"Valahányszor leszáll egy ritka magyar könyv az emigráns asztalára, mint valami balladabeli hírhozó madár, arról a földről kezd énekelni, mely Bessenyei óta a tiszta elmékben és égő szívekben élt inkább, mint a valóságban", írja Cs. Szabó László Halász Gáborról szóló esszéjében (1957, 1984). "Brazíliából jutott el hozzám - folytatja - egy ütött-kopott könyvecske. A második világháború vége felé adták ki fás papíron, töredező hadi enyvvel összeragasztva[...] Megjött a könyvecske Londonba, túl az Óperenciáról, pedig a Nagymező utcában született az Officina betűivel. Vajon hány nővérkéje maradt életben, hány példánynak kegyelmezett meg az özönvíz, amely időnként bibliai dühvel végigseper Magyarországon? Eltűnődtem a képeken, rálapoztam a bevezetőre, s az első félszáz sor után elállt a lélegzetem. Viktória királynő végnapjairól szól a kezdet, a kis művelődéstörténeti szonáta első pár üteme, a buzgón majmolt, hatalmas angol századvégről, bevezetésül a meghittebb, félszegebb és humorosabb magyar századvég korrajza elé. Hat éve élek Angliában, azelőtt is megfordultam kétszer a szigeten, körülvesznek a Viktória-kor rendre intő, szigorú maradványai, de sohase tudnám ilyen sűrű zamatú ötven sorra lepárolni a királynő alkonyát. A szerző, Halász Gábor jó barátom volt, amíg élt; nagyjából mindent tudok róla. Sohasem járt Angliában. Még sincs egy vonásnyi változtatni való a rajzon; fordítását észrevétlenül be lehetne csúsztatni egy angol önéletrajzba vagy visszaemlékezésbe azokról az évekről. Talán maga Max Beerbohm, a kor beavatott szatirikusa se fedezte volna fel a csempészárut. Pedig Óbudán írták, egy földszintes házban. Csakhogy annak a kis háznak a lencséje összegyűjtötte a világ fényeit, összefogta egy nyalábba a tág országutakat, amelyeken milliók vakon szoktak végigszáguldani. A szellemidézéshez elég volt négy fal s az éjszaka cinkos csendje; Faustnak is elég volt. Mit adhat hozzá a külvilág az értelem hatalmához? Csak a Húsvéti harangszót, a hajnalhasító híradást a kínok által újjászülető világról s az örömre változó áldozatról."
     Olvashatta volna a kis művelődéstörténeti szonátát az ilyesmire kivételesen fogékony Cs. éppenséggel itthon is, hiszen megjelent a Magyar Csillag 1944. március elseji számában, a 270-280. oldalon. Utána a Hunok Párizsban esedékes folytatása (281-291), előtte Vas István Monádokja (268-269). Vers, művelődéstörténeti szonáta a Ferenczjózsefi időkről és regényrészlet tökéletes harmóniában simul a lapba, s a Ferenczjózsefi idők megfelelő helyén ("Talán túl széles és komor alapozást adtunk annak a kis gyűjteménynek, amely egykorú képekkel próbálja felidézni a századvég végképp elmerült hangulatát") csillag alatt található az eligazító jegyzet: "E tanulmány egy készülő századvégi képeskönyv bevezetése". Magára a tanulmányra pedig külön és nyomatékkal érvényes, amit Cs. az egész könyvecskéről megjegyez: "A képekből inkább idill árad felénk, mint tragikum, valami félszeg varázs, egyszerre megható és nevettető, tiszteletet parancsoló és elcsodálkoztató. És valahogy ugyanez elmondható a Hunok Párizsban fejezetéről, és Vas István Monádokjáról: "Világtörténelem csak az, amit megélek. / Ez származásom és arisztokráciám. / Halványzöld lombon át a kerti ünnepélyek / renaissance-napja süt tavasszal néha rám. / Aranybrokát ruhák, tengerszaga a szélnek..."
     Szecessziós festmények hangulatát idézik a sorok, a késő ferenczjózsefi időkből, pedig hát hová lesznek nemsokára az aranybrokát ruhák és ten-gerszaga a szélnek. "De a francia forradalomban összezúzódott világgal sem volt különben; roncsain átsütött a douceur de vivre melege." És ezekben a késői Magyar Csillag-számokban összeverődött kerti ünnepélyeken? Ezeken mi süt át? Innét, az összezúzódásokon túlról, messzi túlról, ebben a Civakodó Elitek diszkókoncertjeitől visszhangzó hazában, ahol az ember lassan már itthon is valamiféle emigránsként tévelyeg, ezek a Magyar Csillag-számok távolibbaknak tűnnek még a késő ferenczjózsefi időknél is, és úgy jelennek meg, mint valami balladabeli hírhozó madár, amint éppen "arról a földről kezd énekelni, mely Bessenyei óta a tiszta elmékben és égő szívekben élt inkább, mint a valóságban".
     Itt abba lehetne, abba is kéne tán hagyni; a mai digitalizált, szupertájékoztatott, hálózatokkal egységesített, poszttextuálisan túl(f)árasztott világban nem sok esély maradt analízisnek és érvelésnek. De nem hágy nyugodni Domokos Mátyás Hajnali józansága, a kollektív felejtés felhánytorgatásának szomorú kényszere. Érthetetlen (vagy nagyon is érthető?), hogy a mai heves polgárosodási lázban és retorikában miként hiányozhat a hivatkozás Halász Gáborra, holott senki hozzá fogható tisztánlátással és világossággal körül nem járta s meg nem mutatta a magyar polgári fejlődés múltját, szépségeit, eredményeit, buktatóit, lehetőségeit, máig (s úgylehet holnapig) ható érvénnyel. Halász Gábor értelmezésében szervesen (de nem eleve és automatikusan) egymáshoz tartozik "polgár" és "értelem"; nem ok nélkül hivatkozik sokszor és szívesen Sainte-Beuve-re, nem egyszerűen mint a "portré" mesterére, hanem mint a gazdasági-politikai uralomra jutott francia polgárság és a francia intelligencia nagy egymáshoz édesgetőjére, egy (a születésit sem kizáró) szellemi arisztokrácia jegyében. Teljes harmóniában e tekintetben Tainenel, aki ugyanezt az egymáshoz édesgetést a milieu részletezésével, széles látókörű, színes "tabló" vázolásával kívánta szolgálni. "Portré" és "tabló" Halász Gábor műhelyében két egymást kiegészítő készséggé kezesedett; időtől és feladattól függően egyik vagy másik kerül elemzéseiben előtérbe; ám sohasem abban a Spenótban kanonizált értelemben, ami szerint egy arisztokratikus, zárt "konzervatív pszichologizmustól" (a "portré") jutott volna el egy "környezetérzékeny", társadalomra nyitott, már szinte "haladó" realizmusig. Téved a Spenót. A koronatanúként idézett Portré és tablóban (1942) ugyanis nem Sainte-Beuve és Taine (önértelmező) szembeállítása a lényeg, hanem az elnevezés értelmezése: "A tabló idegen csengésében éppen azt a hangulati többletet érzem, amely egyszerre utal az időre, amelyben és a környezetre, ahol a vizsgált jelenség él, de az ábrázolás képszerűségére is, az atmoszféra érzékeltetésére, az adatok hangulati árnyékára, amely több egyszerű stíluskérdésnél vagy a korszellem mindent megoldó varázsformulájánál." Vagy ahogyan már 1931-es Kazinczy-portréjában kristálytisztán megfogalmazta: "A korszellemmel megjelölés nem megoldás, hanem probléma, nem felelet, hanem kérdés. Természetes, mindenki korának gyermeke, a kérdés csak az, hogy hogyan? Az uralkodó stílus meg világnézet ellenkezőt meg vele haladót egyaránt befolyásol, a lényeges az egyéniség reagálásának, a feléje hangzó sokszínű dallamból a rokon hangokkal együttcsengésnek, a teremtő módosításoknak a vizsgálata. Minden gondolat a nüánszaiban érdekes, minden hatás a változataiban." Ebből már közvetlenül következik a tabló (évekkel későbbi) definíciója: "Tabló tehát a szó gyűjtő értelmében az olyan ábrázolás, amely az élet zsúfoltságát, a történések sokrétűségét próbálja a maga eszközeivel felidézni." Elmondhatná akár Gadamer, Jauss vagy Derrida, vagy a posztspenót irodalomtudomány valamely honi jelese, ha persze nem is ilyen világosan. A Ferenczjózsefi időkben éppen ez a világosság emeli a múltidéző varázst sokrétű ábrázolássá, változó hatásokra életképes változatokkal reagáló világgá, nüanszaiban érdekes tablóvá, a századvégi-századfordulói magyar polgárság finoman vázolt portréjává, amely a maga metszően éles áttekinthetőségében törések nélkül és teljes harmóniában simul az európai háttérbe, ahogyan azt egy finom irónia külön is kiemeli: "az erkölcsös Viktória mindenkit erkölcsössé nevelt, vagy legalábbis hipokritává, Ferencz József kötelességtudóvá tett, vagy legalábbis törekvővé; s a Ferencz József-szakáll nemzedékek világfelfogását fejezte ki, különösen ha egy-egy tüntető Kossuth-szakállal került szembe". Lehetne ennél tömörebben és szellemesebben összegezni mentalitástörténeti hátteret? A műfaj nagymestere Emmanuel Le Roy Ladurie megirigyelhetné. Éppen az ilyen frappáns fogalmazásokkal vívta ki az esszé Cs. együttérző csodálatát: ahogyan például itt egy félmondatban nem milieu részletezésével, széles látókörű, színes "tabló" vázolásával kívánta szolgálni. "Portré" és "tabló" Halász Gábor műhelyében két egymást kiegészítő készséggé kezesedett; időtől és feladattól függően egyik vagy másik kerül elemzéseiben előtérbe; ám sohasem abban a Spenótban kanonizált értelemben, ami szerint egy arisztokratikus, zárt "konzervatív pszichologizmustól" (a "portré") jutott volna el egy "környezetérzékeny", társadalomra nyitott, már szinte "haladó" realizmusig. Téved a Spenót. A koronatanúként idézett Portré és tablóban (1942) ugyanis nem Sainte-Beuve és Taine (önértelmező) szembeállítása a lényeg, hanem az elnevezés értelmezése: "A tabló idegen csengésében éppen azt a hangulati többletet érzem, amely egyszerre utal az időre, amelyben és a környezetre, ahol a vizsgált jelenség él, de az ábrázolás képszerűségére is, az atmoszféra érzékeltetésére, az adatok hangulati árnyékára, amely több egyszerű stíluskérdésnél vagy a korszellem mindent megoldó varázsformulájánál." Vagy ahogyan már 1931-es Kazinczy-portréjában kristálytisztán megfogalmazta: "A korszellemmel megjelölés nem megoldás, hanem probléma, nem felelet, hanem kérdés. Természetes, mindenki korának gyermeke, a kérdés csak az, hogy hogyan? Az uralkodó stílus meg világnézet ellenkezőt meg vele haladót egyaránt befolyásol, a lényeges az egyéniség reagálásának, a feléje hangzó sokszínű dallamból a rokon hangokkal együttcsengésnek, a teremtő módosításoknak a vizsgálata. Minden gondolat a nüánszaiban érdekes, minden hatás a változataiban." Ebből már közvetlenül következik a tabló (évekkel későbbi) definíciója: "Tabló tehát a szó gyűjtő értelmében az olyan ábrázolás, amely az élet zsúfoltságát, a történések sokrétűségét próbálja a maga eszközeivel felidézni." Elmondhatná akár Gadamer, Jauss vagy Derrida, vagy a posztspenót irodalomtudomány valamely honi jelese, ha persze nem is ilyen világosan. A Ferenczjózsefi időkben éppen ez a világosság emeli a múltidéző varázst sokrétű ábrázolássá, változó hatásokra életképes változatokkal reagáló világgá, nüanszaiban érdekes tablóvá, a századvégi-századfordulói magyar polgárság finoman vázolt portréjává, amely a maga metszően éles áttekinthetőségében törések nélkül és teljes harmóniában simul az európai háttérbe, ahogyan azt egy finom irónia külön is kiemeli: "az erkölcsös Viktória mindenkit erkölcsössé nevelt, vagy legalábbis hipokritává, Ferencz József kötelességtudóvá tett, vagy legalábbis törekvővé; s a Ferencz József-szakáll nemzedékek világfelfogását fejezte ki, különösen ha egy-egy tüntető Kossuth-szakállal került szembe". Lehetne ennél tömörebben és szellemesebben összegezni mentalitástörténeti hátteret? A műfaj nagymestere Emmanuel Le Roy Ladurie megirigyelhetné. Éppen az ilyen frappáns fogalmazásokkal vívta ki az esszé Cs. együttérző csodálatát: ahogyan például itt egy félmondatban nem csupán a magyar polgári fejlődés jellemeztetik a maga osztrák-magyar duzzogó aulikusságában, hanem mindjárt tökéletes "harmonizáltsága" is Európával. "A nemesítettek korszaka volt ez, a társadalmi emelkedésé, a munkáé, amely ekkor valóban nemesített. Polgárkirályság volt, ha hivalkodóan nem is tűzte ki a jelzőt. Ha most, bukása után, visszatekintünk ragyogására, jól látjuk, hogy a századvég a polgárság ancien régime-ét jelentette, akár a 18. századvég az arisztokráciáét. Azt jelentette a kifinomult életélvezetében, de belső szerkezetében is; a csodálatos egyensúlyi helyzetben, amely az örökké ingatag osztályokat rövid időre egy általánosan elfogadott eseményben egyesítette, a bámulatosan megért intézményekben és kísérőjében, a finom korrupcióban, a rangérzékben és a tekintélyben, a szolidságban és a kultúrában. Ha egy osztály lényének alapvonásait egész korával el tudja fogadtatni, ritka szerencsés történeti pillanat áll be. Így az arisztokratikus rokokóban, a polgári realizmusban, a nagypolgári szecesszióban. Ilyenkor ízlés és életforma, egyéni hajlamok és kollektív vágyak egyetlen lendülettel törnek a közös célra, lényegük megvalósítására. A századvég a polgári létet bontakoztatta ki soha nem látott arányban, udvartól a népig annak a vonzásába kerítve a különféle rendű és rangú népeket.[...] Eszményi demokrácia volt az, ahol, mint a görög mitológiában, az istenek megőrizték istenmivoltukat, de emberi közvetlenséggel tárták fel vágyaikat és természetüket."
     Úgyszólván minden mondat és félmondat külön kommentárt igényelne, olyik - mondjuk a finom korrupció - akár többet is. Itt azonban elégedjünk meg a hivatkozással a görög mitológiára, mert ez ott bujkál Németh László századvég-képében is. Ellenkező előjellel, természetesen, hiszen Németh Lászlónak a magyar századvég sok minden lehetett, de eszményi nem. Vajda János, Tolnai Lajos, Zilahy Károly, Asbóth, Péterfy, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán meglehet épp azért válhattak A Nyugat elődeivé, mivelhogy annak a világnak, ahol élniök és írniuk adatott, az égvilágon semmi köze se volt "görögséghez" és "demokráciához". Fojtott, nyomott, ‘67 nemzeti és társadalmi tehertételeit nyögő és felerősítő világ Németh László magyar századvége; tehetségpusztító és tehetségnyomorító világ, melyek légköre még a legellenállóbbakat és legkiegyensúlyozottabbakat is megmérgezi. "Ambrust utolsó munkái alapján kissé száraz, a szabatosságért az egész poétikát elégető írónak tartottam. A századforduló körül írt műveiben azonban még nagyon jól érzem ennek a szárazságnak az eredetét. Nem veleszületett kopárság ez, inkább korán és ellenkezésből kifejlett fegyelem. A lélekben friss nedvek keringenek, s az a kis kesernyés íz, az is nedv, szakértelemmel válogatott gyökerekből lefőzött, mint a barátpálinkák keserűsége. Francia ízlésű írónak mondják őt; azonban más Franciaországban lenni francia ízlésű írónak és más nálunk; ott természet, itt az aszkézis mesterkélt faja. Nem másodrangú, újságírói franciaságról beszélek most, hanem Ambruséról, Kosztolányiéról. Ezek az írók mint a faji erények szükséges ellenszerét adagolják belénk a franciaságot, s a világossággal kötött nyilvánvaló frigyük hallgatag, de szívós hadüzenet a körülöttük háborgó barbárságnak. Görögországban görögnek lenni: semmi, de ezek az írók a trákok közt érzik görögnek magukat, s az emberáldozatot követelő istennő kultusza keményíti meg őket." Többségük azonban így is vagy ifjan belepusztul a reménytelen küzdelembe, vagy eltorzultan tengeti az életét. "Ambrus az egyetlen, aki e rögeszmések, őrültek, öngyilkosok, ifjan elhullottak viharvert csapatából megmenekül, mint ahogy sziklabörtönök levegő híján fuldokló rabjaiból egy éri el a halottak hegyén az életet jelentő rácsot." A század eleji oldódásig és társadalmi-szellemi pezsgésig kellett várni a szabaduláshoz. Ekkor azután egy csapásra megváltozik minden. "Ebben az oxigéndús levegőben az életrevaló írói egyéniség gyorsan nő. Ignotusék osztják a szerepeket, aki forgatni tudja a tollat, most új tartomány alkirálya lehet. Mintha Shakespeare-t hallanám: »az ország minden nyugtalan feje / Szilaj, nyers, vakmerő önkéntesek / Kisasszony arccal s bősz sárkány epével / Otthont eladnak házat és vagyont / Egy-egy büszke örökség hátukon / Hogy új szerencsét kísértsenek itt«. Az írók átkelnek a La Manche-on, az irodalom forr, áramlik, mint a negyvenes évek óta soha. Itt a teljesítmények kora, s a teljesítmények valóban csodálatosak. Mintha a Vajda-, Péterfy-kor minden halottjából egy bosszúálló támadna[...] Nem felfedezők ezek, hanem kiaknázók. Igazán új a Nyugatban Ady egyénisége, Ady-Gellért-Füst versoldó bátorsága, Babits-Tóth-Kosztolányi nagy lírai műveltsége. De színes egyéniség, formai szabadság, a műfordítás fényűzése is mind a megkönnyült légnyomás jele, az összenyomott lelki erők terjednek ki most: a Nyugat fojtott szellemi energiák gyors robbanása."
     Megvoltak ennek a gyors robbanásnak a hátulütői is. "Az a hátszél, mely a Nyugatot feldobta, rengeteg nyegleséget, álművelt nagyképűséget, csinált lihegést csapott hozzá[...] Ha a Vajda-, Péterfy-kor keskeny, de tiszta ere a Kraszna volt, a Nyugat az Ecsedi-láp, színesebb, terjedelmesebb, több a vajda és több a füttye, de keresni kell benne a tiszta vizet."
     Az Ecsedi-láp hasonlatot sokszor, többféle célból, sokféle értelemben citálták; itt azonban csak a "hátszél" miatt érdekes, vagy inkább tán a hátszél időzítése miatt: a századelőn teremtődött a honi polgári fejlődésben először olyan atmoszféra, amelyben az irodalom s általában a szellemi élet felvirágozhatott. "A század elejére a magyar politikai élet balszárnya új igék alatt kezd tömörülni. A szocialisták országszerte szervezkednek. Mesterségesen lezüllesztett középosztályunk jobbjai elválnak a környezetüktől. A zsidó polgárság kilép tartózkodó lojalitásából; a maga ízlése, műveltsége szerint akar élni, s a kormányzásból is részt követel. A mozgalom talán hangosabb, mint amilyen mélygyökerű, de a hangulat olyan, hogy egy újító csoportnak nem kell félnie a megfulladástól."
     Halász Gábor sem festi a magyar századvéget minden tekintetben szerencsés és termékeny időszaknak, de olyannak sem, amelyben egy újító csoportnak a megfulladástól kellett volna félnie. Az ő századvége hosszú honi polgáriasodást követ, amely inkább csak arányaiban különbözik a nyugatitól, vidékiesebb még a nagyvárosban is, szelídebbek bűnei és kisebbek erényei, kevésbé jellegzetes. De ez a hosszú honi polgáriasodás a negyvenes évekre már így is megéli első virágkorát, "virágzó hírlapirodalmával, gyors ütemű városfejlesztésével, a nyugateurópai eszmék és életformák mohó, egyidejű átültetésével." Ebben tán még egyet is érthetnének, ha különböző terminusokban is, Németh Lászlóval. A nagy különbség a későbbiek értékelésében található. Halász Gábor a Ferenczjózsefi időkben elsősorban a kiegyezés utáni évek hatalmas lendületére utal. "A sokáig elfojtott polgári energiák most egyszerre akarták pótolni az elmulasztottakat, bekövetkezett nálunk is az ipari forradalom külső forrongásoknál döntőbb átalakulása és a vele járó nagyarányú építkezések, a rendszeres városfejlesztés, körutak, sugárutak megnyitása és a magánosok páratlan arányú építővállalkozásai, a berendezkedéssel összefüggő képzőművészeti fellendülés, a szellemi élet felvirágzása. A század végére nemcsak Budapest, de a vidéki városok is korszerű köntösbe öltöztek." A század végére ugyan megtört a lendület, jelentkeztek "a növekedés korlátai", és a fejlődés lelassulásával-megállásával járó zavarok; a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek azonban, ha nem is zökkenők nélkül, a polgárosodás felfelé ívelő szakaszát élvezhették.
     Erről szól a Magyar viktoriánusok (1942), a politikai, gazdasági, társadalmi eszmék, elméletek, elképzelések, tapasztalatok és történések olyan alapos, szakszerű, világos elemzésével, hogy a tanulmány megfelelő paszszusai törés nélkül illeszthetők a Tízkötetesben Katus László mintaszerű (és a vonatkozó kötet általában magas színvonalából is kiemelkedő) szö-vegrészleteihez. Parafrazeálva Cs.-t: talán maga Szekfű Gyula, a kor beavatott kritikusa se fedezte volna fel a csempészárut. Az irodalomra a Magyar viktoriánusok csupán néhány jelentős félmondatban tér ki; erről fél évtizeddel régebbi tanulmányában, a Magyar századvégben (1937) szólt részletesen Halász Gábor.
     A Magyar századvégnek jórészt ugyanazok a főhősei, mint A Nyugat elődeinek, de nem ők a főszereplői: utóbbiak gyanánt sokkal inkább tekinthető az a sok kevésbé ismert és alig méltányolt költő és író, akik közül Németh László legfeljebb elrettentő példaként említ egyet-egyet. A Nyugat elődei közül a Magyar századvégben egyedül Justh Zsigmond emelkedik ki, és Asbóth János nyer részletes méltatást a "középszerű irodalom"-ban mint "a legkomolyabb kísérletező". A századközép nagy irodalmi virágkora után ugyanis Halász Gábor Németh Lászlóhoz hasonlóan hanyatlást lát, ezt azonban ő nem írja a kiegyezés utáni politikai és társadalmi atmoszféra rovására. Az ő rekonstrukciójában elválik egymástól a magyar viktoriánusok szellemisége és az irodalom élete. Az előbbit az Akadémia testesítette meg, szó szerint is értve, az új palotájával: "A Duna partján, ahová a polgári városrész nyújtotta ki kicsit ünnepélyes, kicsit feszes, de mindenesetre tekintélyes magánházait, nagy, visszhangos lépcsőházakkal, teremszerű szobákkal, palotákat utánozva, mégis a lakóház önérzetével, az első épületredingótok, a díszmagyarok és az igénytelen utcasorok között, a hatvanas évek közepére felépült az Akadémia masszív, komoly hajléka, a polgári jólét mellé a polgári tudás jelképe. Korszerű volt kívül, a reneszánszra emlékezve; a pepecselő biedermeier után új, friss stílusizgaě mat jelentett, a kezdődő historizmus hódítókedvét, a pompa ábrándját a szürkeségben, de korszerű belülről is, európai látókörű és modern érdeklődésű tudósaival, a lázas, külföldet ismertető munkával, amely falai között folyt." Kiadványaival naprakészen, a tartalomhoz méltó fordításban közvetítette a nyugaton uralkodó politikai, gazdasági, társadalmi, tudományos áramlatokat magyar földre; "az európaiság minden ideges fodrozódása nyomban tükröződött nálunk. A másik fórum, a kisfaludisták tábora pedig valósággal felparcellázta egymást közt az egész világirodalmat, hódítására indult újnak és réginek, naturalista regénynek és hőseposznak, francia parnasszieneknek és angol romantikusoknak. A Budapesti Szemlében nem maradt koreszme megtárgyalatlan, agrárkérdés és szociális reformok, osztályproblémák és a liberalizmus sorsváltozásai ugyanúgy helyet találtak, mint az irodalmi forradalmak ismétlődő hírei[...] Mint nagyapáink képei, a szakállas arcokból kivillogó, fiatal szemekkel, egyszerre öreges és fiatalos volt a szellemi élet, megfontoltabb, hogysem felületes lehessen, és élénkebb, hogysem elapadhasson[...] Akadémikusok hát és mégis korszerűek, nemcsak a tudomány mértékével mérve, ahol lépést tartottak nyugattal. Korszerűek a polgári kultúrában és városiasságban, amelyet ők képviseltek először teljes tudatossággal a patriarkális irodalom és a még mindig birtokhoz kötött nemesi életforma mellett."
     A Nyugat elődeiben szó sincs korszerű akadémiákról és korszerűségről a ‘67 utáni polgári kultúrában. Ott az akadémia a maradiság, a korszerűtlenség, a nepotizmus, a karrierizmus, az epigonizmus szinonimája. "Arany Jánost, a magányos óriást, akinél elhagyatottabb ember nincs ebben az elidegenülő világban, foglyul ejti néhány akadémikus hajlamú fiatalember csodálata, dogmává egyszerűsítik őt, mely már az iskolában is tanítható. Petőfi fullánkját kiszedik Arannyal, s Arany nyugtalanító meghasonlottságát elleplezik harmonikus művészi elveivel és saját középszerűségükkel. Az Akadémiától az Egyetemig ők uralkodnak, s a század végére államosítják Petőfit: a népiesség, mely mint egy más szellemi táj délibábja tükröződött át ezekbe az évekbe, az összes állami hivatalnokok kötelező államvallása lett."
      Nincs jobb véleménnyel az irodalmi hivatalnokokról és az epigonokról Halász Gábor sem: "Eposz és ballada - a hálás műfaj babonázta meg a követőket, akik nem vették észre, hogy a leghálátlanabb műfajjal van dolguk, ahol minden az egyéni díszítés és teljes a féltehetség kudarca. Kis ékszerek az Arany-balladák, csodálatos ötvösmunkák a késői eposzok, Buda halála s különösen a Toldi szerelme. Túl érett, olvadó nyelvi készség, az idegek gyötrelmén élesedett lélektani érzék, öreges borongás és a valóság apró festői részeinek szinte testi kívánása diadalmaskodott bennük az anakronisztikus műfajon, tennysoni csillogással, parádés restaurálással, a Kleinkunst ösztönével válva modernné. Hogy lettek volna ilyenre képesek a tudákosok, akik a kor levegőjét akarták visszaadni, a lelkesek, akik az alapeszmét, az esztétikusok, akik az eposz, illetve a ballada szellemét, a hazafiak, akik egyszerűen a magyar lelket. Meztelenül, egész dohos avultságában mutatkozott meg az eposz Szász Károly kezén, mint a balladaontókén Goethe és Schiller szépségei."
     Epigonok és példakép viszonyának ez a világos és tárgyilagos megfogalmazása összecseng Németh László indulatosabb szövegével; de Halász Gábor mélyebbre ás, és szemléletesen, máig ható érvénnyel fogalmazza meg virágkor és másodlagos nemzedék szakmai és mentalitásbeli különbségét: "Aranyék egy-egy Shakespeare-darabot közelítettek meg, az új nemzedék a teljes Shakespeare-t szállítja, a teljes világirodalmat; az egyéni rátalálás helyett a teljesítmény nyersebb örömét élvezve. A műfordítás számukra alibi, kísérlet szabadulni a provincializmusból, ahová saját alkotásaik lehúzzák, nem az erőfölösleg játéka, hanem erőgyűjtés. Szász Károly számára nincsenek elvi választottak vagy szeszélyes kedvencek a külföldi irodalomban, csak tisztes tekintélyek és elvégzendő feladatok. Szárnyaló tudós érdeklődését gyalog követi a költői utánérzés; csak egy-két kisebb versben és az epika ragyogó teoretikusához illően a Niebelung-ének súlyos veretű, archaizáló hangjában diadalmaskodik. De a többiek serény munkájából is felszökik három remekmű: Bérczy Anyeginje, Győry Don Quichotéje és Ábrányi Don Juanja három középszerű író számára biztosítja a halhatatlanságot."
     Azaz a másodlagos nemzedékek sem feltétlenül sivárak és tisztességtelenek. A serény munkából, a tudós lelkiismeretességből felszökhet egy-egy remekmű. "A tudomány még legmélyebb pontján sem tud olyan ismétlő, eredetiség nélküli lenni, mint a virágkorok utáni irodalom, olyan ellenállhatatlanul magaátadó a nyájösztönnek, utánzásnak." Azóta persze kiderült, hogy tud a tudomány is ellenállástalanul magaátadó lenni; ám a viktoriánus-ferenczjózsefi korra ma is maradéktalanul érvényes Halász Gábor ítélete. Éppen ez különbözteti tán meg leginkább a Magyar viktoriánusokat A Nyugat elődeitől; Halász Gábor túllát az irodalmon, "irodalomszemlélete" nem "irodalmi", észreveszi és értékeli a ‘67 után felgyorsuló polgárosodás formális és informális szellemi fórumait: "a Wohl nővérek szalónja, vagy Pulszkyé, a De Gerandó családé Párizsban is odaillene tudós vendégseregével. Hátterük mindenképpen a főváros; elsorvadnának vidéken. Emberek, akiknek újságokra, ismert kávéházakra, mindennapos találkozásokra, a Belvárosra és a gombamód szaporodó utcasorokra, lármára, változatosságra és egyes épületekhez fonódó emlékekre van szükségük, hivatalra, színházra, könyvtárra és műemlékekre; urbánus polgárok. Korszerűek öltözetükkel, Karlsbad-járásukkal, szakállukkal és banktőkéikkel, a viruló kapitalizmus és a tetőpontra jutott ferenczjózsefi kor (a hetvenes-nyolcvanas évek a legferenczjózsefibbek) méltó képviselői a szellem területén. Korszerűek világnézetükkel, amelyben a rendíthetetlen liberalizmus jól megfér az ösztönszerű antiszemitizmussal, a kicsit nehézkes, összehasonlító vallástörténetre támaszkodó felvilágosodás a vallásos érzéssel, az Európa-szerte uralkodó erkölcsi komolyság az elbukottak, megalázottak, társadalmonkívüliek induló kultuszával. Az angol gentleman az eszményük, az orosz regényeken kezdenek elérzékenyülni, Renan szellemességét élvezik, de csak mert tudományát is csodálhatják. Az újságban méltóságot is látnak, nem csupán érdekességet, és lelkesen helyeselnek Neményi Ambrus szavainak: »A journalizmus többet használt a politikai szabadságnak, mint a parlamentarizmus.«"
     A felismerhetetlenségig másként vetül mindez A Nyugat elődeiben, mintha nem is ugyanarról a korról volna szó. Itt egy obskurus Akadémiával és szervilis irodalmi exponensével, a Kisfaludy Társasággal áll szemben egy "másik párt, az életrevalóbb, az élettel gyorsabban alakuló és romló, melynek a népszerűség az igazolója, az újság a kenyere, és a parlament a parnasszusa[...] E két tábor közt, mely a Kisfaludy és a Petőfi Társaságból nézett a század végén egymással farkasszemet, a kiegyezés után megindult az új demokrácia íróhada, mely alkalmazkodik az uralkodó irodalmi viszonyokhoz, de azért a hagyományt se veszi tragikusan. A reklám indítja őket útnak, a politika támogatja és saját ügyességük csinálja a karriert, a Rákosi Jenő, Dóczy Lajos-féle írók ezek. Ők hígítják fel a népiesség esztétikai elveit az új olvasó tömegek számára, és ők olvasztják belé a korszerű irodalmi mondanivalót. Ha amazok a kor anakronizmusai, ők elsekélyesítői. A szalon íróktól a szocializmus úttörőiig nyúlik szivárványuk, de közös bennük, hogy problémafelvetésük sekély, eszközeik gyarlók, s gyakorlati érzékük nagyobb az íróinál[...] Az a néhány író, aki korával szembe mert nézni, ez alatt az ötven év alatt visszhangtalan maradt. Megőrültek, elhullottak, öngyilkosok lette, elkallódtak."
     Ő közülük kerültek ki A Nyugat elődei. Köztük a legnagyobb, Vajda János, "Egy új irodalmi folyamat elején annak a folyamatnak tán legtiszteletreméltóbb alakja. Ő és nem Ady az alfa. Ady sokkal inkább az ómega. A valóság Vajdában robban; az új magyar irodalom benne kezdődik. Mi tette őt újítóvá a tehetségén kívül? A tisztasága, s egy olthatatlan igény, mellyel az életet követelte... A tisztaság, ha az élet makacs igényével párosul, a világ monomániás figyelésére, ellenőrzésére kényszerít. Vajdát nem lehetett elkábítani. Ő szerelmet, pénzt, dicsőséget követelt, s nem azon az áron, melyen Bach és Andrássy Magyarországa mérte. Vajda tudja, hogy kicsoda, s kudarcai tanítják meg a változás értelmére. Ő nem a szemeivel, hanem a sebeivel érzékel. Jogaiból kitudott ember: az új magyar irodalom benne kezdődik. Mi tette őt újítóvá a tehetségén kívül? A tisztasága, s egy olthatatlan igény, mellyel az életet követelte... A tisztaság, ha az élet makacs igényével párosul, a világ monomániás figyelésére, ellenőrzésére kényszerít. Vajdát nem lehetett elkábítani. Ő szerelmet, pénzt, dicsőséget követelt, s nem azon az áron, melyen Bach és Andrássy Magyarországa mérte. Vajda tudja, hogy kicsoda, s kudarcai tanítják meg a változás értelmére. Ő nem a szemeivel, hanem a sebeivel érzékel. Jogaiból kitudott ember; tisztaság és érték legitimistája, aki a pörlekedők makacsságával tombol a boldogság zárt kapuin." Ezért vigasztalódik ő, az Élet szerelmese a halállal, ezért lesz hazafisága csakúgy mint szerelme "csupa vád, gyűlölet és hűség". Verseiből a végokok egész rendszerét lehet kihámozni. "Aki ennyi sebből tanulja a valóságot, s akit ilyen magánnyal szigetel körül: akarva, nem akarva filozófussá lesz."
     Halász Gábor is gyakran említi a Magyar századvégben Vajdát. Az esszé Középszerű irodalom: a kísérletezők című fejezetében a verses elbeszélések tárgyalásakor szól róla, Arany László, Balogh Zoltán, Fejes István társaságában, mindhármuknál "a beolvasztott valóságrészletek" ízét emelve ki, s a beolvasztó módszer folytatódást "Kiss Józsefen, Ignotuson át egészen Ady Endréig, akinek Margitája rapszodikus megjegyzéseiben is teljes környezettanulmány, a lírai lélek ítélő körülnézése a világban." Azután a Meghasonlott irodalom: a fiatalok fejezetben fordul elő újra Vajda neve, többször. De mindig együttesben, közös sors részeseként és közös jellegzetességek képviselőjeként. "Nagy az összetartás közöttük, és nagy a hierarchia, majdnem olyan, mint a másik táborban. Reviczky az Arany Jánosuk, Vajda, a tiszteletbeli fiatal, a Petőfijük; a többiek köréjük telepednek, még becsvágyuk is rangsort követ, Rudnyánszky Reviczky szeretne lenni, Koroda legfeljebb ha Rudnyánszky. Ha Reviczky levelet ír Korodának, fölényes és szigorú ítéletű, Gáspár Imre az antológiájában kemény ostort suhogtat a társak felett; világért sem pajtáskodók, valósággal kacérkodnak az objektivitásukkal, csak Gyulainak nem engedik meg, hogy rossz véleménnyel legyen róluk." Mind jogaiból kitudott ember, mind tiszta és mind szenved a magánytól. De egyikük sem egyedül és egymagában. "Minden magányosnak megvan a jól szervezett asztaltársasága, minden félreismertnek az apostola; Vajda János is megkapja Szana Tamást: »Ez a véleményem Vajda költészete felől - mondja áradó jelzők után -, akárhogy haragszik is érte Gyulai Pál.«" Csoportosan élik meg összetartó magányukat és félreismertségüket; "Szigetnek" tudják magukat "»A lelketlenség roppant tengerén«,[...], hajszolt vadak ők egy nagy körvadászaton. A barátokon kívül senki sincs, akiben megbízhatnak, a társadalom számkivetettjei, rokonai a perditáknak, akiket szánalommal megénekelnek[...] Nem is pesszimisták: rémlátók, az élet nem értelmetlenül kegyetlen és sivár: személyes ellenségük; nem szenvedés a méltó válasz, hanem gyűlölet. Jó költő, aki jól gyűlöl; a tiszta a szennyeseket, a kívülálló a társadalmat, a magányos a tömeget, az eszmének élő az alantasokat. »Egyedül kilátszani a bűn Özönéből, mint egy Ararát!« (Vajda)." A szerelem is csak elhagyatottságuk mélyítésére és kínzásukra szolgál. "Világért nem lennének boldogok; csak elutasítva érzik jól magukat[...] »A szerelemnek mindig fájni kell« - foglalja axiómába Rudnyánszky, Vajda János pedig szokása szerint a legegyénibb vallomásként közli az általános érzést: »Szerelem: mennyország - Legalább úgy mondják - Én csak azt tudom - hogy Nekem mártíromság«. Gina emléke persze súlyosabb, mint Emmáé, ahogy a megcsalatás is kevésbé volt átvitt értelmű, és Vajdában őrjöngőbb a szenvedély; egész kidolgozottsága, vissza-visszatérő kísértetvolta, a rabjává vált élet mégis éppen annyira hálás konvenció, mint őszinte élmény; a kettőt e korszakban nehéz elválasztani." A leírás plaszticitását az irónia fokozza, de az irónia nem elítélő, Halász Gábor látja és elismeri a meghasonlott irodalom (figyeljük meg: Halász Gábornál az irodalom meghasonlott, és nem Arany) értékeit és eredetiségét. "Ennyi költői és életpóz mögött mégis ott lüktet a tehetség, és a konvenciókon átüt az újság. Az érzékenység költői, azok a magatartásukban sértődéseikkel, lobogó barátkozásukkal, féktelen ellenségeskedésükkel és a költészetükben is első felfigyelők az imponderábiliákra, az átfutó hangulatokra[...] Vajdában a vérnyomás tolja fel a lírát a csúcsokra; úgy érezzük, agyvérzést kap, vagy verset kell írnia. Mint akin eret vágtak, vezeti el azután az indulatot a vers. »Úgy ég a vérem, mint a kátrány - A tengeren kigyúlt hajón« találja meg a döbbenetes hasonlatot a döbbenetes állapotra. Örök feladata a robbanás feszültségének megtalálni szóbeli egyenértékét, a gutaütő jelzőt, a lélegzetrekesztő képet, a vértolulásos hasonlatot. Az elmúlás testi rémülete kísért macabre-színeiben, magáé vagy a szétrobbant mindenségé. »Világtalan napok csoportja - Üres halálfejek dermedten - A sötét éjszakában bolygva - Kísértik egymást, jéglepelben.« (És a vers címe: Nyári éjjel!)"
     Ami azt illeti, ez éppenséggel lehetne alfa ott, ahol Ady az ómega ("Holdfény alatt járom az erdőt - Vacog a fogam s fütyörészek"); a nagy különbség Németh és Halász Vajdája között másutt keresendő. Talán a szerepükben, a vállalt és titkolt konvencióikban, a társadalmi helyzettudatukban? Vagy inkább a köréjük rajzolt társadalmi háttérben, illetve a mögéjük fújt "hátszélben"? Vagy precízebben szólva a "tablóban", amit Németh és Halász vázol "portréi" köré és mögé? Leginkább tán még ez a "tabló" lehetne az, ami megmutathatná irodalomszemléletük különbözőségét, ha nem sokkal inkább ez a tabló határozná eleve meg. De akkor mi köré rajzolták?
     Szemmel láthatóan nem egyszerűen arról van szó ugyanis, hogy a Magyar századvég tablója részletezőbb, gazdagabb, tárgyilagosabb; előlegezi már mintegy a Ferenczjózsefi idők Cs.-megcsodálta tablóját. Nem is arról, hogy Németh az irodalomból kiindulva szemléli a társadalmat, Halász Gábor pedig inkább a hatvanhét utáni polgárosodás nagyvonalúan felvázolt világából tekint a kor irodalmára. Ha így lenne, ma divatos szóval akár azt is mondhatnók, hogy két "komplementer" kontextusábrázolásról van szó, s mindkettő tartalmaz "részigazságokat". (S másfélék "kontextuálisan" amúgy sincsenek.) De a komplementaritás túlságosan tág fogalom, s különben is ma már szülőhazájában, a kvantumelméletben is gyanús. Ez azonban semmiképpen sem úgy értendő, hogy a két irodalomszemléletből, illetve a két tablóból csak az egyik vagy a másik lehetne igaz. A "szemléletnek" (pace Gadamer) valószínűleg nem sok köze van "Igazság"-hoz és "Módszer"-hez, a tablóknak pedig bizonyosan semmi. De nem azért, mert valamiképpen mind a kettő kor- és csoportspecifikus (lenne), divatos szóval "kontextusfüggő". Nem állítom, hogy irodalomszemlélet és tabló között kölcsönösen egyértelmű leképezés teremthető, ám vállalva a mellébeszélés kockázatát, maradjunk mégis a kevésbé többértelmű vagy legalábbis kevesebb tudományos felhanggal terhelt tablónál, és irodalomszemlélet helyett ezeket szembesítsük. Itt nyomban szembetűnik, hogy Németh és Halász két tablója, melyek egészükben olyannyira különbözőek, szinte szó szerint azonosak a Millennium ábrázolásában, illetve értékelésében.
     "E három dandár (az Akadémikusok, a Petőfi Társaság, az új demokrácia íróhada) és a sok összekötő osztag - összegez Németh -: a millenniumi Magyarország irodalmi hadserege. Ők kötik be az ország szemét az irodalom selyemkendőjével, ők hitetik el a művelt emberrel, hogy nem a maga korában él, vagy ha ott is él, nem illik olyannak látnia a korát, amilyen. Mintha csak az lenne az írók gondja, hogy az ország a változások természetét fel ne ismerje."
     Halász Gábor a Magyar századvégben: "Egy Trefort-ösztöndíjjal Németországba került magyar bölcselő, Schmitt Jenő Henrik, a hegeli dialektika vizsgálata után váratlanul Krisztusról küld izenetet a hívőknek és hitetleneknek (1892). »Was wir verkünden[...] ist die verborgene Sehnsucht aller Menschen, das selige Geheimnis.« A régi hit és a régi filozófia meghalt, csodákban és rendszerekben nem hiszünk többé, de a lélek erejében igen; a titkok egyéni megragadásában, a gnózisban a megváltás. Csömör, üresség, misztikus hatások, áhítatpótlékok - a századvég teljes üzemben van[...] A klasszikus nemzedék még szerette az ellentmondást, ha nem is fogadta el; az új nemzedék csak a saját szavát akarja hallani. És a beszéde egyre gyakorlatibb, az elvi kérdéseket unja, egyszer s minden-korra elintézettnek tartja. Kedélyállapota is rohamosan javul. A politikához önbizalom kell, nem fanyalgás; rémlátókra semmi szükség sincsen. Tulajdonképpen mi baj is lenne? Gazdagok vagyunk, ősi határaink közt békében élők, ezerévesek és mégis modernek; jöhet itt bármiféle veszedelem?"
     A Ferenczjózsefi időkben megismétli a szembekötősdi elítélését, miután még egyszer summázta a hosszú polgárosodás eredményeit és erényeit, fonákságairól és korlátairól se feledkezve meg. "A polgárosodás vallása, mint az igazi vallás tudta egybefogni, áthatni híveit, maguk fölé emelni s megjobbítani őket. »Ezen Ariadne fonál, e minden egyéb fölött uralgó látpont, e világra szóló, diadalra vivő zászló, ezen üdvözítő eszme: a polgárosodás eszméje« lelkesedett a hatvanas évek elején Vajda János. Utána fél évszázad optimista lendülete mutatta meg, hogy milyen hatása tud lenni az eszménynek a gyakorlatban.
     A millennium körüli magyarság hangulata már megoszló. A nagyobb rész megújult történeti romantikával és töretlen bizalommal néz múltra és jelenre, az ünnepségek, felvonulások színes képében gyönyörködik, s a kiállításokban megnyilvánuló teljesítményére büszke. A másik, kisebb rész érzi a pompa anakronizmusát, s meglátja az ipari fellendülés árnyoldalait, az agrárválságot, a bérkérdést, a szabad verseny veszélyeit; múltra és jelenre egyformán illúziótlanul tekint. Intő szavai, cikkek, röpiratok formájában elmerülnek az általános ujjongásban; a nemzet ünnepel, és nem akar figyelni az ünneprontókra. S ahogy az általános szellemiség, úgy mutat hasadást az irodalom és művészet is, megindítva a következő évtizedek végleges elválását. Elégedett epigonok tekintenek megbotránkozva nyugtalan keresőkre, Párizst megjárt, nyugati szépségeket elleső fiatalokra."
     Ezzel azonban újra és végérvényesen elválik a két tabló; Halász Gábor nem a korával szembenézni merő néhány író tragédiáját látja és láttatja a millennium körüli megosztottságban, és egyáltalában nem "az a benyomása, hogy egy meszesgödörből húz ki, kiálló kezek nyomán, behányt halottakat", amint Németh László összegezte döbbenetes képben a maga feladatát A Nyugat elődeinek kiásásáról. Halász Gábor nem lát meszesgödröt, amely megfojtott forradalmárokat takar, de nem lát Ecsedi-lápot se. Longue durée-ben gondolkozik, mielőtt a fogalom és a módszer a modern francia történetírásban megszületett volna. "A fin de sičcle bágyadtság észrevétlen olvad át új elevenségbe, ahogy a tél a márciusi, még borzongó ébredésbe. S észrevétlen, szinte máról holnapra vált át a polgári életforma is a nehézkesebb, feszesebb, 19. századi állapotból egy felszabadultabb, természetesebb stílusra. A »modernizmus« leveti első groteszk túlzásait, s családok, szerelmesek, társaságok, idegenek viszonyában valóban kevésbé fülledt, tisztultabb légkört teremt. Friss, böjti szelek fújnak, amelyek még pusztító viharrá fognak erősödni, de most a századfordulón még jólesően, felüdítően csípik, simogatják az arcokat."
     Friss szelek és meszesgödör - metafora azonos témában aligha lehetne különbözőbb. De mi húzódik meg a különbség mögött? Mi az egyik és mi a másik metafora "hátszele"? Két irodalomszemlélet különbözősége? Két esszéírói mentalitás különbsége? Vagy a magyar polgárság erősen különböző értékelése? Hiszen köztudott, hogy Németh László a "friss szeleket" nem a (többnyire "középosztály"-ként összefoglalt és elítélt) polgárságtól, hanem egy eljövendő, legfeljebb csírájában ha létező értelmiségtől várta, egy valódi "új nemességtől", s 1944 felé haladva egyre inkább. A Második szárszói beszéd 1943 nyarán felfogható egyfajta értelmiségi helyzettudat-építés és értelmiségi vezető szerep vállalásra biztatás gyanánt: "Nincs tehát semmi oka annak az értelmiségnek, amely ezt a nevet megérdemli, csüggedten szállnia a jövő zűrzavarába. Még ha mind egy szálig ki is irtanának bennünket, támad új értelmiség, amellyel helyzete a mi gondolatainkat folytattatja. Önök közül bizonyára sokaknak fáj a szívük, hogy nem gyári munkások vagy földmunkások. Én pedig azt mondom: sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma, csak az értelmiség hivatását ne felejtsék el. Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, válthatnak munkakönyvet, elmehetnek szőlőt kapálni, azt azonban ott is tudniok kell, hogy értelmiségi emberek, s ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése - egy megtisztult emberi kultúrában."
     Íme Németh László "friss szele", ami jólesőbben, mert tragikusan heroikus (és a későbbi borzalmak ismeretében legalábbis naivnak ható) felhangok nélkül simogatta az arcokat még ugyanezen nyáron a Nagyváradi beszédben. A Nagyváradi beszéd és a Második szárszói beszéd lenne hát, ha nem is az összehasonlítás alapja, mert minden mű egyedi és összehasonlíthatatlan, de legalább valamiféle kiindulás lehetősége az összehasonlíthatatlanságról, aminek a domokosmátyási "ugyanarról szól másképpen" az indoka és az alapja? Németh László és Halász Gábor nem ugyanarról szól másképpen, hanem éppen mintha valami egészen másról beszélnének, olykor (például a millennium esetében) nem föltétlenül másképpen; éppen ezt kívánták a fenti szokatlanul és illetlenül hosszú idézetek illusztrálni. De miről beszélnek, olykor nem föltétlenül másképpen? Miről az egyik és miről a másik? És van-e értelme ma annak, amiről beszélnek?
     Könnyű lenne persze az utódok sanda bölcsességével méregetni ma "a Jövő nagy utópiáját" és általában az értelmiség szerepét, amint arra is még mindig várhatunk, hogy a "modernizmus" (vagy a "posztmodernizmus") leveti groteszk túlzásait, s családok, szerelmesek, társaságok, idegenek viszonyában tisztultabb légkört teremt. De talán a friss szeleknek nem is ez a hivatása. Nehéz lenne megmondani, hogy micsoda, de szerencsére nem is kell. Itt csak annyit szeretnék sugallni inkább mintsem demonstrálni, hogy az "irodalomszemlélet" bár értelmes, nem nagyon használható kategória. Az író nem az irodalmat szemléli (vagy rég rossz, ha azt). 1943-ban például azt a különös, érthetetlen, torokszorító és valahogy mégis reménytkeltő viszonylagos félig-békét "szemlélte" az író, amelyben a Magyar Csillag felemelkedhetett újra a Nyugat induló éveinek magosába, az akkori Európa tán legszabadabb és legszínvonalasabb szellemi fórumaként. A Nyugat eme végnapjaival a Másik Magyarország, anélkül hogy külön hangoztatta volna, szervesen hozzátartozott (és nem "felzárkózott"!) nem a korabeli, hanem a volt és a jövendő Európához. A Másik Európához. Egy pillanat volt csak, s még az is úgylehet "virtuális". De ahhoz valahogy mégis elegendő volt, hogy reménykedni lehessen, hogy egy óbudai lakás csöndjében meg lehessen írni a Ferenczjózsefi időket, s a Bocskai-kertben gondolkozni lehessen az értelmiségi társadalomról és az ember felelősségéről a fák iránt.
     Sok mindent lehetne, és kellene is írni pro és kontra erről a különös 1943-as magyar pillanatról, de most csak a "hátszél"-ből szeretnék érzékeltetni valamit, és különben is sokkal szebben elmondta a lényeget Londonban Cs.: "A szellemidézéshez elég volt négy fal s az éjszaka cinkos csendje; Faustnak is elég volt. Mit adhat hozzá a külvilág az értelem hatalmához? Csak a Húsvéti harangszót, a hajnalhasító híradást a kínok által újjászülető világról s az örömre változó áldozatról." A húsvéti harangszó pedig, bár mindenkinek ugyanúgy szól, nem mindenkinek szól ugyanarról; "a lényeges az egyéniség reagálásának, a feléje hangzó sokszínű dallamból a rokon hangokkal együttcsengésnek, a teremtő módosításoknak a vizsgálata."

A börtönökből, ahová az országot sújtó katasztrófák taszították, Németh László végül ha nem is más emberként, de új "hajjal" emelkedett ki; erről szól, erről is szól (részben Németh László-i "előrelátással") a Sámson. S az újranőtt hajban nem nehéz felismerni Halász Gábor-i, sőt egyenesen magyar viktoriánus hajszálakat. Ezeket azonban már másik és másféle pillanatok sokszínű dallamaiból kiszűrt másféle együttrezgések vizsgálatával kellene "kifésülni"; ahogyan azt Grezsa Ferenc a Németh László vásárhelyi korszakában elkezdte.