"Mese a zöld disznóról", "Mese habbal", "Mesebeszéd, pipafüst" - a Magyar szólások és közmondások című gyűjtemény számos variációt ismer annak kifejezésére, hogy valami hamis, nem igaz, szemernyi köze sincs a valósághoz. Mindezen közönséges helyzetekben használatos frazeológiák arról az ún. kettős tudatról számolnak be, amely nemcsak a gyermeki, de a felnőtt világszemléletet is jellemzi. A szimultán kettős tudat abban a pillanatban lép működésbe, amint a gyermek vagy felnőtt világában megjelenik valami, ami az igaznak és lehetségesnek vélhetőn, a konvencionálisan elfogadott tényeken túl van, s arra szolgál, hogy a lélekben fenntartsa a lehető és lehetetlen között húzott határvonalat, s egyensúlyi helyzetben, ugyanakkor korrelatív viszonyban óvja meg a kettő különbözőségét. Azaz tudom, hogy nem változhatok varázsszóra sem királykisasszonnyá, sem békává, de metaforikus szinten elfogadom létezőnek, hogy mindez mint jutalom vagy büntetés mégis megtörténhet velem. A mese tehát valami különös dolgot művel velünk. Ezért van, hogy sokkal jobban vágyunk arra a mese, mint bármilyen más műfajú mű olvasásakor, hogy rólunk beszéljen. Csekély értelmű medvénk, Micimackó sem akar mást, mint "Mesét saját magáról".
     A mesét tehát sokkal kevésbé lehet a vágyteljesítés funkciótól elszakítva értelmezni, mint bármely más műfajt. Boldizsár Ildikó mesekutató, író, kritikus kötetének egyik fő kérdésfelvetése is ezen a nyomvonalon születik meg: "Azt a határvonalat kerestem, amelyen átlépve megszűnhetnek létem korlátai, s én azzá válhatok, akivé akarok. Ennek technikáját kutatva a mesék is kínáltak néhány lehetségesnek látszó megoldást. Elvarázsolt királyfik és királykisasszonyok mellett Micimackó kényszerű alakjavítási kísérletei vetették fel a kérdést: vajon varázslás és fogyókúra között létezik-e másmilyen megoldás?" Avagy éa varázs- vagy tündérmesékben és a műmesékben felmutatott igaz-hamis, lehetetlen és lehetséges variációk között van-e keskeny palló, a lét valódi dimenziói meddig terjednek, a tudat határai meddig tágíthatóak? A szakma felől nézve így hangzik a kérdés: a transzcendenciával és a hagyomány kínálta utalásrendszerrel egyszerre élő tündérmesék és a valamivel zártabb, szubjektív és fragmentált világot megjelenítő műmesék világképe, technikája között van-e, és ha van, miféle korrelatív viszony feltételezhető?
     A két szélsőséges metamorfózis Boldizsár Ildikó probléma- megjelölését is körülírja: "A nép- és műmesék között nem hierarchiát, hanem korrelációt feltételezek, és lényegében nem kronológiai rend, hanem egyidejű rend alapján, konkrét műalkotásokként vizsgálom az egyes meséket". Ez a korrelatív viszony nyilván nem más, mint a kollektív tudat és az individuum tudata közötti kölcsönös megfelelés, játék, oda-vissza hatás. Hogy "struktúrájukban vagy egyes motívumaikban fellelhető azonosságok és különbségek révén milyen kapcsolat áll fenn tündér- és műmese között", már irodalomelméleti szempontok, amelyek Boldizsár Ildikó könyvének vizsgálatához alapul szolgálnak. Propp mesetipológiájából kiindulva, több mint ezer mese elemzése után, így kísérel meg felállítani egy elsősorban ikonográfiai jellegű, feltáró tipológiát. Kiindulópontja a mese mint műfaj körülírása. Hogy a mesének oly sok terminusa született, annak oka, hogy a diszciplínák közül sokkal inkább tartja a lélektan szakterülete szempontjából fontosnak e műfaj vizsgálatát, mint az irodalom, amelybe tartozik. Így elsősorban a "mire jó a mese" kérdésre ismerjük a válaszokat. Bruno Bettelheim a legfőbb lételméleti kérdésekkel szembesítő tudatkivetüléseknek és tudattükröződéseknek látja a meséket, amelyek ekképp a leginkább alkalmasak arra, hogy az élet értelmének, céljának felismeréséhez vezessenek. Amint írja: "Ha nem akarjuk magunkat kiszolgáltatni az élet szeszélyeinek, ki kell fejlesztenünk belső erőforrásainkat; érzelmeinknek, képzeletünknek és intellektusunknak támogatniuk és gazdagítaniuk kell egymást. Értelmünk fejlesztéséhez pozitív érzéseinkből meríthetünk erőt, az előttünk álló elkerülhetetlen viszontagságok során pedig csak a jövőbe vetett hitünkre támaszkodhatunk." Nos, ezeknek a belső erőforrásoknak a táplálója a mese.
     A mese mint műfaj definiálása különböző tudományok különféle látásmódját és az irodalmi szempontok szerinti meghatározás bizonytalanságát tükrözi. Az irodalmi terminusok megmaradnak a sablonos, minden más műfajra érvényes válaszoknál, Boldizsár Ildikó lajstromát követve: "az emberi világ korrekciója", "a valóság világától radikálisan elválasztott forma", "világnézet", "az emberi lélek korlátlan érvényesülésének lehetősége", amely "az emberi lét minden lényeges elemét tükrözi". De kifelejtik a legadekvátabb szempontot, már hogy a mese állandó elemekkel dolgozó, determinált szerkezeti vázra épülő epikus műfaj, amelynek szerepe a világ totális leképezése a művön belül, azaz egyfajta analóg kozmogónia létrehozása. Világos, alternatív definícók megfogalmazásával maga az író is adós marad.
     Annyi azonban bizonyos marad a kötet olvasása után, hogy a jó mese a legközvetlenebb módon, egyszerűen "élni segít". Imitatív formában kapcsolatba hoz a transzcendenssel, a legevidensebb módon benne van, beavatkozik az életbe. Ezért nem mellékes szempont a tipológia felállításakor, hogy az adott, nagyító alá vett mesének milyen a viszonya az autentikusnak állított "őstípusokhoz". Boldizsár Ildikó tipológiájának fő csoportjait ekképp az eredet határozza meg. Ezek szerint az ún. "alapforma" azoknak a meséknek a csoportja, amelyeket a szájhagyományozódás egy adott pillanatában jegyeztek le a gyűjtők. Az át- és feldolgozott mesék és az eredetinek tartott népmesék adaptációi (Grimm, Benedek Elek) mellett tartja számon a deformált torzókat. Ezekhez képest elkülöníti a műmeséket, azon belül is azt a fajtát, amelyet a tündérmesés elemek egyéni módon létrehozott kombinációi jellemeznek, végül azt, amely önálló mesevilágot teremt új szüzsével és új motívumrendszerrel (Andersen, Hoffmann). A csoportosítás gyengéjének tűnik, hogy szerepelteti azokat a torzszüleményeket, amelyek nem képezhetik semmiféle irodalmi vizsgálat tárgyát, jóllehet - mentségére szolgáljon - nem nagy teret szán azoknak, valamint nem számol azzal a szociológiai fejleménnyel, miszerint a legutoljára emlegetett műmesék fordított utat jártak be, a kollektív tudatnak a részévé válva elnyerték az eredetiség megtisztelő minősítését, számtalan újabb mese születését inspirálva.
     Gazdag anyagot például véve e mesefajtákon vizsgálja a hős és mellékszereplők variánsait, az állatmesék alakjait, a mágikus tárgyak és csodás növények szerepét, a mesei metamorfózisokat, beleértve a halált is, végül a stiláris és szerkezeti szempontú elemzéssel megkísérel valamiféle szintézist létrehozni, jelezve, hogy vizsgálódásaiban nem törekedhetett teljességre, pusztán kísérletet tett gondolat- és vitaindító tipológia felállítására.
     Nem állíthatom, hogy Boldizsár Ildikó tudományos igényű munkájának (doktori diplomadolgozat) recenzeálását a szakirodalom és elemzett művek teljes ismeretében teszem. Sokan vagyunk így ezzel. Még Propp A mese morfológiája vagy Bettelheim A mese bűvölete és bontakozó gyermeki lélek című könyveit csak-csak magunkévá tettük, ismerjük Mérei Ferenc és V. Binét Ágnes Gyermeklélektanának vonatkozó fejezeteit, Ipolyi Arnold Magyar Mythologiáját, egy-egy Ortutay Gyula- vagy Nagy Olga-tanulmányt, és természetesen sok-sok egyáltalán nem vizsgálati céllal olvasott klasszikus vagy mai mesegyűjteményt, de nemigen akad közöttünk olyan, aki mint Boldizsár Ildikó a szakmai ismeretek teljes harci vértezetében szállna szembe a hétfejű sárkánnyal. Mindenesetre azonban ez az élvezetesen megírt rendszerező kötet egy valamiről erősen meggyőzött. Azon túl, ami eddig is világos volt, hogy a mese minden irodalmi műnél szervesebben kötődik mind szemantikájában, mind morfológiájában, mind mimetikus voltában a mikro- és makroszerkezethez, arról is bizonyságot tett, hogy ez az a kritikai szempontból igencsak elhanyagolt területe az irodalomnak, amelyben számtalan kiadói-üzleti cél szorította háttérbe az érték szempontú szelekciós elveket, s ahol a legnagyobb szükség volna erős, komoly kritikusi megszólalásokra, amelyek a tankönyvekben megjelenő "fából-vaskarika" mesetorzóktól kezdve a kép mértéktelen élvezetének bűnébe eső, rajzfilmfigurás kivonatokig, értékelné a publikum elé bocsátott opusokat. És elsősorban nem is csak a gyermekek óvása céljából, hanem hogy használatba vétessék egy, a mesét mint műfajt kanonizáló irodalomelméleti szakszótár, metodika, amely nem állna külön, nem alkotna egy más műfajokhoz nem illeszkedő rendszert, de az epikus művek körében speciális vizsgálati fogódzókat mutatna fel.
     Boldizsár Ildikó könyve mértéktartásra tanít. Mivel nem kifejezetten esszéisztikus a gondolkodásmódja, nincs tere olyan kérdések megválaszolására, mi is történt/történik ma az olvasáskultúrával, miféle jövő jósolható a mesének.
     Az 1968-ban született Mérei-Binét-könyvben olvasható, hogy "A mi kultúránkban az ismeretszerzés túlnyomórészt könyvhöz van kötve". Ezzel a mondattal már harminc évvel ezelőtt is jócskán el lehetett volna vitatkozni, mindenesetre tény, hogy a legfőbb életstratégiákat a gyerek ma nem az apja oldalán, vadászat közben vagy egy viharba jutott halászhajón tanulja meg, de még csak nem is hallott vagy olvasott mesékből. A hiteles és a közösség szempontjából az együttélést, túlélést tanító csodás történet, amely könyv formájában kerül a gyermek vagy felnőtt kezébe, ma elenyészően kevés. A vizuális médiumok, mint amilyen a tévé, a video, és ezzel szoros kapcsolatban a kompjúterizáció következményeként megjelent CD-Rom nem tudja hiánytalanul átültetni hordozójára a mesét. Sokkal nagyobb szerepe van immár a grafikailag bravúrosan megoldott Walt Disney-gegeknek, mint a tartalomnak, avagy a filmes eszközök teremtette csinnadrattának, az egyre szörnyűségesebb enteriőröknek, exteriőröknek és figuráknak vagy az interaktív történetformálásnak, amely lehetővé teszi, hogy a mese nagyon is fontos szerkezeti váza szétzuhanjon, s ne a valódi beleélés, hanem az azt felváltó kvázi-(hamis)cselekvés uralkodjon el. Azaz végzetesen összekeveredik a két tudatforma, amelynek csak leheletfinom játékát engedi meg a természet az egészséges psziché keretein belül.
     Nem hiszem, hogy Boldizsár Ildikó feladata lett volna, hogy ilyen szempontból is végiggondolja a mese mint műfaj életét, de mivel adekvát, speciális irodalomelméleti tipológia felállítására vállalkozik, nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy mind a közösségek életét meghatározó közös történetmesélés hagyományának, mind a Gutenberg-galaxisnak a végén, az olvasáskultúra átformálódásának érájában a mese az a műfaj, amely e változásban igencsak érintett. Kérdés, a leginkább vagy a legkevésbé tud ellenállni. (JAK-Kijárat kiadó, Bp. 1997)