokáig értelmezhetetlen sokkja mellett Csáth Géza halála motivált. Ez a veszteség (mely egyszerre volt családi és irodalmi) nagy űrt hagyott Kosztolányiban, aki korábban megkísérelte Csáthot visszafordítani a végzetes útról, sajnálatosan kevés sikerrel. Felesége koronatanúként vall háborgó lelkiállapotáról: (Kosztolányi) "Azt érzi, hogy Csáth Géza (Brenner Jóska) tragikus halálának siettetője volt az a fájdalom is, amely a maga szörnyűségében ki nem kiáltva, őt is tépi". Unokatestvérének tragédiája után (igen mélyről föltörő belső akarattal) ki akarja beszélni a személyes fájdalmat, amelyhez hozzátartozik a közös múlt, Szabadka és a gyermekkor, de már korántsem csupán elképzelt eseményként, sejtelemként a halál, a pusztulás.
     Csáth végzete tehát - irodalomtörténetileg - közvetlen összefüggésbe hozható a Sárszeg-kép formálódásával, az emlékkel való szüntelen viaskodása pedig később a Mostoha töredékeiben ismerhetők föl. Fájdalmas veszteség érzetét kelti föl az olvasóban az a tény, hogy nem maradt ideje Kosztolányinak erre a regényre. A torzó mindenesetre több figyelmet érdemelne, tüzetes tanulmányozást, szétpergő gazdagságának összegyűjtését (végül is tetemes mennyiségű szövegtörmelékről van szó, melynek művészi logikája voltaképp megfejtetlen, noha első ránézésre látható, hogy oda illeszthető az életmű sarkalatos pontjaihoz, nagy motívumaihoz).
     A honi politika töréspontjait szerintem Kosztolányi józanul ítélte meg. Felesége szerint a kommünt zűrzavarként élték meg mindketten: "A harcvonalak teljesen felbomlanak. A tapadós vészes sárga köd úgy sistereg körülöttünk, mint a kiömlött sósav". Kosztolányi képzeletét nem ragadják meg az események, inkább riadalom van benne, de a világháborút követő vészterhes időszak válsághangulatából leginkább az Új Nemzedék miatt elszenvedett mély sérülés után józanodik ki. Szuverenitása itt nyilvánvalóan megsérül, és nagy árat fizet érte; a külső szabadság elvesztését a maga bőrén tapasztalja. Felesége véletlen eseménnyel magyarázza, hogy ehhez a szélsőséges és vagdalkozó laphoz került. A maga felemás szerepét sem titkolja el: Az Est munka-ajánlatát hozó küldöncöt, ugyanis ő tanácsolja el, mivel korábban tudott Kosztolányi Új Nemzedék-beli állásának eshetőségéről. Ma már nehezen lehet megítélni azt, mi történik, ha személyesen Kosztolányit éri el Az Est hívása: megsemmisíti-e korábbi elhatározását, vagy akkor is bakot lő-e? Döntése mindenesetre szerencsétlen következményekkel járt. Kosztolányiné a kommün vészjósló hatásával magyarázza a helyzetet, "a tollat, papírost amit a kommunisták elvettek tőle, most visszaadják neki". Itt nem árt a pontos értékelés kedvéért arra az ominózus részletre hangsúlyosan visszautalni, amelyben Kosztolányi és Kun Béla találkozását idézi föl a kommün idején. A beszélgetés előtörténetéhez tartozik, hogy a kilencszázas évek elején a Budapesti Naplónál a fiatal Kosztolányi és a fiatal Kun egy dolgozószobában ültek. "- Mondd, mi ez itt öregem? - kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi »vagány« újságírótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, s kár izgulni.
     Kun Béla azonban állig begombolkodik, propagandaízű szavakkal vázolja a helyzet komolyságát s az eljövendő kíméletlen harcot.
     - És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? - faggatja Dide a népvezért.
     - Reád semmi szükség a proletárállamban - feleli Kun Béla. - Versek nem kellenek. Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni."
     Ezt a megrázó lélektani, politikai hatást dolgozza föl az Édes Anna fanyarul önírónikus kerettörténete, de mindenekelőtt a nyitófejezet Kun Béláról szóló gúnyos kitétele.
     Az életrajzi regényben Kosztolányiné jó érzékkel tér ki olyan momentumokra, amelyek Kosztolányit hol közvetlenül, hol áttéteken keresztül befolyásolták írás közben. Ezek a fontos tények, adalékok az olvasó nézőpontját gazdagítják és semmivel sem helyettesíthető fölfedezéseket eredményeznek. Arról azonban nem tanácsos megfeledkezni, hogy az irodalmi alkotás nem pusztán lelki tények kivetítődése. Kosztolányiné a maga felfogása szerint helyesen rövidre zár élmény és mű között, a közvetlen megfeleltetés azonban az elemzés számára járhatatlan út. Az életrajzi tény önmagában nem lehet elégséges magyarázat még az író személyes érzéséhez sem, ha a művekben nem nyilatkozik meg elementárisan a személyes jelentés, amely Kosztolányit a műben létrehozott világképéhez kapcsolja. Az ebben rejlő összes lehetőség kiaknázása természetesen túlmutat az életrajzi regény írójának szerepkörén, jelzése azonban ösztönzőleg hat ma is. Eszerint a Pacsirtával kapcsolatban például föltehető az a kérdés, hogy mit jelentett Kosztolányinak azt az önéletrajzi világot ábrázolni, melynek emlékéhez kitartóan ragaszkodott, ahol az élet rejtettebb köreire, nehezen föltáruló rétegére rábukkant. A válasz persze az irodalomtörténet művelőjének a feladata.
     Nyugat-beli recenziójában Schöpflin Aladár - mint föntebb említettem - előkelő helyet jelölt ki Kosztolányiné vallomásának. Az eltelt idő, a nagyobb távlat azonban némileg kifakította az életrajz színeit. Az igen jó írói vénával elkészült könyv hatvan év elteltével is érdekes olvasmány és csak sajnálkozhatunk azon, hogy a magyarság nagy alkotóinak többségéről nem áll a rendelkezésünkre hasonló emlékezés, még akkor is, ha az önigazoló szándék nincs távol a szerző emberi jellemétől. Még azt is megkockáztatnám, hogy okos könyv Kosztolányiné életrajza: egy megkapó irodalmi személyiség arányaihoz mért vallomás, azzal a hangvétellel, tónussal, amely kifelé, tehát a külvilágnak, a kortársak közösségének kijárt.
     Nincs benne számonkérés; eleven, de nem hivalkodó feláldozása egy életnek, a sajátjának, egy nagy író oldalán - ezt látom benne ma. Valószínűleg közvetlen utókora is így (vagy hasonlóképpen) viszonyulhatott hozzá. Kosztolányinéban nincs keserűség, sőt önjellemzése szerint (ezt talán a szöveg valamennyi általa írt mondata tartalmazza) tartózkodó önfeladása a költő istápolásában lelte meg célját. A feleség vallomásának tükrében Kosztolányi egyénisége valahol a felnőttlét küszöbén helyezkedett el: innen származik, innen származtatható a zseni kivételessége, a művészi könnyedség képzete, melyet oly sokáig rajzolt Kosztolányiról az irodalomtörténet-írás. Pedig amit elfedett, az a lényeg: a hihetetlen belső feszültségektől lüktető személyiség, aki semmiben sem talált nyugalmat az írást leszámítva. A készenlét állapota nem szélső ponttá vált a jellem szerkezetében, ellenkezőleg, ez határozta meg életét, világát, világszemléletét. Igaza van Szegedy-Maszák Mihálynak: az a naplóbejegyzése lehet Kosztolányi legfontosabb önértelmezése, amelyben a halálról, mint egyetlen mondanivalójáról beszél: "Nem, ők nem értenek engem. Ők azt hiszik, hogy csaló vagyok, és hogy nem minden betűm a halál mélységéből sarjad. Ők nem tudják, hogy az én virágaim a gyökerekkel a sírokba nyúlnak. Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál."
     Felesége könyve, ebből a szempontból kielégítetlenül hagy engem és tartalmatlannak látszik. Igaz, valószínűleg nem ismerte Kosztolányi feljegyzéseit és levelezésének nagyobbik felét sem, de az is lehet, hogy szívesebben vette észre férjében a maszkjait próbáló szerepjátszót, a festett hőst, az elbűvölő, kedves világfit, mint a befelé élő tragikus személyt.
     Az utókor szigorú bírálatába belejátszik az egyre szilárdabb meggyőződés, hogy a század magyar irodalma ma már elképzelhetetlen a tragikus Kosztolányi nélkül. Felesége a Könyörgés az itt maradottakhoz című verssel rekesztette be vallomását. A mai olvasó emlékezetében ellenben az Ének a semmiről versszakai jelennek meg:
 

Annál, ami van, a semmi ősebb,
még énnekem is ismerősebb,
rossz sem lehet, mivel erősebb,
és tartósabb is, mint az élet,
mely vérrel ázott és merő seb.

Szokatlan-új itt ez a köntös,
pár évre szóló, szűk, de göncös,
rossz gúnya, melyet a könny öntöz,
beh otthonos lesz majd a régi,
a végtelen, a bő, a közömbös.

Én is öröktől ebbe voltam,
a semmiségre ráomoltan,
míg nem javultam és romoltam,
tanulni sem kell, tudjuk ezt rég:
eltűnni és feküdni holtan.

Ha félsz, a másvilágba írj át,
verd a halottak néma sírját,
tudd meg konok nyugalmuk írját,
de nem felelnek, úgy felelnek,
bírjuk mi is, ha ők kibírják.