A siker érdekében meg kell halni. Nem egy, sok, sőt: több művész volt, akit életében nem értettek meg, nem méltattak hozzá illő módon, aztán hopp, meghaltak és - ha nem is azonnal, de évek, évtizedek múlva felfedeztek és ismét hopp, ők lettek a klasszikusok. Vagy a ködlovagok.
     Ilyen meg-nem-értett személy volt Vatta Sándor is. Igaz, még fiatal, alig huszonéves, de már rájött: neki az életben nem lehet sikere sehol. Látta apja "karrierjét", tessék, ide lesz a tehetség.
     Apja öngyilkos lett, mert anyja a Csáth Géza-i életformába kergette őt. Pedig Vatta Mihály tényleg jó író lehetett volna, hiszen gyűjtőútján végigjárta az irodalmat kívül-belül, mindent megtanult, amit meg lehetett tanulni, aztán megtalálta saját hangját és életét, amiket a nő miatt el kellett dobnia.
     Hát ő ebből nem kért.
     Sándor korán kezdett írni, mintegy menekülésképp - menekült a valóság elől. Kitalált magának egy saját világot, abban élt, megteremtette hősét, Kóbor Árpádot, az alteregót. Az egyiket; mert minden hős, akit az író megformál, hasonmás, szócső, önmaga. Írt szorgalmasan, itt-ott meg is jelent, napilapokban, folyóiratokban, álnéven is publikált, aztán valahogy kiadták egy önálló kötetét is.
     Bele a ködbe.
     Azt tudta jól, hogy benne fog maradni, előre sajnálta is magát, és panaszkodott ismerőseinek, hogy nem csinálja tovább, látják, semmi értelme, a kritikák lehúzzák, az olvasók nem értik, senki sem érti, tehát benne van a hiba.
     Hogy változtatni akar ezen. Fog.
     Akkor még nem értették.
     Sándor a siker érdekében megölte magát. Előtte azonban még támadt egy utolsó ötlete, amelyet ugyan már nem fog megírni: végignézi szövegei életre kelését.
     Emlékezett még azokra a gyermeteg kis tárcakísérleteire, melyeket abban az időben írt, amikor otthagyta utolsó barátnője. Tudta, hogy ezek az írások a legrosszabb, leggyengébb, legerőltetettebb termékei, s ha nem lenne élete végén, el is felejthetné őket. Letagadni persze nem, hiszen az is ő volt egyszer, ő írta azokat a nagyon szar szövegeket is, de hát mégsem ugyanolyan kedvesek számára, mint a többi: torzszülöttek az egészségesebbek között. Ki velük a Taigetoszra!
Öt ilyen írása volt.
     Az egyik Sámsonról szólt; ezt akkor írta, amikor levágták a haját egy pesti buliban, a második egy olyan férfiról, aki panaszkodik, hogy ön- gyilkos lesz aztán pedig mégsem, a harmadik az utolsó szerelmének anyukájáról, hogy írt az elbeszélőnek levelet és hogy milyen rendes volt vele, bár a lánya is az lett volna, aztán az utolsó kettő pedig "útirajz" volt, de szubjektív utazásoké: az első Székesfehérvárra, a szerelméhez, aki éppen kidobta, a második a barátaihoz, Budapestre, akikhez Fehérvárról ment, és jól berúgtak, miközben kipanaszkodta önmagát. Nagyon rossz, érzelgős, túlírt vackok voltak ezek, ráadásul mind ugyanarról szólt: hogy otthagyta a nő, pedig ő még mindig szereti.
     Ugyanaz történt velük: kinyomtatta, majd úgy másolta őket papírra, hogy közben szándékosan tévesztett, hibázott, kihagyott, hogy javítania kelljen - tökéletes piszkozatokat hozott létre: össze-vissza voltak firkálva, satírozva, nyilazva, a margókon más színű tintával betoldások, amelyek később jutottak eszébe... Az egyik lapra még kávét is csepegtetett. Aztán az öt "frissen megszületett" kézirat mindegyikét aláírta és egy borítékba tette, feladta, majd elment meghalni.
     A küldeményt Radvánszky Olivér kapta meg. Korábban sokat beszélgettek az élet és a művészet értelméről, így nem lepődött meg a kísérőlevél tartalmán, nem is tett ellene semmit. Ha legjobb barátja úgy döntött, hogy a siker érdekében meghal, akkor meghal, béke poraira és - tényleg - sok sikert neki.
     A szövegek mellett pár feladatot is kapott: először el kell intéznie a halottá nyilvánítás és a temetés körüli teendőket, négy-öt évvel később pedig ki kell dobnia a boríték tartalmát.
     Olivér meg is tett mindent: a jó barátot apja, Mihály mellé temettette, négy év múlva pedig egy utcai kukába dobta az öt írást.
     Közben Sándor egyik volt ismerőse megírta szakdolgozatát az egykönyves szerzőről. Dolgozata megjelent az ItK-ban, a lelkes filológusok pedig felfigyeltek Sándor könyvére. Utólagos kritikák jelentek meg róla, poszthumusz díjat kapott, összegyűjtötték különféle publikációit, zsengéit és hátrahagyott műveit, megkeresték naplóit, leveleit. Több kötetnyi anyag volt már a lelkes filológusok kezében, Sándor kezdett fényt kapni a ködben.
     Ezalatt az Olivér által kidobott szövegek külön életet éltek: még aznap megtalálta őket a terület kukáiért felelős guberáló. Egyelőre nem tudott velük mit kezdeni, a papír általában nem ehető, de talán még jók lesznek valamire, gondolta, eltette hát őket.
      Három nappal később találkozott egy másik hajléktalannal, aki mielőtt az utcára került, tanárember volt. Hozzáértő, vélhette a szövegek megtalálója. Elmondta neki, hogy mit lelt. A tanárt érdekelte a dolog.
     Megnézte a lapokat, de ő sem ismerte a szerzőt. Azt azért meg tudta állapítani, hogy talán nem értéktelen papírlapokról van szó, de többet nem. Üzletet kötöttek: mind az ötöt megkapta fél kiló kenyérért cserébe.
     Felkereste egyik volt tanítványát, aki még hajlandó vele szóba állni, és megmutatta neki a szerzeményt. Az ifjú fellelkesült: ő hallott a négy éve elhunyt szerzőről, olvasta könyvét, mert náluk a tanszéken írták meg azt a bizonyos szakdolgozatot. A tanár nekiajándékozta a szövegeket.
     Az ifjú még aznap elrohant a dolgozat szerzőjéhez - aki azóta doktori ösztöndíjas volt az egyetemen -, hogy odaadja neki a felfedezést. A másik úgy bánt velük, mint ereklyével szoktak - de neki azok is voltak: a mai napig ismeretlen Vatta-kéziratok, melyeknek eredetiségéhez kétség sem fért: jól ismerte az összes Vatta-autográfot, de azért elvitte egy paleográfus ismerőséhez. Nem csalódott.
      A szövegek mint irodalmi csemegék jelentek meg. Nem hoztak ugyan új perspektívát a szerző értékének megítélésébe, de teljesebbé tették a képet; egy ránc elmélyítései.
      Olivér csak ekkor értette meg Sándor egykori kérését: ezt látnia kellett. Be kellett látnia, hogy barátjának igaza volt abban a négy évvel ezelőtti vitában, amikor azt állította, hogy a lelkes filológusok akár még belőle is csinálhatnak szenzációt, neki is kerekíthetnek nimbuszt, kaphat hírnevet és babérkoszorút, csak meg kell halnia hozzá.
      Mosolygott egy nagyot bajsza alá, aztán felhívott egy kansasi szállodát:
      - Hallo! Can you put me through to Alexander Wadding?
      - Yes. One moment, please.
      - Szervusz Sándor.
      - Szervusz. Ismert vagyok már?
      - Igen.
      - Én megmondtam. Csak meg kell halni. Egyébként kösz, hogy eltemettél, hogy kidobtad a borítékot, hogy felhívtál, látom, te sem felejtesz. Mikor kapom meg a nyereményem?
      - Majd viszem. Te, figyelj: ezek tényleg nagyon szar szövegek voltak...
      Olivér letette a kagylót, aztán leült az íróasztalához, hogy sikeres legyen.