Gondolkodtak-e már azon, kedves olvasók, hogy kinek szól a mese? Mert az a temérdek kérdés, ami Kamarás István és Kovács Lajos könyvének olvasgatása közben kergetőzött a fejemben, lassan ezt a napjainkban megoldatlan problémát rajzolta ki előttem. Persze én se fogok általánosan érvényes választ adni a kérdésre. Elgondolkozni mégis érdemes azon, hogy egyrészt miért nem lehet ma általában megoldani ezt a problémát, egyáltalán, milyen kérdések húzódnak meg ennek a hátterében, másrészt pedig, hogy szerzőink miért nem adnak egyéni választ erre az alapvető kérdésre.
     A probléma hátterének felvázolását talán ott kezdhetjük el, hogy a kizárólag gyermekeknek írott mesék, mint a Tapsi nyuszi éhes vagy a Vakond nadrágja és a meseelemeket felhasználó, de csak felnőttek számára élvezhető műalkotások, mint Goethe Meséje (de én ide sorolnám szívem szerint Saint-Exupéry A kis hercegét is) között a gyerekekhez és felnőttekhez egyaránt szóló mesék népes tábora húzódik meg. (Zárójelben megjegyezhetjük, hogy a viszonyok ilyetén tisztázatlansága elsősorban a műfaj archaikusságából fakad, hiszen a modern műmesék ősforrása, a tündérmese sem gyermek-műfaj, igaz nem is műalkotás a szó mai, individualizáló értelmében.)
     A közönség kérdését azért fontos tisztáznunk, mert abban a pillanatban, hogy egy történet gyerekeknek (is) szól legalább részben megszűnik autonóm műalkotás lenni. A gyermek számára a mese (a nem tanmese is) feltétlenül tanulsággal jár: a történet társadalmi-pszichológiai viselkedésformákat közvetít. A mesefigurák a gyerek alaktalan érzéseit öntik formába (exteriorizálják), és segítenek abban, hogy a társadalom által megkívánt korlátok közé szorítsa őket: a történet, annak lefolyása, megoldási lehetőségeket kínál. Azt, hogy ez mennyire alapvető lélektani szükséglet, mutatja az is, hogy a gyerekek szinte minden történetre vevők. Csakhogy ezek egy része csak értetlenségüket növeli, vagy félelmet, szorongást kelt bennük. (Nem véletlen, hogy a mesének alkalmas történetek száma véges, még ha variációs lehetőségeik száma végtelen is.) Az erős lélektani hatás azzal magyarázható, hogy a fejlődésben lévő psziché másként, nem autonóm módon viszonyul a szöveghez: a külvilág és a képzelet képei, a valóság és a fikció határai nem válnak el élesen. Mindenki tudja, aki olvasott már mesét gyereknek (vagy fel tudja idézni saját egykori emlékeit), hogy a beleélés oly nagy, hogy a mesélés idejére a mese lesz a valóság. Mindez összhangban áll a műfaj archaikus értelmével: a mese mitikus funkciója az, hogy a hős által megszemélyesített hétköznapi embert (ellentétben a mítoszok rendkívüli lényeivel, félisteneivel) beillessze egy általánosan igaznak és megingathatatlannak vélt társadalmi rendbe.
     Mi maradt ebből napjainkra? A mese, a gyermekek számára továbbra is állandó értékrendet, abszolutizált viselkedésformákat közvetítő történet maradt. És ez így lesz, ha akarjuk, ha nem, mivel ez nem a mesének nevezett írásműből, hanem a gyerek gondolkodásmódjából fakad. Az ekképpen nem értelmezhető művek gyermeki fogyasztásra nem alkalmasak. A mesélő felnőtt viszont már nehezen tudja elfogadni ezt a se nem funkcionális, se nem autonóm, a valósággal rivalizáló státuszt. Különösen, mivel a tündérmese, és mai leszármazottai is, kedvelik a csodás elemeket. A kétféle, a gyermeki és a felnőtt felfogást csak a legnagyobbak tudják összeegyeztetni, legtöbbször éppen annak révén, hogy tematizálják ezeket a problémákat: E.T.A. Hoffmann, Lewis Carroll, Milne meséi valóság és képzelet, felnőtt és gyerek, mese és műalkotás viszonyáról is szólnak. A feloldási kísérletek száma azonban végtelen: kezdve a pedagógiai funkciónak alárendelt tanmesétől, a csodák világából a gyereket kiábrándítani akaró, "kényszeresen igazmondó", és a csodálatosságot a végtelenségig fokozó mesén át, a műalkotás autonómiáját megőrző, de még gyerekek számára is fogyasztható történetig. A típusok közti alapvető különbségek egy, már a meseírás, -mondás előtt eldöntött kérdésről árulkodnak: arról, hogy milyennek képzeljük a gyerek világát, és magát a gyereket. Kicsinyített, de tökéletlen felnőttnek, akit a mese "hazugságai" révén kell rávezetnünk a világban uralkodó helyes viszonyokra (a mitikus funkció elkorcsosulása!). Így jönnek létre a tanmesék, amelyek a történetet a tanulságnak rendelik alá. Vagy - a másik végzet - hogy a gyermek világát hermetikusan lezárt, "csodavilágnak" fogjuk fel, amelyre a meghatottságtól elhomályosuló szemmel tekintünk (mintha szegény gyerek sohase nőne fel), és nem kínálunk számára veszélyes bonyodalmakat, nehéz próbatételeket, azaz megoldási lehetőségeket problémáira, azzal a felkiáltással, hogy ugyan milyen problémái lehetnek egy gyereknek. Ez a típus ugyan nem tanulságos, de nem is érdekes - történet híján. És persze vannak igazi mesék, amelyekben a gyermek számára érdekes, izgalmas történet áll a középpontban, amiből minden egyes gyerek a maga tanulságát vonhatja le.
     Itt pedig eljutottunk két alapvető fogalomhoz: a konfliktus és a tanulság egymással összefüggő problémájához. Mert - talán ez az eddigiekből is kiderült - gyerekmese nem létezik tanulság nélkül. Csakhogy egyáltalán nem mindegy, hogy ezt a tanulságot a történet hordozza-e: az, hogy a hős hogyan felel meg a próbáknak, győzi le ellenségét, szerzi meg azt, amire vágyott; vagy pedig egy kifelé szóló hang foglalja össze, legyen az a mesélőé, a tündérkirálynőé vagy akár egy játékmackóé. Nem mindegy, hogy azt a tanulságot a gyermek maga szűri-e le, vagy készen kapja.
     Kamarás István és Kovács Lajos meséje egyaránt a konfliktuskerülő típusba sorolható. Azért kezdtem azzal a kérdéssel az írásomat, hogy kinek szól a mese, mert bizony ezek a savuktól-borsuktól megfosztott történetek kicsit unalmasak egy gyerek számára, bármily szellemes, ötletes, választékos stílusban vannak is megírva. És ezen bizony az sem segít, hogy a szereplők jövő-menő, beszélgető állatok. Ezekben a mesékben igazából nem történik semmi, vagy ha mégis, azt még maga az író sem veszi komolyan (az egyik bonyodalom - a Csigamesében szereplő gyerekek egyike elveszíti a nyakláncát, és a csiga szeretné visszaadni neki - négy[!] sorban kibontakozik, és le is zajlik). Kamarás István nem tartotta szükségesnek, hogy minden egyes fejezetnek legyen egyetlen szervező története, aminek van eleje, vége, tetőpontja és megoldása. Ehelyett egy-egy fejezet sokszor négy-öt történetcsírát is hordoz magában, amelyek már csak egymás mellé helyezésük folytán is eljelentéktelenülnek: az a kérdés, hogy milyen frizurát csináljanak a Csigának (akinek nincs haja), hogyan tanítsák meg táncolni, illetlenség-e megkérdezni tőle, hogy szerelmes-e. A történetszerűbb részek is inkább szórakoztatóak, semmint érdekesek: a konfliktusoknak nincs tétjük. Hasonló fejezeteket találhatunk Kovács Lajosnál is, azzal a különbséggel, hogy őnála ezeket ismeretterjesztő felsorolás fogja össze. A fülbemászó útnak indul, és állatokkal találkozik, akik elmondják neki, hol laknak, mit esznek, hogyan alszanak téli álmot. Ezeket az elbeszéléseket nem egy történet, de még csak nem is a fülbemászó érdeklődése (ez inkább csak ürügy), hanem az oktató szándék egységesíti.
     A bonyodalom törpítésének azonban nem is ezek az igazi jelei. A szereplők általában ritkán kerülnek igazán bajba, ritkán keresnek valami olyasmit, amire valóban szükségük lenne. A legmeseszerűbb fejezetek azok lettek, amelyek talán nem olyan eredetiek és nem is annyira tanulságosak mint a többi, de ezekre a jól bevált sémákra épülnek: Kamarás István állatai eltévednek a Vakond útvesztőjében, amit az éppen az ő ellenségeik számára épített; a Csiga beleesik a kútba, ki kell onnan menteni; Kovács Lajos fülbemászóját elkapja a bagoly. Az ilyen történetszervező események híján azonban létrejönnek az álbonyodalmak: a mese abból áll, hogy a hős találkozik más szereplőkkel és elbeszélget velük. Kovács Lajosnál arról, hogyan alszik téli álmot stb., Kamarás Istvánnál arról, hogy megy a csiga misére, hogyan szaporodnak a csigák ("Tudod ez nálunk éti csigáknál úgy van, hogy amikor már nagyon sokat ábrándoztunk és beszélgettünk, egyszerre csak érezni kezdjük, hogy fiúk vagyunk vagy lányok, és amikor átöleljük egymást, akkor már biztosan tudjuk.").
     Ez bizony fecsegővé teszi a meséket. Mivel a bonyodalom jelentéktelenné, gyermekdeddé vált, nem tölti ki a szükséges terjedelmet, és az állatok vég nélkül locsognak-fecsegnek. Ez a mesestílus Milne nyomán terjedt el, aki a tipikus mesefigurák helyett elsősorban nem a cselekedeteikben, hanem a társalgásban kibontakozó egyéniségeket formált az antropomorfizált állatokból - egy gyerek számára legalábbis ennyi értelmezhető a társadalmi szatírából. Milne azonban zseniális volt: ha a szatírát, a felnőttek számára érthető szellemességet ki is vonjuk a Micimackóból (már ha ez egyáltalán lehetséges lenne), a könyv akkor is élvezhető mese maradna, arról, hogyan vesztette el Füles a farkát, hogyan fedezte fel Micimackó az Északi Sarkot, hogyan öntötte ki Malackát az árvíz és így tovább. Noha mindkét könyvünk ebbe a típusba sorolható, Kamarás Istvánról mondhatjuk el, hogy hasonló kétsíkúságra törekszik írásaiban. Ezt elsősorban az ötletek szellemességével próbálja elérni, ezzel viszont elköveti azt a hibát, amitől leginkább őrizkedni szeretne: megfeledkezik a gyerekről, a meséről, az éltető történetről.
     Ha azonban nem szervezik érdekes események a fecsegést, akkor az elkezd lötyögni a mese keretei közt. Az írások erős, hierarchikus, egymásra épülő eseményekből álló szerkezet helyett, laza mellérendelésekből állnak. A történeteknek nem a dinamikus részei lesznek hangsúlyosak, hanem a statikusak: minden egyes állat elmondja, szerinte mi a teendő, mi a baj - anélkül, hogy bármi is történne. Az, hogy az írások nem mindig működnek a mese, a gyermek szintjén, nagyobb, összefogó elbeszélést tesz szükségessé, ami értelmet ad ezeknek a történet szempontjából funkciótlan részeknek. Csakhogy ezeket elvont, egy gyerek számára átláthatatlan elvek szervezik (hiába is áltatnánk azzal magunkat, hogy a gyerek majd épp ezeket elolvasva látja át őket). Kovács Lajos fülbemászójának életét egy teljes éven át kísérhetjük figyelemmel. Az egyes epizódok tanulságaiból mintegy nevelődési regény rajzolódik ki szemünk előtt arról, hogy másokat megismerve (ismeretterjesztés), tapasztalatokat szerezve, hogyan lesz képes saját szokásait, külsejét, véleményét vállalni. Kamarás István meséjét nem ilyen történetelvű elgondolás szerint szervezi, a Micimackóhoz hasonló módon próbálja megfogalmazni a maga életbölcsességét. Csakhogy Milne állatainak bölcselkedései nem közvetlenül az olvasóhoz szólnak, hanem - a mesék, illetve a gyermek gondolkodásmódjának megfelelően - a szereplők (fecsegésükkel egyetemben) egy-egy életfelfogás típust testesítenek meg. Kamarás Istvánnál ezzel szemben az író által helyesnek tartott elveket (ez esetben a vallásos életfelfogást) fogalmazza meg a Csiga, akit bátran nevezhetünk rezonőrnek, szemben más állatok, például a vakbuzgó Imádkozó sáska, helytelen elképzelésével. A probléma nem a közvetített életfelfogásban rejlik, hanem a gyermek számára idegen, elvont megfogalma- zásban: a történet (ha egyáltalán van) csak ürügy ennek elmondására, a tanulság megelőzi a mesét. És ezen nem segít az sem, hogy Kamarás Istvánnak remek, valóban milnei ötletei vannak; vagy, hogy Kovács Lajos gördülékenyen és választékosan ír.
     Fejezzük be azzal a kérdéssel, amivel elkezdtük: kinek szól ez a két mese? A szerzők szándéka szerint elsősorban gyerekeknek. Csakhogy az a mese, amelyikben nincsenek igazi bonyodalmak, azon kívül, hogy nem érdekes, megoldásokat sem tud kínálni ezek leküzdésére. Az elvont elveket pedig, hiába fogalmazza meg őket Csiga vagy Fülbemászó, a gyerek nem képes visszafordítani a gyakorlati cselekvés nyelvére. Ha viszont felnőtteknek szóló novellafüzérnek tekintjük a Csigamesét és a Fülbemászó meséket, akkor kiderül, hogy nem autonóm műalkotásokkal, hanem didaktikus szövegekkel van dolgunk, amelyek ráadásul nem egy felnőtt szellemi képességeihez vannak szabva. Így marad a tanulság mese nélkül. (Ciceró Könyvkiadó, Bp. 1998; Új Forrás Könyvek, Tatabánya 1998)