A hetvenes-nyolcvanas évek "lágy diktatúrájában", amikor oly sok ígéretesnek indult költői és írói pálya elakadt, Nagy Gáspár művészete folyamatosan és szervesen kibontakozott. Alkotó eltökéltségét és látásmódjának esztétikai karakterét egyaránt ösztönözte az a kizárólagossággal uralkodó politikai hatalom, amellyel költészete indulásától kezdve szemben állt. Ez egyfelől azt jelentette, hogy a szellemi élet veszteségeit - az erkölcs és esztétikum szintézisét megvalósító alkotótársak halálát, mások erkölcsi romlását - mindenkor érzékenyen számbavette, megrendülten, illetve keserű iróniával regisztrálta. Ezekből a veszteségekből azonban - joggal kivételesnek minősíthető etikai és közösségi felelősségérzete folytán - mindenkor erőt merített ahhoz, hogy helyettük is őrizze műveiben az ember "egyenes testtartását".
     Költői világképének szakrális magja van, külső bajoktól, tapasztalatoktól szennyezhetetlen belső tája. Ez a belülről vezérelt költői személyiség nem menekül a külvilág eseményei elől a transzcendens bizonyosságba, hanem a transzcendens hit etikai igényességével veszi számba és ítéli meg a jelenkori emberi magatartásokat, cselekedeteket. Költészete a tragikum és irónia, a megrendültség és az ítéletes játék különleges szintézisével teremtette meg összetéveszthetetlenül egyéni karakterét. A tragikum és irónia társítása nem valamiféle kimért, kicentizett egyensúlytartást jelent az ő költői világképében, hanem gazdag modulációt, kilendülést mindkét irányban. Ez nemcsak hangnemeinek, hanem költői műformáinak is fölöttébb nagy változatosságot biztosít. Költői személyiségének belső egyensúlya sohasem bomlik meg. Erkölcsi, magatartásbeli alapelvei kikezdhetetlenek, történelmi, kulturális és kultikus erőforrások biztosítják a múló pillanatokon túli érvényességüket.
     (Költői) személyiségének ez a benső biztonsága avatta őt a nemzeti értékeinkből, önismeretünkből, történelmünkből kialkoltató diktatúra következetes ellenfelévé is. Csendes szavú, de kíméletlenül pontos verseiben a saját igénye szerinti etikai evidenciákkal mérte az azokkal gyökeresen ütköző tapasztalatait, s könyörtelenül összegezte szembesítéseinek eredményeit: az elemi erkölcsi és magatartásnormák folytonos sérülését, sőt meggyalázását.
     Koranalízisét sokszor játékosan, a posztmodern számos elemét is kamatoztatva végezte. Egyéni karakterű szóösszetételei - a szaltószabadságtól a kórlaplépcsőig -, posztmodernnek is beillő, de fölöttébb jelentéses intertextuális "játékai" - mint a "rohadunk a forradalomban" vagy a "karácsonyéji ár(v)ulás" ugyanezt a kemény magatartást tanúsították, mint tömör imperatívuszai és axiómái.
     Hasonló következetességgel és egyértelműséggel bírálta verseiben a művészet devalválódásának jelenségeit és okait, a sokféle "látványos megnemközelítés" módszereit éppúgy, mint a hamis kanonizálás manővereit.
     Így lett a nyolcvanas években költészete és személyisége a "nyüszítve támadó gyávaság" egyik céltáblája. Ezért cenzúrázták ki Kibiztosított beszéd című kötetéből azokat a verseit - Öröknyár, elmúltam kilenc éves; A fiú naplójából -, melyekben közvetlenül is önmagára ismert a hatalom. Csak 1989 végén a régi és új verseiből válogatott Múlik a jövőnk című kötetben kaphattak helyet ezek az akkorra már közismertté vált "rendszerváltó" versek.
     Ha 1989-ben a politikai cselekvés vágya az elmélyült emberi eszmélkedés igényével is összekapcsolódhatott volna, Nagy Gáspár válogatott kötete a nemzet tisztító, fölemelő szellemi tápláléka lehetett volna. Egyszerre adott döbbenetes látleletet a hetvenes-nyolcvanas évek diktatúrájának gerincroppantó korszakáról, s adott tanúbizonyságot arról, hogy a költő üldözötten, állásától megfosztottan is megőrizte "egyenes testtartását". Az ellenséges közeg csak kristályosította megalkuvások nélküli költői jellemét és szavát.
     A személyiség fragmentalizálódását, képlékenységét fennen hangoztató teóriák idején egészen különleges érték az ő költői világának ez a belső biztonsága, szinte szakrális nyugalma. Ezek az erőforrások - a szervesen épülő és gazdagodó motívumcsoportok révén - egyre sokrétűbben tárulkoznak föl művészetében. A költői személyiségnek ezzel a mély gyökérzetű, gazdag erőforrású önépítésével párhuzamosan erősödött látásmódjának gondolatisága, reflexív és analizáló jellege.
     A biztos etikai központú és különlegesen sokárnyalatú költői világ óriási kihívást kapott a rendszerváltozás idején és az azt követő években. Nagy Gáspár művészetének értékét biztonyítja, hogy töretlenül helyt tudott állni ebben a magyar történelemben példátlannak minősíthető évtizedben is. A kilencvenes években megjelent öt könyve egyértelmű bizonyítéka annak, hogy művészetének rangját nemcsak a diktatúrával eltökélten szembenálló erkölcsi magatartása teremtette meg, hanem művészi látásmódjának és kifejezésmódjának esztétikai értéke és összetéveszthetetlenül egyéni karaktere biztosítja. Az etikai igényesség szintetizáló művészi látásmódjának - műnemektől is független - természetes eleme. Az összetett esztétikai minőség és etikai szigorúság mellett külön értéke művészetének a folyamatos cselekvő történelmi jelenlét, az emberi sors és benne a mi világunk alakulásának éber figyelése és megítélése, a töretlen hűség, a tanúskodás a háttérbe szorított igaz értékek mellett, az intenzív szellemi tájékozódás, a példaszerű nyitottság. A létszemléleti felelőtlenséggel és a történelmi amnéziával szemben művészete a kilencvenes években is érvényes megtartó szellemiséget sugároz.
  

Nagy Gáspár többször vallott arról, hogy eszmélkedésében, szemléletének kialakulásában sorsdöntő szerepe volt 1968-nak. Múlik a jövőnk című kötetének fülszövegét idézem: "Aztán 1968-ban Szent István király napjának éjszakáján, tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel: előre és hátra az időben. Az emlékezés jogát és felelősségét tanítják ott nekem. És azt: hol is élünk. Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa, lefoglal a szégyen."
     A kilencvenes években két tematikusan szerkesztett könyve ad külön nyomatékot ennek az élménykörnek. Augusztusban, Ludvík John nyomában (1995) című - tematikusan válogatott verseket, fordításokat, esszéket, interjúkat tartalmazó - "közép-európai napló"-ja pedig arról szól, hogy "hol is élünk", miféle jelenségekkel kényszerít szembesülni a közép-európai "zónaidő".
     Mindkét könyv mély gyökérzettel kapcsolódik korábbi műveihez. A prózakötet öt darabja közül három a nyolcvanas évek elején keletkezett, közülük kettő (Augusztusban, Ludvík Jahn nyomában; ZöldErvin - Tübingenből) meg is jelent a Kibiztosított beszéd című verseskötetében, annak éppen Zónaidő című, később rendhagyó műfajú kötetté nőtt ciklusában.
     Prózájának ugyanazok a legfontosabb egyénítő jegyei, mint a költészetének: a több dimenziós látásmód, a sokrétegű, s e rétegeket minden darabban másképpen ütköztető és szembesítő nyelv. Gazdagon él az intertextualitás és a stíluskeverés posztmodern eszközeivel, olykor az önidézéssel és önreflektálással is. Látásmódjának egzisztenciális mélységét iróniával, öniróniával, játékossággal ellenpontozza, tágítja, újabb dimenziókkal gazdagítja, de sohasem súlytalanítja azt. Nem a totális elbizonytalanítás derridai elvét érvényesíti, hanem éppen azáltal végez értéktudatosító szellemi munkát, hogy a posztmodern jellegű eszközöket is organikusan épített és szigorú erkölcsi rendű világképébe illeszti, annak érdekei szerint működteti. Prózájában nagyfokú önéletrajziság, tehát egy alapvetően hagyományosnak is tekinthető epikai elem ellenpontozója, modernizálója az irónia és a játék. Emellett a vallomás és a szemérmes rejtőzés elegyítője.
     A prózakötetet az 1993-ban írt "szerelmes földrajz" indítja. Ennek már a címe is sokrétű kötődést, érzelmi, történelmi, mesei dimenziókat fog egybe: Szívoldal, gyepűszél meg Napnyugat-királyság. Múlt és jelen találkozik a "csatakos álomban": a pannonhalmi gimnáziumi földrajzórán, de a Postamúzeum óriási térképén, Somogyi Győző alkotásán kell az elbeszélőnek a "hazai pályát", szülőföldjét bemutatnia. A pálcával nem szabad a térképet érintenie. Tihamér atya intelme szerint ugyanis "a térképrombolás maradjon örökre a nagyhatalmak bűne". Kinyílik a pillanat, az "emlékezet mutatópálcája" bejárja a szülőföldet. A valóságos helynevek különleges mitikus-legendás aurát kapnak, legenda és történelem kapcsolódik hozzájuk, meg az a gyermekkori világ, amelyikben mindezekkel megismerkedett a költő, aki most mai szemmel is láttatja egykori önmagát. Megszólal a történelem a török hódítástól a szibériai télig, a "kis októberi forradalom"-ig, a kolhozagitátorok módszeréig, a "csehszlovákok" lerohanásáig, és tovább egészen a jelenkorig. Keserűen játékos iróniával reflektálja az egykori ideológiai szövegek és a valóságos tények egymástól való távolságát. "És mi olyan vidámak voltunk, mint a mókus fenn a fán". Az eszmélkedés essz-novellájává nő ez az álomképből kibomló vallomás, melynek ha irodalmi rokonságát keressük, személyessége és közösségi éthosza okán Sütő András Nagyenyedi fügevirágja juthat leginkább eszünkbe, de recenzensei joggal utaltak a prousti emlékezés-módszer párhuzamára is.
      A kötet címad írása még 1981-ben tett kisérletet arra, hogy Milan Kundera 1968-ban megjelentetett, de "vakvágányra tolt" regényét, a Tréfát "egy halványzöld jelzéssel" bekapcsolja "a forgalomba". Az elsőszemélyű vallomás finom iróniával idézi fel annak a nyugat-dunántúli kisvárosnak világát, ahol az elbeszélő áruszállító triciklis segédmunkásként dolgozott, s annyira hatása alá került a véletlenül kapott Kundera-könyvnek, hogy úgy érezte Ludvík Jahnt is követnie kell. A novella ironikus és önironikus játékossága látszólag ellenpontozza a sorsformáló élményt, az elbeszélő magatartása azonban éppen a Kundera-ösztönzésből ered. Vállalja Kundera - tréfálkozva lényeget feltáró - szemléletmódját. Finom áttűnések telítik ezt a novellát is. A tárgyszerű kijelentés a szituáció kegyelméből gyakran többértelművé válik, sőt átvitt jelentése kap hangsúlyt. "Mondanom se kell, legjobban a cseh import melegítőket várták."
     Nagy Gáspár prózájában az emlékezés epikus dimenziója egyszerre hozza vissza az emlékképeket, teszi tárgyszerűen tapinthatóvá a világot, de az emlékezés föl is szabadítja a fantáziát, álomszerű képzeteket, eseményeket is bekapcsol. A víziószerű képeket ugyanaz a léthelyzet motiválja, mint a tényszerűeket. A fantázia magasra szökkenését az irodalmi minták segítik, a szituáció nyomorúsága pedig motiválja. Az önmagát kereső fiatal hősnek ki kell valahogy szakítania magát - legalább képzeletben - elviselhetetlen helyzeteiből. De oly mélyen van bennük, hogy a fantázia világában sem szárnyalhat teljesen szabadon, visszarántja onnan is "a valóság égető nyelve". A szituációk mélypontjain a fiatal ember azokba az eszmékbe kapaszkodik, melyeket olvasmányaiból, ekkor többnyire a cseh írók könyveiből szerzett: "Elfogott a keserűség és kiüvöltöttem, hogy a felelősség elképzelhetetlen szabadság nélkül" (ZöldErvin - Tübingenből).
     Együtt van ebben a prózavilágban az ifjúság szórakozása, játékossága, önfeledtsége, kalandossága, vagánysága és szellemi tájékozódása, s az a történelem, az a "zónaidő", amelyikbe szinte kényszerűen beleütközik a szabadságot természete szerint igénylő fiatal író(jelölt). Ezt az ütközést Nagy Gáspár nem drámaian, nem pátosszal, hanem a tragikomikum színeiben és a kisvilág részleteiben mutatja meg. A ZöldErvin - Tübingenből hőse a 22-es autóbusz "tokjába" zárva jut el az idézett gondolatokig. A Barnás-fekete történetek, ha például "áll a bál" az IBOLYA presszóban/tejbüfében pedig már a címével is jelzi a helyszínt és a játékos-ironikus dikciót. Szereplői között pedig főhelyen magát Hrabalt találjuk a sztorikat mesélő és a politikai helyzetet megintcsak "tréfálkozva", ironizálva elemző fiatalok és a "széklábak, vendéglábak, és a kissé öregecske pincérnőlábak" társaságában. Az oldott társalgás játékosságán áttűntek a közép-európai írólét koordinátái. Nagy Gáspár éppen azt a létszituációt ragadja meg szabálytalan műfajú essz-novellájában, amelyikben együtt és egyszerre van az önfeledtség vágya és a politika diktatúrája elleni lázadás belső igénye. Ebben a helyzetben az anekdota hirtelen vált át az írólét legfontosabb kérdéseire: "Mert az írók mindig szabadok; hiszik, akik hiszik. A többség nem hiszi, csak azt tudja, hogy szabadság nélkül is van irodalom, sőt: igazán anélkül van! Ez a tétje: lehet-e így? Ezen a tájon így lehet."
     A prózakötet legterjedelmesebb írása, a kilencvenes évek elején készült (legényrészlet) ismét több dimenziós önéletrajzi telítettségű mű. Az egyes szám első személyű emlékező dikcióban előadott alaptörténet különleges szerelmi idill. Az időpont 1968 augusztusa, a helyszín pedig egy dunántúli kisváros. Az elbeszélő életszerűen idézi meg az egykori rajongó fiú szavait, gesztusait, tűnődését, de a dikció másik rétege folyton leleplezi, ironizálja, ellenpontozza, a későbbi idő tapasztalataival is minősíti képzelődését, gondolatait, viselkedését. Sok-sok apró mozzanat teremti meg a hiteles kisvárosi atmoszférát. A fölöttébb szokványos naiv szerelmi történet drámai történelmi dimenziókkal sűrűsödik. A kölcsönös vonzalom arra ösztönzi a lányt, hogy életének legbensőbb titkairól is vallomást tegyen, elmondja, hogy orvos szeretett volna lenni, de nem tanulhatott tovább, mert az édesapja 1956-ban elszavalta a Talpra magyart, s emiatt tíz évre ítélték, 1963-ban halt meg a börtönben, az amnesztia előtt pár nappal.
     A rádióban a Varsói Szövetség katonai vezetőinek figyelmeztető nyilatkozatát olvassák be "valami lihegő magyar kommentárral". A fiú látta 1958-ban hogy apja és nagybátyja megsiratták a kivégzetteket, felidéződik benne az az emlék is, hogy a tanárai "minden októberben frászban voltak, mióta az 5 éves évfordulón több gyereket ki kellett csapni (szelíd följelentés nyomán) a gimnáéziumból, mert kopaszra nyiratkoztak, így köszöntve - s köszönve! - a szovjet Nyikitát". A szerelmi idill mögött folyton felkomorlik a történelem, de ez is a szerelmet mélyíti, hiszem szemléleti kapcsolódási pontokat teremt a két fiatal számára. A későbbi visszatekintés úgy vonja be az irónia színeivel ezt a mindössze egy hétig tartó "őrület"-et, hogy a varázsát sem töri szét.
     A kisregény sajátos mikrorealizmussal azt is érzékeltesen bemutatja, hogy a valódi történelmet miképpen fedi el az emberek elől a hazug tömegkommunikáció és saját közömbösségük. A nyaralásból augusztus huszadikán hazatérő fiú autóbusza a Csehszlovákia "megsegítésére" vonuló tankok miatt hosszas várakozásra kényszerül, a rádió azonban a tízes hírekben semmit nem mond a csehekről, csak arról szól, hogy "a Gellért-hegyen soha nem látott, gazdag tűzijáték volt; soha ennyi rakéta, ekkora görögtűz, új kenyér, alkotmánynapi szokásos kovásszal kelesztve". Az utasok pedig azt sajnálják, hogy éppen erről maradtak le a "ruszkik gyakorlatozása" miatt, de megnyugtatja őket a táncdalfesztivál legsikeresebb dalainak megismétlése. "Az utazóközönség, mint a mézes cumiját visszakapó csecsemő, megnyugodott. Dúdolgattak, az én jó magyarjaim! És tökéletesen érdektelen volt már, hogy itt ülünk ebben a buszban, s előttünk a rettentő orosz armija vonulgat."
     A (legény-részlet) az eszmélkedés, a helyzettudatra ébredés könyve is. Az 1968-as Párizs és Prága jelentésének tudatosulása egy ifjú nemzedékben. Tanúságtétel a tények mellett a hamis ideológiával szemben. Egy fiatal nemzedék rádöbbenése arra, hogy neki folyton hazudnak, hogy teljesen mások a tények, mint az ideológiák. Hősünk számára az egyetemi előkészítő egy újabb szint ebben a folyamatban: ott már értik a fiatalok a "testvéri tankok" új jelentését, nem tudja félrevezetni őket a "hazai magyarázat". Az ironikus ellenpontozás megsemmisíti a megideologizált hazugságot, de érzékelteti a hatalom könyörtelen keménységét is. Így foglalja el hősünket a történelem és a tehetetlenség szégyene: "Levert voltam, mint a testvéri csehszlovákok, akik persze direkt kérték ezt. Hallottuk, ők maguk hívták a segítőket. Azok meg mentek is toronyiránt, önzetlenül."
     Az irónia fölülnézet. Aki így látja helyzetét, az már lelkileg, szellemileg magasabb dimenzióban van, azt már nem lehet megtéveszteni. Nagy Gáspár iróniája azonban mindig fájdalomból táplálkozik, benne van az a fölismerés is, hogy a tisztán látás - bár előfeltétele a változtató cselekvésnek - önmagában nem elegendő. A kisregény világában hősünk eszmélkedése, világképének kiformálódása csak az egyik réteg, a másik is erős kontúrokkal jelenik meg, ez pedig a diktatúra, a hatalmi erőszak világa.
     Prózapoétikailag merész kísérlet ez a kötet. Akik a hagyományos poétika felől olvassák, azokban zavart is kelthet az önéletrajziság, a történet és az elemző értelmezés játékkal, iróniával kevert különleges egysége. Publicisztikusságot, műfajtalanságot is gyaníthatnak egy-egy részlet kihívó "irodalmiatlanságán". Ez a műfajteremtő műfajtalanság azonban éppen egyénítő jegye Nagy Gáspár prózájának. Joggal vonható párhuzamba több vonatkozásban a hetvenes-nyolcvanas évek "prózafordulatával". A hagyományos műfajokat - a novellát és az essztét - szabadon keveri, megszüntetve őrzi meg. Különféle, sokszor ellentétes esztétikai minőségek ütköztetésével tágítja ki az írás kereteit, vonatkozások láncolatával telíti a története. Sokrétű, tág keretet biztosít az értelmezésnek, de nem engedi azt parttalanná, önkényessé válni.
     Verseiben és prózai írásaiban egyaránt régóta él az idézés és a kurziválás eszközeivel is. Ezeket igen tág körben alkalmazza. Olykor szinte szakrálisan, textusként idéz mestereitől, máskor viszont a köztudatba belepréselt, belekövült frázisokat idéz, hogy ezáltal ironikusan leleplezze, megsemmisítse azokat. Idézeteinek nagy része személyiség-mélyítés, elvekkel, eszmékkel, tartással való feltöltés. Ironikus idézeteinek, utalásainak is ez a lényegi funkciójuk, csak éppen az ellenkező irányból vezetnek ugyanehhez a hatáshoz. Prózakötetében e két módszer pompás összjátékának is tanúi lehetünk midőn bibliai vagy kunderai idézetek feleselnek a Népszabadság frázisaival.
     Művészetének már említett szervességéből, a személyiség történelmi felelősségét vállaló magatartásból és említett szemléleti nyitottságából szinte természetesen következik az, hogy szemléleti horizontját sohasem korlátozta csak Magyarországra. Már első kötetében verset ajánlott a Kapuállító költőinek. Pályakezdése óta folyamtosan tudatosította verseiben, esszéiben, interjúiban is a teljes magyar nemzeti kultúra értékeit és erősítette összetartozástudatát. A kisebbségi magyarság történelmének és jelenkori problémáinak átérző ismerete is segítette abban, hogy életművének egyik fontos vonulata a közép-európai népek sorsközösségének a tudatosítását vállalja.
     Az összehasonlító irodalomtudomány tanúsága szerint az egymással szoros földrajzi, történelmi, társadalmi kapcsolatban lévő népek irodalmának közös jellegzetességei is vannak. Ezek alapján osztják az egyetemes irodalmat különféle zónákra.
     A Dunatáj népeinek sorsközössége régi felismerése a kultúrának. Adytól, Bartóktól, Kodálytól, József Attilától Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig sokan és sokféleképpen néztek szembe az ebből a sorsközösségből eredő kérdésekkel, problémákkal. Az utóbbiaknak a történelem újabb tapasztalatainak a birtokában nagy illúziókkal kellett leszámolniuk. Közös dolgaink rendezése helyett azok folytonos romlásáról kellett drámai tárgyilagossággal számot adniuk. Ezt tette verseiben és vallomásaiban Nagy Gáspár is, de emellett a maga szellemi műhelyében rendíthetetlen eltökéltséggel és különleges szellemi építkezéssel, szövetségkereséssel munkálkodott "közös dolgaink" rendezéséért és a közös sors enyhítéséért. Verssel, idézéssel, műfordítással, vallomással szólította meg azokat a közép-európai kortársait, akikben a rossz tendenciájú nemzeti gyűlölködés és a nemzeteket szembeállító politika szellemi-erkölcsi ellenerőit fedezte fel.
     Erkölcsi-művészi törvényszerűség, hogy Közép-Európának azokkal a kiemelkedő művészeivel került mély szellemi és sokszor baráti kapcsolatba, akik nyíltan vállalták és vállalják azt a - manapság sokszor gúny tárgyává tett - mégis törvénnyé nemesíthető tapasztalatot, mely szerint erkölcs és esztétikum, egyén és közösség sorsa szétválaszthatatlanul összetartozik. Azok az ő szellemi-erkölcsi társai, akikben minden körülmények között élt a "szabadság szerelme", "a szembenézés bátorsága", s akik életükkel és művükkel egyként tanúsították, hogy "Cogito úr egyenes testtartása a lényeg. Erre figyelünk." Azok az ő szellemi-erkölcsi rokonai a közép-európai "Pokol"-ban, akik eltökélten szembeszegültek a diktatúrával, zsarnoksággal, s ezért börtön vagy önkéntes száműzetés lett a sorsuk. Ezek a művészek mutattak legtöbb fogékonyságot a magyarság értékei és problémái iránt is.
      Nagy Gáspár művészetében pályakezdése óta szembetűnő a közép-európai vonatkozások gazdagsága. Éppoly természetes volt ez számára, mint a kisebbségi magyarság sorsának lelkiismeret-ébresztő itthoni tudatosítása. Szervesen egybehangzó "motívumok" ezek az ő művészetében. A Zónaidő kötet azt tanúsítja, hogy szerzőjének alkotó, értékteremtő kapcsolata van a lengyel, román, szlovén, szerb, horvát, cseh, szlovák, német, finn irodalom sok jeles alkotójával.
     Eme kötődések nagyobbik részének a korabeli megvallása Nagy Gáspár erkölcsi bátorságát, "egyenes testtartását" is mutatta, hiszen akkor idézte, szólította meg több közép-európai társát versben és prózában egyaránt, mikor azok börtönben vagy szilenciumon voltak.
     A Zónaidő írásait azonban nemcsak, s nem elsősorban ez a történelmi szerepük élteti, hanem a közép-európai léthelyzet és az eszményi emberi magatartás tudatosítása, s nem kevésbé az az esztétikai-szemléleti érzékenység, amekllyel közép-európai sorstársainak műveit Nagy Gáspár fordítja és értelmezi. Néhány sorban is maradandó felismeréseket közöl Zbigniew Herbert Cogito uráról éppúgy, mint Milan Kundera kegyetlen és mégis játékos, "tréfás" történelmi leszámolásairól.
     Külön figyelmet érdemel a Zónaidő írásainak - a közép-európai tapasztalatokat is magába foglaló - határozott művészetfilozófiája és költészettana. A személytelenség apotheózisa idején a személyiség felelősségét, arcunk vállalásának a kötelességét erkölcsi követelményként hangsúlyozza: "Az arc gondos elrejtése rímel az arctalan hatalmat képviselő arctalan politikusokéra." Közép-európai helyzetismerete, tapasztalata és művészi tájékozottsága alapján figyelmeztet játékos, de fölöttébb komoly költészettani levelében a hely fontosságára, a művészet mibenlétét és küldetését is befolyásoló szerepére. A "naponta változó poétikai szellőcskék" helyett a személyiség teljes, egzisztenciális részvételét kívánja a vers a költőtől, a teljes szembenézés és önismeret bátorságát.
     A Zónaidő gesztusértékű mű is. Egy jelentős magyar költő tartalmas tanúságtétele arról, hogy milyen szeretettel, együttérzéssel lehet érteni és értékelni a más népek kultúrájának értékeit. Ezt a gesztust nem hatálytalaníthatja a múló idő, sút még az a rendszerváltás óta nyert tapasztalat sem, hogy "közös dolgaink" rendezésének nem csak a kommunista diktatúra volt az akadálya. A Zónaidő motivációja mélyebbről fakadt, ezért értéke is tágabb érvényű. Közép-európai számvetésével is azt tanúsítja, hogy az ember "egyenes testtartása" minden időben az etikus emberlét alapkövetelménye. "Pán Cogito azt mondja, hogy a megdicsőült kompromisszumok és áltatások mögött nyüszít a totális gyávaság[...] Cogitó úr fölényben van a Köztársasághoz képest, mert átvilágítja annak viszonyait és saját sorsát szabadon választja meg. Szabadon a testtartást, a mozdulat példaadó gesztusát" - írta Nagy Gáspár A vers érvényessége című "széljegyzetében" Zbigniew Herbert versét értelmezve 1986-ban. Ez az esszéje azt is jelzi, hogy nemcsak "testtartást", hanem poétikát is tanult Herberttől. Nagy László utolsó korszakának "poétikai váltását" hozza itt összefüggésbe a herberti verssel való találkozással: "A remek metaforák indái közé makacsul beékelődnek prózai vérrögök, tárgyilagos kijelentések, utolsó figyelmeztetésnek szánt imperatívuszok; s látszik az igény: nevén akarja nevezni a bajt, a túlhordott gyermeket; tárgyszerűen ír az »országos panaszkönyvbe«. Már a távolságtartás és az irónia sem idegen tőle." Ez a jellemzés poétikai önvallomásaként is érvényes.
  

A kilencvenes években három verseskötete jelent meg Nagy Gáspárnak (Mosolyelágazás, 1993; Fölös ébrenlétem, 1994; Tudom, nagy nyári délután lesz, 1988). Ez a termékenység nemcsak töretlen alkotókedvét mutatja, hanem azt is tanúsítja, hogy ez az évtized is olyan kihívásokat adott neki, amelyek elől nem térhetett ki, amelyekkel életművének belső törvénye szerint költőként is szembesülnie kellett. Ez a három verseskönyv éppoly pontos és ítéletes költői létdokumentációja Magyarország újabb évtizedének, mint a korábbi kötetei voltak a diktatúra évtizedeiben.
     Nagy Gáspár újabb költészetének két fő tematikai vonulata tűnik elénk: az etikai igény, a közösségi felelősségérzet motiválta közéleti verseké és egyre gazdagabb, egyre mélyebb változatokban a létfilozófiai számvetéseké. Ez a két nagy versvonulat azonban nemcsak sok-sok poétikai és gondolati változatot hozott, hanem szinte szétválaszthatatlanul össze is kapcsolódik. A kor létdokumentációját is a végső kérdésekkel számot vető költői személyiség készíti és minősíti.
     Poétikai-szemléleti és etikai magatartása alapjaiban változatlan maradt, de a világ áttekinthetetlenebb, bonyolultabb, kuszább és szövevényesebb lett körülötte. Erre a kihívásra poétikailag is válaszolt: tovább tágította, gazdagította költői világát. A Mosolyelágazás kötet vezérverse, az Örökre-ébren egyszerre jelzi a költő felelősségtudatát, nyugtalan kor-érzékenységét és a történelem új kihívásaival való szembenézés igényét. "Amíg bírom / helyetted írom" - üzente korábban Nagy Lászlónak, most mindazok közösségi felelősségét magára vállalja, akik már nem vehetnek részt az új korszak alakításában és megítélésében: "Eszelős napok, évek jönnek / hallom most már örökre-ébren: / holtak helyett sétálgatok / az ezredvégi fényben."
     Korábban nyíltan szembeszegült a nemzeti értékeket és elemi emberi normákat semmibevevő hatalommal. A rendszerváltozás után a szabadság örömét kellett volna énekelnie. A rendszerváltás örömébe azonban már a szabadság első pillanataiban disszonanciák keveredtek. "Mikor nem lehetett / akkor énekeltek / s hallgatnak mikor / lehet - meglehet / éppen ezért költők / versek tengeralattjáróiban / megpattant tüdejűek" - írta 1989 májusában Már hamuval rajzolgatok című versében, melynek második, záró strófája szakrális dimenzióknak nyit távlatot a reménytelennek tetsző szituációban: "már hamuval rajzolgatok / Isten ablakán egyre / de Ő vár - vár még". Érzékelhetjük a finoman kifejezett idegenkedést a szabadságban hirtelen megeredt nyelvű neofita buzgalomtól. Sok versben szólal meg az az érzés is, hogy vajon ennyi csonkulás után fölszabadulhat-e még a személyiség, újra lehet-e kezdeni az életet.
     Nagy Gáspár költészetében egyszerre van jelen "belül a látás" és kívül "a kegyetlen nézés". Érzékenyen figyel a disszonanciákra, magatartásbeli, erkölcsi bicsaklásokra, színváltásokra. A rendszerváltás idején döbbenten regisztrálja a bábeli szócséplést. Az Észrevétel - még 1989-ben - szarkasztikusan fejezi ki emiatti undorát: "És miről szóljanak mostanság a versek? / Mikor mindenki beszél, kilocsog; / csak úgy röpköd protézisek közül a nyál, / s a nyár gyúlékony gumiján / csúszkálnak le-föl alkalmi szó(l)nokok."
     A "gyönyörű felszabadultságot" köteteiben csupán egyetlen vers, az Évkönny, 1989 idézi fel. Igaz, ez kivételesen szép, év végi összegző vers. Ironikus játékossággal indul, "az év kicsodája micsodája" szavazgatások, az "évkönyvek" és "az év könyve futamok helyett" - bravúros Nagy Gáspár-i betűcserével - "az idei év könnyé"-re kérdez rá a költői énben "egy nagyon benső hang", melyet zárójelbe tett kérdéssel történelmileg nyomatékosít: "(hang volt-e csupán?)". A versnek tág belső terei nyílnak meg, a játékot a felszabadulás katartikus élményének megjelenítése szorítja háttérbe. Nem véletlen a "szokatlan kérdés", hiszen soha ennyi könnyet nem látott még, mint ebben az évben, "soha ennyi gyönyörű példányt / nők és férfiak / öregek és fiatalok arcán". A dikció sűrű szövése jól érzékelteti a vers zárlatában, hogy az "év könnye egy leveretést, megalázást szenvedett nemzet felszabadulásának örömkönnye, a "gyász, megrendülés és / a boldogság felejthetetlen könnye" volt. A vers tárgy és érzelmi világában összesűrűsödik az idő: a levert forradalom, a halálos ítéletek, kivégzések, a menekülések, lefojtott évek drámái is benne vannak az év könnyében, de a gyásznak, keserűségnek új dimenziót ad az az öröm, hogy ennek a rettenetes időszaknak vége van. Különös öröm ez, óhatatlanul is emlékeztet a tragédiára, a leveretésre, a jóvátehetetlen veszteségekre is.
     Ennek az "évkönny"-nek a "súlyát" Nagy Gáspár költői világában akkor értjük meg igazán, ha emlékezetünkbe idézzük hetvenes-nyolcvanas évekbeli költészetének fő motívumait (az árulás változatait, az elemi emberi normák folytonos megsértése miatti düheit, tiltakozásait), másrészt ha legalább futólag számba vesszük azokat az új verseit, amelyekben az elmúlt évtizedek személyiséget, nemzeti közösséget megalázó és roncsoló, az elemi emberi jogokat semmibevevő jelenségeiről, azok továbbéléséről, máig érő hatásáról, maradandó nyomairól szól.
     A Mosolyelágazás első ciklusa a költő 1988-as amerikai útjának sokszínű lírai naplója. "1988 augusztusában még falhoz állítottak" - kezdődik Nagy Gáspár-i jelentéskettőzéssel, a kivégzés képzetét is fölidézve a "ferihegyi szokások"-at és azok hatását ("hogy szabad világban sem lehetek szabad") szociográfikus tényszerűséggel és keserű iróniával bemutató első vers. Az amerikai ciklus egyik szólama világgá űzött értékeinket idézi meg: Márait, Tűz Tamást, Horváth Elemért és másokat. Külön elemzést igénylő versek ezek, itt csak arra a közös vonásukra utalhatok, hogy mindegyik megidézett, megszólított személyiség sorsa jóvátehetetlenül magán viseli a magyar történelem e "kegyetlen század"-ának tragikus nyomait.
     Erős ez a motívumkör a kötet más ciklusainak verseiben is. A Kasánszky Zsombor emlékét idéző Halála kellett, halála jel volt az élete föláldozásával is az "országosan vezényelt amnézia" ellen tiltakozó barát - Nagy László Latinovits-versének dramaturgiáját is emlékezetünkbe idéző - fölmagasztaló és romolhatatlan értékek mellett tanúskodó siratója. A FÉLIG BEVALLOTT ÉLET írójának ajánlott RÉG BEDOBOTT PALACK a hajóbörtönből ÚJ SZIGETEKNEK ÜZEN arról ad összetett, árnyalt, keserűen ironikus analízist, hogy a nyelvet, a nyílt vallomás és igazmondás eszközét a diktatúrát kiszolgáló irodalompolitika prése és álnok manpulációi következtében "rejtegetésre vermelésre / józan csempészetre" használtuk. "Így romlott minden meghatározatlanná / és homályosan viszonylagossá..." Ebben a nagy "produkcióban" - akarva, akaratlan - mindnyájan benne voltunk, benne vagyunk. Pedig egyszer majd - vallja a vers zárlatában költői világképének egyik sokszor visszatérő alapmotívumával - minden tettünkről számot kell adnunk. Csoóri Sándor A félig bevallott élet című esszéjében már a hetvenes évek végén föllázadt ez ellen a lélekcsonkítás ellen. A lélek épségének alapfeltételeként nevezte meg a fölismert igazságok kimondását, mert a félig kimondott igazságok hazugságok, erkölcsi elbizonytalanodást okoznak. Csoóri Sándornak ez az esszéje és azonos című könyve - értelmezhetjük a vers címét - az a "rég bedobott palack", mely most "új szigeteknek üzen". Az erkölcsi megtisztulás, megújulás az egyéni és nemzeti fölemelkedés nélkülözhetetlen és kikerülhetetlen alapja.
     Nagy Gáspár újabb költészetének éppen az az egyik visszatérő motívuma, keserű tapasztalata, hogy az "új szigetek" nem tudtak nemzetté összeállni a történelmi változás idején. Az öröm katartikus érzését már a szabadság első pillanataiban megcsúfolta a nemzet erkölcsi felkészületlenságe a szabadságra. Ez a nemzeti erkölcsi elégtelenség váltja ki legkeserűbb hangjait, ez kényszeríti a költőt virrasztásra, "örök" és "fölös" ébrenlétre, keserű ítélkezésre.
     Mosolyelágazás című kötetében az Évkönny, 1989 című verset az ugyancsak 1989-es keletkezésű Békebeli kannibálok követi és ellenpontozza. A "mosolyelágazás" és a "békebeli kannibálok" korminősítő metaforák. Az előbbi az őszinteség nélküli, álságos magatartás szarkasztikus megnevezése és a tiszta öröm megkeseredésének, széttöredezésének metaforája, az utóbbi pedig az emberevő indiánokkal vonja párhuzamba a rendszerváltás idején egymással szembeforduló, korábban együtt küzdő barátokat: "Mint a békebeli / kannibálok / egymást zabálják / föl a barátok / mintha nem volna /már ki ellen / hurrá hajrá most / egymás ellen!" Ez a motívum a későbbi kötetekben nagyon sok változatban jelenik meg - tragikus lenyomataként az újabb időnek.
     A Fölös ébrenlétem című kötet az 1993-as év lírai naplója, az ebben az évben írott verseket keletkezésük időrendjében közli. Ezen a köteten is végigvonul az emberi kapcsolatok szétroncsolódásának motívuma. A rendszerváltás körüli hatalmi versengés a Jézus köntösén marakodók képeiben jelenik meg (Följegyzés). Nosztalgiával emlékezik a költői én az egykor romolhatatlannak hitt barátságokra (Az átlelkesült tartomány). Keserűség ösztönzi szólásra, midőn közelről látja "az elromosodott nagy barátságokat", a "tegnapi nyílt fiúk" hiúságát, kicsinyes taktikázgatását (Május meddő felhői alatt).
     Nagy Gáspár költészetének jellegzetes esztétikai sajátossága, hogy benne a mai viselkedésmódok, magatartások eleven, ironikus, szarkasztikus analízise gyakran archetipikus analógiák, motívumok révén kap történelmi és egyetemes távlatot. Különösen gazdagon alkalmazza ilyen értelemben a biblikus motívumokat. A Magyar Karácsony - a vers motívumaiból és dátumából is tudható ez - Antall József miniszterelnök siratója. Megbecsülés és fájdalom szólal meg ebben a versben, de a megrendülést ironikus, számonkérő szembesítés fogja keretbe. Azoknak szól ez, akik mindent megtettek, " - bedobtak ezeregy gáncsot - / hogy siettessék elestét!" A szigorú struktúrájú, sűrű szövésű vers metszően éles képet, ítéletet ad 1993 magyar karácsonyáról.
     A Tudom, nagy nyári délután lesz verseinek is egyik vezérmotívuma az erkölcsi erózió, különösen az értelmiség hivatásához méltatlan viselkedése, ellenségeskedése. "Ki fecsegésbe / ki hallgatásba / menekül" ismétlődik két versben is a látlelet (Versek egymás közt, Nem ismered). Indulatosan kifakad a költő a manipulált kánonképzések ellen, iróniával veti el az üres formaművészetet és a különféle elméleti teóriák illusztrációjául készült műveket. Szembeállítja velük a létérdekű, emberi gondokkal küzdő, erkölcsileg és esztétikailag egyaránt érvényes, "jót rossztól" elválasztó irodalmat (A vétek jogán, Nyári levél-zümmögés, zizzenés, amikor kertünkben a tetvek...) A kiüresedő, önnön jelentőségét lefokozó irodalommal szemben az ötvenéves Tiszatájat köszöntő, a szójátékokat és játékos rímelést is mély értelemmel kamatoztató Vallomásában is azt az irodalmat idézi értéktanúsító hangsúlyokkal, amelyik nem az üres játék izgalmát hozta, hanem arról szólt, ami az életben fontos volt, ami fájt: "mi volt akkor / a gönyörű? / hogy tétje volt / mint mond a mű". Nem a hetvenes-nyolcvanas évek iránt vonzódik Nagy Gáspár, hanem abba nem tud belenyugodni, hogy az irodalom akkori tartása, "tét"-je és hatása mára semmivé lett. A leértékelődés okát nem magának az irodalomnak a szerepváltozásában jelöli meg, hanem írók, az értelmiség elégtelen erkölcsi magatartásában. Az Öregedők s talán már öregek és A történet vége című versei arról adnak ironikus-szarkasztikus hangvételű létleletet, hogy mivé váltak a rendszerváltozást követő pártcsatározásokban az egykor nagy terveket szövögető, egymásnak sugallatos baráti dedikációkat író értelmiségiek: "Sikerült mindent elkövetnünk / mindent amire elleneink / legszebb álmaikban sem gondolhattak / sikerült sikerült hát vivát vivát / egymást elárulni föladni hátba szúrni / nem volt könnyű de sikerült / saját erőnkből beletalálni / a nagy semmi remegő közepébe / akár ki is húzhatnánk magunk / csak az erősen deformálódott / gerinc ne fájna annyira / s ne hallanánk a csigolyák közti mész / irgalmatlan robajlásait."
     A többes szám első személyű dikció a testvérdrámák légkörét idézi, az irónia éle mind a két félt éri. A versben ironikusan bemutatott diadal szégyenletes erkölcsi romlás, "az erősen deformálódott gerinc" minősíti. Az élet legvadabb bozótosából (a Túlélők dicsérete) című vers a rendszerváltás utáni magyar "szellemi élet" egyik legszégyenletesebb "produkciójának", a Csoóri Sándor ellen szervezett hajszának és a költő erejének, fölülemelkedésének a - végletes esztétikai minőségeket ütköztető - költői dokumentuma. Az első egysége - szarkasztikus animizációval is nyomatékosítva - a céljukat el nem ért rágalmazók és módszereik fölött tart megsemmisítően részletező szemlét. A második részben a költőnek a versek révén nyert katartikus fölemelkedését mutatja be az esztergomi táj képeiben. A költészet tiszta, a költőre dobált sártól érinthetetlen belső tartomány. A vers első részének szarkasztikus képeit a zárlat katartikus fölülemelkedése ellenpontozza: "S már zeng is a legszebb lejtésű mondat, / úsztatja magát az estéli folyó / kivilágított kottasorán."
     A Tudom, nagy nyári délután lesz kötetben a kilencvenes évek közepén keletkezett versek sora leplezi le - fölöttébb változatos műformákban - a szabadság megcsúfolását, a valóságos rendszerváltás elmaradását. Nagy Gáspár már 1983-ban, Nagy Imréék kivégzésének huszonötödik évfordulóján kimondta a múlttal való szembenézés, elszámolás szükségességének evidenciáját: "egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI". 1984 őszén jelent meg ez a verse. Tíz évvel később mély keserűséggel és szarkasztikus - posztmodern, rejtett intertextualitást és nyelvi játékot is kamatoztató - iróniával állapítja meg, hogy "Bár a Múlt-at egy félországnyi lakosság [...] végképp eltörölné, mert egyszerűen kellemetlen", hiába hirdetik meg az egykori gyilkosok a "nagy kiengesztelődést", bevallás, megbánás, "valami töredelmes bánat" nélkül nincs megtisztulás. A Múlt "marad, van és szép jövője lesz, egyszóval nem nyugszik, nem fér el bőrében, börtönében" ("Mit hoz a múlt?" Szabad vers 10 év múltán). Múltat tisztázó törekvése a magyar irodalmi hagyományba is kapcsolódik, a József Attila, Illyés Gyula fogalmazta igényt viszi tovább a mi korunkban. "Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani" - írta József Attila. Nagy Gáspár ennek a belső, megszenvedett bevallásnak az elmaradását tartja tűrhetetlennek. Mintha szeme előtt lenne az illyési intelem: "A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják [...] mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat meg az elmét." Olyan törvények ezek, amelyek elől nincs mód kitérni. Amíg a múlt "börtönében" van, addig a jelenben sincs igazi szabadság. Addig "getszemáni éjben" vagyunk (Szemközt a halálraítéltek csapatával) Addig abszurd dráma a legújabb történelmünk, melynek a titkolt félelem és a be nem vallott bűn agresszivitása a rendezője. Magyar abszurd című, háromrészes verse ennek a cinikus bűnös mentalitásnak a bemutatása és megítélése. "Nálunk / - két vállrándítás között - / történelmileg úgy alakult / hogy a hóhérok / a vérbírák / a sortűz-vetzénylők / a szadista államvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak (képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak (FÜGGÖNY)". Ennyi az első felvonás, a drámai szituáció bemutatása. A nagy felsorolás az egyik oldalon, a védtelen áldozatok a másikon. Mintha megállt volna az idő a történelemben. A vers második részében saját egykori, imperatívuszaival szembesíti a költő ezt a szituációt. Közismertté vált infinitivusait szótagolással és dőlt betűs szedéssel is nyomatékosítva mondja ki, hogy a "né-ven ne-vez-ni / a gyilkosokat (etcetera) / még mindig túl sok / azoknak / akik ... (FÜGGÖNY)". A három pont, a félbehagyott mondat azt jelöli, hogy ugyanazokat kellene itt felsorolnia, akiket az első strófa már megnevezett. Az abszurd dráma harmadik "felvonása" mindössze két sor: "Csendes??? / Újra csendes!!! (ÚJRA FÜGGÖNY)". Petőfi szavaival mond ítéletet, kapcsolja össze 1848-at, 1956-ot és a mai történéseket, valamint Európa akkori és mai, mindenkori közönyösségét. Minden abszurditásra "függöny" kerül itt. Nagy Gáspár újabb költészetének koranalízise a korábbi időszakénál is keserűbb, mert csalódás ihlette, a "magyar abszurd" jelenségeit kell számbavennie.
     Ítéleteit a tények abszurd drámai jellege mellett az súlyosbítja, hogy költészetének lírai énje a halállal szemközti lét aspektusából "láttamozza" a világot. "Haláloddal együtt csak te vagy" - írta a Mosolyelágazás kötet A te halálod című versében. A költői személyiség számára a halál "tudása, ténye jó titok" e vers szerint, szabaddá teszi ez a végső dimenzió "hiába a biztos rács / és a hibátlan ajtóereszték".
     Költészetének egyik igen gazdag, újabb köteteiben is tovább bővülő vonulatát adják azok a versek, amelyek a halállal szemközti létben is maradandónak tudott erkölcsi-esztétikai értékeket becsülik meg. Poétikailag és gondolatialg is fölöttébb sokrétű vércsoport ez. A nagylélegzetű létfilozófiai prózakölteménytől (Rojtos cápahálók) az etikai helytállást tagoló, rövidsoros magyaros ritmusú versekben megörökítő darabokig (Magyar történet, Fejfák, keresztek) vehetjük számba a változatokat a Mosolyelágazás kötetben. A Fölös ébrenlétem és a Tudom, hogy nagy nyári délután lesz című kötetekben tovább bővül ez a sor, emlékezés és újabb veszteségek egyaránt motiválják. Különösen a Balassit és a Nagy Lászlót idéző - Esztergomi apokrif és Arccal az Égnek érdemelne külön elemzést. Portréversei tanúságtételek a maradandó, a halálon is diadalmaskodó, mert az egyedi lét megszűnése után is elevenen élő értékek mellett. Az a meggyőződés hatja át ezeket a portréverseket, amelyet 1998. szeptemberében Zbigniew Herbert emlékére című versének zárlatában így nevezett meg Nagy Gáspár: "most már bizonyosság / hogy a halál mindent elrendező geometriája szerint / a hűség és a jellem párthuzamosai beérik egymást".
     Újabb költészetében szembetűnően fölerősödött a haláltudat. A lét jelenségeinek "a halál mindent elrendező geometriája" készíti el a végső mérlegét. Ennek a mindenkire váró "sors-lián"-nak a tudása is ösztönző erkölcsi tényezővé válik költői világában. Sok-sok verse ösztönöz - különösen az utolsó kötetben - a halállal szemközti lét tudatosításával a teljes lét-őszinteségre, az élet tiszta értékeinek megbecsülésére és a nyugodt lelkiismeretű örök készenlétre, a végső dolgokon való tűnődésre - az "egyenes testtartás" végett. Ennek az etikai magnak ad szakrális aurát a versek gazdag biblikus motívumköre, melynek bemutatása azonban már újabb tanulmány tárgya lehet.