Hosszú idő után két jelentős könyv adott alkalmat ebben az évben arra, hogy újragondoljuk Ady Endréről és költészetéről kialakult álláspontunkat. A jelentős szó leírását - mindjárt az elején - nem udvariassági gesztusnak szánom, hanem a Magyar Értelmező Kéziszótár szócikkének megfelelően használom, miszerint a jelentős: következményében, hatásában nagyon fontos.
     Adyról nehéz ugyan újat mondani, azonban mindenkor érdekes és jellemző, hogy ki mit fogad el belőle, a vitás kérdésekben miként foglal állást. Ebből a szempontból Bíró Zoltán és Kenyeres Zoltán munkája összevethető, ellenben a lényeget, vagyis a megírás szándékát véve alapul nem. Bíró Zoltán Ady sorsköltészetére irányítja figyelmünket, míg Ke- nyeres Zoltán a teljes Ady-képet veszi vizsgálat alá. A szándék megszabja a megközelítés módját. Bíró témakörönként, Kenyeres időrendben halad anyaga feldolgozásában. Kenyeres irodalomtörténeti kategóriákban, széles kitekintéssel gondolkodik. Az értelmezéshez felhasználja a hermenautikát (Gadamert, utalva Popper Leó megsejtéseire); Peirce szemiotikáját a szimbólumok jelentéséhez; Brentano filozófiai pszichologizmusát; Empson tipológiáját a versek alternatív jelentéstartományának feltárásához; Hume és Bloch nézeteit az individumról; valamint Ingarden tárgyiasságról vallott felfogását csakúgy, mint a hatalmas hazai szakirodalmat. Mindig udvarias: röviden összefoglalja azoknak a nézeteit, akikre a vonatkozó helyen hivatkozik, nem pusztán nevekkel dobálózik. Stílusa gördülékeny, elegáns; könyve tudósi pedantériával megírt mű. A szerző közli az előszóban, mit és miként akar előadni a "költői pálya folyamatáról", majd megvalósítja célkitűzését. Az alcím - A modern romantikus - pontosan jelzi miről lesz szó: Kenyeres a romantikus örökség bizonyos részének vállalásában, valamint a modernizmus felé vezető út megteremtésében érzi Ady jelentőségét. Miután kifejti álláspontját, A kockára tett élet című pontos, tanítani valóan tömör és informatív életrajzi kronológia következik; végül a jegyzetek, a bibliográfia, a név- és címmutató.

Bíró Zoltán tanulmánya, miként ő nevezi kísérlete azonban már az első pillanatban zavarba ejtő. Mi az, hogy sorsköltészet? Sors és költészet külön-külön érthető, ám így együtt meglepő. Ez nem a szokásos, bejáratott, elnyűtt (és gyakorta üres) terminus technicusok egyike. Heidegger, amikor Hölderlin kapcsán a költészet létformájáról gondolkodik, úgy véli, hogy azt sóvárgásba vagy idillbe menekülésként szokták elutasítani, és irodalomtudományként elfogadni. Ebben az esetben azonban a költészet nem jelenhet meg másként, csupán az irodalomtörténet tárgyaként. Bíró címválasztásával világossá tette: azon a határon, amely a sorsot és költészetet elválasztja, túl akar lépni. Az Adyt kívánó, de Ady nélküli korban megpróbál a költő verseinek segítségével tájékozódni.
     Bíró amellett tör lándzsát, hogy Ady lázadó volt, nem forradalmár. A forradalmár általában a jövő utópiája nevében tagadja a jelent, és ez az utópia ideológiával erősen átitatott. Szférája a politika. Ady lázadása ezzel szemben nem korlátozódik "sem az esztétikumra, sem a politikára, de mindent, az élet egészét átfogó lázadás, amennyiben az". "A forradalmi várakozás nála egyenértékű - mondja a szerző - az ádventi várakozással, a magyarság megváltásának eljövetelével." Forradalma a lelkiismeret forradalma: "Ady alkata sem forradalmár alkat, nem tömegek irányítója, nem szervezeti ember, nem szervezkedő és nem konspiratív. Ady magányos harcosa egyszerűen az életnek, az igazságnak, a magyarságnak." A forradalom szó Bíró számára annyira megterhelődött és lejáratódott, hogy sokakkal szemben - Szabó Dezsőtől Király Istvánig - teljesen használhatatlannak tartja. Miután egy-egy szó tartalmát meghatározásai adják, az iménti idézetek alapján el kell fogadnunk álláspontját.
     Bíró Zoltán Ady-képének legnagyobb erénye az árnyaltság és pontosság. Nem az egyrészt-másrészt semmitmondó megfogalmazás mestere, az elmaszatolásé, hanem a konkrétumoké. Világosan kifejti, hogy Ady mit és miért tagad, mit és miért vállal. A magyar ugart, az akkori közállapotokat támadja és tagadja, míg magyarságát vállalja, mondván: lehajol a szent humuszig. Ugar és humusz, gaz és termőréteg: világos jelképek. A költő az ellentétek feszültségét keresi, ez adja versei dinamikáját. A magyarság, a haza Adynál nem az adott helyzetet, az éppen kormányon lévő hatalmat, uralkodó osztályt jelenti. Azonosságtudata mélyebb gyökerű, ezt Bíró szemléletesen bemutatja: Ady történelemfelfogásának sarkköve, hogy az ősök sorsa tér vissza mindenkiben jelenidőben, s az ősök sorsa bomlik ki újra meg újra fájdalmasan az élőkben. Most, hogy a létező szocializmus feledhetetlen évtizedei után ránk köszöntött a kapitalizmus, Ady tőkeellenessége ismét időszerű lett. Itt említem meg, hogy Bíró okosan, bátran és tapintatosan érint könyvében olyan érzékeny pontokat, mint például a zsidók szerepvállalása a hazai kapitalizmusban. Nem keni el és nem egyoldalúan mutatja be a problémát. (Egyik vélemény hagyományosan az, hogy a zsidók közreműködése a honi kapitalizmus megteremtésében makulátlan és országépítő; míg a másik szerint népnyúzók, a magyarságot kizsákmányoló vérszívók.) Természetesen akadhat mindenütt rasszizmust szimatoló ügybuzgalom, ami tárgyilagosságát kétségbe vonja, de Bíró a leghitelesebb forrásból, Adyból merít.
     Forradalmár helyett lázadót, politika helyett - mélyebb értelmű - sorstudatot mond Bíró Zoltán, a sorsot és szerelmet azonban szétválasztja. A Léda-versekben több a dráma, mint a líra, "meg van terhelve vérrel és gyásszal, kínnal és küzdelemmel, harccal és betegséggel". A versek mögé érzékletesen felvázolja a kor társadalomlélektani hátterét. Érezzük a polgári hálószobák fülledt leheletét, halljuk az elfojtott sóhajokat. Adynál a szabadság-szerelem nem lesz politika és szex, de túllép Petőfi biedermeieres petyhüdtségén. Amit a Héja-nász az avaronban megmutat, az máig érvényes, legföljebb az obszcén szóhasználat változott forradalmian azóta. A nagy újdonság Adyban, hogy egyáltalán volt szerelmi költészete, miután Balassit, Csokonait és Vörösmartyt leszámítva ez súlyos hiánybetegsége a magyar irodalomnak. (Himfy sikere az akkor olvasó közvéleményt minősíti, Arany e témában szemérmesen hallgatott, Ady után Babits szánalmas nyekergőnek tűnik, Kosztolányi szinte érintetlen marad, majd József Attila szólal meg ismét fájdalmasan hiteles hangon, és a feltétel nélkül követelődző, önző Szabó Lőrinc.) Adél szerepének megítélésében azonos véleményre jut a két szerző: Léda az első, nagy szerelem Ady életében, kitűnő versek ihletője, nem pedig szellemi felszabadító, a kis vidéki újságírócska megmentője. A Csinszka-szerelmet Kenyeres kései Rómeó és Júlia szituációnak nevezi, melyben Csinszka absztraktabb alak Lédánál. Bíró pedig arra int, hogy ne állítsuk szembe Lédát és Csinszkát, mindkét szerelem hiteles volt.

A politika és szerelem mellett Ady istenes verseiről szokás szólni. Azt hiszem, téved Kenyeres Zoltán, amikor azt mondja: a költő nem Istennel, hanem Istenért küzdött, a bizonyosságért, a megnyugvásért. Ez az igazság fele, mert Ady néha afféle "szakrális héja-nászba" keveredett Teremtőjével. Vannak versei, ahol nem Istenhez hanyatló árnyék, sokkal inkább komor vagy gőgös követelő, például A kimérák Istenéhez című költeményében. (Lényegtelen, hogy Jahvénak, netán "kimérának" nevezi Istenét, bármilyen névvel illeti is, mindig ugyanazt az Urat szólítja meg.) Bíró Zoltán Ady vallásával kapcsolatban az ambivalenciára helyezi a hangsúlyt, a hitetlen hívésre Istenben, ami alkatából következik: pogányságából és kereszténységéből, apollói-dionüszoszi természetéből. Az Egy templom-alapító álmában pedig - írja - kulcsot ad kezünkbe életprogramja értelmezéséhez. Úgy gondolom számtalan versében ezt teszi, nem csupán ebben.
     Kenyeres Zoltán írja könyve elején, hogy Ady fellépése az Új versekkel nem a tetszés-nem tetszés alapján osztotta meg a hajdani közvéleményt. A törésvonal megértés és meg nem értés között húzódott. Az Új versek beköszöntőjének utalásai mindjárt meglepőek voltak. A bibliai Góg és Magóg mellé látszólag indokolatlanul került Vazul, akinek énekes mivoltáról senki sem tudott, a kapudöngetés pedig Botondot juttatta az olvasó eszébe. Ady szimbólumai valóban különös képzettársításokat keltenek. Bizonyos, hogy legföljebb áttételesen utalt a Bibliára. (Góg és Magóg Ezékiel könyvében [38-39] szerepel, valamint Jánosnál [Jelenésekről 20, 8] Mindkét esetben a végítéletet, a pusztulást idézi fel eljövetelük. Góg eredetileg népet, Magóg országot jelölt.) Ady, a "pacsirta álcás sirály", Góg, Magóg és Vazul együtt. A költőnek álcázott lázadó - viharmadár -, miután Vazul is lázadó volt. A pogány trónkövetelő személye látszólag jelenthet keresztényellenességet, de Ady sohasem a vallás, hanem a klérus ellen emelt szót. Szinte kizárt, hogy Ezékielből és János apokalipsziséből merített közvetlenül, sokkal inkább Anonymus gestájából. Itt azt olvashatjuk, hogy a "Szcitiával szomszédos tájon ott voltak Góg és Magóg nemzetei, kiket Nagy Sándor elzárt a világtól". "Szcitiának első királya Mágog volt, a Jáfet fia, és a nemzet Mágog királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. [...] Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágog király ivadékából eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai." Ady 1903-ban, a Bilek című írásban azt mondja: elnyomottak, koldusok vagyunk, de nem ez a legnagyobb átkunk, hanem "az, hogy itt rettenetes munkán dolgoznak. Góg és Magóg népét érckapukkal zárták el, de Góg és Magóg népe legalább döngethette ezt az érckaput. A mi népünk ezt sem teheti. Ennek leszelik a karját, hogy a pokol kapuját ne is döngethesse, hogy nyomorékul, elüszkösödött testtel guruljon a sírba." Ady szimbólumrendszere képzettársítások sorát indítja el. A háttérben feldereng a bibliai végítélet, a bűnösség és a bűnhődés motívumaival, majd ennek előterében a mitikus magyar őstörténet és saját kora, a reménytelen jelen, ahová ősnapkeletről tör be a lázadó költő, nyugati értékeket hirdetve. Ady szimbólumainak rétegzettsége miatt mindenkinek mondott és mondhat ma is valamit. (Lukács György ráismer a teljes bűnösség korára, bár nem egészen önerőből, hanem Fichte segítségével.)

Azért időztem viszonylag hosszan a beköszöntő versnél, hogy felvillantsam, miféle kérdések elé állítja az elemzőt egyetlen motívum felfejtése. Ady verseinek középpontjában mindenkor ő áll - erre Kenyeres mutat rá. Róla (is) elmondható: csak ő bírt "versének hőse" lenni, ám ez a hősszerep - véli az irodalomtörténész - nem merül ki a váteszkedésben. Jó adag öngúnyt tartalmaz, amire a Midász király sarja című vers utal. Ady a szerepeket és a nézőpontokat tudatosan váltogatja, a Margita élni akarban a narráció alapszerkezete előlegezi a modern elbeszéléstechnikát, "mert a szereplő narrátor mellett feltűnt benne egy közbeszóló, szerzői narrátor is, aki minduntalan zárójeles kommentárokat fűzött a leírtakhoz." "Az epiko-lírai nagykompozíció" vezetett a lazább szerkezetű sorozatversekhez, "amelyre Szabó Lőrinc Tücsökzenéje lett a legjobb példa". (De bizonyosan erősebben hatott Ottlikra Ady modernizmusa, mint amennyire a köztudat számontartja. Nem csupán az Iskola a határon kettős narrációjára gondolok, de olyan alapélményekre, mint a mocsár, az ingovány megtapasztalása. Ady: lelkem alatt egy nagy mocsár, a förtelem; Ottlik: az a gondolat kísért, hogy életed legalján ingovány van.)
     Bíró Zoltán szerint Ady (a Búgnak a tárnákban) "a lélekmélyi bűntermelte mocsár", "a lápvilág, illetve az emberi nagyság, a tisztaság" jelenvalóságának e "mocsár felett" kivételesen érzékletes megjelenítője. Ez más szóhasználattal azt jelenti, hogy az én nála "nem egy centrumú", hanem "örökös átváltozásban" és antinomiában lévő elemek összessége. Etikailag azonban a Bíró jelezte jó és rossz mezejében mozog. Arra viszont Kenyeres irányítja a figyelmet, hogy eleinte Ady "én és az élet", "én és a halál", "én és a szerelem", "én és a magyarság" stb. viszonyban fogalmaz, később az "én és az élet és a háború", "én és a halál és a háború", "én és Isten és a háború"; majd A halottak élén egyik ciklusában (az Ésaiás könyvének margójára címűben) az én helyett a mi válik uralkodóvá. Ady utolsó közreadott verse az Üdvözlet a győzőnek "fájdalmas vers, melyben a nemzet, a magyarság féltése vetett még egy utolsó lángot" - írja Kenyeres. A kuruc versek téren és időn túlisága pedig már a létezés alaphelyzetére utalt, "a végtelenség képzetét keltette". (Gondolom jelentősen befolyásolva Prohászka Lajos nemzetkarakterológiáját.)
     Ady művészetéből számtalan út vezet a modernitás - nem az avantgard! - felé, amit Kenyeres Zoltán precízen kimutat. Könnyedén és elegánsan bebizonyítja, hogy Ady életműve korszerű, a kritika új és még újabb módszereivel megközelítve sem veszít érvényességéből. Ha jól értem, Kenyeres megkülönbözteti a szerepvállalást és a sorsvállalást: a költői szerepvállalásban (egyik) ősének Midászt választja Ady, ám másutt, az Új versek beköszöntőjében, "már-már messianisztikus, mártírumos sorsvállalást fejez ki, hangsúlyozva magyarságát, igazi nemzeti elköteleződését".
     Ebben a kérdésben egyetértés van Bíró és Kenyeres között, bár a váteszszerepet vagy a Hunn, új legendát illetően eltér az álláspontjuk. Kenyeres pontos meghatározását adja Ady képteremtő eljárásának, miszerint az rekonstrukciós jellegű: helyreállítás és újrateremtés, mégpedig sejtelemszerűen, nem pedig tudatosan, ami nagy és homogén egységbe ötvözi a szimbólumokat; míg Bíró számára, bár nem ódzkodik az elemzéstől, sokkal fontosabb, hogy a költői kép mozgósítóbb erejű a valóság feltárásában a statisztikai adatnál.

Ady befogadása, azt hiszem, túl esik az elemző megközelítésen, esztétikai és irodalomtörténeti kategóriákon. Ez a sorsköltészet - maradva Bíró Zoltán leleményénél - nem elvont fogalmakban és meghatározásokban jelenik meg, hanem átélhető tapasztalatban. Néha Ady indulataiból tudjuk meg, hogy mit gondol valójában az ellentétek, az ellentétes szavak egymásnak feszülésekor. Vannak szövegek, melyeknek belső lényege, végső mondanivalója ellenáll az irodalomtudománynak. Meglepő lenne az Újtestamentumról azt hallani, hogy az egy különös, vidéki próféta karrier-története és drámája. A szakrális üzenet mindenkor kívül esik a nyelvi lehetőségeken. Tartalmukat, bizton állíthatjuk Ottoval és Eliadevel, csupán megtapasztalni lehet.
     Erről a tapasztalatról számol be Somlyó György, akit sokáig taszított Ady nagybetűs, túldimenzionált, éncentrikus költészete. Aztán eljött egy pillanat, 1956-ban, amikor Somlyó ráérzett Ady igazi nagyságára, amely - őt idézve tovább - "akkor bomlik ki, amikor a magyarság sorskérdései a szokottnál is inkább előtérbe kerülnek. [...] Ha valamikor, ilyenkor érzi az ember a nemzethez tartozás teljes súlyát." Németh László azzal fejezi be Kisebbségben című esszéjét, hogy a magyarság ügye "majdnem vallásszerű valami". Latinovits is próféciák és jeremiádákként szavalta Ady költeményeit. (Versmondása valószínűleg erőteljesebben befolyásolta az Ady-értelmezést, mint az irodalomtörténeti munkák.)
     Ha létezne - amint nem létezik - a magyar irodalomban olyan különös jelenség, amit jobb híján az utódok kötelességének nevezhetnénk, akkor az megkövetelné minden nemzedéktől, hogy szembenézve az elődökkel kialakítsa róluk saját álláspontját. Mintegy tükröt tartson... Az sem baj, ha Kosztolányi módjára teszi, aki plakátköltészetnek vélte Ady munkásságát. (Közbevetőleg: okai mélyebben húzódtak az irodalomtörténeti, irodalompolitikai, esztétikai megfontolásoknál, az alkat, az alkotáslélektan zónáiban. Nyilván irritálta, hogy Ady "Nagy" dolgokról, ráadásul nagy kezdőbetűvel - Élet, Sors, Szerelem, Halál, Vers - ír. Ezt jegyezte le naplójába: "Szeretek kis dolgokról írni. Akkor lehet nagy dolgokról beszélni. Akik nagy dolgokról írnak, könnyen hasra esnek, és semmit se mondanak".)
     A posztmodern tükörben azonban semmi sem látszik. Különös foncsorozású jószág ez. Hogy mit látna költőnk belepillantva, nem tudom, de azt sejtem, mit hallana: szép vagy, szép vagy Ady Endre, de Esterházy Péter százszor szebb tenálad. (Az áruvédjegy [E.P.] ízlés szerint behelyettesíthető.) A posztmodern ítészek nem sok agysejtet áldoztak azért, hogy viszonyukat tisztázzák a hagyománnyal. Az avantgard legalább elutasította a tradíciót. A posztmodern kritikusok egynémelyikét még a kortársak sem érdeklik, ha nem irályukba esnek, sőt - Domokos Mátyás írja - nem érzik szükségesnek műveik felületes ismeretét sem ahhoz, hogy ex cathedra véleményük legyen róluk. Ha ismernék, csak zavarná őket az ítélethozatalban. A régiek pedig... Kicsoda? Éjdi? (Írd: Ady.) Ja, magyar...? Akkor nem is érdekes.
     Ünneprontásra végül azért vállalkoztam a két fontos munka ürügyén, mert szerzőik nem ahhoz a korosztályhoz tartoznak, amelyiknek adóssága lenne a tradíció iránt. Munkáik eltérő okok miatt ugyan, de máris alapkönyvei az Ady-irodalomnak. (Püski kiadó, 1998., Korona kiadó, 1998.)