Megint egy év, mondom csak, semmi különös, ismét az M1-esen, Németh Gábor vezet, csukott szemmel is rábíznám a bőröndömet, vagyis az életemet, La valise, c’est moi, de Tata, megint Tata, az egyetlen alkalom az évben, amikor nincs nálam a bőröndöm, kizökkenek az időmből, nekem Tata ez a kizökkenés, jön szembe az időm, mint az ablakos zászlók a monitoron a p.c.-kozmoszból, mikor nem jut eszembe a következő szó, mikor semmi nem jut az eszembe, mikor a Semmi jut az eszembe, isteni erővel a Shiftre csapok, és akkor kis időre eltűnik az időm, de most jön szembe, jön megint az M1-esen, és Ágoston elvette a nyugalmamat, a kizökkenésnek ezt a jellegzetesen tatai nyugalmát, hát jó, Ágoston, jössz te még az én kocsmámba. 
     Napló, Tatanapló. Érzem már a Gábor kocsijában, hogy más lesz most minden, nem csak azért, mert mindig minden más, hanem nekem külön is, meg kell tripláznom énemet, s a lézengő, ivó-levő alapra a könyörtelen megfigyelő és a sunyi, ügyetlen hazudozó álarcát is föl kell öltenem. Nem fog menni, érzem, le fogok bukni. Keresztury is velünk utazik, szomorú, nikotinpárás szemmel mondja, neki már annyi, semmi öröme nincs az ivásban, nincs már tíz perc ívelő szakasza sem, csak a nyomás, a félelem, a magatehetetlen lent, és ezért nem iszik, mert családja van, és élni óhajt. A napló egy későbbi pontján még föl fog tűnni Keresztury evvel a nem-ivással, ott az M1-esen csak szorongok, baj lesz, pedig enyém az egész hátsó ülés. 
     Megérkezünk. Csontos Erika jó szervező és jól ismeri az irodalmat, tudja, a megérkezéshez idő kell, lepakkolni, megtelepedni, satöbbi, módot teremt tehát minderre bölcs előrelátással, Oravecz Imre ma este Keresztury Tiborral nem beszélget. Mire Sas Tamás és Németh Gábor Presszója kezdődik, már minden összeáll. A vetítést követő vita rácáfol rossz előérzetemre, mégis lesz élet ebben az idei Tatában. A film fölkavarja Deák Botond poézisalattiját, nukleáris erővel fejteget valamit, tudom, hogy van értelme, de nem vagyok csernobili mentesítő, hogy a közelébe merészkedjek. Bakács moderátornak nincsenek félelmei, elfeledkezik a settenkedésről, Botondhoz siet és torgyánosan letorgyánozza. Botond a zsenik nyugalmával ül alatta, mintha a hasonhangzású tér templomának tövében, "Narancsos geci!", hallik távolabbról a költő óvó szava. 
     Künn már hanyatt vágódott a fény, sötéten gőzöl a tatai tó. 
     Takács M. Jóska 68-as kiállítása megnyugtat, vége a múltnak, már nem félek tőle. Jó, hogy egy ilyen okos, szerény fiúból kettő is van, ha másban nem is, Isten figyelmetlenségében még mindig lehet hinni. Végre ivás, este, késő este, félek megint. Meg kell említenem, minden jelentős írót és költőt és kritikust meg kell említenem, mert baj lesz, tudván tudom, meglincselnek és utálnak majd. Aki nincs ugyanis - pozitív szövegkörnyezetben természetesen - megemlítve a Tatanaplóban, az nincs is, megszűnt, vége. Lejön például a Thomas Mann Tatára, és én nem említem meg. Akkor ő már Niemand Mann lesz, Thomas Niemann jobb esetben, akit már csak a Márton Laci ismer. Félek tehát, szoktam álmodni gyakran, hogy felolvasás van, és én otthon felejtettem a szövegemet, nem is írtam semmilyen szöveget, és ott a közönség, és kezdődik a felolvasás. Nézek magam elé, Bozsik ájultan fekszik a műbőr széken, mint Mikszáth Kálmán a ravatalon, talán most, itt, Tatán valóra válik az álmom. 
  

augusztus 26. - szerda 
  

Délelőtt kerekasztal-beszélgetés a könyvkiadás finanszírozásáról, egy fia kerek asztalt nem látok. Vannak könyveim és nincs véleményem, keserűn irigylem azokat, akiknek van véleményük. Ebédre rántott husi, Bozsik föltámadt, már a hatodik gin-toniknál tart. Itt hozom elő ismét Keresztury szomorú szavait, meg azt, hogy minden más lett, Jánossy sem iszik, hasonló, bizonyos tekintetben még súlyosabb okokból, baj van, mi lesz? Mi lesz egészen pontosan az életet fenntartó függőleges elvvel, mely oly diadalmasan mutatkozik a részegek járásában? Jánossy fölveti a fejét, siet, megáll, zúdul, mint a katedrális. Most csak úgy van. Keresztury púposan üget, s a nők fölé hajol, mint gnú a patakra. Most csak áll aszályosan. Egyedül Bozsik, ismét ő menti meg a függőleges elvet, csúfot űz Newtonból, dzsinné lesz (Fekete Vince pontos szavával), s már ott a magasban, a metafizikában állítja helyre a fizikát.  
     Délután végiglátogatom a szemináriumokat, Ferencz Győző szelíd, lelkes, klasszikus tanár, Arany János jut eszembe róla, meg a régi, fiatalkori szakálla, melyet a 70-es évek második felében viselt, amikor együtt kosaraztunk. Háy János kipontozott Krúdy-szöveget ajánl a hallgatóinak az eredeti jelzők megtalálása végett. Nem irigylem őket. KAF-nál már nem bírok magammal, nem hiszek a költés és az írás taníthatóságában, a költésórában, az írásórában, provokálom kicsit, s végül elismeri, a poétikai képzettségnek semmi köze a tehetséghez. Illetve. Hát jó, maradjon itt ez az illetve. Németh Marcellhez későn érek, azért megtudom tőle, a Pompásan buszozunk jó könyv, de vannak benne hibák. 
     Foci, végre foci. Egész nap ásványvizet vedelek, és félek, ismét félek, vajon a három hónapja műtött térdem, immár negyvenkét éves, nem elég puha porcom bírja-e majd a betont, bele tudok-e rúgni egyáltalán a labdába, vagy elvisz a mentő, és a Koltóiból telefonon olvasom be a Tatanaplót. Siker, két gól, istenem, Isten, futok, rúgok, futok, rúgok. Polgár papának igaza van, törekszünk, passzolunk, s diadalmasan kétgólossá tesszük Szilasit. Azt is várom játék közben nagyon, mikor következik Takács Jóska, ugye a másik okos, szerény fiú, szóval hogy mikor következik be az ő rituális, tatai-rendes sérülése. Bekövetkezik. Némán állok, mint alkonyatkor, nem ismerek embert, aki ilyen vádló odaadással, ilyen vallásos szenvedéllyel tudna lesérülni, szükségünk is van az áldozatára, vesztésre állunk, mindent kihagyunk, az ellen kapuja mágikus zárlat alatt, Jóska távozása után azonban egy csapásra megnyílik, 8:3-ra nyerünk. Balassa sem jön el, hogy Szilágyi Ákossal beszélgessen, igaz, ő táviratban menti ki magát, remélem, már elment a láza. Szilágyi Ákos profi Tarkovszkij-hakniban részesít, szeretem az ilyen derűs, lelkes profizmust, nem kevésbé imponáló a sérülés-áldozatból föltámadó Takács Jóska elegáns beugrása. Igaz is, van benne valami Kiss Manyis. 
     Este preorgia, Sárkányfüvet szívok. Elbódít a két paródia- költő, Cserna-Szabó BKV-s románcán túlestem hajdan magam is, hát igen, nem tudja a bal vese, mit lát a jobb szem. És egy még szomorúbb mondat. Nem tudok verset írni. Film-ügyben ugye elfogult vagyok, elfogódott egészen pontosan, annyit hadd mondjak mégis, a legmelegebben az esett, amikor a vetítés harmada táján elnémult Odorics, és nem hallatszott többé az oly jellegzetes thrák nevetés, melynek nem csupán antik, de prehistorikus gyökereire is már számosan rámutattak. 
     Éjszaka a szívemnek oly kedves délvidéki különítmény itat, Lovas Ildi és Szerbhorváth. (Virág Gábor Aaron Dark Bloomm a Symposion főszerkesztője ezúttal nincs velük, indulás előtt az asztalon felejtett egy vizsga-halasztási kérvényt, melyet édesapja észrevett, és bezárta a főszerkesztőt a szobába, hogy nyugodt körülmények között készülhessen elhalasztott vizsgájára.) Kicsit szégyenlem magam a jelenlétükben a szabadságomért, mert olyan helyről jönnek, ajánlom kiválólag Péterfy Gergely figyelmébe, ahol nem szarakodnak a szublimálással, és az etnikumot gödörbe lövik. Négyfelé keveredek haza, Jánossynak rövid az ágy, torlódik rajta a paplan, mint Ötzin a jég. 
  
  
augusztus 27. - csütörtök 
  
Megint egy nap, Jánossy megdicsér reggel, nem egész éjjel horkolok, és van, hogy halkabban. Egyre többen vagyunk, igaz, nincs már Keresztury, Németh Gábor Csaplárral még az első este elment, Garaczi pedig klausztrofóbiás gyakorlatot tart a szobájában. 
     Nincs türelmem a délelőtti beszélgetésekhez, vagy mi, sétálni indulunk Saly Noémivel és Ferencz Győzővel, aki családi okokból jól ismeri a várost, s kalauzolásával végre láthatom közelről a parti villasort, Bécsből jöttem Tatára és Dachsteinből, szomorún és letaglózva, mert Ausztriában van kő, és Bécsben van kávéház, Magyarországon meg nincsen kő, és Lengyel Józsinak a Múzeum presszóban elmérgesedtek a szúnyogcsí- pései, engem egy bögöly csípett meg tegnap foci közben, és este majd Balog Józsi készít velem interjút a szobánkban, és a bal lábamat megcsípi egy bolha, vagy pók, vagy mi az istenbogara, és a csípésem ég és mérged, boldog voltam tehát, hogy Ferencz Győző megmutatta a tatatóparti villasort, melyben kövek, s mely alatt sziklák vannak, és kávéztunk a várban. Győző képtelen érdektelen dolgokról beszélni, ezért külön átkozom magamban Ágostont, mert nem tudok Győzőre figyelni, hanem magamban mondatokat formálok, mint egy elmebeteg, hogy hogyan fogom a Tatanaplóban felhasználni a Győző szavait. Tata tehát polgárváros, nagyjából épen maradt 18. századi belsővel, kiebrudalt Esterházyakkal - Péter is mikor volt itt utoljára! -, lokálpatrióta néppel. Csak ez a tábor lóg ki belőle, e klasszikus szocialista zárvány. Éhes vagyok most rettenetesen, amikor e sorokat írom, képtelen vagyok éhesen írni, tudom, bizonyosan nem a legjobb mondatok jönnek így ki belőlem, de talán éppen ilyen középszar mondatok lesznek helyénvalóak e táborról szólván, mely züllesztőleg hat az irodalomra, amint azt számos itteni felolvasás is tanúsítja. Ebéd a hodályban, igen, hodályból hodályba, itt vagyunk. Már elárulhatom, egy távoli presszóba menekültem írni ezt a naplót, ahol mosolygós pincérnőt, jó kávét, száraz fehérbort találtam, és Pink Floyd szól éppen. Szóval ebéd, kézzel eszem a csirkecombot, halálra idegesítenek ezek az életlen, szocialista kések, Jánossy rovólag néz rám, ő tud még ilyen késsel és ilyen villával is enni. A villám boltívbe hajlik, amint szúrni próbálok vele, "Jé parafenomén a vendég!" - mondta egyszer egy pincér, mikor egy budai étteremben hasonlóképp boltívbe hajlott a villám, és másikat kértem helyette, mellyel azután már óvatosabban szúrtam. 
     Kifelé jövet nem érdektelen Tata-etológiai megfigyelésre teszek szert, illetve tudatosítom egy sokéves észrevételemet. Van az ebédlő kijáratától úgy tíz méterre balra egy faasztal és egy fapad, és Ménes Attila és Bacskai Sándor mindig odaülnek ehhez a faasztalhoz és fapadhoz, mely ugyanolyan undorító, mint a tábor többi faasztala és fapadja, és ők odaülnek, nem értem, mindig, mindig. Ugyancsak van Párizsban a Châtelet közelében egy ház, amelyen mindig galambok ülnek, rengeteg galamb, nem lehet látni a falat a sok dohos galambtól, és a mellette levő házakra viszont egyetlen galamb sem száll, és Ménes Attila meg Bacskai Sándor ott ülnek annál a faasztalnál, azon a fapadon. 
     Délután foci, Délvidék ismét összeomlik, hajszálra az előző napi koreográfia szerint. Garaczi előjön végre a szobájából, focizik is, este elegáns a lenyalt hajával, mint Al Pacino, szerintem a Mintha élnél messze a legjobb kötete, az igen-igen nagyon jó, és a Tartsd a szemed a kígyón!-t is nagyon szeretem, bár nemrégiben vettem észre, hogy elrontotta az Alvarezt, éveken át mondtam magamban nehéz félnapokon át azt a felszabadító sort: "...beomlanak a levesek... beomlanak a levesek...", és kinyitom valamelyik nap a kötetet, és látom, elrontotta ez a marha Al Pacino, azt írta, hogy: "beroppannak a levesek...", de hát ez legyen már az ő baja. 
     Este a Sárváriak a dobogón, performance-nek kevés, felolvasásnak méltatlan és megalázó, kedves barátaim, Téreym és Peerem, snasszocska. Peer feltámadása az olvasásra így is meglep, előtte úgy ült a székben, mint Hitchcock Psychojában az oszló anya, utána szépen olvasott. Félve gondolok rá, mint produkált volna, ha nem iszik. 
     Mégutána koncert, közben tudom meg, figyelmetlen tahó, hogy Jack Cole azonos Lázáry René Sándorral. A fiúk jók, annál kevésbé értem, miért nem tudnak utána egy órácska talpalávalót húzni, hogy a táborlakók a táncban kifejezhessék érzelmeiket. Megtenné persze egy magnó is három alkalmas kazettával, de erre senki sem gondol, Kali Kinga az idén el se jött, az est preerotikus posványba fúl. 
     Esik, nem mindenki részeg, háromkor megunom, aludni térek. Leoltom a villanyt, becsukódik már a szemem. De a tied nyitva, Tata. 
  

augusztus 28. - péntek 

Ma bizonyosan lebuktam sokak előtt a hazugságommal, hogy a táborélet elől menekültem egész délután a városba, e sorokat már éjjel írom, zárt ajtó mögött, kint valami szerelmi dráma, egy lány zokog, szerencsére nem ismerem fel a hangja alapján, hogy ki. Jánossy megérkezik, beengedem, előtte a paplan alá rejtem a füzetemet, de azután kitálalok, bár Csontos Erika megtiltotta, az operettnek is van határa. 
     Tehát péntek. Sietek reggelizni, utolsóként, mint rendesen, már fölmosnak, szégyenkezve lépdelek, mint pap a kuplerájban. A pult mögött vagy negyven olasz szalámival és kicsiny margarinnal rakott tányér sorakozik, de paradicsom már csak egy van. Várom naplóolvasás után azt a művelt önként jelentkezőt, aki elmondja nekem, miért jelöli ugyanaz a szó a magyarban az ehető és a vágyott paradicsomot, ez ugye minden más nyelvben két egészen külön szó, csak a magyarban azonos, létérzékelésemben ott a reggelinél amúgy egybeér a kettő, harapok, s bejutok. Zsíros angyal mossa fel a követ lépteim nyomán, minek a mennyországban lábnyom. Falom az olasz szalámit, és sietek vissza a világba, Magyar Bálint ex-miniszter és Pál József mostani kulturális helyettes államtitkár vita-beszélgetésére. Közülük az utóbbi nem jön el, immár azt gyanítom, Ágoston külön kérésére, aki így vonja maga fölé fondorlatos türelemmel a nárcisztikus mártíromság fénykörét. Magyar Bálint profi, szerintem a legprofibb politikus, akit ez a tíz év a felszínre vetett, de csitt, nem engedem be a politikát a Tatanaplóba, az oroszok kimentek, az ukránok bejöttek, és szabadidőmben magam is érdeklődöm a politika iránt, de most még szabadidőm sincs, Ágoston, te sercli, prézlivé reszellek, szóval Magyar Bálint gördülékeny profi, mindenre válaszol valami hihetőt, és csak annyit jegyeznék meg evvel kapcsolat- ban, már Török Andrásról szólván is megjegyezhettem volna, van itt egy dolog, hogy ami a politika szemszögéből a lehető, vagy legalább az elérhető legjobb megoldásnak tűnik, az valahogy szükségképpen kevés és elégtelen innen, a magasból leszakadt kultúra szemszögéből nézve, és ez törvény, és így marad, és kész, és ők, ez a két politikus ráadásul kiugrott bölcsészek, tudják, úgy hiszem legalábbis, nem felejtették el, mi újság idelenn, és mégis, akkor is, mert nem ezen múlik. 
     Megtudom, borda az ebéd, szó sem lehet róla, nem, nem, akkor inkább zöldségevő leszek én is. Különben mindegy, itt a péntek délután, hagyok csapot-JAK-ot és egy túlparti presszóba vonulok, nem halogathatom tovább a naplóírást. Előtte még ajánlást fogalmazok Lovas Ildinek, hogy JAK-tag lehessen, közben tovább finomítom Odorics udvarlási szokásait illető megfigyeléseimet, melyeknek, mármint e szokásoknak rátalálok végre a végső szerkezetére, mozdíthatatlan alapjára, már két éve is rátaláltam, de akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz a végső. Odorics tehát mindig a hozzá közel keveredő nők közül a legközelebbinek udvarol, a nők ugye, mozognak, jön-megy ő is, innen a kívülről olykor kapkodónak tűnő verbális pluralitás. Ennél is fontosabb azonban, hogy kedvező fogadtatás esetén ugyanúgy felcsillan a szeme, mint amikor elküldik a picsába, így egész egyszerűen egy boldog, kiegyensúlyozott emberrel van dolgunk, aki az irodalomban valószínűleg azért dekonstruál, mert ellenkezik az emberi természettel a minden téren való totális harmónia. 
     Indulnék már, de karon fog Zilahy, és a fülembe búgja: "Ott fogsz majd írni, ahol senki se lát." Földbe gyökerezik a lábam nyákos bájnak, pontos helyzetérzékelésnek, lírai leleménynek és a Tatanaplóba jutni kívánó hideg számításnak ettől az elegáns elegyétől, indulnékom indulattá tapad, átkozom magamban a költőket, elszaporodtak nagyon az utóbbi időben, s dühömben elfelejtem beírni az esetet a naplóba, mit is ezennel pótolok. 
     Egy tatai presszóban írom át tehát a délutánt, két szép és egy rút élménnyel gazdagodva, mondom először a rútat. Féltem, amikor az etnikailag amúgy dicséretesen vegyes kft. tagjai megérkeztek a játékautomata működéséből nekik járó összeg beszedésére, csak utóbb a törzsvendégektől tudtam meg, hogy ez történt, mert nem volt hangoskodás, vagy izé, csak elkezdtem félni. A két szép élményem meg mind a pincérlánnyal kapcsolatos. Tisztán, önzetlen mosollyal szolgált ki végig, ez az egyik, és amikor elmentem, megkérdezte: "Dolgozott?", "Igen." - bólintottam, és akkor ő tapintattal: "Szellemi munka?", "Igen." - bólintottam, ez a másik. 
     Nem tudom így, mi történt a tatai JAK-táborban péntek délután, meg egyébként is, most, hogy írnom kell róla, mi történik a tatai JAK-táborban, valahogy kevesebbet tudok róla, mi történik tatai JAK-táborban egy héten át, mint tudtam akkor, amikor nem kellett írnom róla, hogy mi történik tatai JAK-tábor- ban egy héten át. Paradigmatikus érvénnyel mutatkozik meg ebben, azt hiszem, a prózaírói helyzet, mint ismeretes, nem vagyok állatbarát, magamban most mégis József Attila macskáját simogatom, és mélyen szűkülő, vagina-szemébe nézek. 
     Sietek vissza a presszóból a táborba, Ficsku röhög: "Te írod a Tatanaplót bazmeg!", és nem érdekli igazán, tiltakozom-e. Elérem még Spirót, okos, hideg, keserű, mindez nem baj, az sem, hogy kissé furcsán osztja a kártyát jóság, nagyság és zsenialitás ügyben, egyedül a természetes, és bizonnyal benne is meglevő esendőség szívós, apodiktikus elfedése zavar, de hát alkat, nincs mit kezdeni vele. És még valami. Van itt ugye ez az állandó ügy, a normalitáson inneni-túli figurák, még épp nem törik be székkel a fejünket, de érdeklődnek, hozzászólnak, előadnak. Spirót is megkínálja egy, több órás előadásba kezd, s tanúja lehetek, Kukorelly hogyan oldja meg a dolgot. Nem tudja elkerülni, bár törekszik rá, az erőszakkal való fenyegetőzést, nem gyakorló apa, talán azért, viszont eredményre jut, kétségkívül. A kitoloncolás rémétől megszeppent posztnormális elhallgat, és Spiró normálisan beszélhet tovább. 
     Hazaiék internetes felolvasását, vagy mit is csináltak tulajdonképpen, lekésem, amit látok belőle, tetszik, most csak így, egyszerűen. Késő este korábbi JAK- és Örley-alkalmak videón, annyit állapítanék meg, mindenki megvastagodott kissé, és a szellemi kockázat fiatal fényeit az alázatos profizmus barnája uralja immár. A féléjszaka további részét írással kell töltenem, táncolni már nem megyek. 
  

augusztus 29. - szombat 

A mai nap történetét részben előre, részben ismét részvétlen írom meg, ki kellett aludnom kissé magamat, éhes is vagyok megint, és elegem van most már a krónikás-áldozatból, mihamarabb az események részese szeretnék lenni, inni, enni, futballozni. Dél- és ebéd után vagyok, remélhetem csupán, hogy Beke László szerint érdekel még valakit a művészet, hogy Török Péter szerint volt és lesz is még kert, s hogy Bojár Iván András tudott mutatni valami nézhetőt a 90-es évek építészetéből. Hasonlóképp remélem, hogy KAF meghozta a költők kedvét a prózaíráshoz, s hogy Háy tanítványai megtalálták Krúdy jelzőit, néhányat legalábbis. Az utolsó pillanatban tudom meg, hogy Deák Laci elmaradt, már majdnem megdicsértem, hogy milyen okosan szeminarizált Don De Lillo White Noise című regényéről. Bár ki tudja, talán így is örült volna neki. A fiam ajánlotta a könyvhéten Keresztury sátra előtt, a kezemben szorongattam a frissen dedikált Petri-monográfiát, hogy majd elolvasom, és akkor dicsérem meg, szóval azt mondta a fiam: "Dicsérd meg most, és akkor nem kell elolvasni." 
     Itt a vége, itt maradok véle, személyes időm és a napló ideje íme összeért. Csak még valami. Néztem, egész Tata alatt néztem Károlyi Csaba kisimult, posztJAKos arcát. Tud valamit, úgy látom, amit mi sejthetünk csupán. Bíztatom magunkat azért, pihentessük kezünket kicsit a kor üterén. Legvégre három emlékszó, s már gyülekezhetünk a büfé-oltár előtt: Nagy Atilla Kristóf.