Közhely, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom elhanyagolt, lekezelt szelete irodalmi életünknek. A rossz lelkiismeret lehet az oka, hogy esetenként, évtizednyi terheket letudva, folyóiratok (Alföld, Élet és Irodalom, Új Forrás stb.) egy-egy számot szentelnek a témának. Ilyenkor filoszok, áttekintésre felkért kritikusok igyekeznek rendet vágni a dzsungel könyveiben, vissza- és előretekintő érvényű teóriákat alkotva. Aztán a hosszú részvétlenség! Se folyamatos figyelem, se értő és a változásokra is érzékeny kritika, elismerés vagy vita. Ami minden egyszeri konferenciánál és tematikus folyóiratszámnál mégiscsak lényegesebb gesztus lenne.
     Átfogó, áttekintő, akár a szubjektivitást is vállaló összefoglaló kötetei, gyermekirodalom-történetei végképp nem voltak az elmúlt évtizedeknek. (Üdítő kivétel csak az 1990-ben megjelent, Komáromi Gabriella által szemlézett prózairodalom-értékelés volt, közelítve a teljességhez, de folytatást is kívánó igénnyel, hiszen a líra mellett az 1945 utáni korszak értékelése is várat magára a kitűnő szerző műhelyéből.)
     Mindez a gyermekolvasónak persze aligha hiányzik, de az őt szelíden befolyásolni tudó, könyvet a kezébe adó szülőnek, pedagógusnak, könyvtárosnak akkor sem állt rendelkezésére, ha kívánta volna a mankót. S akinek nem jut segítség, leszokik róla. Rá sem kap(h)atva már alig sejtik, van-e hová fordulni.
     Tarbay Ede friss munkája akkor is figyelmet érdemelne, ha csak részben felelne meg hézagpótló (s nagyon szerényen megfogalmazott) céljainak. (S ismét csak utalok rá: Komáromi Gabriella kötetével együtt újra közkinccsé tehetik gyermekeink számára mindazt, amin kívánatos lenne felnőniük agyonképernyőzött, rángatózó klipvilágukban.)
     A szerző már kötete címével is tudatosan kerül mindent, ami tudományoskodásnak hat: ez nem leltár, nem filológia, nem is tankönyv. Ez egy szubjektív kalauz! Kedvet csináló "bandukolás" a még bejárható időben és térben, sok élvezetes és érdekes kortörténeti és életrajzi csemegével, párhuzamosan futó utak közt ösvényt vágva, tűnődve, új felismerésekre jutva, szívós előítéleteket is félretéve... És ez a bandukolás megóv bennünket állelkesedésektől, de sommás ítélkezésektől is.
     Válogatás ez a gyermekirodalom-történetből, visszamerész- kedve az eredetileg gyermekeknek sosem szánt első irodalmi alkotások teljes életközösséget érintő remekeihez éppen úgy, mint a közelmúlt még mozgásban lévő értékeihez. Nem irodalomtörténet mégsem, nincs teljességigénye. Minőségigénye van, rendteremtő szándékkal, ezért rostáján a - szubjektíven megítélt - jó célt szolgáló minőség aranyszemcséi akadnak fenn. Ízléssel, arányérzékkel készült a rosta. S mert évtizedes elhallgatásokat, kimondatlanságokat is vállalnia kellett, s mert a kiadatlan múlt is ezerféle értékkel zúdulna most a vákuumba, különösen lényeges kérdés a rosta áteresztésének szabályozása.
     Tarbay Ede könyvének legfőbb tanulsága ebben ragadható meg igazán. Az ifjabb generációk - ha kézbe veszik -, az ismert klasszikusokról is kapnak újat, a szubjektum - és az igazság - kínálta másságot. De a felejtésre ítélt opuszok, szerzők, gondolat-összefüggések körüljárása, felmutatása is hangsúlyozott értéke ennek a kalauznak, mert egy sokkal régebbi, sokkal szívósabb folyamat feltárását végzi el, mint azt felületesen gondolnánk.
     Könyvének első nagy fejezetében - a gyermekirodalom kialakulását, annak történetét kutatva - méltán merészkedik vissza az ősi és hősi kezdetekig, a mágia és a mítoszok keletkezésének végtelen múltjáig. Homéroszt egy egész társadalom hallgatta, ahogy később a középkori énekes is mindenkit maga köré ültetett. A gyermeket - mert a gazdasági kényszer és érdek úgy diktálta - oly korán sorolták be a termelő felnőtt világba, hogy részese lett minden megmozdulásának, s alig számolhatott magának olyan éveket, amelyeknek “irodalma" csak róla, csak neki szólót alkotott. Cigány népmeséket elemezve fedi fel a szerző a mesélő és a hallgató eleven viszonyának pótolhatatlan erejét, hitelt találva a vágyképekben, realizálva a csodákat, az emberi méltóság mitikus megjelenítését, melytől olyan rohamosan távolodik kihűlő nemzedékünk.
     A gyermek - a mai gyermekirodalom kialakulása előtt - ezért lehetett közvetlenebb kapcsolatban a mítoszokkal. Ezért van helye Tarbay fejtegetésében a Bibliának, Szent Ágoston önéletírásának, Szent István Intelmek című írásának, vagy Erasmus nevelő célzatú munkájának. Ha nem is tömeges minden mű jelenléte és hatása, de közvetve - mert hasonló sodrású világban éltek - a morálban, a mindennapi erkölcsi tanításokban mindenki találkozott a nevelés lényegével. Az irodalom pedig - mondja a szerző más moralistákkal - jó esetben indirekt terápia, s Dreschler Pál szavai is helytállóak, hiszen "A vallástudomány és a nevelés útja[...] századokon át elválaszthatatlanok."
     Jól tudjuk (a szerző is konstatálja): a 18. századi elvárosiasodás eredményezi a kalandhiányt, ezért erősödik a regénypótlás folyamata, s ennek eredménye a megszülető ifjúsági és gyermekirodalom.
     Érdekes az út, ahogyan az állatmeseírók egymást meglopó, átíró, kiteljesítő és elsilányító sorában felfedezi számunkra Leonardot, a polihisztort, aki később Andersen meséiben talál folytatóra, amikor a tárgyak, eszközök életrekeltésében leli meg egyéni, utánozni sem könnyű saját hangját. De Pesti Gábor, s főként Heltai Gáspár érzékletes, tudatos stilisztaként messze megelőzi a száraz La Fontanine-t, s ezt bizonyító erejű szövegekkel igazolja a szerző.
     Fontos és sokszor ismétlődő felfedezése a kalauznak a párhuzamok és a vándormotívumok kimutatása. A Decameron és a Canterbury mesék magyar népmesei megfelelői; a római pánsípmítosz és a balatoni kecskekörmök mediterrán szellemiségében kimutatható rokonsága; az európai énekes mese és Tinódi rokonítása egyáltalán nem erőszakolt párhuzamok e fejtegetéssorban.
     S minden korban jól kimutatható, milyen gyorsan magyarosodtak a középkortól napjainkig az írásos irodalom népszerű darabjai: a fordítás, az átültetés, a teljesen magyarrá átírt változatok pedig az egész közösség kincsei, melyeknek - csak ismételni tudjuk - gyermekhallgatóik is voltak.
     Viszonylag könnyen bizonyítja a szerző azt is, hogy Nyugat-Európához viszonyítva nagyon kis eltéréssel vált a magyar gyerek is önálló olvasóvá. E téren Pázmány Péter érdemeinek felismerése és felmutatása ugyancsak fontos megállapítása a kalauznak.
     A mesegyűjtés kora és az önálló gyermekirodalom kialakulása is izgalmas fejezete a "bandukolásnak". Úgy pillantunk be a francia Perrault műhelyébe, hogy Thaly Kálmán ténykedését is jobban megértjük (ha csalását meg nem bocsáthatjuk is). S az is meghökkentő adalék, hogy első mesegyűjteményeink nem itthon s nem magyarul jelentek meg. De megszületik egész soruk, a romantika megteremti a mi meseirodalmunkat is, táplálva ezzel a nemzeti nyelvet és szellemet.
     Tarbay válogatott írói névsora is hatalmas, a gyakorlott olvasó jórészt ismeri is, s valószínűleg a szerző véleményét is elfogadja róluk. De néha elgondolkodtatóak észrevételei, hiszen a sokat vitatott Oscar Wilde-ot semmiképpen sem zárná el az érzelmileg oly szegény mai gyerek elől; az angol és az újvilági amerikai irodalmat élesen szembeállítja egymással (különösen századunk irodalmát vizsgálva); s újrafelfedezésre buzdít például Frances Alize Barnett leányregényeinek olvastán; Metta Victor Egy komisz kölök naplóját pedig egyértelműen elutasítja, "mert a bájtalan komisz sokszorosan romboló hatású azzal a filozófiával, hogy minden jó, amit én csinálok, mert nekem jó".
     Viaskodik a szerző egy gyakran előbukkanó ténnyel is; a legtöbb ifjúsági vagy gyermekíró nem lett a felnőttek irodalmának része, sőt többségük újságíróként kezdett a gyerekeknek írni. Mert jól igazolható tény az is, hogy a nagyok közül is kevesen tudtak a gyerekekhez szólni: Jókai, Mikszáth, Krúdy éppen úgy tudott kudarcot vallani ezen a téren, mint a didaktikus Lev Tolsztoj. Alekszej Tolsztoj alakjában még 20. századi epigonra is bukkanunk szerzőnk segítségével, aki az - amúgy szintén nem remekműként megtisztelt - Pinokkió "átigazításával" (Aranykulcsocska) tért vissza a reneszánsz Shakespeare által sem megvetett gyakorlatához. S ha már így csapongunk: a Lamb-testvérek gyengén sikerült meseátülte- téseiről aligha kell vitatnunk Tarbay Ede lesújtó véleményét, bizony kevés közük maradt Shakespeare zsenijéhez.
     Hazai értékeinkről (az átírt, lefordított, hazaigazított műveken túl) - a Flóri könyvével szemben - Petőfit s Aranyt tekinti korszakhatárnak -, joggal! Az Arany Lacinak valóban a magyar gyermekirodalom nagy pillanata, no meg az ifjúság kedvencei, a János vitéz és a Toldi - ez utóbbit még Benedek Eleknek sem lenne szabad prózává szegényítenie! Kukorica Jancsi a Sötétség országában egyenesen Orpheusz édestestvére, aki kedveséért leszáll a legmélyebb sötétségbe is. Tarbay egyik legizgalmasabb párhuzamkeresése Petőfi epikus lírájának boncolgatása. (Ezek a minitanulmányok teszik indokolttá is, olvasásra érdemes csemegézésé is a kötet második felének elemző írásait.)
     A gyermeklapok - főleg Az Én Újságom és Pósa Lajos - tisztes védelmet érdemelnek ki szerzőnktől, s a szerkesztő érdemeit vizsgálva (Sebők Zsigmond, Móricz és Móra pályára indítása) ez úgy is van rendjén.
     Mint ahogy századunk kiszorítósdija, az új médiák megállít- hatatlan előretörése sem azért baj, mert új egyensúly jöhet létre új felfüggesztési pontokkal, hanem azért, mert a még mindig hatalmas irodalmi névsor könyveit "először Walt Disney falta fel", s falják azóta is stúdiók, gyárak. Pedig volna még itt is alig ismert, felfedezésre ajánlott szerző: az Andrzejewskihez is utat mutató, lírai realizmust művelő Lauson; a valóság és képzelet határait elmosó Marcel Aymé; a mítoszéltető Singer, vagy hazai környezetünkből Gál Mózes és Aszlányi Károly, Őrsi Ferenc és Gáli József.
     Tarbay Ede mellettük is érvel, amikor a halhatatlan klasszikusok között a méltatlanul elfelejtettek, a politikai- ideológiai okokból elhallgatottak értékeiről beszél.
     A teljesség igénye nélkül? Éppen hogy a minőség teljessége érdekében!
     A kortársak közül - mint a már említett Komáromi Gabriella - Tarbay is csak a holtában klasszikussá nőtt irodalomig bandukol. Menti is magát azzal, hogy ő maga is része ennek az irodalomnak, amihez hozzáteszi: nem kíván se névsort olvasni, se sértődést. Csak az egyetlen Kossuth-díjas gyerekíróval tesz kivételt, s ez az elfogultsága valóban menthető.
     Tarbay Ede könyvének már jelzett második fele külön tanulmányt érdemelne. Olyan elemző írások sorát foglalta rendbe a népmese-anatómiától (megintcsak) Lázár Ervinig, amilyen írások fájdalmasan hiányoznak folyóirataink bevezetőben jelzett könyvkritika rovataiból. A bandukolás közben hosszabban le-letáborozó, bölcs, csöndes, érvelő esszéista monológjai ezek a szubjektíven kiválasztottakról. S ahogy a könyv első felében is teszi, bátran közelít a műelemzés aprólékossága mellett a színpad, a dramaturgia, a film világa felől is, nem vetve el az összevetés technikáját, s a testvérmúzsa elismerésével sem fukarkodik, ha jó az, amit az irodalom értékeihez hozzá tudnak tenni. Ezek az esszék, tanulmányok a gyerekek irodalmáról annyi fontosat, a fanyalgó kritika által észre sem vett értéket közelítenek meg, járnak körül, hogy önmagukban is helytálló írások, de az első fejezet anyagát izgalmasan gazdagítják, erősen arra késztetve, hogy az alapműveket is újraolvassuk, újragondoljuk.
     Sablonos végszóval mondhatnánk: pedagógusok, szülők, könyvtárosok haszonnal forgathatják.
     De jó lenne inkább mégis csak - a szerző ellenére is - azt kívánni: a szülők mellett minden pedagógus emelje a polcán tankönyvei közé a szubjektív kalauzt. A tanító- és óvodapedagógusképző intézményeknek nélkülözhetetlen segédlete, beszélgetőtársa lehet ez a munka, mert az egyik lehetséges utat mutatja, kínálja számunkra - a kívánatosnál is szerényebben - az olvasóvá segítéshez.
     Kiadásához példamutató összefogásra vállalkozott a kiadó, a Hét szabad művészet könyvtára (Zsámbék) sorozatszerkesztője, a Magyar Könyv Alapítvány, s a fontos feladatát vállaló kitűnő lektorok, Erdélyi Zsuzsanna és Borbély Sándor. (Szent István Társulat, Bp. 1997)