Janus, az előre és hátra tekintő arccal ábrázolt istenség minden dolgok kezdetének és végének a szimbóluma volt a római mitológiában, a mai észjárás az önállósult szóláshoz inkább a megbízhatatlanság, az alakoskodás, a kétszínűség elmarasztaló képzetét társítja. Nem éppen hízelgő hát a vizsgált fél-történelmi - s ki tudja, mikor befejeződő - folyamatra nézvést annak a kötetnek a címe, amely a jövendő lehetőségeit legalább annyira firtatja, mint az elmúlt esztendők történéseit. Vállalt és megtagadott, megkeveredett és összezagyvált értékek, rejtett vagy nagyon is nyilvánvaló érdekek ütközésének pontján született az a - tizenhét szerző által jegyzett - tizenhat tanulmány, amelyeknek közös elindító értékalakzata vitathatatlanul egy morális elemektől is átszőtt alapállás. Letéve a könyvet, kétség nem férhet ahhoz, hogy a szerzők egy halmozottan hátrányos szellemi léthelyzet pozíciójából kénytelenek beszélni, s hogy mondandójukat nemcsak elemző-tudattisztító, de figyelemfölhívó szándékúnak is tudják. A könyv írásait - a témán kívül - az azonosként fölfogott szellemi és etikai elkötelezettség (a bevezető - kissé politológus ízű - megfogalmazása szerint "a polgári jobbközép alternatíva" vállalása) teszi homogénné, máskülönben én inkább nevezném az egészet gyűjteménynek, mint kötetnek. A munkák némelyike a szaktanulmányhoz, némelyike az esszéhez van közelebb, akad, amely inkább publicisztika; eltérő a dolgozatok hőfoka, nyelve, érvrendszere, merítési mélysége, s olykor - valljuk meg - a színvonala is. Némi akadékoskodó hajlammal még az is elmondható lenne, hogy a könyv nincs "megszerkesztve" - az írások sorrendje azonos a szerzők nevének alfabetikus sorrendjével (az elsőként és az utolsóként közölt munka - Bárány Anzelmé és Tőkéczki Lászlóé - mégis nagyon a "helyén" van!). Nem egyébért emlegetem föl e sajátosságokat, csupán azért, hogy kitessék: súlyos oka volt a Schmidt Mária történész és Tóth Gy. László politológus-publicista által összeállított köteten fülön csíphető "sietségnek", némely tanulmány vázlatszerűségének. Már a szövegek jó részén is átszűrődik valamennyi a "huszonnegyedik órában vagyunk" hangulatából, az egész könyvről pedig botorság lenne nem bevallani: bizony segítség akart ez lenni a májusi választások előtt, olyan széttaposott, elmázolt, a társadalmi tudatosság meglétére még csak nem is emlékeztető érték- és érdekviszonyok közepette, amikor a hatalomban ülők már önelégülten és előre ittak a medve bőrére, s amikor az említett alternatíva győzelméért még a hívei sem nagyon adtak volna egy fabatkát sem - vagy legalábbis közülük sokan nem, mint például e sorok írója. Egy könyv a voksokra való vadászatban persze nem sokat ér, s azt is szamárság lenne állítani, hogy ez a kötet számos szavazatot szerzett, de az nyilvánvaló, hogy tanúság-értéke volt (van!) ebben a föltűnően homogén "értéktudatú" politológusi-szakértői világban. Tanúságtétel ez a gyűjtemény arról, hogy vannak még tisztán látó, s nem a maguk (esetleg csak vélt!) hasznát kergető emberek, akik legyűrhetetlenül bíznak e Janus-arcú módon alakoskodó magyar és globális valóság őszintébbé, emberszabásúbbá tételének a lehetőségében.
     A könyv szerzői a Magyar Polgári Demokraták Társaságának tagjai, vagy annak holdudvarába tartoznak. Azon szellemi és morális ethosz tradíciójának őrzői, amelynek átörökítési lehetősége az 1945-öt követő hatalmi forduló nyomán embereiben, intézményi kereteiben egyként oly eredményesen veretett szét, hogy mára az emlékezete is legföljebb szórványokban lelhető föl. Némi történetírói sematizmussal azt is mondhatnám, hogy az azóta eltelt idő másról sem szólt (szól), mint az értékrend végső fölszámolásának nem is egészen eredménytelen kísérletéről - a kommunista-szocialista vagy a szociálliberális "modernizáció" jelszavaitól kísérve persze -, nem egyéb okból, csak mert az értékrend talpon maradása alternatívát jelenthet(ne) máig a legmagasabb helyről is hirdetett "alternatívátlanságban", gátolva egyszersmind a hatalommegtartás öröknek - újabban "demokratikusnak" - szánt módozatainak a furfangosan elfogadtatott ideáját. (Vagyis, érvényre jutása akadályozná ama célt, hogy a történelemnek valóban vége legyen, ahogyan azt az amerikai multinacionális agytröszt által milliókkal szponzorált sztárfilozófus, Francis Fukuyama is megígérte.) Ez a neoliberális - nagyobbik felében nálunk most éppen szocialistának nevezett -, felsőbbrendűségi tudattól sem mentes hatalmi gőg az érvrendszeréből éppen ezért igyekszik kikapcsolni a történelmet - kedvenc jelszava lett a "hátrafele tekintgetést" megvető pozitív gondolkodás -, esetleg megpróbálja átírni oly módon, hogy az emberiség históriája csakis az "örök baloldal" át-áttörő, majdan biztosan győzedelmeskedő (!), heroikusan harcos és modern "humanizmusáról" szóljon csupán. Nem lehet véletlen tehát, hogy a kötet írásai az egyedül érvényesnek és járhatónak hirdetett "globalizációs szükségszerűség" - mind kevesebbeknek mind jobban jövedelmező, az elbódított többségnek meg hazugul vonzó - ideájával is szembeszállva, éppen a történelem (a történet) tanulságaira apellálnak. A dolgozatok egy része ezért attól a ponttól rugaszkodik el, ahol e vállalt értékrend megsemmisítési törekvésének a radikális módozata lábra kapott (tehát a kommunista szocializmus beköszöntétől), sőt az ország eladósításának folyamatát elemző Matolcsy György egyenesen a dualizmus koráig hátrál vissza. Az emberi élet és a társadalom arányosabb rendjét morális - és nem csupán modernizációs-financiális - korparancsnak tudó felfogás képviselete ekként az értékóvó-értékfelújító attitűdöt, és az érvényre jutás esélyeinek számbavételét a történeti beágyazottság gondolatával együtt demonstrálja. E jövőorientált, múltfoltozó igyekezet a vagy halottnak, vagy javíthatatlanul "antimodernnek" hazudott történelmi szálak összefűzésére, az egykor megszakított folytonosság helyreállítására, mint egyetlen reális életesélyre figyelmeztet, olyan viszonyok közepette, amikor az öntudatra ébredés elé szánt torlaszokat nemcsak az ész nélkül rohanó "világ-elit", de a magyarhoni érdekkövetők serege is agresszív szervezettséggel építi. A nemzet érdekeire és lehetőségeire figyelő szabadelvű polgári tradíció önképének tanúsítványát és a morálisan elkötelezett politikai szándékot együtt villantja föl ez a könyv.
     Magyarország históriájának utolsó nyolc-tíz esztendeje egy minden ellenérvet hatalmi adottsággal legyűrő, globalizáló tendencia szorításában volt kénytelen lezajlani, ahol aztán gátlástalanul törhettek fölszínre az igazodási kényszer vadhajtásainak a követését egyetlen megváltó útnak ajánló, az önfeladó érdekérvényesítést modellé ütő hatalmi szándékok - nem előzmények nélkül persze. Valamiféle bódult "felzárkózási" mizéria lett pillanatok alatt úrrá az érdek-kifejezési lehetőségekben fölöttébb megizmosodott agyakon, s mindenki rögvest megkapta a magáét, aki nem sietett hazát, családot, szolidaritást s egyéb ósdi - nyilván "premodern" - értéket hátrahagyva felugrani arra a szürkeállományt fuvarozó, dollárkötegekkel kibélelt expresszre, ami jelenleg egy jól csengő szavakkal (siker, karrier, szakértelem stb.) kipingált alagútban robog, talán a biztos katasztrófa felé. Mert a pénz és az információ összefont birtokosai valójában már a "végleg győztes" Nyugat imádott gazdasági modelljét is legyűrték, így Hayek és Friedmann neoliberális-monetarista szent tehene ma egyre kevesebb kiválasztottnak tejel, s egyre több pária kárára persze. Felelősebb elmék fölismerték már e "végső harcnak" az életet kilúgozó és megnyomorító (nem csak gazdasági!) valóságát - elég utalni Vekerdi László 1995-97 között írt nagyesszéire (ma sem kell hát minden gondolatért külföldre rohanni!), vagy az Ulrich Duchrow szociáletikussal készült "ezredvégi beszélgetésre", a 2000 nyári számából. Ezért aztán törvényszerű, hogy a gyűjtemény alaposabb dolgozatai is e zsákutcás - akár még a pillanatnyi nyerteseit is katasztrófával fenyegethető! - világtendencia manipulációs szerkezetével való számvetésre fűzik fel a magyarországi állapot egy szeletét történetiségében taglaló mondandójukat (Matolcsy György, Molnár Attila Károly, Tellér Gyula és Tőkéczki László mindenekelőtt.)
     A mi legnagyobb szerencsétlenségünk ugyanis az lett a nagy reményekkel várt fordulatban, hogy országunk a kádári batyuval a hátán érkezett el az ígéret idejéhez. Így a kommunizmus ördögétől éppen megszabadult, gátlástalan rohanásba kezdő "szabad világ" érdekérvényesítési "etikája" olyan tudati és mentális közeggel találkozhatott Magyarországon, amely a korábban szívós munkával és hatalmi manipulációval fölnevelt, redukáltan materiális vágyakat egy kancsal illúzióba ránthatta, természetesen e vágyak kiélésének szélesebb körű kondíciói nélkül. A pénzre és a spekulációra épülő világ-elit s a kádári emlékeket máig dajkáló társadalom jó részének az amorális "értékszerkezete" - ha mégoly távolról is - tökéletesen lefedte hát egymást, a profán vallássá lett haszonszerzésre és a gyarapodó túlélésre való törekvés jellemtorzító-öntudatvesztő kényszere képes volt kinevelni az összehasonlítható alkatokat, de nem az összehasonlítható lehetőségeket. Következésképpen: országunk szinte tökéletes - mert védekezésre képtelen! - terep lehet a globalizációs "modernizáció" honi és külhoni lovagjai számára, hiszen ritka az a társadalom, amely oly könnyedén és oly mértékben manipulálható, mint a magyarországi. A sikerorientációra szocializálódott tömegtájékoztatás szellemi-politikai-üzleti érdekazonosságra épülő monopolizáltsága következtében itt szinte gyerekjáték fönntartani a szemfényvesztő módon ígérgetők iránti türelmet csakúgy, mint az azon lehetőségek iránti illúziót, amelyek egyébként soha nem teljesülhetnek, lévén egy fejekbe csempészett művi világ sajátjai. A leginkább élhető s - pontosan ezzel! - az önreflexiós tudatot a leginkább romboló, tévesztett irányú, egyoldalú "igényességre" hívó kádári világnak ez talán a leginkább gyászos végeredménye! Ezért aztán nem csoda, hogy a szétszakított szálak összemadzagolásával bajlódó könyv szerzői az ország tudati, mentális-morális állapotát látják a leginkább kétségbeejtőnek, s a dolgozatírók jó része mindent ehhez mér, ha analizál, s ennek az állapotnak az előidézőit, érdek fölkente továbbörökítőit ostorozza, ha bírál. Külpolitikáról, tulajdonváltozásról, igazságtételről, környezetvédelemről, pártokról, iskolapolitikáról és más egyebekről szólnak az írások, de alig van olyan elemző, aki ne botlana bele a sajtó, a tájékoztatás, a tudatformálási lehetőségek problémahalmazába.
     Emlékezhetünk: akik már 1990-94 között is arról panaszkodtak napestig, hogy Magyarországon nem történt meg a rendszerváltozás, leginkább a sajtóbéli viszonyokra, a tájékoztatás szereplőinek a kontinuitására gondoltak. Az is tudott, hogy az Antall-kormány idején a médiaháborúnak keresztelt eseménysor látszott a legfontosabbnak (illetve az akkori ellenzék - és persze a média - ezt láttatta a legfontosabbnak!), hiszen minden egyéb változásra váró mozzanat - a tulajdonviszonyok átalakulásától a kárpótláson át az igazságtételig - társadalmi elfogadottsága, elfogadtatottsága, értelmezésének lehetősége a nyilvánosság felügyelőinek kezében volt (ott is van az mindig). Ebből a szempontból a média - és sorsának az alakulása - volt (és maradt) a demokráciaértelmezések próbája (az akkori ellenzék - kivált az SZDSZ - persze ezt úgy mondta, hogy a "beavatkozás mellőzése", tehát viszonyok változatlanul hagyása a demokrácia legfőbb biztosítéka) csakúgy, mint az érdekközösségen alapuló hatalomátmentés szemforgatós levezénylésének a bevehetetlen terepe. Nincs még egy olyan szelete a magyar társadalomnak, amelynek kérdésében az önmagát baloldalinak, liberálisnak nevező elit s annak politikai érdekképviselete oly kérlelhetetlenül és hisztériásan agresszív lenne a kezdetektől máig, mint ez - a sajtószabadság nemes értéke legfőbb őrzőjének a szerepében föltüntetve magát persze. Ezt könnyen és megnyerően teheti éppen azért - s ez a helyzet egyik föloldhatatlan paradoxona -, hiszen nála van a befolyásolás, a sajtószabadság "szabályainak" a definiálási lehetősége. A könyv legterjedelmesebb tanulmánya (Bárány Anzelm: Volt egyszer egy sajtószabadság) éppen úgy ezt az elmérgesedett gócot elemzi, mint a második legterjedelmesebb (Schmidt Mária: Az "antiszemitizmus elleni harc" a rendszerváltozás éveiben), de a gond - mint említettem - több írásban is szóba kerül.
     Hatalom vagy nem a sajtó, ezen vitázzon, aki akar (egyébként az!), de számomra tény, hogy e kérdéskör szemlézése adja meg leginkább az arra való rádöbbenés lehetőségét, hogy a mi történik velünk-bennünk, avagy hogyan lehetséges, hogy nagyrészt pontosan az történik bennünk (!) amit akarnak, hogy történjék, azok az erők, amelyeknek az a leghőbb célja, hogy az említett gyorsvonatra úgy ugorjanak föl (át!), mintha mégis közöttünk maradnának, elhitetve persze, hogy a szerelvényre bárki, bármikor fölkerülhet, ha nem babrálja a vágányt vagy a vészféket, s ha "pozitív a jövőképe". Ez a faktor ugyanis egy hibátlan törvényszerűséggel működő verkli, hiszen ahogy az emberi élet, úgy a hatalom- és sikervágy is átnyúlik a rendszereken, s mint tudjuk, a megszerezhető javak mennyisége véges, abból nem juthat mindenkinek. Ilyenformán, e változásra igencsak képtelen zsigeri erőtér természetrajzából az következik, hogy a legitimitásukat a manipuláció sikerességének foka szerint elnyerő rendszerek vagy "értékrendek" mindig lefedik egymást - az ideológia elnevezésétől függetlenül. Mert az úgy igaz, bárki is tagadja, hogy a kádári sikersztori és annak emlékezete - a korai évek megfélemlítési szakaszán túl - csakúgy a tudati és a lelki manipuláció sikerén nyugodott, mint ahogy a mai neoliberális bódulat hódító hatása is! Bárány Anzelm és Schmidt Mária dolgozata - annak ellenére, hogy mindkettőt "vázlatnak", sőt Schmidtét néhol személyekre célzottan indulatinak érzem - pontosan ezért képes fölfejteni, hogyan, mely erőcsoportok, milyen érdekközösség mentén mázolták Janus-arcúra a rendszerváltozást, s azt is, hogy milyen determinált szándékok hozták össze a rövid ideig elképzelhetetlennek hitt "nagy egymásra találást" 1991-92 tájékán. Az általuk fölvázolt keretben lesz aztán tökéletesen értelmezhető például Fricz Tamás munkája, amely a pártosodás és a választópolgár szokásainak alakulását vizsgálja, Tellér Gyula vagy Tóth Gy. László szövege csakúgy, mint Tőkéczki László tanulmánya (Értékvesztés és iskolapolitika), amit egyébként - ha rajtam múlna - kötelező olvasmánnyá tennék mindazok számára, akik valaha is szóhoz akarnak jutni a magyarországi oktatásban (törvényhozóktól az óvónénikig) és általában a felnövő generációk nevelésében.
     A hatalom-média viszony történetének egy-másfél évtizedes magyarországi fejezete, s "ami mögötte van" (hogy egy balos filozófus modorában fogalmazzak én is) történeti-szociológiai látlelet, ami most - köszönhetően a szerzőknek is - a lényegi vonalaiban rekonstruálható. A média - különösen a vizuális - megadja az emberi érzékelés, befogadás kitágíthatóságának valóságát és illúzióját egyaránt, függőséget okoz, szinte rabságban tart, hatáslehetősége óriási. Kádár (vagy aki elmagyarázta neki) ezt nagyon jól tudta - siettek is elindítani az egészet rögvest a forradalom leverése után! -, így a korszakban a tömegtájékoztatás abszolút bizalmi szakma volt és teljes lojalitást követelt. Nem kerülhetett hát oda akárki! Nem volt muszáj az "elbocsátott légió" tagjának lenni - noha az 1960-as évek elején jól jött e terjeszkedő intézmény az "utcára dobott" ávéhások egy részének -, de mivel a rádió és a televízió amúgy is belterjes szakma, a káderutánpótlás merítési bázisa nagyon is behatárolt lett - az látszott a legbiztosabbnak, ha a szűkebben és tágabban értelmezett családban marad az egész. Az 1945 után amúgy is szétvert szellemi tradícióknak, szociokultúráknak a tömegtájékoztatásban megjelenési esélyük sem lehetett, nemhogy "érvényesülési", s természetesen a képviselőiknek sem. (Bárány - joggal - erre vezeti vissza a népi-nemzeti, polgári oldal végzetes káderhiányát e területen.) Ez a kettős történelmi adottság (nyilvánvaló, hogy a dolog "úgy alakult" - mint Kádár szerint az egypártrendszer) már önmagában is befolyásolta a médiához való viszonyt a rendszerforduló idején, ám volt egy harmadik tényező is - ezt a szerzők nemigen emlegetik -, ami a folyamat logikája szerint végképp determinálta a frontokat, következésképpen a rendszerváltozáshoz való hozzáállást is. A média "behozza" a világot, fölgyorsítja az információk cseréjét, felnöveli a lehetőségeket, a sikeresség ígéretét: tehát gyökereiben is modernizációs jelenség (!), s messze nemcsak a technikai fejlettsége okán! Akik a hetvenes-nyolcvanas években úgy "szocializálódtak", hogy részesülhettek az - akkor még nagy fegyelmet és engedelmességet követelő! - csodadoboznak a közember számára fölmérhetetlen és főleg elérhetetlen előnyeiből (ismertség, népszerűség, anyagi jólét, a bennfentesség érzete stb.) egy idő után alighanem unták már a folytonos fegyelmezést, "behívatást", de még biztosabb, hogy rettenetesen irigyelték (külföldi tudósítói tapasztalat stb.) a nyugati kollégák lehetőségeit, javait. Pontosan olyanok voltak hát ők is, mint a fogyasztásra, mint az "önbecsülés" egyetlen lehetőségére beidomított társadalom nagy része, jókora információtöbblettel és lépéselőnnyel persze. Gyorsan "kapcsoltak" hát, amikor már - úgy 1988 nyara táján - kapcsolni lehetett, de - morális felvértezettség híján - az akkor már szinte siettetett fordulattól csupán autonómiát (ne legyen több "behívatás") és az önérvényesítés (a siker, a gazdagodás) gyors bővítésének a lehetőségét várták, semmi mást (pontosan azt, mint - jóval alacsonyabb szinten! - a lakosság). Semmi kétség: ők valóban utol akarták érni Európát meg Amerikát, persze annak is a korlátlan sikert ígérő legelejét. Ezért aztán később - kizárólag a saját szempontjukból! - joggal óbégattak, hogy "mit akartok ti dilettánsok, hiszen mi készítettük elő a rendszerváltozást". Való igaz: segítették azt, a saját érdekükben, s aztán el is sinkófálták az egészet, szintén a saját érdekükben. Magatartásuk modell-szerűen bizonnyal összevethető a velük egy időben fölnőtt technokrata értelmiséggel és a nómenklatúra azon jelentős részével, amely a nyolcvanas évek közepétől már magas ívben tett a marxizmus-leninizmusra, s alighanem a tevékenységük (valamint "karrierjük") végeredménye is. Villámgyorsan asszimilálódva a neoliberálisan globális levegőhöz, ők pillanatok alatt Európába (Amerikába) jutottak, a gyermekeik általában már geográfiai értelemben is.
     Nem kell hát olyan nagyon csodálkozni, hogy ezen az alakulaton egyszerűen úrrá lett a rémület, amikor kiszagolták, hogy egy olyan értékrend kerülhet a politikai hatalomba, amelynek a céljai gyökeresen mások, s amelynek a képviselőit addig nemigen láthatták a birtokon belül (ha mégis - például Pálfy G. Istvánt -, akkor valószínűleg csak egy érdekes, de veszélytelen mucsai narodnyiknak tartották, akit akár a párt is bepalizhat). Így a lassan kifejlődő, de gyorsan lángra kapó médiaháborúnak - minden eseménytörténeti mozzanat fontossága mellett - az volt a leglényegesebb oka, hogy megjelent (!) a porondon és részt merészelt kérni magának egy olyan etika és szellemiség, amelyről addig úgy tudták, hogy semmi keresnivalója a magas "szakértelmet" követelő asztalok és kamerák mögött! (Ezért aztán - logikusan - a "hívatlan betolakodók" kiebrudalása hozta el 1994 nyarán a médiabékét, no meg a kultúrharc végét is a birtokon belüliek számára.) Az 1989 őszén már győztesnek látszó nemzeti oldal tisztában volt a megbénított tudatú magyar társadalom állapotával, nagyon pikkelt hát az ezért súllyal felelős médiára, ezért egy kollektív bocsánatkérést - értékrendjének megfelelően: a nemzettől! - minimum elvárt volna. Nem volt hát meglepő, hogy a szabadságharcos tudatában akkorra már megizmosodott média-elit hisztérikusan reagált az Antall által szívós munkával polgárosítani akart népi-nemzeti gondolat - sokszor valóban alaktalan, torz és türelmetlen - igénybejelentéseire, s önnön pozíciói védelmében - most már a demokráciára és a sajtószabadságra esküdve! - folytatta a "szabadságharcot". Ehhez aztán remek partnerre ("őrangyalra", írja Bárány Anzelm) lelt a Szabad Demokraták Szövetségében nemcsak a - részben - azonos szociokulturális háttér és a nagyon is összeegyeztethetőnek tűnő szabadság-szabadosság elv okán, hanem azért is, mert a választás végeredménye miatt az említett párt szintén nagyon megsértődött. Nemcsak az idő és - néhol - a családi emlékezettörténet homályába vesző múlt lett immáron közös, hanem az új ellenség is! Az ellenzéknek a sajtószabadság "spontán privatizációjának" az eredménye tökéletesen megfelelt, így ettől kezdve a szabadság-elv mindenhatóságáról, az "életveszélybe" sodort demokráciáról államelnöki segédlettel rikácsoló "liberalizmus" és a hatalmát féltő-óvó média-elit esze tökéletesen egy rugóra járt; nem kellett senkit sem utasítani a Mérleg utcából! Politikai-szervezeti értelemben nem igaz hát, hogy a rádió és a televízió akkor az SZDSZ "kezébe" került volna - pláne óriási idétlenség és felelőtlenség "közös vérvonalról" sustorogni vagy szónokolni. Egy tökéletesen működő szellemi-hatalmi érdekközösség jött létre a kétoldalú (nemsokára "háromoldalú") felek között, ahol a potenciális partnerek szavak nélkül is értették egymást: a médiások pontosan tudták (tudják) mi a dolguk, mert hiszen pontosan tudták (tudják), mi az érdekük! Ennek, és a sikeresség felé való őrült rohanásnak a jegyében aztán el kellett - tudatilag - szabotálni minden olyan kormányszándékot, amely a gáttalanul amorális érdekérvényesítést megroggyanhatta volna, lett légyen szó múltfeltárásról, kárpótlásról, igazságtételről, nemzettudatról vagy a nevelési elvek megváltozásáról.
     E lassítási és hiteltelenítési folyamatban a fölsorakoztatott érvek jobbára csak ürügyek vagy fedőszövegek voltak. A leginkább látványos ezek közül - tudván, hogy a neoliberális világ-elit erre harap a leginkább - a Horthy-rendszer visszahozatalának kísérletéről szónokoló propaganda-hadjárat volt, jelesül az antiszemitizmus rémére való állandó hivatkozás. (A másik vád a "szakértelmet üldöző" új kabinet "dilettantizmusát" vette célba.) Be kell vallani: a megkavarodott viszonyok közepette számos olyan torz jelenség vagy "meg nem gondolt gondolat" is a felszínre került - még a legnagyobbik kormányzó párt, amúgy eléggé "heterogén" színvonalú és keserves emóciókon edződött, holdudvarában is -, amelyre a felelős humanizmus csak elutasítással válaszolhat, de Schmidt Mária bizonnyal sokakat meghökkentően szókimondó (olykor stilárisan is indulati) dolgozata azt bizonyítja, hogy az a fékevesztetten harsány "antiszemitizmus elleni harc" - amely egyébként 1994 májusában úgy megszűnt, mintha elvágták volna - csupán a posztkommunista elit hatalomátmentő agresszivitásának olyan fügefalevele volt, amelyet a szenvedések emlékével kalmárkodó tömegtájékoztatás nagy része hűségesen kiszolgált az érdekazonosság jegyében. Külhonban az antiszemitizmus vádjának kártyáját már a lakitelki összejöveteltől keverték a legéberebbek, az igazi alaphangot az egykori kiváló történész, Szabó Miklós adta meg eléggé közérthetően ("az antiszemitizmus ma TV-kérdés") a kormány megalakulását követő harmadik (!) napon, s ettől kezdve mindenki antiszemita lett, aki a nemzetet, a hagyományt, az igazságtételt, az ÁVH-t, egyáltalán a múlt feltárásának szükségességét emlegette, vagy csak nem szerette az SZDSZ éppen soros elnökét. Így aztán a sorra kreált - s a közvélemény meggyúrása érdekében hetekig forrón tartott - "ügyek" kavalkádjában pontosan ama morális és történelmi botrány valóságát csúfolta meg a mindent aprópénzre váltó, szemforgatós hatalmi törekvés, amely a halál méltóságától is megfosztott ártatlanok emlékezetét mindig ébren kell, hogy tartsa!
     A kellő időben megnyomorított tudatú magyar társadalmat nem volt nehéz gyorsan meggyőzni választása "helytelenségéről". A már a kádári szocializmusban is a "tulajdonliberalizmusra" (Tellér Gyula kifejezése) előnevelt, az "erkölcsi/értékelvi" (Tőkéczki) gondolkodást és a közösségi szolidaritást a gyarapodást hátráltató, haszontalan moralizálásnak tudó lakosság a növekvő árak és munkanélküliség közepette együgyűen boldog egyetértéssel fogadta az "okokra" rámutató - roppant logikusnak tetsző - szavakat és sugallatokat. Atomizáltan, az önreflexióra való hajlandóság legcsekélyebb jele nélkül kapaszkodott a tova tűnő illúzióiba, s nemcsak Antall József államférfiúi lénye volt számára - az erejének teljében kacsintgató, a "melósok nyelvén" kommunikáló Kádár után - "beazonosíthatatlanul" idegen, azt is képtelen volt fölismerni, hogy milyen nagy végjátéknak szánt történetben vált ő becserélhetetlen - és persze fölöslegesen szapora számú - paraszttá a sakktáblán. Tele szájjal szidhatta most már a kormányt, aminek az értelmiség baloldali fele, a technokrácia és a korábbi nómenklatúra roppant mód örvendett, de valós információk hiányában nem jöhetett rá, hogy az "igazmondók" csak a düheit tartják ébren, s eszük ágában nincs őt visszaemelni abba a biztonságot ígérő középosztályba, ahova tartozónak tudta magát korábban, s ahonnét most rohamléptekkel kezdett lecsúszni. A kádári érának ezt az önveszélyesen gyarló tudati és mentális következményeit Tőkéczki László írta meg a legpontosabban, azt meg, hogy a "kvázi-polgárságot" egy hatalomgyakorlási célzatú kompromisszummal kinevelő, már-már hárompólusúvá válni látszó kádári társadalom hogyan lett latin-amerikásan úgy kétpólusúvá, hogy az - mivel a demokrácia látszatában megvalósított hatalomkoncentrációt befolyásolni képtelen - már magát a demokráciát veszélyezteti, Tellér Gyula. A gőzerővel reklámozott - s a közelebbről meg nem határozott "másságot" állítólag rettenetesen toleráló - "nyitott társadalom" tudati kétarcúságának - erről szól Molnár Attila Károly filozófiatörténeti tanulmánya - a csapdája került a közelünkbe a folyamatból és az érdekekből teljesen logikusan következő (!), balosan modernizátori összeborulás nyomán - s lám-lám, az elvtársakból öntudatos tőkések lettek. Némi éllel azt is mondhatnám: most kezd világossá válni, kik is akarták itt restaurálni a Horthy-rendszer cselédvilágát!
     Most itt tartunk körülbelül. A cél, amiért ez a könyv is megszületett, májusban (talán) közelebb került hozzánk, de a képet - túljutva az eufórián - én nem látom felhőtlennek. Nemcsak azért, mert tartok tőle: a választásra jogosultak nagyobb részének a szimpátiája most is csak annak okán lottyant a fazék másik oldalára, hogy a régi gárda országlása sem hozta vissza a biztonság megszokott ólmelegét (Horn Gyula és pártja "kádárosra" vett figurája a szavazóit megtartotta!), hanem azért is, mert a nemzeti elkötelezettségű polgári jobbközép alternatíva tradícióit, az értékrend történelmi és társadalmi beágyazottságát, én nem érzem oly erőseknek, mint ahogy az a könyv néhány szerzőjének a bizodalmas hangjából kihallatszik. Azok a rég elmetszett fonalak a társadalom tudatában igencsak rojtos végűnek tetszenek, nagyon hosszú volt ez a fél század is, s a korábbi tradíciót sem látom olyan sallangmentesen egyértelműnek és föltámaszthatónak, mint például a valóban heroikus történetírói munkát (is) végző Tőkéczki László. Többek között ez a nagyon fontos és vigasztalóan becsületes kötet is magán viselni látszik a kényszerű belterjesség apró jeleit; a szerzők rengetegszer hivatkoznak egymás munkáira, van valami - nemes értelemben vett - klub-jellege az egésznek. Én bizony a "győzelem" után is vallom, hogy ennek a népnek nincsen se polgári, se nemzeti tudata, s hogy ma is pontosan olyan könnyű manipulálni, mint - mondjuk - öt esztendeje volt. Aztán meg tudvalévő, hogy hatalomról, befolyásról, a neoliberális világtendencia további kergetésének a lehetőségéről (vagyis: igen-igen sok pénzről!) is szó van a játszmában: ezért a győzelemre készült - következésképpen: iszonyatosan dühös! - vesztes nem adja meg magát. Újra hallatszanak a lakosság fülébe szánt vádak - a régi hangszerelésben persze - pártkatonákról, tisztességtelenségről (bagoly mondja verébnek...), nacionalizmusról, kultúrharcról, hatalomkoncentrálásról, a szakértelem hiányáról, s valakik megint elkezdték rettenetesen félteni azt a médiát, amely amúgy - rövid sokk után - igencsak "magához térni" látszik (reményt keltő lehet valamennyire, hogy együttesen is képtelenek új módit kitalálni). Nem lesz hát egyszerű megtörni azt a hihetetlenül szívósan beágyazott hatalmi koncentrációt, amit az előző négy (meg negyven) esztendő elitje - most már a világfolyamat "követelményéhez" igazítva - összegründolt magának, s ugyancsak embert próbálónak ígérkezik végképp megnyerni az értékelvű-etikai életfölfogás számára ezt a fogyasztás mindenek felett való voltára beidomított társadalmat olyan viszonyok közepette, amikor az önnön létezési formáját - s a földgolyót - csak egy biznisznek tekintő világ-elit magát a világot formálja Janus-arcúvá. (Kairosz Kiadó, 1998.)