A kilencvenes évek látványos művészeti történéseinek árnyéká- ban; a festészet és a szobrászat kavalkádszerű megújítási törekvéseinek periódusában, illetve az új médiumok radikális és agresszív térnyerésének korszakában a hagyományos ágazatok, a megszokottnak tűnő műformák körében is fontos művészeti jelenségek, fejlemények, mozgások tanúi lehetünk. Megállapí- tásunk érvényes a grafikai ágazatokra is, amelyekben ma a viszonylag kisebb méret, illetve az alap és a technika által megszabott behatároltság, és az intimebb befogadói közeg is tompítja kissé a változások intenzitását, a szellemi izgalom szuggesztivitását, de mindennek ellenére regisztrálhatjuk a tradicionális technikák megőrzésével és kis lépésekben történő megújításával realizálódó kifejezési, műkreációs metódusokat, az ismeretlen területeket feltáró és meghódító kezdeményezéseket, az újabb és újabb karakteres alkotói portrék körvonalazódását. A közelmúlt "grafikai eseményeinek" köréből talán elég, ha a szekszárdi színesnyomat és a budapesti hidegtű-tárlat mellett a győri nemzetközi grafikai biennáléra hivatkozunk, mint olyan rendezvényekre, ahol kitűnő, nívós, változatos kollekciók kaptak-kapnak bemutatóteret. Ezen országos és nemzetközi körben megrendezett seregszemlék szereplőinek sorában rendszeresen bemutatkozó alkotóként találkozhattunk az 1998 tavaszán Komáromban önálló műegyüttest felvonultató Tolnay Imre grafikusművésszel, akinek műveit már rangos gyűjtemények őrzik, és akinek munkálkodását már több díj is fémjelzi.
     A győri születésű, ma is a folyók városában élő művész alkotóútja, pályafutása egyenletesnek és felfelé ívelőnek minősíthető: a fiatal grafikus a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola elvégzése után, főiskolai tanulmányait lefolytatva és lezárva 1992-ben kapott diplomát, s kiváló mestereket vallhatott, vallhat magáénak: Baranyay Andrást, Kocsis Imrét és Pásztor Gábort. Diplomaszerzése után a mesterképző következett, s közben már a kilencvenes évek kezdetétől önálló kiállítások, helyi és országos, valamint nemzetközi kollektív tárlatokon való szereplések illeszkednek a pályaképbe. Kompozíciói eljutottak a legjelentősebb hazai grafikai fórumokra - az említett győri, valamint a miskolci grafikai biennálékra -, de külföldön is - Hollandiában, Olaszországban és a tengerentúlon - vendégeskedtek Tolnay-munkák.
     Tolnay Imre 1997-es mesteriskolai programjában az a megfogalmazás szerepel, amely szerint a grafikai, a festészeti és a plasztikai megoldások együttes alkalmazási lehetősége foglalkoztatja. Nos, a komáromi kiállítás elsősorban az erőteljes grafikai vonzódást, valamint a festészet területére való kilépést reprezentálta, és a szobrászathoz, a térhez való közeledés, kapcsolódás szándékát mintegy megelőlegezte, előrevetítette. A grafikák, amelyek kapcsán a tradicionális nyomat-fogalmat a litográfiák, a hidegtűk, a mezzotintok mellett és között csak megszorításokkal alkalmazhatjuk - mert esetenként egy-egy rozsdásodó fémdarab a nyomódúc, és mert az utólagos beavatkozások is egyedivé és megismételhetetlenekké minősítik a lapokat -, a szándékok és a határozottságok, és a bizonytalanságok, a véletlenek közös terepévé avatják a képmezőt.
     Miként a Tolnay-grafikák, a Tolnay-festmények is egyetlen, zárt motívumkör jelentés- és formalehetőségeit kutatják, s hogy még zártabb legyen ez a világ, az alkotásokat esetenként egy-egy tengely, virtuális horizontvonal fogja össze, szintetizálja sorozatművekké. A téma mindig ugyanaz: valami doboz, vagy dobozszerűség, valami ládaszerű, mesterséges test, amely illuzionisztikus térben jelenik meg, amely mintegy lebeg. Ebben a látszatszerű térben a dobozok határozott, biztos kontúrokkal meghúzott, behatárolt tereket, testeket, illetőleg síkrendszereket alkotnak, de ez a határozottság, biztosságra törés egyszersmind sejtelmességekkel áthatott: a körvonalak, a határolólapok által megteremtődő test nem emlékeztet semmire, nem lelhető meg funkció vagy célszerűségi mozzanat, s hasonlatosság, párhuzam sem. E mesterséges alakzatokban egyenes és íves vonalakkal jellemzett, elvont történések zajlanak, mozgások keltődnek, szerkezetek, struktúrák formálódnak. A doboz vagy a láda hosszú-hosszú múltra visszavezethető jelkép, jelentéssel terhelt motívum: általában valamilyen titok rejtekeként szerepel. Tulajdonképpen láda a görög Pandora szelencéje, amelyből minden baj kiáradt, láda a Biblia szent titkot rejtő tárgya. A történeti könyvekben a Jordánon átkeléskor azok vezették Izrael fiait, akik a ládát vitték. A ládáról, amely a bizonyság ládája, a frigyláda, Isten ládája, Izrael Istenének ládája, szent láda, szövetség ládája, tanúság ládájaként vonult be a kultúra és művelődés történetébe számos leírás is fennmaradt. Így például az egyik ószövetségi interpretáció szerint 2,5 x 1,5 x 1,5 könyök nagyságú volt, akácfából készült és kívül-belül beborították aranylemezekkel. Az adatok persze nem olyanok, hogy pontosan rekonstruálhassuk e szent ládát: a leírásokat teológiai okoskodások is vezérelték. Ezen mélyre nyúló analógiákat követve tekintsük hát Tolnay Imre láda-grafikáit és doboz-festményeit is valamifajta rekonstrukciós, vagy új mítoszteremtő kísérletnek, amelyben a kemény élességek és a puha ívességek találkoznak, és ahol titkok születnek és rejteznek, és amelyben mintha egy-egy pillanatra feltárulni látszanának. És persze tekintsünk úgy ezekre a művekre, mint a kevés szín, a puritán formakincs, a sejtelmesség képeire, amelyeken a végtelen egyhangúság, a monotónia fojtja meg a változtatásra készülő formarendet. És érdekes módon ebben az egyhangúságban valamiképpen mégis-mégis a művészi gazdagság áradását regisztrálhatjuk: az egyformaságok síkjai felbomlanak, és alattuk beláthatatlan, szédítő mélységek - titokmélységek - tárulnak fel.