A magyar gyermekvers története és a népi hatás című tanulmá- nyában, miután áttekinti a kezdetektől máig a magyar gyermek- vers történetét, tanulmányának vége felé arra az összegző meg- állapításra jut Csanádi Imre, hogy "a hazai gyermekvers nagyko- rúsítása mégis leginkább a lefitymált, körülfurcsállott »otromba paraszti gyermekhancúrozások« inspirációjának köszönhető. Nem az irodalom ocsúdott föl elsőnek, hanem a zene. Bartók és Kodály vette először komolyan a gyermekek ügyét. »Senki se túlságosan nagy arra, hogy a kicsinyeknek írjon, sőt igyekeznie kell, hogy elég nagy legyen rá« - hirdette Kodály. Bartókról szólva pedig megemlíti, hogy első, gyermekeknek szánt műveit kiadói megrendelésre komponálta. Mégis remekek kerültek ki a kezéből. Miért? Mert Bartók lelkében megmaradt annyira gyermeknek, hogy természetesen tudott szólni a gyermek nyelvén." - írja a költő, majd kitér arra, hogy a 20. század magyar költői Bartók és Kodály nyomán keresték már leginkább a népi gyermekpoézisből kibontható hangot. József Attilát említi elsőként, annak dacára, hogy ő - igény és megrendelés híján - csupán egyetlen gyermekverset írt, az Altatót, amiből jól érzékelhető mégis, hogy kortársai, nemzedéktársai közül neki volt a gyermekversre legalkalmasabb hangja, lelkében ő maradt meg gyermeknek leginkább. S nyomban ezután hangsúlyosan említi Csanádi: “hogy valaki kibontakoztathasson egy szavakba, rímekbe fogható Mikrokozmoszt, ahhoz József Attila fiatalabb költőtársának: Weöres Sándornak kellett jönnie". Róla megállapítja, hogy noha bőségesen ontja a ritmus játékának (jórészt a magyar ritmus játékának) igéző változatait, és ezzel akaratlan is ízlést nevel - ezen kívül nemigen próbál nevelni. Elismeri, hogy ahol kedvvel csinálja, Weöres szürrealizmusa tündéri, amit nemigen mondhatunk el a gyermekvers írása közben a rá figyelő, "hivatásosnak" tekinthető költőkről, akiknek görcsös ragaszkodása a költőiséggel azonosnak érzett szürrealizmushoz, lefitymálása - akár a legjobb értelemben vett didaktikának, olyan gyakorlathoz vezet, melynek sem a pedagógia, sem a költészet nem köszönhet sokat. Noha népi hagyományunk szívesen tanácsol jó utat a faggatózó költőnek (akár többet is!) - csak helyesen faggatózzon.
     Előre kellett bocsátanunk Csanádi Imre tanulmányának ezeket a kitételeit azért is, hogy világosabban lássuk, mi az, amit folytathatónak vél, s mitől határolja el magát költői gyakorlatá- ban. Csanádi költészetét Grezsa Ferenc Kodályinak nevezte, ahogyan hajszálgyökereivel a múlthoz kapcsolódik. Ezzel a megállapítással összhangban Pécsi Györgyi is hangsúlyozza a költőről szóló tanulmányában, hogy a Bartók-Kodály párosításának alternatívájából Csanádi költészete föltétlenül a Kodályéhoz áll közelebb.
     Csanádi - legtöbb kortársától eltérően - valójában nem a Bartók interpretálása során rájuk hagyományozott paraszti kultúrához fordul, mint (új)népi költőtársai, holott indíttatása erre predesztinálná, hanem a népi helyett a nemzeti hagyományhoz. Különösen érvényesek ezek a megállapítások Csanádi Imre gyermekeknek szóló kitűnő darabjaira, melyeket Négy testvér és Kis Verses Állatvilág című könyveiben tett közzé. Alábbiakban e két könyv verseiről, azaz Csanádi sajátos Mikrokozmoszáról érdemes részletesebben szólnunk.
     Kezdjük a korábban, 1956-ban megjelent Négy testvér című kis gyűjteménnyel. Már első olvasásra szembetűnik, hogy a költő kisebbeknek szóló, változatos ritmikájú, könnyen mondható, szinte dúdolható gyermekmondókáiban egyáltalán nem tesz engedményeket a színvonal rovására, sőt, a legmagasabb művészi igénnyel fordul hozzájuk, miközben teljesen szakít nemcsak a szabályosan kimért, monoton kattogású ritmus- fajtákkal, de a századvég, századelő leereszkedően gügyögő egyszerűsködésével, semmitmondó, lapos didakticizmusával is. (Pósa Lajos és mások.) Ritmikai változatosságra törekvő igényessége nemcsak a belső hallással jól érzékelhető ritmuskép- letekben jut érvényre, hanem még a versszöveg vizuális képének tagolásában is. Szívesen váltogat rövid (sokszor csak egyetlen szóból álló) sorokat hosszabbakkal, s a monotóniát kerülendő, meg-megugratja, döccenti egy-egy szótaggal a ritmust, s nem ritkán él a szimultán verselés Ady óta meghonosodott vívmá- nyaival, lehetőségeivel. Alábbi verse kitűnő példa a hangsúly és időmérték vegyítésére, egymásba-játszására:
 

Szittyós réten,
tocsogós réten,
vadkacsa fészkel
zsombék-fészken.

Fekete tóban
fürdik-mosdik,
liliomok közt
szárítkozik.

Tó vize
tele tála.
Sipog sereg
fiókája.

Olykor bumfordian játékos kancsalrímekkel él: "Hej, rózsa, rózsa, / csipkebokor-rózsa - / fülemüle a kertésze, / cinege a csősze." (Rózsapirosító) Itt az előző strófák szabályos rímelésébe vegyít némi apró disszonanciát a rózsa - csősze váratlan hatású rímpárjával. Hasonló még: "réz-bográcsban / hús rotyogjon, / jószagú gőze / göndörödjön!" (Szüretes) Másutt egyetlen kis versben egész sor alliterációt alkalmaz:
 

Ébredj,
Új tavasz,
jégtörő,
sugaras,
gallyat gombosító,
rügyet rojtosító,
mindenféle
madarakat
víg versre tanító!

     Akad olyan vers is e rövid opuszok közt, melyek csupa alliteráló jelzős szerkezetekből épülnek föl, mint a Hónap-soroló: "Jégen járó Január, / Fagyot fújó Február" stb. - ahány hónapot felsorol a költő, annyi érzékletes, jellemző betűrímes szószerkezetet alkot, melyek funkcionális szerepet kapnak a versben, nagyban segítve a könnyen mondhatóságot, megjegyezhetőséget.
     Az említett darabokból azonban nem csak a ritmikai változatosságra törekvést, a stiláris elemek ötletes alkalmazását érzékelhetjük, emellett bizonyára feltűnik e versek olvasójának a költő színes, hajlékony nyelve, a szóválasztásban megnyilvánuló tudatosság, a sallangokat mellőző tömörítő készség. Csanádi költői nyelve egyaránt táplálkozik régmúlt évszázadok népnyelvének felhalmozott kincseiből és napjaink köznyelvéből, mindezt azonban megszűrten, fölösleges töltelékelemektől megtisztítva tárja kis olvasói elé. Egy nyelvünk minden ízét, színét tudósi alapossággal ismerő költő nagyon is igényes szándékkal készített ujjgyakorlatai ezek a játékos könnyedséggel megformált kis remekek. Mint ilyenek, a ritmus- és nyelvérzék fejlesztésére szánt, hatásos szemelvények, melyek valóságos természeti adattárrá állnak össze a kisebbek számára, csakhogy ég-földnyi távolban a lexikonok száraz szócikk-halmazától, valódi költészettel megérzékítve a környező természeti világot.
     Noha az állatok világa, a természet lényei, jelenségei gyermekkoromtól kezdve izgatják képzeletemet, mégis meglepetten eszméltem rá, hogy milyen hézagosak ismereteim, tapasztalataim erről a világról, amikor - másodikos középiskolás koromban - 1958-ban kezembe került Csanádi Imre Kis Verses Állatvilág címen megjelent gyermekeknek szánt könyve. Örömmel és izgatottan vettem birtokomba a Reich Károly szép rajzaival illusztrált kötetet: nem csak a realisztikus hitellel, kivételes érzékenységgel és megelevenítő erővel feldolgozott - számomra akkor az újdonság erejével ható - ismeretek, tudnivalók bősége, változatossága volt lenyűgöző számomra természetrajzi tanulmányaim, személyes tapasztalataim után is, legalább ennyire elbűvölt a költő nyelvének Arany Jánosra emlékeztető pompája, plaszticitása, a változatos versformák tiszta, hamis felhangoktól mentes zeneisége, egyáltalán az, ahogy az egyéni megfigyelésekből és a könyvekből merített nyersanyag igazi költészetté válik a költő keze alatt. S amiért külön is hálás vagyok ennek a kis könyvnek: hogy a természeti világ titkaiban való még elmélyültebb további búvárkodásra ösztökélt. Arra, hogy nyitott szemmel figyeljem környezetemet, annak flóráját, faunáját, táji szépségeit. Ugyanakkor érdeklődésemet meghatározó érvénnyel irányította a gyermekirodalom felé. Akkoriban írt, első gyermekverseim létrejöttében (beleszámítva az előzőleg már általam ismert Négy testvér című könyvecskét is) Csanádi Imre gyermeklírája játszott elsődleges szerepet, ez volt a kiindulópont, a magasra állított mérce számomra. Igényességre, pontosságra, a valóság józan számbavételére, a költői mesterség műhelytitkainak minél teljesebb birtokbavételére ösztönzött, szinte mindmáig.
     Jóval később, miközben a költő további pályafutását figyelemmel kísértem, előbb szórványos publikációkból, majd a költő sorra megjelenő köteteiből derült ki számomra, hogy a költő a Kis Verses Állatvilág akkori sikeres fogadtatása után is folytatta verssorozatát. Jónéhány remekbeszabott új opusz került ki az elmúlt évtizedek során költői műhelyéből, miközben mindvégig szívügyének tartotta gyermekeknek szóló költeményeit, átírta, csiszolta őket a rá jellemző, aprólékos műgonddal, módszeres alapossággal. Közben tudomást szerezhettem arról is, hogy e versek kritikai fogadtatása kapcsán holmi didakticizmust, korszerűtlennek vélt oktató-nevelő célzatot vetettek a költő szemére ítészei. Rónay György például azt kifogásolta, hogy némely versek befejező strófáiban a vers íve megtörik a tanulság kifejtése miatt, s ezáltal a költemény sokat veszít tiszta költőiségéből. Csanádiról szóló esszéjében Radnóti Sándor is váltakozó sikerrel megvalósított darabokról tesz említést. S bár a fenti vélekedések nem nélkülöznek minden valóságalapot, s az is igaz, hogy a jó értelemben vett didaktikumot, nevelő célzatot maga a költő is elismeri ezekben a versekben, a túlságosan szigorú megítéltetést mégsem érzem jogosultnak. Okkal bánthatta némely kortársának értetlensége, kákán is csomót kereső buzgólkodása a költőt.
     Olvassuk csak el, hogyan vélekedett minderről ő maga egyik, kritikusainak válaszul papírra vetett, reflexióit tartalmazó írásában: "Rónay soraiban sok az igazság, észrevétele azóta sem hagy nyugton. Hajlottam rá, hogy megszívlelem. Nem ment. Magáról a »didakszisról« is enyhültebb nézeteket táplálok, mint Rónay és köre, csatlakozva némileg (akármilyen korszerűtlenül hangzik ma) a 19. századiakhoz. Gyerekeknek szánt munkáim- ból pedig nem óhajtom kiiktatni a didakszist. »Osztályfőnöki óra« ide vagy oda, - a gyerekkel egyet-mást tudatosítani szükséges (az a kérdés: hogyan, milyen módon, milyen fokon!). Sokkal inkább rühellném, ha a serdülők előtt az »öncélú költő« fennkölt (és alighanem a didaktikusnál is anakronisztikusabb) szerepét ágálnám. (Hogy például a Csontok a prérin vége »leesik«, beláthatom, de amíg jobbal nem helyettesíthetem, kényszerülök így hagyni)."
     Ki tudja hányadszor olvasva újra ezeket a verseket, több kérdés is felvetődik bennem: vajon méltányos-e ugyanazzal a mértékkel mérni (természetesen nem a színvonalbeli igényességre gondolok, abban maga a költő sem tesz engedményeket, mint már utaltam rá) - gyermekeknek szóló versekről lévén szó - mint a költő más szándékkal írt, felnőtt olvasóknak szánt, remekbeszabott nagy versei esetében? S vajon tényleg annyira vitathatóvá teszi a felhánytorgatott didakszis e versek esztétikai értékét, az olvasói élmény zavartalanságát? Különösen akkor, ha mind e kifogások csak néhány (mindössze négy-öt) hosszabb, zsánerképszerű, laza eseménysort is kibontakoztató költeményt érintenek, s azokban sem indokolatlanul rí ki a szövegből egy-egy magyarázó jellegű kiszólás, szentenciaszerű megállapítás. Ám ha elfogadjuk az említett vélekedések igazát, még ezekben a darabokban is bőségesen kárpótol bennünket a találóbbnál-találóbb részletek költői szépsége, a festői színhatásokat konstruáló gazdag nyelvi fantázia szuggesztív varázsa.
     S hosszan lehetne sorolni azokat a verseket a kötetből, amelyekben - és ezek vannak túlnyomó többségben - maradéktalanul sikerül Csanádinak a legnehezebb: a tiszta, közvetlen líraiság minden célzatosság nélküli megvalósítása, miközben a hatalmas ismeretanyag rejtetten, szinte észrevétlenül szövődik bele a költemény szőttesébe. Ezeknek magas költői, esztétikai értéke aligha vitatható: a legkényesebb szakmai, olvasói igényeket is valószínűleg kielégítik. (Fülemüle-ének, Téli füttyös, Hazatérő hattyúk, Dzsungelek madara, Kolibri-cikázás, Lámakaraván, Dél hattyúi stb.)
     S még a gyermekvers-termésben nem éppen szűkölködő magyar költészetben is olyan gyakori-e vajon az alábbi kis remekművel összevethető darab, magas színvonal, kiküzdött tökéletesség tekintetében?!
     

Frissen esett hónál
ragyogóbban,
fehér kócsag lépdel
tükrös tóban.

Lábol a sekélyes
híg iszapban,
fényes angyaloknál
finnyásabban.

Rejtőzve-vigyázva,
jár figyelve,
tavak-lápok félénk
fejedelme.

Nádasok magányán,
buja réten,
megvonul szeplőtlen
szépségében.

Valahány szellő jön,
meg nem állja:
fátyola ezüstjét
fölzilálja.

Védett vizen, vadzöld
rengetegben,
félénk fehér kócsag
égre rebben.

Kivirít a kéklő
magasságból,
mint a szélhajtotta
selyemfátyol.

     Ám döntse el magában az idézetthez hasonló szépségű versek olvasója: lehet-e ennél tökéletesebb költői erudícióval bemutatni, szemléltetni egy kiválasztott természeti élőlényt a maga közvetlen életterében megrajzolva? Táj és madár eleven együttlélegzésének lehetünk itt tanúi, beavatottjai a természet titkainak, szemgyö- nyörködtető pompájának, lüktető áramainak.
     Találóan írja kitűnő tanulmányában Pécsi Györgyi e versciklus darabjairól: "Ezek sem közvetlenül vallomásversek a természetről, hanem a természet organikus elemeinek példázatos felmutatásai. Játék, fenség, méltóság, derű, harmónia jellemzi a költő értelmezésében azt a természeti világot - életteret -, melyben a történelmi és egyéni emberi sors formálódik. Nincs szó a modern ember természetnosztalgiájáról, természettől való elidegenedéséről, a hiány érzéséről, hanem valamiképpen a modern kor, modern civilizáció előtti történelmi idő természet-ember harmóniájának békéjéről, az aranykor példázatos felidézéséről[...] Noha tárgyilagos (zoológiailag) is hiteles ábrázolások az egyes mikrovilágok, a versíró az állat esztétikai szépségére, forma, szín, mozgáskultúrájára vonja a figyelmét. [...] A természet, mint tökéletesre megcsinált műalkotás válik versének tárgyává, a vers a természetalkotó mester reprodukciójává. A versek láncolatai a konkrét természetet virtuális egésszé szervezik, az ember számára biztonsággal bíró létlehetőséggé."
     Alapos, értő elemzés, a lényeget járja körül. Alig van mit hozzátenni. Legföljebb annyit fűznék még hozzá itt, hogy még az epikus jellegű, vagyis laza eseménysort kibontó darabok közt is olyan egyenletesen emelkedő ívű versek sorjáznak, mint a Csikászatok, Magyar strucc, Sárréti farkasűzők, Cárok kincse stb.
     A többi, terjedelmesebb versben viszont a környezetrajz felvázolása, a történeti, néprajzi s egyéb vonatkozások érzékeltetése bajosan megvalósítható néhány sornyi betoldott magyarázat, közlés, utalás nélkül. (Levon-e vajon Petőfi Anyám tyúkjának, vagy Rilke Archaikus Apolló-torzójának remekmű-voltából, hogy felszólító jellegű szentenciával zárulnak, ami látszatra közel áll az agyonkoptatott közhelyekhez?)
     Csanádi teljes joggal említette tehát a kritikákra reflektálva, hogy vállalja az oktató célzatot verseiben, végül is ismereteket, tapasztalatokat akar közölni a gyermekekkel, mégpedig világosan tagolt, számukra közérthető formában.
     Rilke írja: "a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik - érzelmeink elég korán jelentkeznek -, hanem tapasztalat. Egyetlen versért látnunk kell számos várost, embert és mindenféle mást, ismerni kell az állatokat, érezni, miként röpülnek a madarak és megtanulni a hajnalban kifeslő virágok mozdulatait."
     Csanádi Imre rovására írható-e, hogy rengeteg hasznos ismeretet, tapasztalatot sűrített verssorozatába, s könyvével nem csak a világ, a természet fölfedezésére, egyúttal a költészet szeretetére, élvezetére serkenti ifjú olvasóit? A Rilke-idézet második felével szólva: ő valóban ismerte az állatokat, érezte a madarak röpülését, megtanulta a hajnalban kifeslő virágok mozdulatát.
     Többnyire elsikkadt a kritikákban annak regisztrálása is, hogy Csanádi kísérlete a magyar gyermekköltészetben úttörő jellegű, a maga nemében mindmáig a legigényesebb vállalkozás. A járatlan terepen rengeteg akadálylyal, buktatóval kellett megküzdenie, végül is elmondhatjuk: sikerrel! S noha teljességre nem törekedhetett, a maga kijelölte határok közt mégiscsak a hazai és idegen, egzotikus tájak legjellemzőbb állategyedeit sorakoztatja föl könyve lapjain, valósághűen ábrázolt környezetükben, szokásaik, életmódjuk, külső jellegzetességeik bemutatásával ábrázolva, jellemezve őket. Csapást tört ezzel az utána következő ifjabb költőnemzedékeknek. Jogos önérzettel jegyezhette meg említett, reflexiókat tartalmazó írásában: “Ennek a ciklusnak java keményen megkalapált, tisztességes munka, még ha szándékoltan egyszerű köntöst visel is, - ennyit hivalkodás nélkül vallhatok."