"Amikor az Inkába irányítandó expedícióra szóló megbizatással és J.V. ajánlólevelével zsebében kilépett a Royal Academy of Antropo-Esotheric Music (a továbbiakban: Halhatatlanság Tamburazenekar) klasszicista oszlopfőkkel szegett kapujában, zsebében egy cédulán a névvel, »akire nyugodtan rábízhatja magát, barátom«, és végigsietett az Esélyt Alíznak sugárúton, egy fantomkép követte A.-t. A fantomkép (bár egyelőre nem jelent meg sem a Frankfurter Allgemeine, sem a Sunday Times címlapján) követte akkor is, amikor ráfordult a Szent Szívhez vezető meredek, szűk kaptatóra, melyet a hagyomány szerint Paracelsus lába is oly sokszor taposott. Elhaladt a Szerafim Lakberendezési Cikkek Ügyosztály mellett, majd egy ódon kapu előtt megállt. A kapu fölött tábla állt: Szent Szív Kávéház. A Paracelsushoz" - írja a regény, amelynek írásába annyi idő után most végre belekezdett.
     Utazó meglehet az, ki elméjében ép, s testi erőben nem bír fogyatkozást; mind égi, mind földi tájakon ismerős; a misztériumok nyelvén jól ért; előrehaladott az önismeretben. Megírni Gent. Jules bácsi regényelmélete - kontráz a napló.
     Nem is csodálkozunk ezen. Hiszen mindnyájunk sorsában íródik legalább egy napló és egy regény. Hogy a piszkozatokról már ne is beszéljünk.
     Később, jóval később, megérkezése után sok-sok nappal, amikor számtalan rovátka gyűlt össze a diófa törzsén Pálmajorban és a szeme alatt, megállt háza tornácán, Pálmajor kellős közepében, úgy, hogy a világ közepe éppen övcsatjára essék, krákogott kettőt, köhentett kétszer, kiejtett két kát... a községi disznópásztor delelni hajtotta az előhasi falkát a nyiresbe, odahallott a göbék koncogása, és ismét eszébe jutott a pillanat, amikor a távolsági busz e világba pökte, eszmélkedésének pillanata; "és az újabb és régibb pillanatok mind, ahogy csővázas hátizsákba rámol, bányászlámpa, vízhatlan viharkabát, derékig érő gumicsizma, Strauss Szomorú trópusai (szomorú árnyalatok, súgta a cím). De ez az ág egyre apad. Egyre kevesebb visszaemlékezni való van. Mintha lelassult volna, elmaradt volna tőle az idő. De nemcsak az, hogy az idő lelassult, ahogy az expresszvonat elhagyta Bécset; igen, egyre kevesebb erő volt az időben. Ahogy Bécstől távolodott, nem húzott úgy a vasparipa. Párizs és Bécs között? vagy talán Stuttgartnál? nem, ott még száguldás volt, technika, haladás, nyomelemek, kvantummechanika, minden. Aztán valahogy kifogytak alóla az utak, erre elfelejtették figyelmeztetni azok, akik küldték. Bécs után, talán már Fertőrákoson, vagy ott még volt út? Bécstől Verőcemarosig? ott még nem krákogott, nem köhécselt a masina? tartotta a menetidőket? volt jegykezelés és csatlakozás? átszállás Ukk felé? de Tatabányánál már kihagyott, ebben biztos volt, először egy ütemet, tidim-didim, tidim-didim, aztán tidim-dim, zökkent egyet, igen, megvan, talán Dorognál, csaknem kiesett kezéből a lazacos szendvics és a kétszersült, Dorognál először; itt, ennél a zökkenésnél kihullott valami, nem mondanám, hogy belőle, de a múltjából bizonyosan, aztán egyre több ütem maradt el, majd a szerelvény is darabjaira estt, először az ablakfogantyú vált le, csomagtartórostély, aztán az ülések, a papundeklifalak - végül mozdony, gőzgép, kerekek.
     Később is maga előtt látta a vörösre gyulladt ábrázatú kalauzt (vagy ez már Pálmajorban volt? vagy Pesten? Iharosberényben?), dobálja a ballasztokat és kiabál: - Minden nehezéket a vízbe! - de hiába. A barométer rohamosan zuhan, már-már elkerülhetetlennek látszik, hogy szétkenődjön a talajon, nehéz, rögös, elpenyhedett talaj, hogy összezúzzon, arra éppen jó.
     Az étkezőkocsi felől ekkor felcsendül a jól ismert keringő, »A legaro-másabb fekete«, a Halhatatlanság Tamburazenekar előadásában"

Azoknak, Akik Őt Inkába Küldték, a Tamburazenekar egyáltalán nem tetszett. Összenézés volt, tébláboltak, hümmögtek.
     - Mi ennek a szakasznak a jelentése? - kérdezték.
     Egyikük jóindulatúan hátbaveregette.
     - Talán még nem tudja a dürgést, fiatal barátom - és behízelgően mosolygott.
     - Miért? - kérdezte.
     - Nagyon összemossa a dolgokat. Az olvasónak tisztább körvonalak kellenek. Az olvasó szereti megérteni, amit olvas. Nekünk pedig az a célunk, hogy magából jelentős írószemélyiség legyen. Gondoljon tehát az olvasóra!
     - Gondolok - susogta riadtan.

"Éppen itt csapódott be. Mondhatni, itt ért talajt. Felült. Nem is messze Kispusztától, talán a tehénistálló mögött, talán már a buszpályaudvaron, igen, a buszpályaudvaron csapódott be... A várakozások teszik, a csatla-kozás... aztán meg a ballaszt, még mindig marad emberesen, bár foszladozik az is, előbb a ruha rongyolódik el, aztán a hátizsák, ahogy megáll a romos istállóépület és a parasztház között, de nyaktól látszik azért, nyakig ér ugyanis a csalán... Mindinkább belebonyolódik egy hasonlatba, egy hasonlat az időről, két ága lesz majd, mint egy klottgatyának, csakhogy akkor két láb is kéne hozzá, az egyik, amint az időben lépdel, a naptárlapokkal, naptárlapok tömegével mérhető időben; de hol ez a láb, talán már akkor hiányzott, amikor megszületett? Akkor ő gnóm? Vagy eltakarják a táj domborulatai? Csak a másik, a mozdulatlan marad, amely nem lépdel sehová, az idő számára béna és halott; áll a ház tornácán vagy az előkertben, a ház és az utca között, áll, mert elindult és megérkezett, és kiabál, ordít a fején keresztül... Hiába, ez egy hasonlat, ez az lesz: olyan a járása, mint aki olajra lépett."

- FIATALEMBER! - kiabáltak kórusban Azok, Akik Őt Inkába Küldték. - MIT AKAR MONDANI AZZAL, HOGY AZ IDŐ GNÓM? MI EGYÁLTALÁN NEM ILYENNEK SZERETJÜK LÁTNI AZ IDŐT! AZ IDŐ A HALADÁS ÉS AZ EMBERISÉG FEJLŐDÉSÉNEK LENYOMATA, ÚT A KITELJESEDÉS FELÉ! MEG VAGYUNK ÉRTVE? 
     - Különben ne is törődj vele - legyintett aznap este kedvenc nagybátyja, Jules. A Paracelsusban találkoztak, amely akkoriban kedves helye volt. Többnyire itt intézte személyes találkozásait. - Mit mondasz, kihúzatták? Baromság. Ezeknek sztori kell. Cselekmény, alakrajz, önépülés, bildung. És azt hiszed, máshol jobb? Új-Zélandon? Vagy Pápua-Újguineában? Ugyan! Próbáltam. A többszólamú regényszerkezet ezeknek inkául van. Hagyd őket, ahol vannak! Ide hallgass: a kényesebb részeket írd meg titokban! A pad alatt, érted?! Ellenregény, fiacskám, ezt kapd ki: el-len-re-gény!!!
     - Ellenregény? - csodálkozott. (Jól van!):

"Genovéva férfiinget és nadrágot viselt. A. már harmadik órája várt rá a helyiségben, az ódon kapu mögött, ahol kicsiny, kerek hevítőlombikokban szolgálják fel a feketét, és a vasállvány alatt sohasem alszik ki a tölgyfaparázs.
     - A frissen pörkölt, válogatott szemeket ezüst óraszerkezet őrli meg - magyaráz a vén és vénülő kávéházban az idős, Paracelsussal megöregedett főúr. - A jó fekete előállításához szükség van a hold változékonyságára is (az ezüst pedig a hold féme). Kell, hogy a kávé ízében rejtőzzék csöppnyi kiszámíthatatlanság, ezt biztosítja a hold. Vannak helyek, ahol a frissen kifőtt feketébe tűhegynyi fahajat (cimet) kevernek, vagy a fahajat egyenesen a keményre felvert tejszínhabra szórják. Ne tegyük. A fahaj zamata fűszerezi az elmét, de nem nyújt védelmet a belűlről feltörő sötét ellen; a belűlről feltörő sötétt ellen a rozmaring a hathatós védelem. Meglepődtek, ugye? Úgy van: a rozmaring, a tenger harmata (ros marine) a nagy máter, a matéria, a dolgokat összekapcsoló Erosz..."

Később a rozmaringbokrot egyenesen a ház bejárata elé ültette, hogy távoltartsa a gonoszt, a levendula mellé; bár tudta, hogy a növény nem véletlenül kerül a kiskertbe, a ház arca elé, hogy mindig szem előtt legyen ("arcom elé emeltelek, és szemeimmel ügyelek terád"), hiszen már valamennyire tisztában volt a parasztkert szimbolikájával. De hiába cselekszünk rítus szerint. Ha a lélek nem vesz részt a liturgiában, fenn az ernyő, nincsen kas; akkor már jobb a lélek bevallott keresőfoka.

"Amint az ablakon keresztül megpillantotta Genovévát, ugyanaz a félszegség fogta el, mint gyerekkorukban, mint mindig; nem tudta, hogyan viselkedjen, hogyan legyen természetes. (Hogyan legyen én.) Ez a legelső találkozásuk óta így volt. Hét éves volt, Gen négy; Joli néninél történt a bemutatás, találkozás »az új testvérkével és az új mamával«, anya három éve volt halott. Nem voltak különösebb elvárásai. Tudomásul vette, hogy apjának szüksége van valakire (neki, úgy érezte, nem volt), és nem volt féltékeny (nem talált indokot, hogy féltékeny legyen). A találkozás mégsem az elvárt - elképzelt - udvarias, semmitmondó közöny, azaz polgári társalgás jegyében telt, ahogy remélte volna. Gen jelenlétében leperegtek róla a polgári illemkódex szabályai. Úgy érezte, Gen jelenléte megköveteli a maximumot. Valami olyasmit, amiről könyvekben lehet olvasni. (Akkoriban Vernegyula és Májkarcsi volt az etalon, Az utazás a holdba és a hold körül meg a Szkipetárok földjén. Valóságos kis csodagyerek volt, falta a regényeket, apám, hét évesen!)
     Évekbe telt, amíg beletörődött, hogy Gen - van.
     - Legyél kicsikét udvariasabb a vendégekkel, szívem - mosolygott Joli néni. A mosolyból azonnal megértette, hogy baj van. Félő, hogy a »gyerekkori féltékenység« szerepe esik rá, nehéz »gyerek-szülő kapcsolatot« kell kiépítenie, képtelen lesz másként viselkedni, kilépni a darabból. Gen árnyékolja majd.
     Később, jóval később persze kiderült, hogy ez még nem vereség. A »gyermeki féltékenység« címszót az »elfogadható magatartás« címkével ellátott doboz tartalmazza a felnőttek világában, használata lekezelő, ám megértő magatartást vált ki a felnőttekből »olyan kis érzékeny szegény«, sokkal szerencsésebb mindenesetre, mintha a »természetellenes vonzalom«, vagy »vérfertőzés« billoggal kellett volna megbirkóznia."
     (Birkózik egy billoggal. Ez jó. Hehe.)
     " - Megérkezett a hölgy, akire várni tetszik.
     A pincér, aki időtlen idők óta állhatott már a háta mögött, tölgyfaarcúként szerepel majd a regényben, határozta el. »Tekintetében az emberiség gyermekkora kavarog, az ősgyíkok emlékezete«. Nem emlékezett, említette-e egyáltalán a »hölgyet«, pontosabban: világosan emlékezett, hogy nem említette, hogy vár valakire. Vagy legalábbis később, amikor a jelenet eszébe jutott, már bizonyos volt, hogy ő erről nem beszélt, nem beszélhetett - hiszen annyire nem bízott abban, hogy Gen mégis eljön elbúcsúzni elutazása előtt.
     - Parancsolnak egy szeparét? - kérdezte a történelmi hal, és Gen, alig láthatóan, elpirult.
     - A hölgy a testvérem - mondta. (Ez hiba volt, nagy hiba. Mi köze hozzá a tölgyfaarcúnak? De tudta, hogy a tölgyfaarcú tudja, hogy valóban a testvére. Sőt, alighanem sokkal többet is tud...) Nem biztos, hogy valóban mondta a hüllőszemű, hogy »annál nagyobb baj az maguknak«, vagy elhallgatta csak; mindenesetre A. ekkor értette meg, hogy ez milyen nagy baj.
     Gen férfiinget vett, hogy ne látszanak a mellei, vagy azért, mert tudta, A. mennyire imádja, ha férfiinget visel, és éppen rejtőzködése hívja fel Eroszt; hiszen kimondás és elhallgatás között ekkor már találtak módot arra, hogy kiderüljön, amiről hallgatni kell.
     - Hogy tetszem ebben az ingben? - kérdezi Gen. Mondani kéne valamit, de nyelve mozdulatlan, nem engedelmeskedik.
     - Mit állsz ott, mint egy faszent?
     Nem volt szabad bármit is mondani, mert összetörik a képlékeny, mégis határokat tartó forró, lebegő gömbüveg; ám Gen kifejezetten gúnyos, álla alatt megjelenik az a bizonyos gödröcske, és közelebb lép A.-hoz, hogy kezét a vállára tegye. (Hallgatni még mindig jobb, mint nem beszélni.)
     - Holnap elvihetem a kerékpárod, ugye, Arnold? Hiszen neked már nincs rá szükséged - és igennek tekinti A. hebegését, de nem vár, nem várhat, mert tudja, hogy a fiú egy másodperc múlva ledöntené a földre a kávézóasztal mellé, szája tolakodóan végigkúszna a hosszan felsliccelt nyáriszoknya hasítékán, és állát befúrná a combok közé."

- Van ez így néha, kisöreg - magyaráz Jules bácsi. Az előszobában ül, a fehér ládán, és eszi a dinnyét. - Megírta Jung, hogy a tradicionális vérfertőzés mindig az ellentétek egyesítését jelenti. Nem kell beszarni. De annyit jegyezz meg, hogy a regény legtökéletesebb modellje fraktál. (De nem a farktál, hehe!) Értesz? Azok a kis tekergő csigák, vagy ahogy mostanában mondják, az “egymásból nyíló világok", de ne törődj vele, a sznoboknak is kell valamit mondani. Persze hogy az útvesztő. Most elmondom, mire figyelj, amikor írsz, aztán a többit te is tudod.
     Először is képzelj el egy lakhatatlan épületet, mondjuk, amilyen Ilka nénédnek, annak a szenilis libának a nyaralója Alsóörsön. Még az ajtókból is ajtók nyílnak, mindegyik máshová, na persze, az egész ház csupa ajtó. Az, hogy valahová odasétálj, ki van csukva. Soha sem fogod többé látni a szobát a sötétsárga kanapéval, és nem fogod megtalálni a termet, ahol Julius Ceasart megölték. Haladásról pedig, ezt talán belátod, egyáltalán nem beszélhetünk, de van valami viszonylagos...
     A padlóra ekkor dinnyemag pottyan, szétterül, mint egy barnászöld vizű tó, a közepén azonnal elburjánzanak a liliomok, mint a fák az Ajtósiról elnevezett fasorban. Az előszobából egy hal kitátott szájába lépünk, a falon spenótzöld olajfesték, rajt grafittal bekarcolt felirat: "János a Jónás, aki fut."
 

* Részlet a szerző Inka című kisregényéből