Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 7.sz.
 
PAPP ANDRÁS
 
 
Másodmagam
 

Az a lány, ott a Horváth Mihály téren, azon a decemberbe oltott márciusi napon oly csábítóan tette közszemlére a maga csodálatosan szép testi valóját, hogy az egyértelmű testbeszéd hatására, de kiváltképpen azért, mert nagysága, mélysége, természeti szépsége szerint volt benne valami földrajzi-történelmi rendszerezettség, már másképpen gondoltam rá, mint az ilyen lányokra általában gondolni szokás.
     Négyezerért mindent csinál, állította nem sokkal később a barátom, de van olyan köztük, aki már kétezerért is elmegy.
     Mintha két ország fájdalmasan forró és reménytelenül száraz, lassan elsivatagosodó vidéke találkozna össze az ő testében ott, ahol egyébként egy feneketlen és kiapadhatatlan kutat vagy oázist kellene feltételeznünk. A felső ország királynője az alsó országot a régi elv szerint kormányozza: osztd meg, és uralkodj; azaz óráról órára kiskirályok törnek be az alsó országba, s anélkül persze, hogy a felső ország királynőjét ténylegesen meghódítanák. Leigázzák és magukévá teszik az alsó birodalmat egy rövid időre, potenciájuk azonban véges, csupán kísérlet marad minden próbálkozás a deltavidéken, duzzasztás és apasztás, hogy azután talmi koronájukkal fizessenek szégyentelenül.
     Már csak az elv szerint is elválaszthatatlanul összetartozó az alsó és a felső ország. Még akkor is, ha a királynőnek ténylegesen korlátozott hatalma van az alsó birodalomba betörők felett.
     A harisnyába bújtatott hosszú lábak csábító bőrvilágosa olyan, mint az alsó világ szemkápráztató fénye, mely ellentétben áll a felső világ sötétjével, ami itt, tárgyiasult formájában nem több, mint egy széllel bélelt fekete bőrdzseki, állig felhúzott zipzárral, két oldalt ferdén vágott zsebekkel. Az országát áruló királynő fázósan görbült alsó birodalma fölé; dauerolt hajában csak festett fény volt a szőkeség, ugyanakkor a zsebekbe mélyesztett két kezében, a könyékben csúcsosan hajló karjában volt valami kezdetleges abból, amit testtől elálló szárnyaknak mondanánk.
     Mintha nem is két személy, két élet volna egy testben, hanem ellenkezőleg, egy személy két testben, az árulás, a megosztott uralkodás miatt.
     Csak úgy spontán, az utca túloldaláról szólt oda nekem, amint a Kis Stációból jövet a Futó utcába kanyarodtam, hogy nincs-e kedvem hozzá.
     Gyakran éreztem már a semleges helynek számító utcán, ahol az otthon biztonságát kénytelenek vagyunk felcserélni az emberek közt levés hamis biztonságérzetével, hogy egy váratlan, provokatív helyzet kimozdít a kulturált közömbösség látszólag védettséget nyújtó szerepköréből, s mintegy állásfoglalásra késztet. Vagyis egyetlen másodperc alatt, míg így vagy úgy reagálok, a legbiztosabban és legegyszerűbben láthatom meg önmagam abban a különös, a külsőt belsővé forgató kandi kamerában, mely azáltal, hogy forgat, egyben vetít is, kacagtatóan ostoba helyzeteket, banalitásokat, azt az önmagában álló egyszerű választ, ami sohasem lehet egyértelműen jó; két szempillantás alatt levetítem magamnak magamat, egy velem született hangtompítón és fényszűrőn keresztül, mulatságosan felpörgetve minden ilyen jelenetet, hogy lássam azt a hirtelenségében hiteles magamat, aki máskor és másutt a megfontolások következtében talán már több is, mint én, bár meglehet, nem kevésbé nevetséges.
     Láttam magamat kijönni a Kis Stációból, hallottam a kérdést. És én úgy válaszoltam, hogy meg sem álltam. Mosoly volt az a kimondott szó, szinte nem is válasz. A válasz inkább az volt, hogy mentem tovább.
     Futó utca.
     Nem kerülhettem ki, persze hogyan is, a magam elé eső árnyékomat.
     Erre figyeltem, s megelégedtem azzal, hogy a lánynak adott válaszom megegyezne a saját magamnak adott válasszal, ha föltenném ugyanezt a kérdést: lenne kedved hozzá? De abban a pillanatban, mikor válaszoltam a lánynak, nem tehettem föl a kérdést magamnak, mert ő volt az, aki föltette nekem. S mikor válaszoltam, az majdnem olyan volt, mintha önmagamnak is válaszoltam volna, pedig akkor még nem tettem föl a kérdést; mennem kellett még néhány métert ahhoz, hogy magamat vallatva egyedül lehessek.
     De nem kellett sokáig mennem, mert szerencsére ahhoz a házhoz értem, ahol a barátom lakik.
     A kapu mögött mintha őrt állnának a kukák, a pléh postaládák meg afféle ereklyéjüket vesztett szárnyasoltárokként lebegtek a falon. Legtöbbjük nem is záródott, de volt olyan is, amelyik a hanyagul bedobott színes reklámújsággal öltött nyelvet a hétköznapi valóságra. Az udvar hosszúkás, középen a másik ház udvarát elválasztó magas fal. A barátom a földszinten lakik, a hátsó lépcsőházzal merőlegesen elhelyezkedő saroklakásban. A ház egyetlen természeti szépsége a tűzfalon futó vadszőlő, de az is csak nyáron, amikor a levelek zöldek, vagy ősszel, amikor vörösre, sárgára és barnára szineződnek. Ilyenkor decemberben csak a szürke indák láthatók: a kapaszkodás az omló vakolaton, az enyészet fölött, mint rendkívüli attrakció. Látni még az udvaron túli udvar fölött a másik ház levegőben kígyózó gangját, ahová, gondoltam, csakúgy ritkán süt be a nap, mint az innenső oldalra. Talán még a hó is ritkán hull ide, mintha idő előtt, még a ház fölött, megérezve valamit a lenti kedélytelenségből, elolvadna kényesen.
     Odabent gyakorolgatott a barátom; az erősítő bekapcsolása nélkül pengette a basszus Fendert, mely így, megfosztva az elektromosságtól, halkan, mintegy a hang lehetőségeként, annak árnyékaként szólt zörögve. Mivel rövidujjú pólót viselt, láthattam legújabb ékességét: egy csillagszerű tetoválást a jobb könyökén. A zöld és piros tintával rajzolt csillagszárak középpontja maga a könyök, a karhajlításra csúcsosodó csont. A csillag valójában ekkor még egyetlen sebnek látszott: a tegnapi fájdalmak a bőrén mostanra csomókba gyűlve duzzadtak. Úgy volt, olyan volt, mint valami testre szabott sorscsillag, mely az emberek világában pontosan kijelöli az ő helyét, ahonnan aztán tisztán láthatja, ki a király, ki a gyökér. Nála mindent a hangulat határoz meg, a kedv, amelynek alig van köze a belátáshoz, valamiféle anyagias haszonélvezethez. S talán ezért is történhetett meg az, hogy átverték, hogy csúnyán rászedték két videokazettával, amint az nem sokkal érkezésem után kiderült.
     A kazettákat postás hozta, a csomagon debreceni cím állt, gyerekes kézírással. Másolásról volt szó; a barátom egy hirdetés nyomán G’NR és Skid Row felvételeket rendelt a debreceni Másolótól, aki meglehetősen gyors munkát végzett, nyilván nem volt mindegy neki, mikor lát belőle pénzt. Előkereste az újságot, volt a hirdetésben egy telefonszám is. De lehet-e ilyenkor tenni bármit is ? Egy telefon most talán többet ártana, mint használna. A reklamáció. Meg kellett gondolni jól.
     Néztük tovább a műsort: afféle színét és hangját vesztett kép vibrált előttünk, többszörös árnyékaként valaminek, ami elkeveredett valami anyagtalannal, utánérzésekkel. S noha eléggé egyértelmű volt, hogy mit látunk, az azonban mégiscsak eldönthetetlen maradt, hogy a nem várt új minőség a mennyiség szigorú törvényei szerint lett olyan, amilyen, avagy éppen ellenkezőleg, a valóság sajátos, művészi leképezéséről és átértelmezéséről van szó. Valójában egyetlen impresszió volt a folyamatosan változó kép, átütés és áthallás.
     Váratlanul az a furcsa érzésem támadt, hogy most bennünket is lejátszanak egy VHS tipúsú szalagról, PAL/SECAM rendszerben, kivetítve és elhelyezve egy többdimenziójú valóságban, VHF sávban OIRT csatornákon a kozmikus átjátszhatóság ígéretével, ám az önnön visszacsévélés lehetőségétől megfosztottan, miközben hétköznapi közönnyel vesszük tudomásul, életünk bármikor letörölhető, bármikor lemásolható.
     Külön hangulat kell ehhez, állapítottam meg, lemondva vígjáték filmbe illő szerepünkről, hogy távolról szemlélhessük az élő forgatást, a maga szépséges káoszában, de az elhíresült rendező-forgatókönyvíró nélkül, aki állítólag három személy egy személyben, s akit ezidáig még egyetlen lesipuskás fotósnak sem sikerült leszednie.
     FÖLDI MÁSOK.
     Zártláncú csatornán  zárt osztály.
     De hogy mégis mi a búbánatot jelenthet a másolás, másnak és hasonmásnak lenni, vagy éppen eredetinek, egynek, párját ritkítónak, arra csak napokkal később, egy önként vállalt kísérlet során jöttem rá. Pedig a dolog régtől fogva, azóta, amióta tudom, ki az a magányos én, megülönböztetve egót és alter egót, foglalkoztat és érdekel.
     A kérdés egyszerűen úgy hangzik, hogy mennyire különböztethető meg két dolog azonossága valaminek az önmagával való azonosságától.
     Az első próbálkozás nem járt sikerrel; a kagylóban egy öreg nő hangját hallottam, aki azt mondta, hogy a Másoló csak későn ér haza, de hagyjak egy számot, majd visszahív. Ekkor véletlenül, mert fejből nem tudtam a barátom telefonszámát, a kezemben tartott készülékkel, mely éppen elért a fotelig, kirántottam a csatlakozót a fali dugaljból. A vonal megszakadt, Majd később, mondtam, annak tudatában, ha sikerül is a Másolóval beszélnem, egyáltalán nem biztos, hogy a panaszt megértően fogadja. Ami meg a pénz és a kazetták esetleges visszacserélését illeti, egészen reménytelen ügynek látszott. Mondhatná azt is, hogy a felvételek jók, az én készülékemben lehet a hiba. Mármint a barátoméban, aki arra kért, beszéljek a nevében, mert ő most nem valami higgadt.
     Hát jó, egyeztem bele, s hogy mégse legyen olyan kilátástalan a dolog, azt ajánlottam, hogy a Másolóval megbeszélnék egy találkát Debrecenben. Másképp esélyünk sem lehet. Majd én átveszem a pénzt, feltéve, ha sikerül megállapodnunk és aztán tényleg eljön a megbeszélt helyre. Mindezt oly nyugodt és természetes hangon mondtam, hogy később magam is meglepődtem, mennyire nem számolok bizonyos veszélyekkel, melyek az ilyesféle zavaros ügyletek kísérője és velejárója lehet. De mindketten úgy képzeltük, hogy a Másoló afféle zsebpénzét, ösztöndíját kiegészítő diák lehet, hogy kiterjedt hamisító hálózatról aligha lehet beszélni, valójában nem komoly kalózkodásról van szó, hiszen a név, a lakcím, a telefonszám újságban való közzététele félreérthetetlen jele az amatőrségnek. Mindazonáltal biztosat nem tudhattunk felőle, vagyis hogy ki van a név mögött, de ezt szerencsére ő sem tudhatta, mikor este a telefonban a barátom nevén jelentkeztem.
     Egy kis baj van a kazettákkal.
     Mondta, hogy szerinte nincsen.
     Minősíthetetlen és élvezhetetlen.
     Az nem lehet.
     Szeretném visszakapni a pénzt, mondtam neki. Hétfőn Debrecenben lesz dolgom. Jó lenne, ha találkoznánk.
     Erre nem mondott semmit sem. 
Tudod, kezdtem újra a kis csönd után, hogy a Gambrinus köz Piac utca felé eső sarkán van a divatáru üzlet, s ugyanott, a másik sarkon, az egykori cipőbolt helyén az angol söröző.
     Így magyaráztam a debreceni Másolónak, akinek zavarát a telefonon keresztül is jól éreztem. Helyismereti tájékozottságom megtette a hatását. Valószínűleg számolt azzal, hogy pesti létemre elég jól ismerem az ő városát, s nyilván azt is tudom, hogy a Hortobágy utca merre található.
     Szóval akkor hétfőn.
     Hétfőn.
     S mielőtt letettem a kagylót, röviden elmondtam neki, miről fog felismerni, milyen kabát lesz rajtam, milyen táska a kezemben.
     Később, sokkal később már úgy gondoltam magamra, mit Isten majmára, mely lemásol mindent, amivel a Teremtő az embert felruházta. De mint az a bizonyos bukott angyal, aki számtalan alakot és formát ölthet, hogy kísértse az embereket, valójában sohasem képes az eredetihez hasonulni, mert ha emberi alakot ölt is, mégse sikerül neki egészen, az emberi fenék miatt. Az ördög ugyanis képtelen lemásolni egy olyan közönséges dolgot, mint a segg. S a hiányt pótlandó, egy másik fejet tesz oda - elképzeléseim szerint ekkor éppen az enyémet.
     Az utánzás ellentmondásos fogalom, állapítottam meg, miután végiggondoltam, miről is van szó. Mert egyszerre jelent egybeolvadást a mintával, de annak megkettőződése is lehet. Ugyanakkor az utánzás nemegyszer többet tartalmaz, mint a minta. S én úgy gondoltam, semmi baj nem lehet abból, ha hétfőn a barátom nevében valamiképp magam maradok, meg sem próbálva utánozni őt, de sokkal nagyobb felelősséggel iránta, semhogy valami könnyelműséget engedjek meg magamnak, az ő rovására.
     Előre éreztem a helyzet izgalmát; magamra venni a másik nevét. És ez izgatóbbnak tűnt, semmint a kérdés, mire jutok a Másolóval, az alku hogyan sikerül.
     Hétfőn én értem előbb a megbeszélt helyre. Illetve attól tartottam, hogy ő, a Másoló, az előnynek számító ismeretlenségével régóta itt leselkedik valahol a közelben, várva fölbukkanásomat, vagyis a barátomét, hogy mérlegeljen és megfontoljon, s azután cselekedjen, mintegy a kinézetemből ítélve. 
     Csak ő tudhatta, ki fog várni rá.
     Jó forgalmas helyet választottam, de ezt így tartottam helyesnek. A szokásosnál többen sétáltak most erre, ezen délelőtti órában, nézegetve a kirakatokat, hiszen a karácsonytól mindössze három nap választott el bennünket. A Gambrinus köz közepén, a föld alatt épült bevásárló központ lejárójánál, a korlátnak támaszkodva cigarettáztam. Figyeltem az embereket, elsősorban a fiatalokat, mert rögzült bennem a pattanásos arcú diák képe, akit legelőször képzeltem el a Másolónak. A lejáró túlsó korlátjánál fiatal férfi ácsorgott, láthatóan várt valakit, de nem hittem, hogy a barátomat, mert különben észre kellett volna vennie engem. Én mindenesetre többször is felé pillantottam, hátha mégis. De nem, néhány percnyi várakozás után elment. 
     Kezdtem rosszul érezni magamat. 
     Aztán fölbukkant két bőrdzsekis fiú, tehát olyasféle emberek, akikről joggal feltételezhettem, hogy kedvelik a G’NR és a Skid Row által játszott zenéket. Szinte biztosra vettem, hogy egyikük a Másoló. Szemmel tartottam útjukat; lassan, beszélgetve mentek a Gambrinus közben, egyre beljebb, az Alföld szerkesztőség és az Antikvárium irányába, majd az árkádok alatt visszakanyarodtak, továbbra is beszélgetve, nézegetve a kirakatokat.
     Szóval előbb körbejárják a terepet. Nem is rossz. Megfontoltak, nem kapkodnak el semmit. Igaz, vesztenivalója csak nekem, csak a barátomnak lehet.
     Már közeledtek, már ott voltak a korlát túlsó végénél. Ekkor elég feltűnő módon intettem feléjük, és kérdeztem, hogy ő-e a Másoló. Nem, rázta zavartan a fejét, hogy nem. És mentek tovább. Kikanyarodtak a Piac utcára. Utoljára, mielőtt a ház és az embertömeg végleg eltakarta volna őket a szemem elől, még láttam, sajnos láttam, amint összenevetnek. Ez rosszul esett, mert azt hittem, átvertek, hogy mindkettőnket átejtettek. Itt a vége, gondoltam. Körbenéztem még egyszer.
      Az embersűrű forgatagban aztán egyszer csak megállt valaki nem messze tőlem. Egy idős erdész volt, zöld egyenruhájából következtettem egykori foglalkozására. Bár nem felém fordult, mégis néztem, azt néztem, hogy mit néz, olyan furcsa volt az ide-oda rohangáló emberek között, hogy nem sodródik, hogy ott áll. A nagy sárga templomot nézte. És akkor, mintegy köszönésképpen, megemelte a kalapját. Először azt hittem, félreértem a mozdulatot. De nem, nem volt senki olyan előtte. A néma hódolat, hogy kinek szól, egyértelmű volt. A templom pedig ugyanolyan némán állt a zsibvásárban, mint az erdész; csöndesen fogadta az öreg tisztelgő mozdulatát. Szinte vártam, hogy megkondul valamelyik harang. De nem történt semmi, az öreg visszatette fejére a kalapot, és ment tovább. Váratlanul egy pattanásos arcú fiú állt meg előttem. Ismerős volt, de mégse tudtam elhelyezni emlékezetemben. Feltűnő volt orrának mérete és vastagsága. A pattanások mintegy találomra szóródtak szét az arcán, pirosas tövük fölé apró fehér csúcsok emelkedtek.
     Egy, a fiatalságban láthatatlanul átalakuló arcot láttam magam előtt, riadt szemekkel. Félénk volt, és tizenhat évesnél aligha több. Igen, ismerős volt, mintha őt láttam volna képzeletemben, mint ahogyan emlékezetemben is.
     A bemutatkozást, hogy ne kelljen hazudnom, azzal előztem meg, hogy egyből azt kérdeztem, a Másolóhoz van-e szerencsém.
     Rögtön elismerte, hogy volt egy kis gond a videójával, de most már jó, s ajánlotta, újra fölveszi az anyagot. Én viszont a barátom nevében mondtam nemet, de az olyan volt, mintha az ernyém lenne, a magamévá tett nem.
     A beszélgetés alatt alig néztünk egymás szemébe; mindkettőnknek volt rá oka. De egyszer aztán mégiscsak. Különös volt. Az ő szemével láttam magamat, aki nem én voltam többé, hanem a barátom. A skizofrén állapot, hogy voltaképp ki a Másoló, ki kit és ki mit, szerencsére nem tartott sokáig, és nem is billentett ki a saját és természetesnek mondható viselkedésemből. Így egyetlen félreérthető szóval vagy mozdulattal sem árultam el magunkat. És ebben az el nem árulásban voltam én a barátom.
     A Másoló átadta a pénzt. A másik kezében aprót tartott, nyilván a postaköltségre gondolt, ha azt is kérném. De nem erőltettem. Ennyi nagyvonalúságot megengedhettem a barátomnak.
     Végül kezet fogtunk, és elköszöntünk egymástól.
     Az öröm, azt hiszem, inkább az enyém volt, semmint a barátomé. Nem születtem újjá, nem volt semmi ilyen. Gyermeki öröm volt, egyszerű gyermeköröm, mint egykor, amikor egyedül játszva egy személyben voltam kocsis és ló: ostorral vertem a lábam, hogy gyorsabban fussak.
     De most nem kellett futnom, lépést tarthattam magammal: az árnyékomat tapostam magam előtt, mely az egyik közeli kapu felé tartott. Ugyanakkor olyan volt, mintha én követném, tenném függőlegesen azt, amit az a lenti másik csak vízszintesen tud. Derékszögbe állított életünk mint finom műszer: árnyékvilág- mérő. Vagy egyszerűen csak egy túlfeszített hattyúcsőr, amelyben csönddel vegyül a halálos ének, s amely a legbensőbb mélységig nyitott az Isten szabad ege alatt.
     Mentem tovább.
     Nagy kétszárnyas üvegezett kapu.
     Oda mentem, egyedül. Végül is nagyon egyedül, a következő válaszig.