Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 7.sz.
 
PÉK ZOLTÁN
 
Platón és a tökéletes hang
 

Imádtam a zenét. Így aztán zongoraszállító lettem. Ketten voltunk, a társam egy zömök, nyaka-válla egyben pali, jó negyvenes. Ő volt a sofőr és a főnök. Már vagy húsz éve cipelte a zongorákat a városban. Bár zongora helyett helyesebb, ha pianínót mondok, mivel a fuvarok 99%-át azok tették ki. A zongora drága dolog, és igencsak ritka manapság.
     Szóval jó kezekbe kerültem, a pali mindent tudott ezekről a hangszerekről. De tényleg.
     - Én má több pianyínót cipetem életembe’, mint ahányszor megförödtem - mondta egy közlékeny pillanatában. Ami alighanem igaz is volt. Sajnos. Eleinte iszonyú kellemetlen volt mellette ülni a teherautó szűk pilótafülkéjében, annyira bűzlött. Reggel még hagyján, de ahogy telt a nap és a munka, úgy lett egyre illatosabb. Nem vagyok én egy kényeskedő típus, de ez tényleg durva volt. Gondoltam is, hogy szólok neki, csináljon már valamit, de aztán nem tettem. Kezdetben, míg újonc voltam, nem mertem szólni. Később meg már nem is akartam. Olvastam én épp elég filozófust, hogy tudjam: ez egy újabb megmászandó fok a lelki megvilágosodáshoz vezető lajtorján, és én elszántam magam, hogy egy ilyen csekélység miatt nem adom fel.
     Újságban hirdetett, úgy jelentkeztem az állásra, de nemigen tetszettem neki.
     - Ide izom kő! - adta tudtomra megpillantván igencsak csenevész testemet.
     Aztán megmondtam, hogy írogatok.
     - Utálok óvasni.
     Ez igaz is volt. A Kresz-táblákon kívül nem hiszem, hogy "óvasott" volna valaha is bármit. De legalább nem szépítgette a dolgokat.
     Én meg mindent bevetettem, mert nagyon kellett a pénz, és valahogy csak belement. Bár ma sem értem, hogy miért.
     Talán mert zsigereiben ő is megérezte, ami nekem első pillanattól világos volt, tudni illik, hogy tökéletesen egymás ellentétei voltunk, ezáltal jól kiegészítettük a másikat. Akárcsak Stan és Pan (nem hiszem, hogy lehet úgy mesélni egy történetet a zongoraszállításról, hogy ne jutna az ember eszébe ez a felejthetetlen páros).
     Ő szőke, én barna. Ő bivalyerős, én mint a harmat, és csak valami kétségbeesett makacsság tartotta bennem a lelket. Ő hallgatag, nekem meg be nem állt a szám. Eleinte még be-bekapcsolta a rádiót vezetés közben; de azután úgy döntött én is megteszem. És én csak löktem, ami épp eszembe jutott. Nem hiszem, hogy egyáltalán odafigyelt, csak olyan háttérzaj voltam a számára, mint a motor berregése, amiből tudhatta, hogy a világ üzemel körülötte.
     Sokszor egy-egy saját történetemet is, amin éppen dolgoztam, beleszőttem a mondókámba, és figyeltem hogyan reagál a nép egyszerű fia. Nem volt egy zajos siker. Csak néha fűzött megjegyzést bármihez is. Ilyenkor így szólt hitetlenkedve:
     - Nebaszdmeg!
     Vagy ha valami úgy istenigazából szíven ütötte: 
     - Asztakikapóspicsát!
     Ilyen ritka alkalmakkor fülig szaladt a szám a boldogságtól, és pár pillanatnyi ünnepélyes pihenést engedélyeztem számnak.
     A fő ok, ami miatt az első pár nap tapasztalatai után mégis ott ragadtam mellette az az volt, hogy hamar kiviláglott mennyire utálja a zenét. Mindet, úgy ahogy van. A zenénél jobban csak a zongorákat és pianínókat gyűlölte.
- Akkor meg mi a picsának lettél zongoraszállító? - kérdeztem, igyekezvén olyan szókincset használni, amit megért. De erre persze nem felelt, csak somolygott, a tőle telhető legrejtelmesebb képet vágva. Húsz éve hurcolászta már ezeket a hangszereket, és szilárdan hitte, hogy a város valamennyi pianínója legalább egyszer megfordult már a kezei között.
     - Ismerem én mind azt sok ronda dögöt.
     Hát talán ez volt az, ami miatt ott maradtam mellette. Embert nem láttam még, aki így gyűlölt volna valamit, mint ő ezeket az ártatlan hangszereket, és egyszerűen nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy egy ilyen klinikai esetet tanulmányozzak.

Reggelente mindig értem jött, és hosszú, eszeveszett dudálással ébresztette a lépcsőházat. Ennek persze többen nem örültek. Én sem. De azután is hiába álltam már a ház előtt készen mire megérkezett, a dudaszó (és az azt kísérő széles vigyor) sosem maradt el.
     Dolgos idők következtek, amiket mindennek nevezhetek, csak unalmasnak nem. Hihetetlen arcokkal akadtunk össze. Az egyik legelső fuvarunk egy közismert zongoraművészhez vitt. Számomra iszonyú csalódás volt. A pasas szakadt házikabátban fogadott, alig látott, úgy be volt lőve. Kora délelőtt volt, csak úgy mellesleg. A lakása egy szemétdomb, ételmaradékok a kottákon, a padlón bűzölgő foltok. Kettőt nem tudott szólni, kornyadozott az ágyon a mosásról csak álmodó ágyneműk között, és bámult maga elé. Esküszöm hányingerem lett tőle, nem is bírtam nézni. Kint vártam meg míg társam elintézte az elintézendőket.
     Aztán volt egy nimfomániás nő, aki egyszerre kettőnkkel akart. Egy palinak meg huszonkilencszer jártuk meg a lakását ugyanazzal a pianínóval! Valami családi perpatvar lehetett a dolog mögött, szinte állandó vendégek voltunk, hol hoztuk, hol elvittük szegény hangszert. Volt a pianínón egy aprócska repedés, arról ismertük meg.
     A legtöbb persze tipikus család volt, a megfelelő könyvekkel a polcokon, a megfelelő képekkel a falakon, és a megfelelő lenézéssel irántunk, kétkezi lelki szegények iránt. Esküszöm a cipelésnél sokkalta megerőltetőbb volt, hogy ne sikítsak fel a karperec vagy karlánc csörgésére, ahogy a pénzt átnyújtották. Vagy inkább odalökték.

Persze a nap nagy része, hála városunk (ide mindenki tetszőleges jelzőt gondolhat) közlekedésének, a kocsiban telt el. Ezalatt többnyire én vittem a szót, s ha meguntam igyekeztem társamat is bevonni. Ilyenkor beszélgetéseink az éppen soros téma gyökeréig ható, mindent érintő, mégis lényegre törő dialógusok voltak. Például egyszer megkérdezte:
     - És miket óvasó?
     - Mmm - nyaltam meg a szám boldog révületben, ahogy felrémlett előttem kedvenc könyveim szamárfülesre olvasott hadserege a polcot végignyálazó reggeli fényben -, először is ott van Platón...
     - Hö! Há’ a platón a zongora van!
     Ezt viccnek szánta. Jó poén volt.

Egyszer aztán egy filmforgatásra vittünk egy pianínót. Lepakoltuk, elszámoltunk ahogy kell, és már jövünk el, amikor látom, hogy hevedereket erősítenek a hangszerre, és egy daruval a magasba emelik.
     - Mit csinálnak vele? - fordulok az egyik technikushoz.
     - Leejtjük.
     - De miért?
     - Hogy összetörjön - hangzott a velős válasz.
     Erre társamat őrült izgalom fogta el. Nekiállt rimánkodni a pasasnak, hogy hadd lehessen ő az, aki elengedi a kart, amit el kell engedni, és hogy nem fogja elszúrni. A pacák jócskán meglepődött, és bár erősen vonakodott, társamtól nem tudott szabadulni, amíg be nem adta a derekát.
     Az egy perc hosszúságú jelenet, amelynek a filmben szimbolikus jelentéstartalma lesz, (ahogy egy statiszta készségesen elmagyarázta: a jelenet egy "idiomotorikus mozgás, amely vizualizálja a lélek abszenciáját a purgatóriummá diffundáló világból") arra a látvány-effektusra épült, hogy egy zongora kizuhan a papírmaséból épített díszletház ablakán. Csak úgy magától.
     A jelent felvétele három óra hosszán át tartott. Ezalatt társam, fittyet hányva a már megbeszélt rendelésre, ott ült a daru fülkéjében a díszlet mögött, arcán földöntúli boldogsággal, és azt a kart szorongatta, amelyet majd a megbeszélt jelre meg kell rántania. Még a nyála is kicsordult, becsszó. Úgy festett, mint egy őrült mészáros egy zongoravágóhídon, aki arra vár, hogy következő áldozatát elébe vezessék.
     Utána azt mondta, legszívesebben csak ide szállítana, és végignézné ahogy ripityára törik az a sok rohadt dög. Magánkívül volt a boldogságtól. Még dúdolgatott is valami hangnemlehetetlen dallamutánzatot. Egy halom pénzt vesztettünk a kimaradt szállítással, de ez most az egyszer nem zavarta. Nem hiszem, hogy bármiért is elcserélte volna ezt az élményt.

Persze, ahogy ez a kommersz regényekben, filmekben rendszeresen megesik, azért csak kiderült, hogy a nem túl jó színekben feltüntetett hősnek bizony aranyból van a szíve.
     Egyik éjjel telefonál. Már késő van, tíz is elmúlt. A nap fárasztó volt, és én már lefürödtem, és odaláncoltam magam a tévéhez. (Így szeretnék meghalni: egy rántotthús-szagú este, belesüppedve a fotelbe, sör a kézben, szemek már kellőképp keresztben, és a tévéből egy csicsergő hang arról győzköd, hogy nincs többé nedves popsi.) Aztán cseng a telefon. A társam az. Hogy lenne egy sürgős fuvar. Na ne, mondom. De nagyon-nagyon sürgős. Akkor sem. De ez most tényleg fontos. Nincs az a pénz. Az ő kedvéért. Na ez alattomos ütés volt. Most próbára akar tenni vagy mi? De nem tartottam ennyire ravasznak. A végén szabályosan könyörgött. Ez nagyon nem vallott rá, hát beadtam a derekam.
     Valamelyik tré évszak volt éppen soron, az éjszaka hideg volt, csípős, szemerkélt valami undorító szürke lötty is. Durcás voltam, hát nem szóltam hozzá. Hogy lehet valaki ennyire pénzéhes? Ő se szólt semmit.
     Elmentünk a hangszerért egy helyre, ahol már vártak, és elvittük egy másik helyre, ahol meg még jobban vártak. Egy paneltömb, az egyik lépcsőház előtt csoportosulás. Ahogy kiszállunk, látom hogy mind bőgnek. Kiderült, hogy a család nagyapja haldoklik, és utolszor még szeretett volna hallani egy igazi zongorát. Társamat hívták fel, ő meg kölcsönkért egyet valahonnét. Persze csak pianínóra futotta, de ez már igazán mindegy egy haldoklónak.
     Felvittük a hangszert a negyedikre. Az öreg unokája játszott valamit. Chopint, azt hiszem. Mi addig kint vártunk.
     Hát azt sem felejtem el egyhamar, ahogy a párnák közül kiviláglott az öreg töpörödött arca. Úgy fénylett, akár egy világítótorony. Szó nélkül vittük el a hangszert, és egész úton is hallgattunk. Éjfél fele járt már, a város kihalt volt, csak a pianínó nyikkant nagy néha az ingatag platón, akár egy koporsó, amiből valaki kifele igyekszik.

Aztán jött a végjáték.

Egyik nap az utolsó fuvar után hajtunk a városban, s látom nem hazafele megyünk. Kérdezem, mi van.
     - Ünnepülünk - közli, és megpróbál mosolyogni, de közben merev, akár a kés.
     - És mit?
     Megnyalja szája szélét mielőtt válaszolna. Már érzem, hogy gáz van. Abbahagyja a fuvarozást, mondja. Már nem is vállalt be több megbízást, megcsináljuk, amik vannak, azzal kifújt.
     Rám néz. Hallgatok. Merthogy a sógora kocsmát nyit és ott fog...
     Ekkor kezdek üvölteni, de mint a sakál.
     - Szarom le a sógorodat! Meg téged is! Hogy képzeled, hogy csak úgy az utcára teszel?
     Elmondom mindenféle szemét, rohadt, önző dögnek. Felemlegetem a barátságunkat, amiről persze messze szó sem volt, meg az irántam, mint alkalmazottja iránt való felelősségéről, ami megint csak kamu volt. A vicc, hogy valójában nem is bánom a dolgot, mert már kezdett uncsi lenni az egész, és már többször gondoltam is rá, hogy kiszállok, csak túl kényelmes típus vagyok, és rühellek változtatni. S most hogy tálcán kínálkozik az alkalom igazából rettentően megkönnyebbülök, csak játszom egy kicsit.
     Szegény persze csak a felszínt látja, és meg van döbbenve, csak pislog nagyokat. Végre elhallgatok, fújtatok, mint egy kifulladt disznó.
     - Beszéjjük ezt meg egy pohár italná - ajánlja megszeppenve.
     Most kéne azt mondanom, hogy csak vicceltem, hogy semmi baj, nincs harag, ésatöbbi, de hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam.
     - Nem.
     - De legalább...
     - Nem! Vigyél haza!
     Megteszi.
     El sem köszönök tőle. Rosszul vagyok, a gyomrom háborog, egész testem remeg, úgy érzem, rögtön elájulok. Mi lesz, ha nem érem el a kaput? És mi lesz, ha elérem?

Másnap reggel aztán elmarad a dudaszó. Igaz, én sem keltem fel, az ágyban henteregve figyelem, ahogy az óramutatók túlteszik maguk a hat órán. Aztán jócskán elmúlik hét is, mire feltápászkodom. Már úgysem jön. Felöltözöm és indulok a boltba. Nyitom az ajtót, hát ott áll egy pianínó. A festékhibás, amit 29-szer cipeltünk ide-oda. Én voltam a végállomás. Nekem hozta. Le vagyok döbbenve. Ilyen nincs.
     Megsimogatom, kezem alatt mintha dorombolna a sokat megélt szerkentyű. Felemelem a fedelét, hogy leüssek egy billentyűt, amikor megáll az idő és kezem is a levegőben, a világ a tökéletes hangra vár tőlem, én pedig arra, hogy valaki megsúgja melyik is az.