Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 7.sz.
 
HAZAI ATTILA
 
Egy vérrög története
 

Tisztelettel köszönöm a meghívást. Ígérem igyekszem röviden és tömören fogalmazni. Nem akarok a mai közlendőm értékéhez képest túlzottan hosszadalmasan visszaélni az önök drága és mindenkor hasznosan töltött idejével. De ki tudja? Talán negy- ven év múlva, vagy netán sokkal hamarabb bekövetkezik az önök földi létezésének is véget vető halálos roham!
     Egy hegyes vérrögöcske ezen a hűvös, napsütötte, márciusi délutánon fogta magát és elindult az agyam felé. Most épp lassan tutajozik felfelé vékony hajszálereim bensejében. A vékony erek szokatlanul nagyra duzzadnak a rögtől, akár a tyúktojást befaló kígyó megdagadt teste. Engedetlenül portyázik ez a májamból indult vérrög a nyakam bensejében, és a tarkóm vonalát komótosan, bicegősen átlépve hirtelen bejut az elmém és a tudatom belsejébe. Másodpercről másodpercre komoly károkat okoz az emlékezetemben, a látásomban és nemsokára az egyensúlyérzékemben is. Durr! Elterülök a földön.
     Csodával határos módon nem ütöm be a fejem. Marad elég időm és kedvem, hogy figyelemmel kövessem az agyam fokozatos lebénulását. A koponyám alsó részében elhelyezkedő ősrégi segítőtársam, az úgynevezett "hüllőagyam" ebben a kritikus pillanatban természetes nyugtatók termelését indítja meg. Ettől máris egyre jobban érzem magam. Hátradőlök, kényelembe helyezkedek a színes szőnyegen és úgy döntök, hogy kifürkészem várhatóan gyors halálomat. Lélegzetem visszafojtva háton fekszem, a terem széksorai között többen felállnak. Értetlenül merednek rám. Néhányan zavartan köhécselnek. Úgy látom, most tényleg mindenki meglepődött. Ritka pillanat. A gyorsan közelgő vég tajtékozni kezd az arcomon. Izzadok, s közben mérhetetlen kíváncsiság tölt el.
     Nem csekélység ez a vérrög bennem! Máris gyökeresen megváltoztatta az életemet! Egyre jobban terjed az agyvérzésem, melyről most kellőképpen tájékoztatni fogom önöket. Már teljes másfél perce agysérült vagyok! Így képtelenség logikusan gondolkodni. Ráadásul a látásom is összezavarodott: egymásba vetített képek zagyvalékát észlelem. A környezet pedig folyamatosan rázkódik. Bár a valóságban stabilan fekszem a szőnyegen a tisztelt vendégek előtt.
     Szememben, és az immár folytonosan vérző agyamban, melyben újabb két hajszálér pattant meg, nos itt legbelül, a létezésem és a személyiségem ezen leglényegibb tudatában most minden rázkódik és totáli káosz van. Erősen mozognak a képhatárok. Retinám közepén egy rózsaszín vöröses lencsenagyságú foltot látok. A folt egyre tágul. Sötétebb árnyalatokra változik, először mélybordó, majd a sötétlila és a fekete szín kifinomult átmeneteibe változik át.
     Itt fekszem tehát önök előtt. Ha most jól lennék, akkor bizony itt állnék mint a cövek, és megkezdeném előadásomat a modern polipropilének kristályszerkezetéről, és a polipeptidek hátrányos ipari tulajdonságait kiküszöbölő általam kifejlesztett eljárásáról. Talán bizony nem több, mint két lépésnyire állnék innen, ahol most tehetetlenül fekszem. Itt e bájos előadóte- remben nekem sajnos csak egy szőnyeg jutott. Nem reménykedem abban, hogy önök esetleg tudnák, milyen jelenségeket kutatok, mi a fontos számomra, hogy mely ötvözetek tömörítési problémájának a vizsgálata a szakterületem.
     Hölgyeim és uraim! Ne haragudjanak, hogy elterültem. Kénytelen leszek megvárni míg segítenek rajtam. Valaki netán hívja a mentőket. Bár a Jóisten megállíthatja a kezdődő agyvérzést, ő bezzeg megtehetné! Mindenesetre én mostanság nem tehetek egyebet, minthogy behunyom a szemem. Passzívan várok. Cselekvésképtelenné váltam. Lassan beletörődik ebbe, sőt egy kicsit örülök is, amióta az úgynevezett "hüllő agyam" minden sejtemhez eljuttatta a mirigyeim által előállított gyengéd nyugtatót. Könynyed hintázás következik most a létezés, az elmúlás, az öntudatlanság korall-fekete, aranysárga, olykor pedig vakítóan fehér birodalmában.
     Jó volt élni, mindent egybevetve örülök, hogy önök közt lehettem, hogy többek között önökkel is összeköt bennünket sok minden. Például, hogy egy évszázadban születtünk, egy közös nyelvet beszélünk, és hogy most egy helyen, egy időben, e teremben találkozhattunk. Most pedig: Bumm! Minden elvörösödik.
     Szemem közepe égetően vörös színt érzékel. Fülemmel pontosan hallom az agyamban futó erek pattogását, ropogását. Egyszer csak nagy robbanást hallok! Kemény, éles, sokáig cseng a fülemben. Ez most egy komolyabb érszakadás. Nincs menekvés, nagy kérdés, hogy van-e ilyen állapotban még tíz percem. Vagy kevesebb időn belül beáll az agyhalál?
     A testem még ezután is tovább működhet. Akár tíz évet is elmegy tartalékon, bár mostantól kábé nulla az esélyem, arra, hogy újra gondolkodó és önmagát kifejező ember lesz valaha belőlem.
     Kedves hallgatók! Elnézést, ha nem lennék koherens. Vagy, ha nem lennék lineáris. Tegyük fel, hogy esetleg nem egy témáról beszélek! Ekkor se nehezteljenek rám, hiszen már említettem, az agyam egy kevéske sértetlenül maradt területén és az egész testemben már kellemesen feloldódtak a nagyszámban termelt endorfin és ópiát molekulák. Vagyis alapvetően én most néhány perce már rendkívül jól érzem magam.
     Lenyűgöz ez az újonnan érkezett, kíméletlen vérrög okozta megtáltosodott és zabolázatlan, radikálisan újszerű látásmód. Káprázatos színeket, két és három dimenziós formákat látok egymásba keveredni, és tudom, hogy nem hallucinálok a szó szoros értelmében. A retinámat árasztotta el két apró helyen a vér. Ezért most egy kaleidoszkóp-szerű, égőpiros színekben tobzódó karneváli hangulatba kerültem. Valódi képet látok, mely a pupillám alatt, mint egy szelet papíros hátoldalán, egyre tovább alakul: folyamatosan lilul a képmezőm a beszüremlő vér tempójában, s ez csodás élményt nyújt!
     Megpilledt testem már eléggé merev. Az előbb még harminchat nyolc volt a testhőmérsékletem. De négy perce lassanként csökkenni kezdett. Most harminchat. Érzem, hogy nemsokára majd ennél is kellemesebb és hűvösebb állapotba kerülök. A testem görcsösen megkeményedett apró izmokból áll. Már nem hadonászok. Ugyan minek mozogjak? Nincs értelme az ellenállásnak, közben pedig tökéletesen józan vagyok. Színjózanul ég szét az agyam, mélyen belül bennem rövidesen szerte széjjel pattogzik a szürkeállomány a koponyám oly régóta védett belsejében.
     A tűzijátékot tehát a retinámon most nem hallucinálom. A megkárosult agyamból származnak ezek az összefolyt, vagy szétzúzott képek. Amit látok, az most az énem és a külvilág határán helyezkedik el. A pupillám belső falára fröccsenő vér a látómezőn középső tengelyébe került. Mostantól ez a háttér.
     A retina a testen belül van. Az én részem. Mégis inkább egy fizikai dolog, egy objektum, membránhoz is hasonlítható: vékony és ruganyos. Piciny, lapos tárgy tulajdonképpen ebben az esetben a szemgolyóm elülső középrésze. Mégis külső fizikai történéseket közvetít számomra: a szétrobbanó retinám a külvilág és a köztem húzódó különválást megtapasztalhatóvá teszi. Úgy érzem jelen pillanatban, hogy káprázatos halálom van!
     Már hét teljes perce konkrét fizikai örömöket élek át. Felizgató és boldogító képsorozatok szórakoztatnak. Az imént meghibbant agyam gondoskodik maradék öntudatom szórakoztatásáról.
     Sokak szerint a főemlősök és elsősorban az ember a legcsodálatosabb és a legkifinomultabb lény a kozmoszban. Saját megsemmisülésem belső látványosságánál véleményem szerint egyedül talán a Tejútrendszer felrobbanása rúghatna labdába. Vagy a galaxisok összességének lüktetése lehet látványosabb, érdekesebb, komplexebb egység! Kedves hallgatóim! Kérem örvendezzenek velem együtt! Nagy esélyük van arra, hogy velem ellentétben az önök számára egyáltalán nem ezen a délutánon üt a haláluk órája.
     Tudom, vannak sokan, akik még kilencvenöt éves fejjel is, fizikailag és szellemileg egyaránt frissek maradnak. De én nem irigylem az aggastyánokat. Nekem valamennyire teljes és harmonikus élet adatott. Barátaim! Óvatosan balra fordítom a fejemet. Ez az utolsó evilági erőfeszítésem lesz. Ezek pedig itt az utolsó szavaim, ha a közeljövőben fel nem támadnék:
     Most egy újabb nyikorgó és magas, szirénázáshoz hasonlító hang visszhangzik a koponyámban. Utána érzem, ahogy felszakad a jobb agyféltekémben egy vastag, oxigénnel teli vért szállító ércsatorna. Ez most komolyabb sérülés lesz azt hiszem... Igen! Mintha hosszában felszakadt volna ez az erecske is, legalább nyolc-tíz milliméter hosszan teljesen kettévált ez az ércsatorna és most mindenhová folydogál az ütemesen felbugyogó vér. Nem messze a jobb halántékomtól van ez hely.
     Milyen romantikus élethelyzet! Költőien kaotikus érzelmek és színek. Az idő és a tér jellegtelen zagyvalékká válik, mint moslékos edényben a tésztára csúszó csontok. Lelkem most egy háborgó tenger, mustársárga és zöldesbarna hullámokkal! Egyre csak örvénylik, kegyetlenül fortyog és kavarog! Szabad akaratomból most mindjárt kikapcsolom az öntudatomat. Rövidesen megkezdem, az igazi, a legfelszabadultabb, a legfelszabadítóbb, és minden bizonnyal a legmámorítóbb utazást. A hagyományos érzékelést mostantól örökre felszámolom, gyorsan hanyatló személyiségem végleg dezintegrált állapotba kerül.
     Bolydítóan és lelkesítően szárnyalok a testemben, eszeveszett gyorsan repít az igazi és tömény eufória ebben az új közegben! Nemsokára e sokat vágyott boldogság betódul a retinámon és a véres agyvelő nyúlványaimban is elharapózik az öröm sűrű és tág érzése. Mintha igen hűs, kékesfehér és világoskék, csillámló levegőben repülnék a földtől a Szaturnusz irányába. Kékeszöld és kékesfehér légörvényekben suhanok tovább, oly gyorsan, akár egy kis repülőgép.
     Nem lihegek! Már nem is izzadok! Elnézést, ha netán magam alá piszkítanék! Egy parányi vizelet már benedvesítette az alsónadrágomat. Mégis el kell eresztenem magamat. Mindegy, hogy mi történik. Már mindegy, hogy mit gondolnak az emberek! A messzeség határtalan kékesfehér horizontján zöldeskék és zöldesfehér, egyre változó terében száguldozok és minden egyes döglődő sejtecském színültig megtelik adrenalinnal. Hirtelen szétéget a szenvedély, lángol a hajam, lángol a zakóm, a nyakkendőm, lángol a sötétbarna szövegkabátom. Közben remegek, vibrálok, vergődök a boldogságtól! Az ég áldjon mindenkit a földön! - motyogom. Azt hiszem, többet én már ide nem jövök, nem jöhetek vissza.