1998. augusztus 27.

Valahogy rendesen megírni: JAK-tábor; a tatai Öreg-tó fölött, a vár preszszójának teraszán ülünk hárman: Ferencz Győző, Zeke meg én. Későnyári napsütés, hűvös szél, fénypikkelyek a vizen, elég jó kávé, mindenki elmúlt negyven, a pincérlányt kivéve. Semmi fontos nem kerül szóba, vagy inkább minden fontos: Győző dédapja; a gyerekek (kettejüknél öt, én sajogva lapítok); az egyetem, a fiatal költők (tegnap este rossz verseket olvastak föl a kiszes kvalitásait csorbítatlanul őrző nagyteremben). Egy Fruzsina nevű kölyökpuli hemzseg a teraszon (pulik egyedül is tudnak hemzsegni). Hátradőlök a széken, szemembe süt a nap, fúj a szél, mindent egybevetve oly hibátlanul boldog vagyok, mint kevésszer életemben. Mi a fenétől. Ezt kellene valahogy rendesen megírni.
 

augusztus 30.

Nem lehet rendesen, persze. Gyula felolvasta az ő naplóját a búcsúesten, neki muszáj volt írni, abban is szerepel ez a jelenet. Valahogy úgy fogalmaz benne, hogy Győző egyszerűen nem képes érdektelen dolgokat mondani, ami teljesen igaz, egyikük se képes, de nem ez a lényeg, hanem ahogyan visszanézek erre a képre: három középkorúvá lett személy a magyar irodalomból, nyárvégi ragyogásban. Azér három, mer az utókor úgyis rá fog jönni, hogy én is itt tébláboltam, talán nem is maga az írás számít ebben az esetben, hanem a jelenlét. Mint Rémes Vendel czipészmester és Remete Ábrahám hittanár (egymás alatt az 1902-es - vagy 1906-os? - Czím- és Lakjegyzékben), hát nélkülük se lett volna a város olyanná, mint amilyen, nem Tatára gondolok.
     Nyárvégi ragyogás tehát, az öregség még messze van, remélhetőleg a halál is messze van (a két dolog egyre kevésbé függ össze), valami érett nyugalom, lehet, hogy most zajlik nálam a nemzedékváltás, nemzedéket váltok, mint Ká bőrt, oda kell-e egyszer ülnie Mauglinak Balu helyére, vagy csak Akela helyére állhat oda, ez is egy kérdés, egy a sokból. Győző tanítani jött a táborba, Gyula a maga módján szintén ezt csinálja (ápolt borosta, zakó, ittasan is őrzi méltóságát), nekem meg oly illedelmes jó reggelt köszöntek a bölcsészlányok a zuhany alatt, hogy majd’ lenyeltem a szappant, és tegnap délután Lovas Ildi úgy beszélgetett velem, mintha a nővérével tanácskozna, ilyen húgot elfogadnék bármikor, nem az a gond, hanem hogy valamiféle válaszokat várt. (Mirákulum: egyet tudtam is adni, legalábbis olyan arcot vágott.)
     Este a sárkányfogvetemények felolvasásán odasuttogtam Győzőnek: "úgy érzem magam, mint egy jóindulatú nagymama", mintha a horgolásom fölött, az ablakból figyeltem volna a lurkók hancúrozását, ebben nekem semmi keresnivalóm, hacsak nem elnéző nézőként. Győző rábólintott, aztán reggel, a vár felé menet került megint szóba a dolog, mármint hogy ezek a kamaszok másról se tudnak még írni, csak puncikról és duzzadó hímtagokról, amik jelesen szép és fontos dolgok, de ezeken kívül, mi hárman legalábbis egyetértőleg úgy látjuk, megannyi más szép és fontos dolog is kínálkozik az életben. És tényleg ott voltak a parti kövek, a fűzfák, a malom, Gyula mindjárt el is kezdte tervezgetni a Tatára teendő családi kirándulást, már előre örült, hogy fogják élvezni a fiúk, én meg annak örültem, hogy milyen jó dolog, ha az ember barátja ilyeneket tervezget.
     Bizony, gondoltam hozzá pótlólag, a kávénál: most, hogy a legutóbbi kondenzcsík legvége is foszladozóban, vágyhatnék ugyan arra, hogy legalább egy, de inkább több pasi heverjen a lábam előtt, vívjanak értem véres küzdelmet a várudvaron, meg ilyesmi (Győző például gyönyörű, Gyula viszont annyira a barátom, hogy nem is bírom szépnek vagy nemszépnek látni), de ehelyett csak napoztatom az új nemzedéki bőrt az orromon, s külön kis ráadás-boldogsággal tölt el, hogy itt ül kétfelől két férfi, akik szeretik a feleségüket, a kölkeiket, és igenis nem hevernek a lábamnál, mert nemcsak hogy nem vagyok egy kígyótestű démon úgyismint a Végzet Asszonya, de ezek már a Végzet Asszonyának a lábához se omlanának oda, legföljebb nagyon átmenetileg, továbbá a franc se vágyik kígyótestű démonnak lenni, anélkül is kedveljük egymást, ez ilyen egyszerű, és menynyivel egyszerűbb. (Ami nem zárta ki, hogy jó néven ne vegyem, amikor Bozsik kedden megdicsérte a mellemet, tömérdek gin-tonic hatása alatt, teljesen veszélytelenül, egyébként ő is szereti a feleségét, és ezt az egyet nélküle is tudom, hogy a még meglévő kevés számú tűrhető dologból, mármint rajtam, ez az egyik.)
 

augusztus 31.

Ebből a későnyári helyzetből persze nemcsak a nemzedékváltás derült ki világosan, hanem például az is, hogy bizonyos kor fölött már nem válhat az ember csapattaggá. A velem egykorú rangidősök éveken át küzdöttek, kivártak, túléltek egy csomó bonyolult helyzetet, hierarchia-szerveződést és -módosulást, amikből én mind kimaradtam, és egy műtárgyba amatőr vevő esetén bele lehet hamisítani párszáz évet, de az emberi kapcsolatokba meg az irodalomba nem. Mosolyognak, hellyel és sörrel kínálnak, aztán elindul egy kódolt társalgás, és pont úgy érzem magam, mint Amazóniában: látom én, hogy ez egy erdő, hogyne látnám, csak épp egyetlen növénynek se tudom az igazi nevét, és ha vezetőm nem reccsent rám, hogy futás, hát nyugodtan szembegyalogolok egy fekete hangya-hadtesttel, amelyik meg tudna és meg is szeretne enni. Marha rendes mindenki, nem arról van szó - kicsit frusztrál is, hogy nem bírok venni egy unicumot, mert folyton kifizetik -, külön-külön szinte mindegyikükkel folyékonyan tudnék beszélgetni, viszont amint többen vagyunk, tüstént földerengenek a csapat erővonalai, amihez ugye hozzá se tudok szagolni.
     Az eggyel fiatalabbakkal jó. Tíz év korkülönbség itt azt jelenti, hogy majdnem mindent tudnak, amit én, azt is tudják, mi mindent nem tudok, és nem vetnek meg érte. Köztük vannak például azok a fiúk, akiket nyugodtan át lehet ölelni, az említett tíz év mindkét felet megóvja mindenféle veszedelmes szerepté- vesztéstől, ami a kortársak esetében nem áll (fordítva sem állna, mármint ha én pasiként ölelgetnék harmincéves csajokat). Tehát oda lehet bújni. Mert még fiúk ugyan, de nemcsak a férfi-, hanem az apa-kezük is kinőtt már, van, amelyik hibátlanul eltalálja, mikor akarom megsimogatni vagy mikor szeretném, ha ő simogatna meg engem. Ebben Szisi a legkimagaslóbb, meg néha a Jánossy, pedig neki nincs is gyereke. Egyszer épp Szisivel tárgyaltuk Szegeden az egyetem folyosóján, hogy manapság lámpással kell férfiakat keresni, úgy értve, hogy mindenki a végtelenségig fiú, aztán rajtaütésszerűen és siralmasan bácsi lesz belőlük. Ahogy így elnézem a saját nemzedékemet, meg ezt a tíz évvel fiatalabbat itten Tatán a focipályán, a menzán vagy a kocsmában, a fiatalabbak között már-már jobb az arány, vagy legalábbis ígéretesebbek a gesztusok. Lehet, hogy ezért is vonzódom hozzájuk. A lányok is pocsékul öregszenek, mellesleg, illetve próbálnak nem öregedni, ez egy ilyen rágógumi- ízű hülyeség, hogy muszáj kicsattanó húszévesnek látszani, ha belegebed is az ember. A tekintetek meg riadtan esdekelnek kegyelemért - de kitől is várják?
     Hozzájuk, a húszévesekhez (itt a legifjabb nemzedéket ők alkotják) nemigen húzok. Most vannak abban a korban, amikor az ember illedelmes lehet ugyan néha, de tisztelni például nem tisztel senkit és semmit, saját felolvasóestje közönségét és vele egyszerre felolvasó sorstársát sem. Ezt nem szemrehányásképpen mondom, mi is átéltük, nem lehet megúszni, legföljebb pökhendiség-beli fokozatok vannak, és van aki megreked ezen a szinten (ez a retardáltság is, mióta itt van amerika, egyre gyakoribb). Az ő szemükben a negyvenéves vagy ellenség, vagy sima tereptárgy: az igazi dolgok közöttük, a véget nem érő éjszakai beszélgetésekben, a lányok lépcsőházi bőgései és a fiúk hordában abszolvált rituális berúgásai alkalmával történnek. Szeretetteljes részvéttel nézünk rájuk: mi ezeken, Istennek hála, már túl vagyunk (idézet Jánossytól, aki szintén túl van). Nehéz ez, különben, mert azt például nem szeretem ugyan, ha nem vesznek komolyan, de ha meg igen, és észreveszem, akkor zavartan vihogni kezdek, erre egyelőre nincs megoldás.
 

szeptember 1.

Ez a közép-kor egyre nagyobb elégedettséggel tölt el - van abban valami, hogy mindenkinek van egy optimális életkora, amikor a legjobban érzi magát a bőrében. Kisgyereknek lenni egyszerűen gyűlöltem, kamaszként irtóztam a pimaszságomtól, a sutaságomtól, a pattanásoktól, fiatal felnőttnek lenni már egész jó volt, de most ez az új bőr (bár nőtt rá mingyá egy makesz itten, az istenfáját), hát komolyan mondom, az se érdekel, hogy nem készültem el Tata előttre a fordítás utolsó öt oldalával, pedig hogy megfogadtam.
     Mellesleg: úgy kéne csinálni valahogyan, hogy az ember gyerekként faluban lakjék, őrjöngjön, éljen fákon, legyen körülötte sok jó, türelmes öreg és mindenféle állat; kamasznak lenni talán kisvárosban a legjobb, ahol átláthatók a bandák, még mindenki mindenkit ismer, de már van urbanitás, mozi, koncertterem, színház, és az igazgató úr este, borért menet, átbiciklizik a főtéren; felnőttként már el lehet viselni a nagyvárost, sőt mi például most szeretjük egymást Budapesttel a legjobban, de tudom előre, hogy amikor öreg leszek, zavarni fog a zaj, a bűz, nem adják át a helyet a buszon, lelöknek a mozgólépcsőn, nyanyának szólítanak, a taxis elüt a zebrán, s ha elfelejtem, hol lakom, nehezen fognak tudni hazajuttatni - tehát megint falura kéne menni, esős napokon megtanítani a hétéveseknek dédszüleik testvérei nevét, a Toldit meg a görög ábécét. Remélem, nem lesz belőlem gonosz öregasszony: semmiféle várható testi nyavalya gondolata nem rémiszt, csak ez, de ez nagyon. Ez esetben feltétlenül tartsatok Budapesten: hadonászni fogok a botommal, sipákolva tolakszom a patikában, és a galambetetést tiltó tábla köré szórom a kenyérhajat.
     Egyelőre azonban, mint a teraszon kiderült, messze még ez az idő, középen állunk, azt gondolom, jó dolog középen állni, körbe-körbe is lát az ember, már ugye, ha akar vagy hajlandó látni, arról is sejt valamit, ami fölötte van, meg arról is, ami alatta (a rálátás nem lenézés), mindez persze metafizikai értelemben éppoly igaz, mint intellektuálisban, gazdaságiban, erkölcsiben stb. - nem nézlek hülyének, csak azért sorolom, mert így biztos kifelejtek valamit, ami neked fog eszedbe jutni.
     Naplóírást nem lehet befejezni, csak abbahagyni, ez lesz most. Ülök a gépnél, középen, noch zum plus az Európa közepén fekvő város közepén, itt volt a római birodalom határa, de jó, hogy nem kell az utolsó bástya szerepében tetszelegnem, alattam a Duna, csillámló fénypikkelyek a vizen, főzök egy kávét, és megnézem a világatlaszban, hogy folyamkilométer szempontjából is félúton vagyunk-e. Hát nem, a fene egye meg, inkább az első harmad környékén, mondjuk az aranymet- szésben. Sebaj: az is szép arány.