Amikor 1982 nyarán Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója közölte velem, hogy a kiadó elfogadta Nagy Lászlóról írott könyvem kéziratát, leültetett szobájában, és megkérdezte: volna-e kedvem Illyés Gyuláról könyvet írni a kiadó "Arcok és vallomások" sorozatába? - Illyés Gyula maholnap nyolcvan éves, és nincs egyetlen róla szóló, itthon megjelent, pályáját összefoglaló munka. - Szabadkoztam: - Tudomásom szerint a kiadó már 1970 óta hirdeti az előkészületben lévő kötetek között Domokos Mátyásnak, a kiadó felelős szerkesztőjének Illyésről szóló munkáját. - Domokos nem írja meg a könyvet - mondta Illés Endre. Gondolkodási időt kértem, de Illés Endre közbeszólt: - Egyébként is beszéltem már Illyéssel, szívesen venné, ha te készítenéd el a munkát. - Nem térhettem ki a válasz elől. Akkor tanultam meg, hogy egy kiadói szerződésben három tényt kell rögzíteni. Mi lesz a mű címe? Mekkora a terjedelme? Mi a kézirat átadásának a határideje? - Persze a cím megváltozhat, a terjedelem bővülhet vagy rövidülhet, és ugye nálunk az emberek a határidőket nem szokták megtartani - mondta Illés Endre. Kiszólt a titkárnőnek, és amíg a szerződés elkészült, Illyésről beszélgettünk.
     (Könyvem történetéhez tartozik, hogy a kézirat a következő év nyarára elkészült, legszigorúbb és első számú lektora Flóra volt, megjelenését a kiadó - vagy más, külső erő - mégis késleltette, a kész könyvet Illyés sem nyolcvanadik születésnapján, sem később már nem vehette kézbe, sőt terjesztése - Illyés halála után is - egyre halasztódott. Terjedelme - a szerződésben rögzítettnél négy ívvel nagyobb, a sorozat legvaskosabb kötete lett, ám a kiadó - a megkötött szerződésre hivatkozva - ezt nem honorálta. Szívesen gondolok viszont arra, hogy a könyvben - 1983-ban! - hivatkoztam Illyésnek az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában megjelent "az a bizonyos egyetlen mondatból álló versére", és azt sem hallgattam el, hogy "cikkeiből 1978-ban a Magvető Kiadó számára Szellem és erőszak címmel kötetet állít össze, de a könyv Magyarországon nem kerül forgalomba".)
     Domokos Mátyás valóban nem írt könyvet Illyésről az "Arcok és vallomások" sorozatban, ugyanakkor alighanem ma ő Illyés életművének leghitelesebb értelmezője. A költő életében ő szerkesztette a Szépirodalmi Kiadónál megjelent Illyés-köteteket, és a költővel való személyes, őszinte és bizalmas viszony is Illyés munkásságának legautentikusabb, legelmélyültebb ismerőjévé tette. Domokos Mátyás önálló kötetben először 1981-ben publikált három írást Illyésről A rabszolga-óriás címmel a Békéscsabai Megyei Könyvtár exkluzív könyvsorozatában, majd Hajnali józanság című könyvében (Kortárs Kiadó, 1997) öt újabb, Illyésről szóló tanulmány alkotott önálló fejezetet. Most pedig kezünkbe vehettük - ugyancsak a Kortárs Kiadó jóvoltából - Adósságlevél című kötetét, melynek teljes anyaga, a huszonhét esszé, tanulmány és interjú Illyés munkásságával foglalkozik. Ez a könyv sem lábjegyzetekkel körülaggatott kis- vagy nagymonográfia, sem irodalomtörténeti kézikönyv, sem teljes pályakép, az életmű minden részletét, Illyés minden műfaját áttekintő, tudós elemzés, hanem személyes vallomás: az 1973 és 1997 között, különböző időben és különböző céllal keletkezett csaknem harminc írás homogén egységet alkot. (Illyésnél az írói pálya időrendjét azért is nehéz követni - figyelmeztet Domokos Mátyás -, mert a művek megírása és kötetbeni közlése között általában jelentős időbeli eltolódás, interferencia tapasztalható.)
     A könyv egyneműségét mindenekelőtt Domokos Mátyás irodalomszemlélete és az írásokból kirajzolódó következetes Illyés-képe adja meg. Azonosul Illyés szemléletével, irodalomfölfogásával és világképével. Minden álszemérmet félretéve mer személyes lenni: idézi Illyés szavait, mert az is forrás a számára, amit Illyés mondott neki. Persze a legfontosabb: a művek kiváló ismerete. Íróról szóló, kevés számú műben találni annyi pontos és találó idézetet, mint Domokos Mátyás könyvében. Műelemzéseinek fő sajátossága: egyfelől a keletkezéstörténet gondos feltárása, a mű megszületésének a vizsgálata, másfelől a lélektani érzékenység, az alkotás-lélektani szempontok érvényesítése. Vegyük mindehhez egyéni stílusát, lendületes, zárójeles betoldásokkal és kitérőkkel megszakított és felgyorsított, dinamikus előadásmódját. Mondandóját metaforákkal teszi érzékelhetőbbé, hatásosabbá. (Például: "egy Illyés-emlék borostyánkövébe zárva", vagy: "a körülmények orwellizmusa".)
     Illyés Árpád-versének elemzése (Ázsiai ősanya - európai nevelőanya címmel) először folyóiratban látott napvilágot. Most, újraközlésekor a tanulmányhoz Domokos Mátyás utóhangot fűz, amelyben elmondja, hogy az írás megjelenése után Réz Páltól baráti magánlevelet kapott, s ebben kollégája fölhívta a figyelmét arra, hogy... Nos, én is valami hasonlót szeretnék tenni: utóhangot fűzni Domokos Mátyásnak ahhoz az írásához, amelyben Illyés híres versével, a 20. század Nemzeti dalával, az Egy mondat a zsarnokságról című versével foglalkozik. Domokos bizonyítja, hogy a verset Illyés valóban 1950-ben írta (ahogy ez a vers első közlésekor a vers alatt olvasható volt), és azt is fölidézi, hogy nyomtatásban először az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában jelent meg, és ezt követően Magyarországon kötetben csak Illyés Menet a ködben című munkájában látott napvilágot, jóval a költő halála után, 1986-ban.
     A vers "búvópatak-életéhez" a következő, eddig sehol másutt nem olvasható történetet szeretném hozzáfűzni.
     Nevezetesen azt, hogy a vers Magyarországon, magyar nyelven, 1956 után még egyszer, még a költő életében és a költő jóváhagyásával, nyomtatásban megjelent.
     A verset a Glosszátor című lap, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem közéleti és kulturális folyóirata közölte 1983. márciusi számában.
     A közlés előzménye: Mándi Zoltán, a lap felelős szerkesztője levéllel kereste meg Illyés Gyulát. Ebben - többek között - a következőket írta (a szerkesztő másfél oldalas levelét a Glosszátor teljes terjedelemben közreadta):
     "Egyetemi lapunk, a Glosszátor következő (márciusi) számában szeretnénk az Ön születésnapi évfordulójáról méltóképpen megemlékezni. Ebből az alkalomból kérnénk hozzájárulását az Ön egyik versének leközléséhez.
     Úgy gondoltuk, hogy egy kevéssé ismert és kevésbé hozzáférhető költeményét tennénk közzé: hiszen lehet-e méltóbb köszöntése egy költőnek, mint egy, bár soha meg nem tagadott, ám ez idáig mellőzött művének közlése, lehet-e annál igazabb egy szándék, hogy egy ilyen verset százak és százak számára közzétegyük, megismertetve velük igazságait?
     Azonban most már kimondom az általunk közzétenni kívánt mű címét is: az 1950-ben írt Egy mondat a zsarnokságról című versről van szó."
     A szerkesztő levelére Illyés ezt válaszolta (a Glosszátor a költő kézzel írt levelét hasonmásban közölte):
     "Kedves Barátom,
     készségesen beleegyezem, hogy lapjukban az Egy mondat... kezdetű versemet megjelentessék.
     Szerencsét, okosságot kívánva törekvésükhöz, mindnyájukat szeretettel
     üdvözli

Illyés-könyvemről annak idején Vasy Géza is kritikát írt. Írásával - annyi idő után - most Illyés Gyula évszázada című könyvében találkoztam újra. Erre nem azért hivatkozom, hogy reflexióival kapcsolatban egyetértésemet vagy különvéleményemet nyilvánítsam (nincs gyászosabb műfaj, mint amikor a szerző kritikusával vitatkozik; Illyés is hosszú pályáján tudtommal egyetlen egyszer kényszerült arra, hogy Nádass József, "az elszánt szellemi hamisító" rágalmait a Nyugatban visszautasítsa), hanem azért, hogy jelezzem: Vasy Géza is Illyés Gyula nem nagy számú hívei, életművének elkötelezett értelmezői közé tartozik. S nem is csupán tegnap óta. A nem túl terjedelmes tanulmánykötetbe foglalt írások az elmúlt huszonöt évben, 1972 és 1997 között keletkeztek. Tárgyuk, műfajuk is változatos: találunk itt egyetlen pályaszakasz alapeszméjét vizsgáló tanulmányt, párhuzamos és önálló műelemzést, az Illyés-irodalmat szemléző kritikát. Egyetlen írás foglalkozik a drámaíróval (ezen belül is csupán az 1945 után írt három történeti drámával), a kötetben a hangsúly a lírikus és a prózaíró méltatásán van.
     A különböző időben keletkezett írások szervesen kapcsolódnak egymáshoz; a három fejezet jól tagolja a kötetet, ugyanakkor össze is fogja az azonos témájú dolgozatokat.
     Ami a műfaji és tartalmi változatosság ellenére még szembetűnő: Vasy Géza Illyés-képének állandósága. Meglepő az egység a régi és a mai írások között. Vasy Gézának nem kellett az eltelt negyedszázad alatt írásain és Illyésről vallott véleményén változtatnia. Amit 1972-ben írt Illyésről, azt ma is vállalhatja és vállalja is.
     Ennek az Illyés-képnek meghatározó eleme a költő magyarsága. Illyés magatartásának alapmetaforája Vasy szerint a "juhász-számadói gond", s e tekintetben Ady rokona, ő is egyike azoknak, akikre illik a jelző: "a legmesszebblátó magyar". Illyés - hangsúlyozza Vasy - nemzeti költő, szolgáló költő, közösségi költő.
     S mivel Vasy azt is tudja, hogy ezt a költői magatartást manapság (de már Illyés életében is) nem mindenki tekinti eléggé "modernnek", Illyésről való véleményét védekező pozícióból fejti ki: egyfelől többnyire általánosságban hivatkozik az elutasító véleményekre, s talán túlzottan is tapintatos Illyés bírálóival szemben; másfelől talán a kelleténél is többször kényszerül arra, hogy Illyés "időszerűségét" bizonyítsa. Ugyanakkor Vasy nem "harcias" egyéniség, írásai nem vitairatok, nem él a gúny, az irónia eszközével. Stílusfordulatai is a védekező attitűdből származnak, de emelkedettségük, túlzottan általánosító jellegük nem pótolhatja a meglatolt érveket és az idézetekkel megtámogatott érvelést. Az efféle kijelentésekre gondolunk: "a művésznek az a fő feladata", "a nemzet azt vélte", "a magyar nép megmentésének feladata". Gyakran az ilyen szeplők miatt sütik a "megvédett" költőre a "konzervatív", a "múltszázadi", a "tradicionális" jelzőt.
     Vasy Géza szívesen fölhasználja mások eredményeit, Béládi Miklósra, Czine Mihályra, Németh G. Bélára, Szegedy-Maszák Mihályra hivatkozik, de tovább is építi az Illyés-irodalom eddigi megállapításait. Nem tör minden áron eredetiségre; mértéktartása, szerénysége, komolysága és alapossága vonzó irodalomtörténészi vonások. Műfaji kategóriái, műelemző módszere inkább hagyományos, mint "posztmodern", a nyelvi megfigyelések mellett nem hanyagolja el a keletkezési körülmények, a mondandó, a gondolatmenet, a szerkezet, a zenei hatás vizsgálatát. Külön figyelmet érdemel, amit Illyés életművének belső egységéről, az 50-es évek három drámája és Illyés lírája, néhány nagy verse közötti kapcsolatról mond. Fontos megállapításai vannak Illyés prózájáról, főként naplóiról is.
     Dicséretes és hasznos feladatra vállalkozott a kiadó, amikor egyetlen kötetben hozzáférhetővé tette Vasy Gézának Illyéssel foglalkozó írásait. (Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc, 1998)

Kevesen tudják, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum évente megismétlődő, Tasi József által szervezett nagy, reprezentatív, irodalomtörténeti tárgyú tanácskozásai (és a belőlük komponált kötetek) mellett van nálunk egy másik fontos, vidéki szellemi műhely, amely ugyancsak kellő rendszerességgel rendez gondolatcserét a huszadik századi magyar irodalom egy-egy jelentős alkotójáról. Ez a műhely a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola, melynek főigazgatója és a tanácskozások szervezője Horváth N. Béla. Itt szenteltek korábban konferenciát Nagy Lászlónak, 1997 szeptemberében pedig a főiskola névadójáról, Illyés Gyula életművéről rendeztek tanácskozást A költőszerep lehetőségei Közép-Európában címmel. A tanácskozáson elhangzott előadások Tanulmányok Illyés Gyuláról alcímmel önálló kötetben is megjelentek.
     Aki az utószót olvassa el először, ne riassza meg az oldalnyi szöveg. Tíz sorban sűrűn sorjáznak a manapság nálunk divatozó kritikai műnyelv kifejezései: recepció, korpus, interpretáció, esztétikai normarendszer, elvárási horizont, esztétikai distancia, politikai diskurzus, befogadói horizont, nézeteket reprezentáló... Szerencsére a tanulmányok többsége nem ezt a tónust követi. Mivel Domokos Mátyás (Könny közt humor) és Vasy Géza (A Számadó - a költő-szerep a kései Illyés-versekben) tanulmánya a fent ismertetett kötetekben is olvasható, a magam előadásáról (Csorba Győző Illyés Gyula-képe) pedig itt nem illik beszélni, mivel Tverdota György (Illyés kritikai fogadtatása a 30-as években), Tasi József (Korszakok, korszakváltások Illyés Gyula költészetében), Németh G. Béla (Illyés második lapja, a Válasz) tanulmánya elsősorban a "hagyományos" irodalomtörténeti megközelítést kínálja, mivel Görömbei András (Líra, gondolati küldetés) és Bíró Zoltán (Költőszerep vagy sorsazonosság a Kárpátok alatt) tanulmánya "látatlanban" is - a szerzők munkásságának ismeretében - az illyési életmű melletti elkötelezettséget sejteti, nem tagadom, hogy a legnagyobb figyelemre Kulcsár Szabó Ernő, a kötet élén álló tanulmányát ajánlom: Az (ön)függőség retorikája - Az Illyés-líra kriptotextusai.
     Kulcsár Szabó Ernő abból indul ki, hogy a magyar költészetben, a lírai beszédmódban a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján "költészettörténeti jelentőségű átformálódás" és az Illyés-líra befogadásában "látványos és hirtelen recepciós törés" következett be.
     Illyés líráját a harmincas évek közepétől, a Szálló egek alatt című kötettől, a "képviseleti beszédhelyzetet" megvalósító versektől a kortárs magyar líra (Kosztolányi, Szabó Lőrinc, József Attila) összefüggésében vizsgálja. Elismeréssel összegezi észrevételeit: "Az idézett példák azt tehetik láthatóvá, hogy a harmincas évek második felében Illyés jelentősebb versei is olyan lírapoétikai alakzatok vonzása alatt állnak, amelyeknek meghatározó szerepük volt a későmodern korszakküszöb átléphetőségének kondicionálásában."
     Nem folytatom a tanulmány ismertetését. Talán ennyi is érezteti, hogy egy, az Illyés irodalomfelfogásától eltérő esztétikai rendszer is képes befogadni, és hogy milyen mértékben, Illyés költészetét.
     A lényeges kérdések persze Kulcsár Szabó Ernő tanulmánya után is megmaradnak. Mi a modernség? Van-e "realista" líra? Mit értünk a "beszéd patetikus dikcióján"? A 19. századi verseszményt követő költő-e ("az utolsó nemzeti költő") Illyés, avagy van indítása, ösztönzése, "üzenete" a 21. századra is? A nézetek - úgy érzékeljük - párhuzamosan futnak egymás mellett, és sem a szekszárdi tanácskozáson nem folyt, sem a folyóiratokban nem folyik érdemi vita Illyés költészetéről, életművéről.
     Itt csupán egyetlen kérdést pendítünk meg. Az Illyés-életműnek valóban a lírai megszólalás a legfontosabb, legértékesebb, legmaradandóbb ere? A szekszárdi tanácskozás ezt állította középpontba, Vasy Géza is a lírikus Illyés meghatározó szerepét hangsúlyozza a század lírájában. Hitem szerint azonban Illyés igazi modernsége (és maradandósága) elsősorban nem annyira (az irodalom általa is par excellence műfajának tekintett) lírájában, hanem szépprózai műveiben, esszéiben, naplójában, azaz gondolkodói rangjában van. Nem az első eset lenne századunk magyar irodalmában, hogy a költő önértékelése és az utókor véleménye (miként például Kosztolányi esetében is) eltérne egymástól.