Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 10.sz.
 
MOHAI V. LAJOS
 
 
Bekezdések egy készülő monográfiából
 

Tandori Dezső föllépése pillanatától befoltozhatatlan lyukat ütött a tévképzeteire máig büszke magyar irodalmi hagyományon; még az elnézőbb tekintetek is óvatos derűlátással mérlegelték a kádári konszolidáció első évtizedében, a hatvanas években induló, különös költő belső univerzumát: kellett Vas István roppant tekintélye ahhoz, hogy TD kibontakozása elé a hivatalos kultúrpolitika mégse állíthasson leküzdhetetlen akadályt. Egy tenyér csattanása (1969) címmel kritikát írt első könyvéről, melyben a rácsodálkozás hangsúlya mellett a dicsérő szóé a főszerep: "Tandori nagy és eredményes erőfeszítést tett a magyar nyelv elvonatkoztatására. Névmások önállósításával, határozószavak főnevesítésével és szinte meghatároztathatatlanul leleményes módszerekkel egész új mondattant tud teremteni, meghökkentő és sohasem sejtett kapcsolatok, vonatkozások jelzésére. Ez a merész erőszak a nyelven, párosulva a kissé egyhangú blank jambus kényelmes nosztalgiájával, olyan állandó lírikumot hoz létre, melynek hatása alól az ember, függetlenül a vers tartalmától vagy tartalmatlanságától, nehezen tudja magát kivonni." Tandori ezzel együtt sem igen számíthatott a szigorú hatalmi ellenőrzés alá vont állami kiadók önzetlen támogatására; első két verseskönyvének, így az irodalmárok belső köreiben csak "sárga könyvként" emlegetett, József Attilára hajazó Egy talált tárgy megtisztításának (1973) újbóli megjelentetésekor napjainkban derült ki, hogy a cenzúra megtévesztésére kényszerült ő is, több jel-verset kénytelen-kelletlen el kellett hagynia, kötetének eredeti címét másra cserélnie. E költői periódusának egyik korszakos képverse, a Godot-ra várva: 11 aero-mobil például csak 1989-ben, válogatott verseinek kötetében talált vissza "hovatartozása szerinti" eredeti helyére. 
     Bojtár Endre lengyel nyelven közölhette először nagy port fölvert Tandori-tanulmányát 1973-ban, majd tíz évvel későbbi tanulmánykötetébe (Egy kelet-européer az irodalomelméletben, 1983) belecsempészte TD-nek ezt a térbeli "kihajtós versét" , mely egy Rilke-nyersfordításból és valószínűleg egy prospektusból kimásolt légijárat-térképsorból áll. Erről, a Godot-ra várva: 11 aero-mobilról írta az alábbiakat: "Tandori minden újabb verse egy-egy ilyen becsapódási hely a költészet, a nyelv, a személyiség, a valóság csontos bástyáin, s a művek ütötte résen tágas, szabad terepre nyílik kilátás." 
     A költészet (a vers és a líra) fogalmának és szerepének, a költő helyzetének és státuszának újragondolása, mely elütött még közvetlen elődeinek és kortárs példaképeinek, Pilinszkynek, Weöresnek, Nemes Nagynak, Jékelynek a mintaadásától is, érthető módon ingerelte a politikai hatalmat, mivel sarkalatos művészi újdonságaival, távlatos újításaival a másként gondolkodó értelmiség kezére játszott: TD-befogadástörténete e vonatkozásban, különleges figyelemre tarthat számot. Fontos epizódja ennek a budapesti neoavantgardról körképet adó egykori résztvevő Tábor Ádám költő A váratlan kultúra című könyve (1997): "Tandori személye, szóban forgó könyve (Töredék Hamletnek) és annak megjelenési éve együttesen mintegy magukba sűrítik azt a téridő-sávot, amely egyszerre összeköti és elválasztja a »régi« és az »új« "magyar irodalmat" - írta. A "nem várt modernség" szülője volt a költő, aki új, lüktető töltést adott a kortársaknak, s hatása túllendült a leírt szó keretein, inspirált festőket, képzőművészeket, zenészeket. Írótársainak egyik felét épp radikalizmusával, avantgard gesztusaival taszította el magától; ebben az is szerepet játszhatott, hogy irodalmunk Arany János óta modernizációs válsággal küzd s csak kevesek, Kosztolányi, Krúdy, Babits, Ady a Nyugat legjobbjainak európaiságával sikerült megtörni a provincializmust. Épp Kosztolányi (TD egyik lelki-gondolati-esztétikai elődje) írta 1925-ben Pen Club-beli székfoglalójában: "Visszasugározni a bátor, szabad európaiságot, azt a tudatot, hogy csak a legnagyobb követelményeket támaszthatjuk önmagunkkal szemben, s csak annyiban érték a munkánk, amennyiben a világ versenyében is érték." TD életműve ma ezt az eszményt aktualizálja; meghitten együtt él a tradícióval, mely Petőfitől a teljes magyar költészetig ér, a világlírával, ahol a német és angol nyelvű irodalom és filozófia tölti ki szemhatárát, domináns eleme az újrarendezés, melyben az érték(ek) esztétikai rehabilitációját is elvégzi. Erre példa többek közt a Műholdas rózsakert (1991) című "versfordításregénytöredék"-könyve: ez a nagylélegzetű vállalkozás "egyvégtében" elolvasható vers-együttállása a fordító kedvenceinek Wilhelm Klemmtől Henri Michaux-ig. Sokszor foglalkoztatják lelkiségét, fantáziáját teremtett alakok, de sohasem egy másik író érzésének kopírozója vagy másolója, hanem a másik eredetiségének őrzője. Ez a különös, át- és magához hasonlító érzelmi-lelki-logikai vonás mi összeköti őt a világ- és a magyar tradícióval, egyidejűleg például Beckett-tel és Szép Ernővel, továbbá olyan "rendhagyó ihletőjével" , mint a hasadt személyiségű, alkoholista detektívregényíróval, az amerikai Raymond Chandlerrel is. Nat Roid néven írt 12 vaskos kötetnyi "detektívregénye" rokon tendenciákat jelez vele: fontosabbnak látszik azonban a versíróra gyakorolt hatás; s talán Kosztolányiéval, Weöresével, Pilinszkyével, Ottlikéval, Rilkéével , Beckett-tel megegyező a Chandler-féle kulcsszerep akkor, amikor például a férfibarátság melankóliáját szövi versbe, vagy az elmúlásról és a halálról meditál a híres Hosszú álom zárójelenetéhez kapcsolódva; ez fontos hely, számtalanszor visszaidéződő motívum TD számára: "Ugyan mit tesz az, gondoltam, hogy hol fekszik az ember ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén, vagy márvány obeliszk alatt, a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta a fejét, s túl van már minden effélén." Verebeinek sírkertje a tabáni domboldal temetője kelti föl életművében ezt a reminiszcenciát. 
  

Chandler rendhagyó ihletése
  

Az irodalom alkotóinak kölcsönös ihletése és ihletettsége esztétikai tény; kevéssé szokványos akkor, ha a késztetés és ösztönzés egy "irodalom-alatti" közegből származik. De a hatvanévesen is örökifjú Tandori Dezső - sokak szerint "legnagyobb élő lírikusunk" - egyébként sem konvencionális "rögeszmék" és "megszokások" rabja: az amerikai detektívregényíró, Raymond Chandler többször inspirálta költészetét. 

Bár megengedő eufemizmussal még a műfaj valóban elkötelezett hívei és az igényesebb esztéták is gyakorta csak "nemes ponyvaként" (Radnóti Sándor) emlegetik Chandler (1885-1959) vagy éppenséggel az angol John Le Carré (1931) könyveit, mára talán leginkább e két világnagyság keze nyomán változhatna meg a detektív- és kémtörténetet eleve finnyásan lekezelő értékminősítés, ha az irodalomkritikusok belvilága egyszer s mindenkorra venné a fáradtságot és belátná: a műfaj legjobbjai a populáris regiszterből rég kiemelkedve a "komoly irodalom" magasába szöknek. Mert az írók, költők, filozófusok szerte a világon már letették a garast mellettük. 
     Hogy tényleg így áll a dolog, arra Chandler diadalmenete a fényes példa; olyannyira, hogy a sikertörténet legújabb fejleménye még földrengést is előidézhet. Az történt ugyanis, hogy tavalyelőtt egy klasszikusok által megszentelt - kritikai apparátussal ellátott tudós - sorozatba, a Library of America-ba bebocsáttatott Chandler. Aki egyébként is külön eset, nehéz képlet, bonyolult alkotáslélektani mechanizmussal megvert lélek volt; olyannyira, hogy élete végéig nem hitte el önmagának sem, hogy irodalmi becsvággyal írt Marlowe-történeteivel tényleg irodalomtörténeti értéket hoz létre, s számos följegyzése szerint úgy gondolta, hogy tehetségét szűk rámába zárta, mert detektívregényíróként legfeljebb kiegészítő megjegyzéseket tehet a világról. Szöges ellentétben a titkon legyőzni kívánt Hemingway-jel, akinek életművére a modern elbeszélőpróza egy olvasmányos fejezete esik, s aki ezért fölkeltette az első világháború utáni kallódó nemzedék irigységét, féltékenységét az amerikai irodalomban. Chandler fiatalkorának romantikájával ugyanis még az "égi másra" esküdött föl és másokkal egyetemben a költészetben kereste ambícióinak kiélhető helyét. Produkciója azonban nem állt összhangban saját - akkori - elitista elvárásaival, ezért hamar abbahagyva a versírást, hátat fordított a betűvető világnak. Gyakorlatiassá vált életvitele egy olajtársaság igazgatótanácsáig röpítette, onnan pedig elhatalmasodó alkoholizmusa buktatta ki: 1933-tól 59-ben bekövetkezett haláláig azonban célt ért, s a mai olvasó szemében egyáltalán nem látszik veszteségnek, hogy ún. puhafedelű könyvek művelésére adta végül a fejét. Nemcsak "talált tárgyként" választott műfajában tette megkerülhetetlenné közel tucatnyi kiváló regényét (iskolateremtő lévén legalább egy tisztes fejezet fűződik nevéhez a detektívregény történetében), hanem gazdag árnyalatú érzésvilágára, annak valamely lírai szegmensére mind többször találni utalást. Sokan kapcsolódnak hozzá, sokan nyertek valami módon ösztönzést tőle a modern magyar literatúra első vonalából is: így Ottlik Géza, Lengyel Péter, Hajnóczy Péter és Petri György mellett összetéveszthetetlen egyediséggel megvalósuló világlátásáról alapversekben szólt Tandori Dezső, aki az amerikai író nagyságát a hatvanas évek óta evidenciaként kezeli. 
     Még akkor sem szokványos, hogy Chandler öt alkalommal kifejezetten a Tandori-vers címzettje; ezekben a lét- és életérzés-szövegekben hivatkozás történik valamely szereplőjére, helyszínére továbbá minden alkalommal az írói alteregóként fölfogható melankolikus hős, Philip Marlowe jellemére. Az ő kulcsszerepe a mennyiségileg is terjedelmes Tandori-líra kezdetén fölbukkan már viszonyítási, bemérési pontként az ún. sárga könyvben, az 1973-as Egy talált tárgy megtisztításában, aztán másfél évtizeddel később a The Long Good Bye (Elkéstél, Terry) című regény alapszituációját képező Marlowe-Terry Lennox-barátságban, a melankólikus magándetektív is a melankólikus aranyifjú barátságában. Ez utóbbi titokzatos, rejtélyes talánya életkérdésként foglalkoztatja a magyar költészeti gondolkodás megújítóját: "Sokáig nem értettem igazán, mi az a csalódás, amit Philip / Marlowe érez a végén; mivel okozta ezt neki Terry/ Lennox." 
     A válasz Marlowe szerepkörében gyökeredzik. Chandler ugyanis végérvényesen lerombolta a konvencionális, érzéketlen-lelketlen detektív sablonszerűen rögzült képét, elvetette a műfajt trivializáló naiv mesét és naiv tanulságot, és a cselekménynek lüktető töltést adott a felszín alatt lejátszódó, nagy emberi konfliktusok föltérképezésével. Regényeinek lapjain, főleg hősének jóvoltából, elégséges emberi szenvedély gyűlik össze ahhoz, hogy régi erkölcsi fogalmak nyerjenek újra értelmet: a The Long Good Bye a férfibarátság költészete, a híres Hosszú álom (The Big Sleep) meditáció elmúlásról és halálról. Tandori szerint Chandler "nem merte elhinni magáról, hogy igazat ír, azt aztán végkép nem, hogy igazi nagy író ebben a században". Raymond Chandlernek maga Marlowe az életműve. 
     Chandlernél látszik legélesebb fényben az, ami a detektívregény matériájától elválaszthatatlan: a detektív alakja. Aki egyúttal szűrő és stilizáció; a tünékeny és mulandó világ része. Természetesnek veszi azt, ami természetes: a fizikai szabadesés törvényét. Szellemi, erkölcsi, lelki értelemben vett süllyedésünket már kevéssé. Marlowe előnyben részesíti romantikus és filantróp érzéseit, amivel leveszi lábáról olvasóját. Emiatt nem szokványos típusalkotás eredménye. Chandler gesztussá formálta. Ezért jöhetett szóba Tandorinak. 
     Kérdés továbbá, mégpedig az alkotói személyiség körébe vonandó, hogy Tandorinál, akinél oly leleményesen sok a "témaverselés", a Chandler-vonzalom versbe-fordítása hogyan értelmezendő. Mi minek van, mi minek kerül a tőszomszédságába nála? Hogyan kerül egy triviálisnak mondott műfajba (mely sematizáltan inkább csak fölhalmoz, mint minőséget termel) úgynevezett életérzés-darab, alkalom, hivatkozási pont, életminta-töredék - amit jól mutat Tandori Chandlerbe mintegy horgonyt akasztó költői intonációja: "Én meg úgy vagyok, ha nagyon kidőlök már közületek a sorból, / magamra zárom a lakás ajtaját, aztán jöjjön a CHANDLER. / Ez az egyetlen mód ilyenkor." 
     Az idézet válasz a kérdésre; Tandorinak az irodalom adomány, amelyben ő maga is újrafogalmazódik - ezért fogadja el. Általános és helyi érték önáltatás nélküli egybeesése, amire maga számtalanszor rámutat. Példák tőle, csak az amerikai detektívregényírónál maradva: Philip Marlowe magántetektív névjegye teleírva című nagy vers még az első kötetből Chandler Hosszú álomjához kapcsolódva, ami aztán még egyszer előjön 1985-ben, tizenhat évi "forgalmazási idő" után. Epikusabban, másféle-mód adekváltan, fölelevenítvén, ami Tandorinak a lényeg. 

     "a történésnél több, amit érzünk, róla vele, általa" 

- azért így kiemelten a magam textúrájában is, mert Tandori Chandler/Marlowe-kapcsolódása fogalmazódik meg tömören benne. Ugyancsak tizenhat év alatt készült el, mintegy első változatban az Elkéstél, Terryhez készült vers-esettanulmány, valamiképp immáron önarckép-mintázattal, nagyon privát részletekkel: "mik ezek, annyi hajnalunkon megkérdőjelezve, mik e nagy / törekvések és kategóriák, melyek mintha nem lehetnének másképp, / csak mi volnánk magunk alkalmatlanok[...], de Terry Lennox alakjához / ne hasonlítsuk végképp a poron túli, sáron és véren túli, vagy épp / nem oly túli kötelmeket[...] Mindegy; Marlowe csalódik, / s ezt nem is titkolja az érzelmi töltésű befejezésben. Ennyi maga a könyv." 
     Mi történik Tandorival és Marlowe-val, miféle banalitás, amely nélkül nincs semmi a földön, miféle érzelgős motívum miatt történik náluk, hihetőleg, a nagy csalódás? "Énünk egy része! / Amit valaki megvesz magának[...] igen. Aztán a bizonytalanság, hogy mit mikor / valljunk meg." Ez volna az üzenet Chandlertől, a detektívregényírótól. Ez volna a kimondott üzenet, amelytől Tandori végképp nem tud szabadulni; jelzésszerűen tehát ez mutat nála arra, hogy miért nem tesz - első ránézésre: meglehetősen paradox módon - éles különbséget magas és triviális irodalom között a szó köznapi, fecsegő értelmében. Különbözőképp elképzelve ugyanaz - Tandori ennek a gondolatnak a jegyében fogalmaz a Lennox-Marlowe kapcsolatról: "Az idő és a föld-forgás rovása, / légi írás, nem szolgál megrovásra; / s múlásra mind benne foglaltatik, / ami egyszer nem tartóztathat itt, / amitől vegyülék-regényalak / nap-éj-közévé érzed át magad: / így végződős-határtalan, / Terry Lennox, Philip Marlowe, magam." 
     Az önértelmezés, az önelhelyezés lehetőségének folytatása, detektívregényből kiásott figurákkal; mondhatnánk egyszerűen azt, hogy célratörően eltervezett változtatás, melynek az alapképlete ott van a Tandori-féle befogadó, mindent egy személyben önmagára vonatkoztató, ezért terjedelmes voltában sem szétfolyó költészetben. 
     Ottlik Gézában - ebben a másik rendhagyó életművet létrehozó regényíróban - nem nehéz meglátni a Chandler világa iránt föllobbanó figyelem közvetítőjét, sőt igen valószínű, hogy egyenesen ő adott Tandorinak és közeli barátjának, Lengyel Péternek a kezébe Chandler-prózát. A Hosszú álom 1967-ben éppen Lengyel fordításában látott napvilágot magyarul, s nem másnak mint Ottliknak a hathatós kontrollszerkesztői közreműködésével. Az Iskola a határon szerzője körüli szellemi erőtérben otthonosan mozgó fiatal költőnek tehát még csak nagyon kutatnia sem kellett, hogy szemhatárába fogja Chandlert, s egy életre a szívébe zárja. Az angolszász tájékozottságáról közismert akkurátus prózaírótól viszont azt is hallhatta és megfontolhatta, hogy valamely műfaj nem devalvál eleve elrendeléssel írót. Figyelemre méltó tény, hogy Ottliknál közvetlenül a háború után egy Hemingway-ről írott kisesszéjében fölmerült már Chandler neve s hozzá előnyös megvilágításban: "Van egy detektívregény író, hamarjában nem tudom, Abbottnak hívják-e vagy Latimernek, aki szakasztott azzal a nyers, kifejező párbeszédtechnikával dolgozik, mint Hemingway, s hősét is ábrándok nélkül mutatja meg minden hősiesség híján, iszákosan és alapjában tunyán, gyarlón; s ha közben nem pergetne le egy kifogástalan bűnügyi regényt, akkor nem tudom mi különböztetné meg az Akiért a harang szól írójától. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Hemingway rossz író, hanem azt, hogy Latimer (vagy Chandler?) szintén jó" . (Ottlik Géza: Próza, Bp. 1980. 153.) 
     "Hősében" persze a chandleri alteregót, a "hősiesség híjáni" Marlowe-t festi a nevekkel hadilábon álló budai szellem, ki kezdetektől fogva zsinórmérték volt Tandorinak és társainak: alakját visszafogott eleganciával idézi Adósság című novellájában Lengyel Péter s több helyütt különféle rész-közelítésekkel Tandori maga. Egy valami biztosnak látszik: Ottlik intelme a valódi irodalom föltalálásának helyeiről áttörhetett gátakat és előítéleteket a detektívtörténet használhatóságával és hasznosíthatóságával szemben, nevezetesen Chandleren keresztül. Ez azonban még sovány magyarázat lenne a költő rendhagyó ihletettségét illetően. Teltebbé teszi a képet korai lírájának értékelője Radnóti Sándor kritikus, aki 1974-ben írt fejtegetésében többrétegű poétikai és világképi elemre bukkan: "minden bizonnyal Raymond Chandlerhez is azért vonzódik, ehhez a detektívregény író bőrébe bújt nagy művészhez, és hőséhez, a helyszínek, a bűnjelek, nyomozati adatok a szó legszorosabb értelmében talált tárgyaiból embert rekonstruáló és csekély díjazásért embert adó Philip Marlowe magándetektívhez, mert a redukció megfordítása, ami ott történik az ő lírájának is legfőbb célja". Az "embert adó" vonás a lényeg, legalábbis a későbbi "matériák" (TD kedvenc szóhasználata) antropológiájára nézve: hogy a barátság valamire kötelez, és nincsen emberi jellem szenvedély nélkül. Nincs pesszimista végkifejlete a földi életnek, csak a vég van - amit a Hosszú álom világhírű költészetével Chandler így mond el: "Ugyan mit tesz az, gondoltam, hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt? Egy szennyes akna mélyén vagy márványobeliszk alatt a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta a fejét, s túl van minden effélén. Olaj és víz, szél és levegő; mind egyre megy. Örök álmát alussza már, s nem bántja, hogy milyen mocskos módon halt meg, és hogy hová zuhan a teste." - Ez foglalkoztatja Tandori lelkiségét és fantáziáját, a Chandler-érzet folyományaként is, vissza-visszatérően. Nem egy másik író valamely érzésének másolója Tandori, hanem a másik eredetiségének őrzője. Ez a különös, át- és magához hasonlító érzelmi-lelki-logikai vonás köti össze a világ- és magyar irodalmi tradicióval: benne "rendhagyó ihletőjével" a hasadt személyiségű, alkoholista detektívregényíróval is.