Begyűjtött vallomásaim (Egy észjárás emlékiratai) - ezek a műfajra is utaló címek állnak Páskándi Géza több részesre tervezett önéletrajza első könyvének élén, hogy kétség se férhessen hozzá, rendhagyó számvetés az övé. Ahány élet, annyi életrajzi változat, persze, ám mind a fő-, mind pedig az alcím a szokásos eltéréseken túl nagyon különös jellegzetességeket sejtet. A begyűjtés például egyszerre idéz paraszti, mezőgazdasági munkát, valamint rendőrségi, hivatalos eljárást. Az előbbi esetben a széna- és sarjúrendek boglyába gyűjtését követően a takarmány behordását, kazalba rakását, vagy általában a termény betakarítását - az utóbbiban viszont a gyanús, kétes vagy veszélyes elemek összeszedését, ideiglenes őrizetbe vételt. Van végül egy olyan, lassan feledésbe merített jelentése is, amelyik nagyon erősen kötődik egy időszakhoz, a szocializmus építésének első esztendeihez, a proletárdiktatúra kezdetéhez, nálunk Rákosi Mátyás, más - szomszédos - országokban más diktátorok zsarnokságához: a parasztság állami kizsákmányolását, a mezőgazdasági termékek kötelező beszolgáltatását idézi föl. A címbeli múlt idejű melléknévi igenév tehát a kényszerűség, a kiszolgáltatottság jelzője is, ám az alkalomszerűségből, az esetlegességből eredő hiányokat, az összevillázás-összegereblyézés során elhullajtott, otthagyott (vallomás)szálakat, csomókat is sejtetni engedi. S ott motoszkálhat a kettős erőltetettség-erőszakoltság sejtelme a birtokosraggal személyessé tett főnév használatában is: éppúgy asszociációs körébe vonhatja a hatósági eljárás hosszadalmas és kínos voltának eredményeit, mint ahogy a vallomástevő önmagával szemben tanúsított kíméletlenségét is. Mintha kényszervallatások sorozatának tenné ki magát. És mintha egyébként is természete, hajlamai, sőt kedve ellen volna minden érzelmi megnyilatkozás, őszinte feltárulkozás. Mintha mi sem állna tőle távolabb - Adyt átírva -, mint hogy látva lássák; jaj, nem szeretné magát megmutatni. Ezért is emelheti ki a sajátos felfogását, a másokétól elütő gondolkodásmódját. Az észjárását. Emlékiratait erről ígéri, s nem az életéről, nem a sorsáról, de nem is a történelmi eseményekről.
     Páskándi Géza sajátos számadásának címe és alcíme a mű modalitása lényeges elemeiként előreutalóan jelzik a narrátor-szereplő viszonyát az elbeszélendők valóságtartalmához, egyszersmind az ennek kifejezésére használandó nyelvi eszközeit is. Ez utóbbiakat az önértelmezésben az "esztétikai" fenegyerek fogásai, módszerei fedik: mindenekelőtt a stiláris transzformációk és a Jolly-tematikák, az úgynevezett dzsóker-megoldásokkal. Mint általában, ez esetben is eleven érzékletességgel, ugyanakkor hétköznapias szemléletességgel mutat rá a stiláris átalakítások és áthangolások példáira, az általa szinonimálisnak nevezett változtatások eseteire. Hangsúlyozva, hogy csak kevéssé esztétikai, sokkalta inkább politikai meggondolások tették szükségessé, diktálták a különböző móduszokat. A kétszeri pályakezdés - előbb az ötvenes évek elején, majd 1963-ban, hat esztendős börtönbüntetése után - egyvalamiben megegyezett: az "egyet ide, egyet oda" vagy az "egyet ide - s többet oda" költői-művészi gyakorlatában. Egy alkotás a pártnak, az államnak - egy pedig az intimitásoknak, a szerelem stb. témájának, a költői hivatásnak, a szakmai küldetésnek - ecseteli a hatalmi szóval, külsőleg előírt, aztán pedig bensővé tett kultúrpolitikai követelményeket. A Jolly-tematika a saját praxisában annyit jelentett, hogy bizonyos költemények ide is és oda is illettek. "Ha akarom vemhes, ha akarom, nem" - hozza fel önnön dzsóker-versei, "fregoli művei" jellemzésére. Másutt a létstilisztikai obligó fogalmát emeli ki. A kiszabadulása utáni kiszolgáltatottságát, kényszerhelyzetét mint egy új irodalmi stílus kialakításának alkalmát és esélyét értelmezi. Könyve ritka párbeszédeinek egyikében leírja, hogyan kötelezte, mindjárt a szabadulása után, ahová útjának vezetnie kellett, a Securitate egyik kolozsvári helyiségében O. elvtárs arra, hogy ami a börtönévei idején történt, amit látott, hallott, arról soha senkinek nem beszélhet, még a családtagoknak sem. S lojalitása, a hallgatás fegyelmezettségének vállalása - bár nagyon szeretett volna beszámolni a "viselt dolgairól" - az elkötelezettség vállalása is volt: összegzése szerint az írásaiban ezután az "egyenes beszéd"-től a képes beszéd, az abszurd, a parabola, az allegória, a fabula, a groteszk és a szimbólumok vették át a stafétabotot.
     Barokkosan túlburjánzó vagy keservesen játékos önvédelmi formákat választott; ködösítő "tintahalmódszereket"; a kacsintás, összenézés, a hunyorítás "hiperbolikus ívű" stílusát, a Lenin által kiátkozott "aiszóposzi nyelvet" - szól az önjellemzése. Eklektikussága, manierista volta miatt, Marinetti neve után Don Manirettinek hívta önmagát. A stiláris sokféleség, változatosság, a "sok esztétikai kiruccanás", a többféle nyelvi jelmez - ismét csak az önjellemzés szerint - a catoizmusát is ellensúlyozta. Ceterum censeo: Carthaginem esse delendam - Egyébként az a véleményem: Karthágót le kell dönteni - idézi a saját rögeszmés meggyőződése, szinte kényszerképzetes, mégsem feltétlenül beteges ragaszkodása mintájául az "öreg Cato" minden szónoklatának végén elhangzó szavait, önnön Karthágóját Trianon és Párizs paktumában (a történelmi restauráció konokul felbukkanó képében), illetve a velük kapcsolatos dákrómai kontinuitás elméletében jelölve meg. Az önelemzés szigorára jellemző azonban, hogy e gondolati-magatartásbeli konstrukcióhoz hozzáteszi: a catoizmus nála nem "feddhetetlen jellemet", hanem "önemésztő, de magunkat eligazító következetességet" jelentett. Az esztétikai fenegyerektől távol áll, hogy erkölcsi magaslatra emelje önmagát.
     Ha grimaszokkal, ha gúnyosan is, de szolgált, szolgálta - az ő meghatározása szerint - a népi demokráciát. Kibírhatóvá tette, ami szörnyű; az időhúzás módszeréhez folyamodott. Illetve korábban, az indulásakor ehhez sem, hanem tudatlan-ifjan harsogta ő is a jelszavakat. Páskándi Géza azon roppant kevesek közül való a (romániai) magyar irodalomban, aki minden köntörfalazás, mellébeszélés nélkül adja elő, hogy az ötvenes évek elején, főleg amikor a bukaresti Ifjúmunkás rovatvezetője volt, szép számmal írt "pártos" verseket. Még azt követően is, hogy egyre erősebb lett benne a kétely, és - az emlékező nagyon óvatos megfogalmazásában - "érzelmi szinten úgyszólván majdnem szakított" a szocializmus eszméivel. Önvédő reflexei azonban vissza-visszahúzták, arra intették, hogy bástyázza körül magát "Marx, Engels, Lenin, sőt Sztálin idézetekkel is". Így lett, a szójátéka szerint, szürreál a szocreálban és a szürreálban szocreál. Nem mentegetőzik az egykori publicisztikái miatt sem, hogy hány osztályharcos cikket körmölt össze, például Titóról. Tizenhat-tizenhét évesen a sikeréhség és a látni vágyás vezette, amikor azt lódította a szüleinek, hogy utasítása van abbahagyni az iskolát, Bukarestbe kell mennie újságírónak. Közben leérettségizik, és verseket is publikál - a tervei közé tartozott. Oly erős volt benne a dicsvágy, hogy visszaemlékezve többek között az a Heresztrátosz jut az eszébe, aki csak azért gyújtott fel egy templomot, mert hírnévre vágyott. Szocreál-zsengéi megírásának rejtélyét utólag úgy fejti meg, hogy mindegy volt neki, milyen a vers, miről szól, egy volt a fontos - nyomatékosítja -: "csak lássam a lapban a nevem". Ma már úgy ítéli meg, magatartása a legrosszabb keresztény viselkedéshez hasonlított: nyugodtan vétkezett egy jót, hogy aztán néhány felszínesen elhadart rövid imával siessen feloldozást nyerni. "Fűzfazsenge" verseinek magyarázatául elmondja ugyan, hogy soha sem volt párttag és nem tartozott felelősséggel semmiféle mozgalomnak, a lehetséges alkotáslélektani és karakterbeli okok között mégis kiemeli, a romantikára való hajlama és a tudatlansága mellett, a stiláris fenegyerekeskedéssel, a Maniretti-pózzal rokon vonást: fiatal korában nem egyszerűen csak szerette, de űzte is a feltűnést. A későbbi időkről szólva sem csűri-csavarja: bár nem leli örömét, mazochista módra, az önkínzásban, mégsem tudja megállni, hogy a legsúlyosabbal vádolja magát: ha el akarta kerülni az "osztályidegenség", a "velejéig reakciós" látszatát, akkor mint börtönviseltnek - emeli ki, csupa nagybetűvel - IGYEKEZNI(E) KELLETT, másoknál is jobban. Szégyellte a félelmét, ezért inkább lelkesedett - ejti el valahol. Korparadoxonnak nevezi, sorsiróniának, hogy sokszor a legradikálisabbak kényszerültek a legnagyobb kompromisszumokra, nekik kellett a poézis területén a legnyilvánvalóbb szolgálatot tenniük, nemegyszer jobb színvonalú "pártverset" írva, és több ször emlegetve benne Lenint meg a többieket, mint a régi, illegalista vagy az amatőr, hites párttag, kommunista költők tették. Szorosan ide tartozik, amit dőlt betűkkel ő maga hangsúlyoz: szellemi élete "legnagyobb és legfőbb lelkifurdalást okozó kompromisszuma" az volt, hogy a börtön után, saját fizikai és lelki-szellemi túlélése érdekében stiláris transzformációkat hajtott végre: mesterséges volt az önfelhevítése, a serdülőkori "agitátor hang" fölidézése, a fűzfaverseit is ezért írta át a szabad vers tömbjébe, vagy ahogy ő nevezi, a monumentális "kőbe".
     A Begyűjtött vallomásaim ezeket az átírásokat külön-külön kis csokrokba köti, megjegyzésekkel és magyarázatokkal. Színesség, tarka eklekticizmus, üdítő sokféleség, itt is. Az egyik bokrétába, mondjuk, a Munkásemberek vagy az Újra Leninről című költeményeit és a hozzájuk hasonlókat fogja össze. A másikba pedig azokat, amelyek a börtönben születtek, "fejben" írta meg őket, mint például a Temetőbogarakat, amikor 1958 telén beszivárgott hozzájuk Nagy Imréék kivégzésének híre:
 

Ha éltél eddig fülledt izgalomban,
hogy lelsz-e lényt, akiben irgalom van
és eltemet,
most boldogan nyugodj meg!
        Van férge földnek,
        rovara rögöknek,
        kik fantasztái valami öröknek,
        s födetlenül nem hagynak, ne rettenj,
        mert nem marad itt senki temetetlen!

     Az egyes darabokhoz és típusokhoz fűzött reflexiók általában túlmutatnak egy-egy vers körén, vagy a költészetesztétika irányába, vagy az irodalmi élet jelenségei és jellegzetességei felé, többnyire érintve és értelmezve a szerzőjük által betöltött szerepet is. Ez utóbbihoz tartozik, hogy noha az ő számára a nemzeti irodalom minden irányzata nemes hagyomány volt, és közöttük inkább az integráló szerepének vállalására érzett késztetést, az írói munkásságát mégsem ez alapján ítélték meg, sorolták be. Ő, aki sohasem vette komolyan a népi-urbánus ellentétet, megkülönböztetést, különös helyzetbe került: Erdélyben, Romániában - főként a történelmi drámái megjelenéséig - inkább avantgárd írónak tartották, majd Budapestre, Magyarországra költözve kezdték egyértelműen nemzetinek mondani. Mindez nem volt egészen a szándékai ellenére, hiszen Kolozsvárott azt akarta, az avantgárd irányzatokat ne többségi nyelven és tálalásban, hanem magyar közvetítéssel kapják az érdeklődők - ahogy ezt a régi elve diktálta: nem lemaradni semmiről, magyarul fejlett európainak lenni. Pesten egyrészt ezt már nem tartotta aktuálisnak, másrészt az itteni avantgárd - tisztelet a nagy kivételeknek!, hangsúlyozza - néki túlzottan a radikális "bal felől" indult, a dolga szerinte nagyon hasonlított "az internacionalista ideológia szolgálólányának szerepkörére", nemzetközi kapcsolataiban a szélsőbal teoretikusainak és esztétáinak felbukkanását észlelte, még ha egynéhány képviselőjét üldözték is itthon.
     A saját - gondosan korszakolt - pályájának egyes állomásait, uralkodó formai fogásait, stiláris módszereit hasonló tárgyilagossággal szemléli. A már az ötvenes évek epigrammáiban és verseiben felbukkanó humorára, iróniájára és öniróniájára például úgy tekint, hogy megvolt a veszélye is: a sok szójáték szerinte mindig valamilyen dekadenciának, bomlásnak a jele is. "Utolsó lelkem a humor" - idézi a Holdbumeráng egyik sorát, megtoldva azzal az észrevétellel, hogy ami az utolsó, az ritkán jelenti a csúcsot, inkább a hanyatlás jele, legyen egyébként bármilyen értékes. A hatvanas évek végével kezdődött parabola-korszakáról szintén illúziótlanul, minden öntetszelgés nélkül formál véleményt. Számára, aki e műformának, szerkezetmintának a romániai magyar irodalomban szinte egyetlen képviselője volt, méghozzá - az ő szavával - megvallottan is, a parabola a többször említett önvédelmi rendszere egyik igen fontos elemeként "működött". Tisztában volt ugyanis vele: ha a hatalom, a (művészet)politika mint afféle esztétikai-stiláris fenegyereket könyveli el, akkor ezt demonstrációs szándékkal (is) teszi: ő az eleven példa, a szabadon mozgó bizonyíték arra, hogy lám, Romániában mennyire tolerálják a "más hangokat is". Ugyanakkor az ő számára fenntartotta a "jóslat és a líra becsületé"-nek mondott többértelműség lehetőségét. A dzsóker-hatás esélyét. Hogy - mint írja - egyértelműen ne legyen rá süthető semmi. "A tiszta gondolatot sose érjék tetten." Ám belejátszott e felfogásba az a filozofikus feltételezés is, hogy nem azért nem mer bármiről is határozott véleményt, ítéletet alkotni, mert működik a politikai veszélyérzete, hanem mert - megintcsak saját maga emeli ki - az episztemológiai (ismeretelméleti) óvatosság félti a tévedésektől, melléfogásoktól. A másik oldalon is érvényesült azonban e dzsóker-hatás: a parabolikus fogalmazást a párt megtűrte, még ha nyugati eredetűnek tudta is - túlságosan intellektuális, vagyis nem túlságosan népszerű és közvetlenül korántsem lázító jellege miatt. Merthogy - szól a definíciók és axiómák és paradoxonok iránt mindig is feltűnően vonzódó Páskándi meghatározása - a parabola a hiperbola rokonaként "nem rámutatás, hanem körbemutatás", nem nyugalmi pontot jelöl ki, hanem ingakört vagy félkört ír le, és - jön a szemléltetés - ahelyett, hogy azt állítaná: "Ez a bűnös", óvatosan csak annyit mond: "A bűnös lehet bárhol és bárki..." Éppen ezért volt talán az esztéták vélekedésében a legtöbb igazság - véli, utólag, a szerző -: a didaktikusan jelentkező téziseket, a durva egyszerűsítéseket bírálták, az idő színeinek, a történelmi couleur locale-nak a hiányát. Nem osztja viszont a dokumentarista irányzatokkal kapcsolatos nézeteiket. Erős volt és maradt benne a kétely, hogy az eltüntetett adatok, az elzárt tények és a válogatás szemszöge miatt "igazmondóbb" műfaj-e a dokumentumé, mint azé az írásé, amelyikben "túlteng a fikció". Ugyancsak különös, vagy ahogy maga nevezi, extravagáns elképzelése alakult ki a közérthetőség és a stílusdemokratizmus, valamint a hagyomány és a modernség dolgában. Fénylő elmeélre vallóan fejtegeti, hogy valójában a nagyon közérthető művészet a diktatórikus, és a kevésbé közérthető a demokratikus, hiszen az előbbi nem ad lehetőséget a túl sokféle értelmezésre, az utóbbi viszont igen, mintegy társalkotóvá, az ő szavával, konkreátorrá téve a műélvezőt. A hagyomány szerepével kapcsolatos extravaganciájának van egy társadalmi-morális és egy művészi-irodalmi forrása. Az előbbit a kommunista eszméktől és a szocializmus praxisától kapott csömör fakaszthatta: az évtizedeken át fennen hirdetett elvek, nézetek és hitszerű magyarázatok helyett az emberi sorsok vezérlésére elegendőnek és érdemesnek tartana egy olyan "egységes ideológiát", ami a szájhagyományból is ismert népi közmondások, valamint a "művelt szállóigék", és persze a tízparancsolat jól válogatott rendszeréből állna össze. Eme erkölcsi vezérlő kalauz mellé tenné az irodalom világában eligazítót: a saját példái alapján állítja, hogy hagyománytalannak, gyökértelennek lenni nem jelent egyebet, mint eltüntetni a hagyomány keresésének és megtalálásának az útvonalát, közben pedig innen is és onnan is merítve a tradíciókból. "Eredetiséged a mások feledése vagy nem tudása s persze a magadé" - hökkent meg újra a definitív határozottságban a maga mentsége, az extravaganciáé. Mégis, az önértékelés nem szerénykedik, ha például a Pornokrácia valóban zseniális ötletéről (és megérzéséről) ejthet szót. Arról, hogy alig pár héttel az 1989-es romániai véres események előtt egy képzeletbeli bizánci császárné sorsában és viselkedésében megjósolta, előrevetítette Elena Ceausescu végzetét. Aztán, hogy jóval előbb, a Tű foka (1972) című verseskötetet a ritmikusan tagolt mikroesszéivel "jó néhányan a vájtfülűbbek közül" az új magyar gondolati költészet egyik alapkövének látták, A sárikás anyós című nyelvfilozófiai költeményt pedig, amelyhez fogható "absztrakt verseket" nemigen írt senki, a "nyelv immanenciális és némileg autochton értéke bizonyságaként" méltatták.
     Feltűnő saját alkotásainak ez az önelvű és öntörvényű értékelése, értelmezése. Az, hogy véletlenül se támaszkodna a róluk írott kritikákra, tanulmányokra. Nem használ segédeszközöket. Saját emlékezete és ítélete a leglényegesebb forrásmunka. Mások írásainak jegyzéke helyett ezt tekinti a Páskándi-bibliográfia alapjának. Folyóiratkatalógusok, könyvészeti tények és adatok helyett azokat a cetliket használja fel, amelyek többnyire nemcsak egy-egy szövegváltozatról árulkodnak, de egy korról is, pályájának egy-egy szakaszáról. Így könnyíti meg a leendő monográfusai munkáját. Az ő észjárását kövessék, ne a filológusokét. Vele vitázzanak esetleg, ne velük - ám az eszmecsere tárgya csak a szerző műve lehet, az élete semmiképpen. Az alkotások és a sorsuk előrevalóbb az író személyiségénél és a sorsánál. Ennek az esszenciáját többször is, többféle változatban is előállítja, anélkül azonban, hogy a lényegük eltérne egymástól. Amazoknak a sűrítéséhez, kivonatolásához ritkán érez késztetést, ismertetésük elmarad, nincs annotáció, a lényegük összefoglalását az olvasóra hagyja. Ám paradoxonba kínálkozó summázat itt is, ott is. Méghozzá csupa nagybetűvel, hogy rögzüljön a befogadói tudatban. Az írások esetében: minél vakmerőbben célzott egyrészük arra, Mucsai Nostradamusként, hogy a szocializmus világrendszere bukásra ítélt, másrészükben annál jobban kellett őriznie a látszatot, hogy a jelen idő az álmok megvalósulása, maga a beteljesülés. A személyes magatartás, viselkedés esetében: az áldozatot szerette és tisztelte ugyan, mégis arra kényszerült, hogy inkább a gyilkossal vagy a felbujtóval legyen egy társaságban, tárgyaló vagy beszélő viszonyban.
     Sűrítés, sarkítás, elvonatkoztatás, absztrakció itt is: nem fedi fel sem az áldozatok, sem a gyilkosok kilétét. Nem beszéli el a történetüket, nem festi le a találkozásaikat, hiányoznak a jelenetekbe állítások. Miként a sztorik, anekdoták is. A vallomástevő, az észjárása emlékiratait szerző Páskándi mintha nem volna azonos az áradóan mesélő, az ötleteket villództató novellák, a szellemes poénokat, meghökkentő fordulatokat sorjáztató színdarabok Páskándijával. A különbséget telitalálatos kifejezéssel érzékelteti: "épületes egykedvűséggel" néz szembe mindenkori önmagával. Mint aki önéletírásban nem ismer tréfát. És elveti - az ismert okból - a dokumentarizmus eszközeit (legfeljebb annyi szerepet szán nekik, hogy függelékben, appendixként közzé tesz egynéhány biográfiai jellegű hivatalos iratot), de el a regényesítés módszereit is (legfeljebb egy-két helyen próbálkozik például párbeszédek leírásával). Ennek is, annak is indokát adja: kételyek ezek, szoros összefüggésben az emlékezés veszélyesnek tartott műfajával. Azt, hogy oly ritkán igyekszik jelenvalóvá tenni a múltbeli eseményeket, tetteket, vagyis hogy elvétve vág neki a valaha lezajlott eszmecserék, szóváltások, dialógusok rekonstruálásának - nagyobb okkal magyarázza, mint sem a saját memóriája megbízhatatlanságával, csalóka voltával. Az egy kézen is megszámolható párbeszédes jelenetek egyikéhez, egészen pontosan a Hatalom Láthatatlan Tekintetének nevezett Pozdorja elvtárssal, a cenzorral lezajlott egyoldalú beszélgetéshez fűzi hozzá ezt a nagyobb okot: az - általa nagybetűkkel írt - önmitologizálás veszélyét. Hogy nemegyszer kapta rajta magát, előnyösebb színben, pozitúrában igyekszik feltűnni, szinte akaratlanul, a "lélek apró hadmozdulatai"-nak köszönhetően. A másik indok sem független az emlékezés képességétől, a felejtés emberi szükségszerűségétől, mégis inkább az írás, az alkotás technikájával kapcsolja össze. Szinte tanári aprólékossággal, fokról fokra haladva ismerteti egy olyanfajta kísérletnek a kudarcát, reménytelenségét, amelyik a történő eseményekkel egyidejű rögzítésükre, leírásukra vállalkozna. Nincs olyan történet, amelyikben a szereplő és a lejegyző személye azonos lehetne. Mindig az esemény után írjuk le a dolgot - állítja -, eltolódással, és akármilyen apró távlat is elegendő ahhoz, hogy a "jelenlévő" helyett a "visszanéző" szemszöge érvényesüljön. Nagyobb, évnyi, évtizednyi távlatok esetében pedig nem csupán egyszerűbb, természetesebb, hanem hitelesebb is felcserélni az időt jelölő évszámokat - és abból indulni ki, hogy a jelen, az emlékezés jelenének fix pontjáról néz vissza a múltra, nem pedig a megidézett múlt fix pontjáról előre, folyamatosan haladva. Minden memoár, napló alapkérdése tehát a retrospekció, a visszatekintés. Az emlékezés kiszámíthatatlan és irányíthatatlan asszociációi - végső soron: az emberi természet, a pszichikum - értetik meg, hogy a múltidézés olyan, mint a harmonikázás. Így fogalmazza ezt meg, aforizmához illő igénnyel: "Az idő harmonikája: az emlékezésé bennünk, mert egy előző időt sosem tudunk úgy megidézni, mintha azóta velünk és mással s magával az idővel mi sem történt volna." Ez sziszifuszi harc - teszi még hozzá, és hogy - az idővel pedig takarékoskodni kell.
     Páskándi Géza, a memoáríró azonban nem az idővel viaskodik a legkitartóbban és a legreménytelenebbül. A leggyakrabban a több kötetesre tervezett könyv komponálásával, a különböző epikai egységek elrendezésével gyűlik meg a baja. Az arányokkal. Az elbeszélt történetek, históriák, esetek, aztán a tájékoztatásra jó, ismertetést szolgáló leírások és a narrátori véleményt kifejező kommentárok, magyarázatok, fejtegetések egymáshoz viszonyításával. "De elég a filozófiai fecsegésből - inti, például, nemegyszer önmagát, feltételezve az olvasókról -, bizonyára: gyakorta ásítoznak." "Térjek életemre" - jelölne új irányt közlendőinek, okkal tartva tőle: elmélkedései ellepik az életét. Habitusától nem volna tán idegen a személyiség esetlegességének felfogása, elfogadása annak az újonnan is (az "ironikusok" által) hirdetett teóriának, hogy minden a mű, de semmi az ember, érdekes az alkotás, de érdektelen az alkotó - ám kötik az emlékirat, a vallomás műfaji konvenciói is, sűrű előreutalásokkal biztatni az emberi sorsára kíváncsi olvasót ígérvén neki, hogy "majd erről is részletesen írok". A származásáról. A szüleiről, az édesanyjáról, akitől olykori nyerseségét és metszőbb iróniáját örökölte, a kocapolitizálgató édesapjáról. A szerelmeiről. Az első feleségéről, aki krajovai volt és ortodox. A mélyen vallásos és patrióta budapesti lányról, akivel "formaházasság"-ot kötött, hogy áttelepülhessen, majd utána jöhessen a családja is Romániából. A kolozsvári társaságról. A pesti barátokról. A szellemi, irodalmi életről. Az ottaniról és az itteniről. Az ígéretek nem teljesülnek be. Neveket is alig említ. Ha mégis, inkább felsorolásszerűen néhányat. Hogy Kányádi Sándor azon kevesek közül való volt, aki (a pozícióját) kockáztatva kilincselt, járt - hiába - a szabadulása ügyében. Hogy esztéta jóbarátjáék, Földes Lászlóék a megszokott ovációval fogadták, nem húzódtak el tőle mint börtönviselt, gyanús alaktól. Hogy ideát Illyés Gyulának és szűkebb körének, Csoóri Sándornak és meghittjeinek köszönhet úgyszólván mindent. Ekkora a névsor, jóformán ennyi. A személyes sorssal kapcsolatosan, persze, mert másképp, a művekre vonatkozóan terjedelmes az a lista, amelyik az olvasmányélmények rögzítője. Éppen elégszer inti itt is magát, csökkenteni akarván a szapora hivatkozások, utalások számát. Hasonlóképpen védekezik a bőbeszédűség lehetséges vádja ellen, elméletet csinálva újfent a paradoxonból, hogy nem az a locsogó, aki száz mondatban ír le egy meghatározást, hanem aki egyetlen rövid mondatban ad elnagyolt és pontatlan definíciót. Önmaga igazi ismerőjeként sűrűn terelné vissza a jó mederbe a szerteszét kacskaringózó elbeszélés folyamát. Mindhiába. Nem is marad más, mint mosolyogni a bocsánatos vétken, hogy: "elkalandoztam szokás szerint". Ám bármilyen messzire juttatják is a kalandozásai főként a gondolat terében és idejében, a személyes sorskalandok, az önéletrajzi események mesélésében szinte egy tapodtat sem jut előbbre a kiindulópontnál: annak az egynéhány napnak a hézagos felidézésénél, amikor 1963 februárjában a Duna-delta "Gulag"-járól szabadulván előbb Kolozsvárra tart, majd szülőföldje székvárosába, Szatmárnémetibe megy. Ez a pár nap azonban meghatározó a számára. Egyrészt, mert a hozzájuk kapcsolódó asszociációk révén kiválóan alkalmas - a művészete szempontjából - az életénél is fontosabb észjárásának megismertetésére. Másrészt, nem különben ez a pár nap: újjászületésének ideje. Emlegetett budapesti barátjának egykori kötetcímét idézve: a második születéséé.
     Páskándi Géza nem gyűjtheti tovább különös vallomásait, szomorúan korai halála miatt emlékiratainak könyve töredék lett, félbehagyott. Ám az elkészült kötet szerkezete és az elbeszélői szerepfelfogása alapján bizonyosnak látszik, hogy ha a hagyatékban akadnak is talán még ide tartozó lapok, részletek - kerek egésszé semmiképpen se lehetne összeállítani őket. A szerző túlvilági mosollyal tudathatná: eleve befejezhetetlen, lezárhatatlan volt, amire vállalkozott. Közölhetné, tisztában volt vele, hogy csak a halál tehet pontot az írás végére. Csak az fojthatja belé a szót. Addig azonban maradt szeszélyesen csapongónak, szertelenül kísérletezőnek, folyton megújulónak. Ez volt az élete. Az életműve. (Antológia Kiadó)