Hölgyeim és uraim, Magyar Irodalmi Figyelőm címe A keménység dicsérete, amelyet egy idézettel szeretnék kezdeni. "Fájdalmasan mulatságos a gondolat, hogy Weöres Sándor verseit, melyeket manapság problematikusként osztályoznak s következésképpen szűken és kelletlenül mérnek az állam ihletszabályozói szervei, néhány évtized múlva egyetemen, sőt középiskolában fogják az állam által kinevezett s remélhetőleg avatott oktatók elemezni. [...] Azt pedig szívderítő elképzelni, hogy a Weöres féle ars poeticán nevelődött tanárok és ítészek talán a Weöres féle mértékkel fogják ráncba szedni a 21-ik század elején rakoncátlanul újratörő, az űrhajóban utazgató nyárspolgárok között vörös azbesztmellényben ágáló poétákat." Eme jóslatot s elképzelést idestova 35 esztendővel ezelőtt írta le az akkor még Székely Boldizsár szerzői néven publikáló Karátson Endre. A megjelenés helye a Magyar Műhely volt, az egyetlen olyan folyóirat bárhol a világon, amely Weöres Sándor 50. születésnapját kettős különszámmal ünnepelte. Szükségtelen bizonygatni, hogy a prófécia nem sokkal megjelenése után hamarosan valóságra vált, olyannyira, hogy pl. egy 1982-es, a gimnáziumok IV. osztálya számára készült irodalmi tankönyv az e században született magyar költők közül egyedül József Attilát szerepelteti Weöresnél nagyobb terjedelemben.
     Weöres Sándor még megérte, hogy élő klasszikusként foglalhasson helyet a magyar irodalom pantheonjában, s az ő mértéke kimutatható az utána következő költőnemzedékek legjobbjainak munkájában, még ha nincs is rajtuk "weöres" azbesztmellény. És Weöresen kívül kritikai megbe-csülésben van része mindazoknak az íróknak, akiket a zsdanovi vagy posztzsdanovi barbarizmus félreállított. Del hol vannak számontartva azok a nyugati magyar írók, akik a Magyar Műhely történelmi értékű különszámát teleírták Weöres mellőzöttségének egyre inkább feledésbe menő korszakában; s hol van jelen a mai magyar irodalmi köztudatban az egész nyugati magyar irodalom? Egy több mint 20 év előtti Mikesen Határ Győző két hazai komplexumot jelölt meg a nyugati emigrációval kapcsolatban, az ún. idegfrász- és az ignorálás-komplexumot. Egyfelől a "haza" idegfrászt kap, ha csak rágondol, másfelől semmibe veszi, nemlétezőnek tartja. Napjainkra úgy tűnik, hogy az emigráció egészével szembeni idegfrász-tünetcsoport megszűnt, s a semmibevétel is valamelyest felengedett. Ami viszont a nyugati irodalmat illeti, a két komplexum mintha összeolvadt volna, ugyanis jelenléte, jelensége egyszerre vált ki türelmetlenségi és ignorálási rohamot hazai irodalmárok körében. Egy három év előtti Hévíz-parti konferencián, amelynek címe az volt, hogy Ki fél a nyugati magyar irodalomtól, az egyik eminens s a kritika által dédelgetett hazai költő úgy nyilatkozott, hogy szerinte ugyanolyan erénnyel lehet beszéni mondjuk Szondy-utcai irodalomról, mint nyugati magyar irodalomról. Azaz, mindkét megjelölés semmitmondó, illetve szükségtelenül partikularizáló és beszűkítő. Mivel, úgymond, mióta kitört a szabadság és megszűnt a pártállam könyvkiadói mecenatúrája, minden magyar író, lakóhelyre való tekintet nélkül, egyenlő eséllyel állhat ki a publikációs lehetőségek pástján. Ez a kitétel nagyon szépen hangzik, de a valódi viszonyok ismeretében alig több, mint csalás és ámítás. Mert igaz ugyan, hogy hazai lapok közölnek nyugati magyar írókat és köteteiket is kiadják, a megjelent művek referenciaértéke viszont a nullával egyenlő. Az írás megjelenik, de a hazai kritika úgy megy el mellette, mintha meg sem jelent volna. Ezért van inkább igaza Czigány Lórántnak, amikor azt írta, hogy miként a magyar irodalom sincs jelen a nyugat-európai vagy amerikai irodalmi tudatban, (ezen lenne hivatott változtatni a jövő évi frankfurti vásár), ugyanúgy nincs jelen a nyugati magyar irodalom sem a hazai irodalmi tudatban.
     Többen kérdezhetik Önök közül, miért kerítek ekkora feneket laudációmnak, s főleg minek panaszkodom. Hát kérem tisztelettel, először is, nem panaszkodom, hanem tényeket rögzítek. Másodsorban tény az is, hogy a nyugati magyar irodalom (ezek után nyumir; s hogy az akroním sumér-t vagy nyomor-t sugall-e inkább, ki-ki áthallási mechanizmusára bízom), szóval a nyumir ignorálását maga a Mikes Irodalmi Figyelője is szorgalmasan betartotta, a díjat évről-évre adományzova hazai, illetve csak két esetben az elszakított országrészeken élő írónak, de egy nyumírónak soha. Kivételt a tavalyi Mikes képez, amikor először lett nyumíró figyelő-díjas, jóllehet ő is egy kissé felemás módon, mivel mintha a megfigyelőnek inába szállt volna a bátorsága, két írót tüntetett ki egyszerre, s a nyumírón kívül a másik díjazott, mondanom sem kell, magyarországi író volt. Én kérem teljes egészében szeretnék szakítani a korábbi gyakorlattal, s ezért az idei díjat egyetlen nyumírónak adományozom. Részint a fentebb vázolt okok, a tovább dívó s a nyumírt sújtó hazai ignorálás-komplexum miatt, de meg azért is, mivel, mint Bakucz Jóska nemegyszer mondta volt a nála szokásos vehemenciával, miért kell az írónak megdögölnie ahhoz, hogy munkáját elismerjék, méltassák, vagy csak egyáltalán észrevegyék. A nyumíró-sors fintora, hogy az ő esetében még a korai meghalás sem segített; a magyar költészetben páratlan verseskötete, a Megalit, megjelent ugyan, de a hazai kritika nem vett tudomást róla. Mellesleg egy Mikes-díjat azért ő is megérdemelt volna, természetesen nem halála után, hanem amikor még örülhetett volna a kritikai figyelemnek. Ezért is nem tartom helyénvalónak a posztumusz díjazást még az ő esetében sem, mivel az ilyenfajta utólagos hódolat nem neki szólna, hanem akár egy politikai vagy másféle áldozat rehabilitációjakor, a túlélők saját magukat tüntetik ki a dísztemetéssel vagy az annak beillő díjkiosztással, ezáltal próbálván rossz lelkiismeretükön könnyíteni. Jobb tehát nem várni, s nem odázom el én sem a mostani alkalmat az általam kitüntetésre javasolt nyumíró esetleges posztumusz József Attila- vagy netán Kossuth-díja reményében. Nem. Hálistennek ő itt ül közöttünk, s ha nincs ellenére, a csupán erkölcsi s nem pénzbeli jutalmat személyesen veheti át.
     Nos tehát, minden további időhúzást beszüntetve, a Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1998-as Magyar Irodalmi Figyelő díját, a Kör vezetőségének egyhangú s lelkes beleegyezésével Karátson Endrének ítélem oda.
     Azt hiszem Karátson Endrét nem kell különösebben bemutatnom a Mikes közönségnek. A hatvanas évek eleje óta minimális kihagyásokkal rendszeres látogatója, gyakori előadója a Tanulmányi Napoknak, s egy alkalommal ő volt az Irodalmi Figyelő megfigyelője is. Én magam személyesen csak a tavalyi Mikesen találkoztam vele először; kiváló előadását, pontosan fogalmazott hozzászólásait, egészben véve szerény, de sosem álszerény személyiségét utólagosan kapcsolva a több mint harminc év óta ismert irodalmi munkásságához. A személlyel ellentétben azonban nem árt ezt a munkásságot még az itteni közönségnek sem bemutatni, elvégre a mostani Figyelő-díj noha a személyiségnek szól, mégis az általa létrehozott művet hivatott honorálni. Ez a mű gazdag és sokrétű: Karátson mint összehasonlító irodalomtudós franciául is publikált jelentős munkákat (többek között Le symbolisme en Hongrie), és magyarul is jelentek meg tanulányai, recenziói, amelyekből egy válogatás 1994-ben jelent meg Baudelaire ajándéka címmel. Laudációm elsősorban azonban a szépprózaírónak szól, aki az elmúlt idestova negyven év alatt a nyumir, de mondhatjuk nyugodtan, az összmagyar irodalom legszokatlanabb s legizgalmasabb rövidprózaszövegeit hozta létre. Ráadásul e műről tudomásom szerint három említésre méltó kritikai ismertetés jelent meg, természetesen nyumíró tollából; s bár Karátson szerencsésnek mondható, mivel Sipos Gyula, Siklós István és Kibédi Varga Áron recenzióját nem napi politikai vagy esztétikai irányelvekre kacsintgatva írta meg, hanem valódi szakértelemmel és teljes ítészi szabadsággal, mégis, az első két írás kábé harminc, a harmadik majdnem húsz esztendővel ezelőtt jelent meg; s noha meglátásaik sok szempontól időtállóak, Karátson az elmúlt évtizedekben is tovább alkotott, s ezért is érdemes számot adni az időközben végbement, ha nem is a műfejlődésről, mindenképpen a mű alakulásáról, a bekövetkezett változásokról. Azután pedig csakis úgy tudom meggyőzően bizonyítani, miért érdemesítem ezt a művet a Magyar Irodalmi Figyelő-díjra, hogy kontúrjait, ha hézagosan is, felrajzolom, s ha röviden is, elkülönítem, mi az az új, a más, amit Karátson Endre prózája hozott a magyar irodalomba; mi az a forma- és témavilág, ami sajátosan az övé, s mégis, honnét hozta, amit hozott, amit szuverén módon magáévá tett. Ne tessék megijedni, nem fogom elirodalomtudorkodni laudációmat, de a mű alapfokú, reduktív, gyengébbek-kedvéért-féle megmagyarázására sem szívesen vállalkozom, főként mivel maga a mű sem igen enged meg effajta leegyszererűsítést, bár gyanítom, hogy még a modern irodalom útvesztőiben nagyjából eligazodni tudó olvasók sem bánnák, ha valaki szép közérhetően elmagyarázná, hogy hát mit is akar tulajdonképpen Karátson Endre, hogy ennek vagy amannak az elbeszélésnek mi is az “értelme", “eszmei mondanivalója". Mert Karátson Endre nem könnyű író, és ha csak egy módja van rá, márpedig sokféle móddal rendelkezik, igyekszik az olvasó dolgát nem megkönnyíteni. De ez a megállapítás sem egészen fedi a valóságot, s csakis akkor van valami jelentése, ha észbevesszük, hogy a karátsoni szöveg olyan messze vetemedett a magyar széppróza realistának mondható hagyományaitól, amenynyire csak lehetséges.
     Észrevételeim általános célja tehát az lenne, hogy összefoglaljam eme elvetemedés természetét, s ha mindenáron valamely eszme égisze alatt kellene még az összefoglalást is előzetesen összefoglalnom, akkor azt a Kafka-idézetet választanám, amelyet maga Karátson választott egyik kötete mottójául: "Ki kell még dolgozni a negatívot; a pozitív már megvan." Három főbb témakörbe csoportosítanám mondandómat. Első a világnak a nyelv, illetve az írás általi leképezhetőségébe vetett hit radikális elvetése, a "pozitív" felkavarása és kétségessé tétele. Másodszor, az elbeszélői nézőpont, illetve a szereplők énjének felaprózása, atomizálása, s azáltal valami kényelmetlen, bizonytalan, kiismerhetetlen narráció létrehozása. Harmadik pedig, az előző kettőből nem következően, az alkotói szabadság igenlése, a bevett műfajok sőt műnemek (pl. fiktív történet és filozófiai traktátus) összevágása, az írásnak mint pontos és egyszerre kínosan zavaró stílusnak s nem üzenetátadásnak megteremtése.
     A kísérletező, álomszerűt és érzékileg felfogható valóságot egymásbaöltő próza egyre inkább kiteljesedik Karátson művészetében, az 1967-es Lelkigyakorlat, az 1980-as Színhelyek, az 1992-ben megjelent gyűjteményes Átvitt értelemben utolsó ciklusa, az Átírások, az 1995-ös Lélekvándorlás, s végül az idei könyvhétre kiadott In vitro szövegeiben. Ezek a szövegek kivétel nélkül novellák; 30 évvel ezelőtt írt recenziójában Sipos megérezte, hogy "regényírói véna" nem rejtezik Karátson alkotói természetében, s valóban, egyetlen kísérletről tudok, egy a Magyar Műhely 49-ik (1976) számában közölt A fogorvos feje című szövegről, amely a lábjegyzet szerint "részlet egy készülő groteszk regényből, mely egy fogtályog kezelés testi, lelki és irodalmi lehetőségeit ágaztatja". A szituáció tipikusan karátsoni: testi kínok aprólékos leírásával párosított humor, amely utóbbit nem az író pumpálja bele a szituációba, hanem szinte magától fakad fel belőle. Akárcsak a fogorvos az irtózatos kínokat kiálló páciens szájában, Karátson még a tőle megszokottnál is nagyobb kéjjel vájkál, fúr és vés az elkényelmesedett olvasó idegeiben, bár személy szerint én nem bántam volna tovább élvezni ezt a fajta kínzást, lévén magam is kínzómesterírók alázatos mazochista olvasója. Sipos azt is megírta a Lelkigyakorlattal kapcsolatban, hogy Karátson nem realista alkat; alakjainak tudathasadásos, megkettőződött létállapotára pedig rajta kívül a másik két kritikus is rámutatott. De erre maga az író hívta fel a figyelmet, amikor legelső elbeszéléseit (azokat még lehetett a műfajmegjelöléssel illetni) talált-kitalált társszerzőjével, Székely Boldizsárral közösen szignált, sőt publikált. (A társsszerző doppelgänger természetéből fakad az a zavaró feltételezés, hogy Székely Boldizsár találta ki Karátson Endrét és nem fordítva. Talán önvédelemből kellett végül is a Karátson Endre nevű szerzőnek megölni Székely Boldizsárt a kötet utolsó elbeszélésében.) Azt a mondvacsinált elméleti felosztást, miszerint létezik világközpontú, azaz valamelyest mimetikus, realista, valóságábrázoló írásmód és azzal szöges ellentétben van egy szövegközpontú, önmagára utaló irományozás Karátson már első kötetében is megpiszkálja s túlmutat rajta; tehát amikor azt állítjuk, hogy Karátson elbeszélője nem hátán tükröt cipelve battyog a világ országútján, az nem a fenti ellentétpár egyik fele, hanem be- és felismerése a szövegszerűség primátusának, hogy a világrólmintázás (mondjuk rá, realizmus) egyszerűen szóba sem jöhet anélkül. Mint Adorno írta Kafkáról (az utóbbi különben Karátson egyik magateremtette elődje, magaszülte őspapája, akárcsak Borges vagy Huysmans s még jónéhányan), szóval Adorno azt írta, hogy Kafka autoritása szövegszerű, azaz a mű előre betáplált fogalmak lehívásával nem hozzáférhető. Tehát nem úgy van, hogy van "világ", azután vannak hierarchikusan elskatulyázott "ismereteink" erről a világról, s azután jön a beléjük kapaszkodó s mindkettőjükre visszapillantó "szöveg", hanem a szöveg fut át és lő be egy világot, amely nélküle nincs, sőt nem is volt. A Szakáts Attila önéletrajza című elbeszélés ugyan a Rákosi-éra idején "játszódik", és látszólag arról szól, hogy a filológus-hősnek párttitkári felkérésre önélet-rajzot kell produkálnia, amelyben eddig féltve titkolt múltját - horthysta katonatiszt apját - kell mind felfednie, mind továbbra is elpalástolnia, a küzdelem tulajdonképpen nem az egyén és a hatalom, hanem az író és az írás küzdelmét írja meg. Minden egyes nekilendülés más-más írást hoz létre, ön- illetve énkettőzést, felnyitva az író- és megírt ének között létesülő, magából az írásból adódó áthidalhatatlan szakadékot. Szakáts Attila minduntalan azon kapja magát, hogy "mellébeszél", s mivel eleve készenkapott fogalmakkal dolgozik, magára a nyelvre gyanakszik, hogy az beszélteti mellé, csúsztatja el az áhított "teljes igazság"-tól. Ami hivatalos, sablonos önéletrajznak indul, hamarosan átcsap csak a maga számára írt önvallomásba. De annak a stílusa sem elégíti ki. "Éjfél felé járt az idő - írta -, alábbhagyott a szél bőgése. Egy pillanatra csend támadt, csak apám zihálását hallottam. Megállt és elégedetlenül nézte a múltidős igéket. Attól félt, hogy merev anyagukkal megintcsak eltorlaszolja magától a történteket." Mint minden naiv fogalmazó (azaz az előbbiekben vázolt séma követője) Szakáts Attila is a nyelvet énje és a "történtek", a világ közé ékelődő, valami ideális állapotot megzavaró, szükséges rossznak, sőt A Rossznak állítja be. Eszerint ugyanis van a "történet"-nek s magának a világnak, az érzékelhetőnek és az emlékezetből felidézhetőnek valóságos, szubsztanciális, állandó természete, amelynek megragadásától a nyelv "merev anyaga" torlaszol el bennünket. Az alapállás ugye az, hogy van, volt, tehát lennie kell egy "tiszta nyelv"-nek, amely nem anyagszerű, hanem áttetsző, amely nem beszél mellé, hanem nem is beszél, tehát nem is nyelv, s amelynek dimenziójában a dolgok és szavak közti szakadék "Szezám, zárulj be!" jeligére megszűnik s eláraszt mindent a "teljes igazság" glóriája. Mint a Fojtogatónovella elbeszélője kijelenti, "Ahol száz szónak is egy a vége, ott lesz majd a Kánaán". De Szakáts Attila csak egy darabig véli azt hogy az igazság tündöklésébe majd az őszinteség vezeti el, mint az írást megelőző döntés, avagy kegyelmi állapot; rá kell ugyanis ébrednie, hogy az önvallomás is "csak" írás, természete nem az "őszinteség", hanem egy másfajta írásosság, másfajta modell, másfajta stílus. Az "én"-t épp úgy nem eleveníti meg, idézi fel makulátlanul, mint a párttitkárnak írandó mellébeszélés. Ezért [is] tér vissza Szakáts Attila az elbeszélés végén az elején felszínesnek és hazugnak tartott hivatalos önéletrajzmodellhez s állapítja meg önelégülten: "Mindent összevetve, ez tükrözi leginkább a valóságot." Csak az elbeszélő s Szakáts Attila közti ironikus distancia távlatából tűnik elő az igazság-valóság-történelem valamint az én közé betolakodó nyelv koncepciójának alapvető elhibázottsága. Ennek a problematikának újabb s még bonyolultabb körüljárása, paradoxonokat s egyéb nyelvi turbulenciákat befogadó s nem fogalmi szintre leredukáló kifejtése a karátsoni mű egyik fő jellegzetessége.
     Ide tartozik az írás és erosz viszonyának, s azon belül én és nem-én, immanens és transzcendens "valóság" össze-, illetve össze-nem-függésének megközelítése, amelyet legérzékenyebben a Lelkigyakorlat a Chapmanon című elbeszélés vetít elénk, s amely nemcsak az első kötet, hanem az egész eddig "kész", de még természetesen nem befejezett életmű egyik legértékesebb darabja. A hős, F.G. Zaprilogován, felfokozza Szakáts Attila csak ideiglenes programját: mivel ő "kora fiatalságától fogva életét teljes őszinteséggel élte, szüntelenül azon iparkodva, hogy bontsa a gondolatai és cselekedetei közé nyomuló válaszfalat". Mondanom sem kell, hogy a "válaszfal" ismét a nyelv, de Zaprilogován annyiban is következetesebb az előző hősnél, hogy nem elégszik meg kevesebbel, mint a teljes őszinteséggel, s írásaival a legteljesebb transzcendens valóság és igazság birtoklását veszi célba. Ám mint azt a keretes elbeszélés keretezője elmondja, "Maguk az írásai, bár Zaprilogován írónak tartotta magát s büszke volt ihletére, hajítófát sem értek: zabolátlan őszinteségét ugyanis nem műve hatásában akarta érvényre juttatni, hanem jóval előbb, még a megírás folyamán." Nem csoda, hogy az írás természetének ilyen mértékű félreismerése mániához, majd valóságos tébolyhoz vezet a novella allegorikus örvénykamrájában. Felvonni az időbeliség horgonyát, tökéletesen egybehangolni valóságot és képzeletet, vagy mint a zaprilogováni hagyaték közreadója írja, "eget és földet szoros egységben" látni, ugyanakkor látszatot és lényeget élesen elválasztani — ez a metafizikai poggyász, amelynek heroikus, de végül is szánalmasan nevetséges cipelésébe a hős belerokkan. S bár a keret-elbeszélő ráérez a posztplátói hasadtvilágúságból eredő eszteticimus tarthatatlanságára, megkérdezvén, hogy nem azért szakadt-e Zaprilogovánra minden baja, "mert művészként tehetetlenkedett az életben és tenyeres-talpas emberként botladozott a művészetben", maga a kérdés rosszul van feltéve; mintha ugyan el lehetne választani művészt embertől, táncost táncától. A végső ábránd ugyanis romantikus, későromantikus, szimbolista vágy, hogy a művész közbenjárása folytán a valóság testet öltsön, s a világ egyetlen, nem betűkkel zavaró-akadályozó, hanem a leplezetlen igazságot olvashatóvá-megélhetővé varázsoló könyv legyen. "A művész kiléphetne szégyenletes tétlenségéből - írja a keretelbeszélő -, leskelődő tanú helyett cselekvő erővé válhatna, feltűrt ingujjal nekiveselkedhetnék az életnek, mint az Isten a világ ősanyagának. Delejes ujjai nyomán irodalom születnék mindenből", s az így születő irodalomnak hitelességét “többé nem a forma káprázata, hanem az író személyes jelenléte biztosítaná". Hogy ez a személyes jelenlét illúzió, pontosabban töredékek között oszcilláló nyelvi játék, maga az elbeszélő is kénytelen fel- és beismerni, tehát hogy "akárhol is közelítsem meg, Zaprilogován kisiklik okoskodásom szorításából", nem utolsósorban azért, mert maga az a "Zaprilogován" néven nevezett komplex valami-valaki már mindig nyelv által létesült fragmentum-halmaz, s mint olyan, csakis részként érzékelhető és sohasem mint "teljesség". A rész/teljesség, látszat/lényeg, távollét/jelenlét, test/lélek, természetes/artificiális stb. ellentétpárokra épülő világszemlélet éppen az érzékit, a testiséget akarja minden áron szublimálni, átszellemítve megszűntetni, mert a transzcendens felé való törekvésnek éppen az a megkerülhetetlen nehezéke. Logikus tehát, hogy Zaprilogován szerint a "nőknek, még a legokosabbaknak is lényege a látszat, ezen keresztül lehet legjobban kormányozni lelküket", de a lényeg s látszat összebonyolításával a zilált lelkű hős mintha Geothének is mutatna fityiszt, azaz hogy az Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis-szel szembesített Ewigweibliches valahogy nem működik, azaz csak ott van jelentése, ahol a párhuzasmos vonalak összeérnek, vagy ahol a tűz és a rózsa eggyéválik. Az sem véletlen, hogy a látszatlényegű nő kormányzása a kulcs, de nem úgy, ahogy azt Zaprilogován és lelkésztársai elképzelik, mivel ez a torz hatalomvágy éppen a nőn, a novella Kamillája által felébresztett szexuális vágyon keresztül kapja meg a teljes tudatzavar kegyelemdöfését. (Mi az igazság, kérdezte zavartan az egyszeri helytartó, éppen egy a maga testiségét egyszerre mutató s tagadó testtel szembesülve; aligha kétséges, hogy az ő esetében is leginkább a kérdéssel volt a baj.) A rossz kérdés rossz döntést kényszerít ki mind a kérdezőből, mind a kérdezettből; s ez is a karátsoni szkepszis ismérveihez sorolható, hogy a világban többnyire eldöntetlen és eldönthetetlen, bizonytalan és bizonyíthatatlan jelenségkupacokkal találkozunk, ami nem reménytelenséggel, hanem a további talál-kozások iránti kéjes várakozással tölti el a találkozni akarót, mivel ott nyílik fel a negatív kidolgozásának lehetősége.
     A negatív egyik vetülete talán éppen az a régió, amit metafizikai hagyomány eddig nem engedett, mert nem volt képes, belekalandozni. Kibédi Varga recencziójának egyik legtalálóbb belátása a karátsoni szöveghősök gyakori utazó, turista mivoltának kiemelése, amihez én csak a nomád szerepkörét tenném hozzá; az utóbbi az, aki állandóan úton van, de éppen ezért mindig otthon is van, helyesebben létével széjjelzúzza egy másik fogalmi pár, az otthon/idegenség ellentétét. Az utazó, az utazás toposza egyike a legrégebbieknek a nyugati irodalomban, de feltételezhető, hogy a modern vagy posztmodern utazó-nomád különbözik egy Odüsszeusz, Aeneas, Szent Pál, Parsifal, Dante vagy Bunyan zarándoka, Pantagruel, Don Quijote, Candide, Faust, Heinrich von Ofterdingen stb. utazásától. Egy 1969-es írásában maga Karátson úgy fogalmaz, hogy "A modernség lényegét tekinteve keresés, addig modernség, amíg ez a kényszer hajtja elrugaszkodni a meglévőtől, a jól ismerttől, felkutatni a kevésbé ismertet, a mélyebben levőt", de kérdés, hogy ma mennyire értene egyet különösen az utolsó kitétellel, hiszen benne a szokatlant kereső utazó, a tudományos kutató s a felfedező kiváncsisága mellett az alkímista elixir utáni vagy a romantikusok kék virága iránti vágyódása is kísért. Ám amikor úgy folytatja, hogy "új helyzetben új dolgok is napvilágra kerülhetnek, az írás a megismerés eszköze lehet", akkor tulajdonképpen régi kérdésfelvetések új válaszhelyzetekre való áttételét, újraalkalmazását sugalmazza, az írásosságból fakadó új rálátás hozta elkerülhetetlen különbségtétel életbelépését. Tehát nem az "van", hogy nincs új a nap alatt, hanem az, hogy minden lépés, elmozdulás mást hoz, és a más mindig új is egyben. Más szóval, nem elutasítja a nagy romantikusok vívmányait, hanem a maga ugyancsak befejezetlen, lezárás-nélküli szövegeiben meg-megcsillogtatja azoknak áthasonított írásnyomait, tagadás helyett biztosítva egyfajta, a nyumíró marginális másságában továbbhordozott folytonosságot.
     A nyumir nomádsága felöleli a tudatállapotába, kutatásaiba bekapcsolja a szimbolistákat s a szürrealistákat is, jelezvén, hogy a világnak több realitása lehetséges, s hogy ezek a valóságfoltok szimultán egymás mellett létezhetnek, anélkül, hogy akár e valóságok, akár a szakadozott-énű nyelvi alany abszurddá válnának. "Egyes szám első személyben írok, mert élek", kezdi szövegét a Fojtogatónovella elbeszélője. "Amikor írok, életem az írás: cselekvés, magyarázat, bizonyíték." Kosztolányi után/óta/mellett Karátson egyik legtudatosabban alkotó prózaírónk, de nem esik a tükörpalotájában tetszelgő tükörelbeszélő mégiscsak teljességre törő alanyiságába. “Penészes unalmat vált ki az az író, aki önmagával meghasonlottan viaskodik csak a közönség előtt - írja ugyanebben a szövegben - , hát még az, aki önmaga szövegének önmaga tudatában zajló utóéleteét dolgozza fel". Tisztában van tehát a metafikciós túlsokattudás buktatóival, de a korábban említett szubsztancialista látásmódot is elkerüli, azaz nem hiszi, hogy az emberi organizmus állandó, egységes és egyközpontú. Ezért nyúl olyan kedvvel s tölti meg új válasszal a romantikusok kedvenc kérdőhelyét, a megkettőzött személyiséget, a hasonmást anélkül, hogy azt erkölcsi példálózásra használná fel. A több nézőpontból való megjelenítés sem csupán játék, hanem a polifonikus többértelműség szövegszerű bizonyítása, mint az említett Fojtogatónovella vagy az Álarcnovella, és a különböző létdimenziók egymásba-csúsztatása is azt kutatja (legjobb példa erre a sok közül a Lélekvándorlás), hogy mivé lett a technika korában a valaha egységesnek hitt-képzelt alany, az egylényegű subiectum. A karátsoni egyén tulajdonképpen több-én, jobbára el-visszaváltozó álarcok, bábuk szériája, mint az Álarcnovella tornatanár/műfordító doppelgängere írja a fordítandó szöveg alakjairól: "Mert maszkok ők, és mögöttük senki, semmi nincsen." De ez az elbeszélői megoldás sem valami nyugvópont a bizarr metamorfózisok, a megszokottat és a csodálatost, tudatost és tudattalant egymásbakeverő, az emberit és a nem-emberit elválasztó határvonalak áthágása folytán létrejövő, általában groteszknek titulált szövegvilágban (egy helyütt még egy hátborzongató bogárember group-szex is megjelenik). Az elbeszélő halálra ég egy karambolban, de tanúja lehet saját temetésének, s hallhatja, hogy a búcsúztató imígyen méltatja a megboldogultat: “A lelkire vágyott s feledte, hogy az érzéki az első. Ez volt a tragédiája" - s tegyük hozzá, ez volt Zaprilogováné s a többi, készen kapott metafizikai receptek szerint élni próbáló alaké is. Akárcsak a korábban említett romantikusok (Jean-Paul, Hoffmann, Poe, Mérimée) Kartáson is előszeretettel ölti össze az unheimlich-et a hétköznapival; a borzalmas, a félelmetes, a titokzatos, a kínos és kényelmetlen felgerjesztésével különösen az utóbbi kötetekben találkozunk. S mindehhez járul vagy mindenbből kibomlik a karátsoni iszonyú humor, valami kegyetlen derű.
     Ez is részét képezi a karátsoni stílusnak, ami nem egyenlő valami modorral vagy modorossággal, hanem egy sajátos világkép megszövegülését értem alatta. Itt válik el Karátson mindennemű előképétől, elődjétől, szövegatyjától, romantikusoktól, szimbolistáktól, dekadensektől egyaránt. Mint pl. Céline-nél sem a felbontott szintaxis, a három-pontos szerkesztés a "stílus", hanem hogy a narráció az állandósított nemállandóság, mozgás, intenzitás, utazás, keresés dimenzióját teremti meg a szavakkal, azaz nem szép gondolatokat akar kifejezni, hanem csupán kifejezni.
     Valami hiányról számot adni és azt szóba foglalni; ezért a nyelvi hiány, amit Karátson szóvá tesz a Lélekvándorlás gyűjtemény elé írt előszavában. Ebből a hiányból ered a mai ezredfordulón funkcióját még nem teljesen elvesztett irodalom jogosultsága is. "Ha nem kellene szóvá tenni - írja -, hogy egy egyén és közösség miért nem ura sorsának vagy akár módosuló civilizációjának, nem lenne itt keresnivalója az irodalomnak. Csak azt ne várja tőle Ön [mármint nem a nyájas, hanem az »elfoglalt« olvasó], hogy házhoz szállítsa a megoldást, vagy ad jó használati utasítást a szóbanforgó hiány pótlására. Ne várjon tőle valóságábrázolást sem: azért a riporterekhez forduljon. A novellák szövegükkel készségesen inkább megtestesítik a hiányt [...] s kinyilvánítják, mennyire távol van Ön is, a társadalom is, a szerző is az eleven, világos, hely- és időtálló beszéd forrásaitól." Hát akkor mit várhat a szerző szerint szövegeitől az olvasó? A bizonytalanban való elmerülés örömeit, azaz nem, szószerint, "Élvezettel lehet lebegni a tenger megfoghatatlan hullámain, és háton fekve kéjjel töprengeni a torlódó-foszló felhők üzenetén." Ha ugyan erre valaki képes vagy hajlandó; mert mit "üzennek" a felhők, ha mögöttük nincs más, mint űr, ha maszkok csupán, de nem hatja át őket valami mennyei igazság sugárzása? A szerző azon állítását pedig, miszerint a kötet nem akarja az olvasót "az érthetőség kegyetlen szűrésével vagy lehangoló szócsikarással kínozni" csak cum grano salis vagyok hajlandó elfogadni, mivel akárha az említett groteszk regénytöredék fogorvosát hallanám, amint újabb kínzások előtt kajánul nyugtatja az előre szűkölő pácienst. Mert való igaz, a karátsoni szövegtől s néhány másik nyumíró sorstársa írásaitól a magyar olvasó nem várhat elkényeztetést, ha ugyan egyáltalán várhat valamit. S főleg ne várjon a valóságábrázolás helyett valami normális útmutatást, történelmi feladatteljesítést, erkölcsi és szellemi romeltakarítást és újjáépítést. És talán a karátsoni mű egyik eklatáns példája annak a nyumiri jelenségnek, amelyet, mint laudációm elején említettem, a hazai kritikai ipar konzekvensen ignorál. Éppen mivel ez az irodalom nem építő jellegű; mint Karátson maga teszi fel a kérdést egy vitairatában, milyen helyet kaphat "odahaza" "az az irodalom, amelyik nem tulajdonít látványos jelentőséget önnön magyarságának, beéri azzal, hogy magyarul van írva? Milyen helyet kaphat a hagyományos erkölcs ellen támadó, a szellem bevett értékeivel tiszteletben, a léha, a buja, a szadista, a mazochista, a szadomazochista, a perverz, az iskolában tanított formákat felrúgó irodalom?" De ha nem épít, folytatnám én tovább, akkor óhatatlanul rombol-e vajon, pusztít csak, destruál? A válasz kétértelmű, mivel a negatív kidolgozása egyszerre jelenti a hiány űrjének felmutatását, ami kínos, kényelmetlen, félelmetes, és szorongást ám ugyanakkor feszengést, zavart vigyorgást keltő művelet, s a helyébe lépő, a tudattalanból átmentett, a fehér folton lassan áttetsző új kontúrjainak gyönyört okozó izgalmát. Hogy egy elcsépelt hasonlattal éljek, a születés is egyidejűleg fájdalmas és gyönyörű, mert valami addig soha nem létezőt hoz a világra. Karátson s egyes nyumíró kollegája tehát nemcsak a valóságábrázolást vetette el s cserélte fel egyfajta nemmagyar magyarírással, hanem mindenfajta sorsíróságot, elhivatottságot, s azzal együtt bármilyen eredetű determinizmust is maga mögé tett. A legújabb kötet egyik elbeszélője írja: "Van isteni akarat, emberi akarat, írói akarat. Ez utóbbi a legszabadabb. És nem szabad megijedni ettől a szabadságtól. Nem szabad félni a szabad akarattól." Mert a szabad, az öncenzúrát is elvető szellemiséget megbéklyózó mítoszok megfordíthatók, lefordíthatók, kifordíthatók, ha félelem nélkül, szabadon nyúlunk hozzájuk.
     De mi az ára ennek a szabad akarattal kidolgozott kegyetlen negatívnak? Mint Karátson írja Bakucz sok újat hozó első kötetéről szóló tanulmányában: "írókra legalább olyan veszélyes, ha még életükben múmia-fásliba csavarják őket, mint amikor egyáltalán nem vesznek tudomást róluk. Nem arról van szó, hogy az irodalomtörténet hallgasson az élő irodalomról, hanem inkább arról, hogy semmi sem pótolhatja a folyóiratkritikát, a kortárs olvasó visszhangját." Ez így igaz; de a szabadakaratú, sehova se kacsintgató írásmód, s ez Karátsoné, éppen e pótolhatatlan járuléktól való megfosztatást kockáztatja visszariasztó idegenségével; meg azért is, mivel nem áll mögötte klikk, párt, szövetség, hatalom, amely kiosztja, hogy ki miről írjon. Persze, mondhatjuk most utólagosan visszatekintve, 1964-ben Weöres Sándor mögött sem állt semmi hasonló, és ma, íme, mégis... Mégis... Karátson szövegvilágában állandóan történnek csodák, a valószerűtlen valóra válik, a hiány megtelik, mint maga írja, "pontos, érzékletes, szabatos" nyelvvel. Talán ez az irodalmunkban egyedülálló nyelvi csodatétel egyszer mégis átjárja ha nem is a valóságot, de szegényes, öntelt, sablonokhoz szokott kritikánkat, s akkor, mint Weöres esetében is... középiskolai tankönyvek... egyetemi szemináriumok... De nem, nem, nem: nem jogos ez a csodavárás, mert attól tartok, a kritika, ha lesz is, Karátson Endre művéről együtt mondja majd ítéletét Edward királlyal, "Máglyára, el. Igen kemény". Igen, kemény. Kemény, kíméletlen, kegyetlen. Kemény, szabad, meg nem alkuvó. Kemény, idegen és magyar egyszerre. És kemény, mint egy bizonyos fajta kő.
     Hic explicit laudatio.
     További jó köszörülést, kedves Bandi!
 

* Elhangzott a Hollandiai Mikes Kelemen Kör Tanulmányi Napjai keretében tartott Magyar Irodalmi Figyelő Díj kiosztálya alkalmával, 1998. szeptember 3-án, a Drakenburgh Konferenciaközpontban.