Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 7.sz.
 
SZEKÉR ENDRE
 
Kántor Lajos: Honos-hontalan
Két levél közt egy évtized
 

Kántor Lajos, a Kolozsvárt élő jeles irodalomtörténész a Honos-hontalan című kötetében "közérzetkrónikát" írt. Természetesen nem tekintette másodlagosnak irodalmi- művészeti témáit, nem szakította meg irodalomtörténészi tevékenységét. Ezt az egységet, irodalomtörténészi és közírói munkásságának egységét, egymástól elválaszthatatlan voltát - maga Kántor Lajos is érzi. Kötetéhez fűzött előszavában (vagy utószavában) a kötet hátlapján azt állapítja meg, hogy ugyanazon alapérzésről adott hírt korábban az Itt valami más című gyűjteményes tanulmánykötete. Hiszen "megrögzött kolozs- váriként" ugyanazon honos-hontalan alapérzésről vallott közvetve vagy közvetlenül az Itt valami más tanulmányaiban, a Hamlet a bántott félhez tartozik című erdélyi színháztörténeti esszéjében vagy a Ki vagy te, Szilágyi Domokos? című szubjektív hangvételű kismonográfiájában. Maga a műfaj megnevezése sem könnyű sok esetben: hol van az irodalom- történet, a vallomás, a kortörténet stb. határa, hogyan lopakodik be az egyik a másikba? Az azonban biztos, hogy Kántor Lajos irodalomtörténész "honos-hontalan" állapotában úgy vall közérzetéről, hogy minden esetben adatokkal, nevekkel, művekkel, időpontokkal, pontos hivatkozásokkal teszi hitelesebbé, dokumentumértékűvé a "honos-hontalan" vallomását. (Talán egy más irodalomtörténész szabálytalan, útkereső műfaj-elnevezésére hadd hivatkozzunk. Rónay György nagyobb irodalmi és irodalomtörténeti munkái mellett - pl. A regény és az élet, Petőfi és Ady között, Balassitól Adyig, Kassák Lajos - néhányszor meg kellett állnia, esszéket, jegyzeteket írt olvasás "közben", kitalálva és hangsúlyozva a "közben"-műfaját: Fordítás közben, Olvasás közben, Kutatás közben. Kántor Lajos öntudatlan is követi Rónay György "közben" írt jegyzetlapjait, műfaji útkeresését. S hasonlóképpen aláhúzza, kiemeli e jegyzetszerű prózai írások, közérzetkrónika fontosságát.)
     A Honos-hontalan című kötet "két levél közt egy évtized" alcímmel jelent meg. A túlzottan elvonatkoztatott esztétizálás, irodalomtörténeti fejtegetés "helyett" készültek ezek az írások, melyekben Kántor Lajos "kikerülhetetlen függőhidakról", a szeszélyesen kanyargó folyók felett ívelő hidakról ír. Meg kell állapítania, hogy errefelé a biztosnak látszó betonhidak egymástól nagyon távol épülnek. S az idő múlása, a modern kor hiába találta fel a repülőt vagy a helikoptert - vagy újabban az internetet -, mégsem bizonyos a híd helye, biztonsága, átjárhatósága. Mindig érződik a bizonytalanság. A függőhíd, amely két partot köt össze, eléggé labilis, szűk, túlzottan mély az alatta lévő szakadék, a völgy. Kántor Lajos olykor elbizonyta- lanodik, nem tudja határozottan, hogy a függőhíd jó-e, megvan-e, ott van-e, ahol a térkép jelzi, vagy talán csak önmagában belül van. "A két partot, melyeket összeköt, szintén magamban hordom" - teszi hozzá. S a kikerülhetetlen függőhíd mellett különböző metaforák élnek benne a "költöző hazáról", a mondat végére helyezett "három pont"-ról, a távolabbi vagy közelebbi hontalanságról, a "határjegyről", az Ady-vers "pompás magyarjairól", az "otthont a hazában"-ról, a "muszáj herkulesi" reményről, minőségről stb. Ezek az írások nem magányos töprengések négy fal között, hanem a nyilvánosság előtt elhangzó előadások "honos-hontalanul", nyílt levelek - pl. Csoóri Sándornak, Vári Attilának, egy névtelennek, sok kortársának. A lelkiismeret megrendíti, az arcpirító türelem aggasztja, a kitelepülők, az elmenekülők elkeserítik, a "költöző haza?" gondolata Ady szavaira figyelmezteti: "Őrzők, vigyázzatok a strázsán..." Az otthon-maradók hontalanság-érzése, illúzió-vesztése nyugtalanítja. Elgondolkodik Erdély földrajzi elhelyezkedésén: mennyire került Európa peremére. Nehéz belenyugodni abba, hogy a naponta Kolozsváron, Erdély egykori fővárosában, a Széchenyi kútjánál álló vagy az egykori Mikes Kelemen utcából jövő piaristáknál tanult diák, a későbbi irodalomtörténész ne vegye észre a Farkas utcai Pantheont, Mátyás király szobrát, a házsongárdi ősöket. (Ahogy Lászlóffy Aladár Házsongárd-könyvéből idézi Kántor: "Tótfalusi kilenc és fél esztendő után tér vissza Erdélybe, szekéren hozza a felszerelését s a bibliáját, melyet még Hollandiában 4200 példányban kinyomott, s ugyanannyiban a zsoltároskönyvet is.")
     Az egyes emberi sors természetesen többször merül fel Kántor Lajos "honos-hontalan" jegyzeteiben. Itt Kocsis István jut eszébe ("Az ember akkor ember, ha összes választási lehetőségei közül mindig a legnehezebbet választja."), amott Ágoston Vilmos már Budapesten írt átkos-lelkiismeretfurdalásos hontalansága, másutt meg Czegő Zoltán az Olt partjáról messzire kerülve - állandó nehéz visszagondolása a hazára. De számos hétköznapi vagy irodalmi sors, idézet között érdemes elgondolkoznunk a Londonból is mindig Kolozsvárra gondoló Cs. Szabó László szavairól: "Angol az útlevelem, de magyar a büszkeségem." S folytathatnánk még a sort különböző fájó-fájdalmas életsorsokkal, de talán tegyünk hozzá egy gondolatot Cs. Szabó szavaihoz. A Magyarországról külföldre, Nyugatra menekült író hiába gyönyörködött a szeretett Itália szellemi kincseiben, majd a londoni otthon emberi-művészi- irodalmi emlékeiben, mégis Kolozsvárt idézte, mégis legtöbbször hazagondolt - irodalmunk nagyjaiba kapaszkodva. ("A magyar költő egy nagy lélekszámú nép szellemi igényével lép fel önmaga iránt" - jegyzete meg Cs. Szabó.)
     S itt jelentkezik legerősebben a honos-hontalan irodalom- történész: újra meg újra Németh László testvérek és tejtest- vérek-gondolatához fordul, a műveltség ügyét, a megismerést, a kis népek sorsát idézve: "Az eszmék embere: az író pedig kipusztulóban, átadja helyét a pártírástudóknak" - így fogal- mazta meg a maga ítéletét Németh László. Mi mindent látott előre Németh László? A Magyarok Romániában újraolvasása vezeti el Kántort számos felismeréshez, a "rögtönzött elméle- tektől" való eltérések szükségességéig, a kisebbségi sors végletes meglátásáig. A Németh László-idézetek, gondolatok újragon- dolásakor jut el az egyik fejezet metaforájáig: "A Tehetetlenség Kollégiumáig". S az irodalomtörténész Kántor Lajos újra Szilágyi Domokoshoz fordul, a Hogyan írjunk verset? soraihoz, az Európa-egészben való gondolkodásig. Visszapillantva A költő életei (Szilágyi Domokos, 1938-1976) című emlékkönyvre, melyet Kántor Lajos szerkesztett, s aki emlékeket, leveleket idézett az Aki papír közé keveredik című írásában. Kántor Lajos fiókokat huzigál, táskákat nyitogat, keresi azt "akivel halála óta többet társalgok, mint amikor még együtt lehettünk, szűkebb vagy népesebb társaságban". S a Ki vagy Te, Szilágyi Domokos? című könyvében szembetalálkozik a szeretett költő-barát szobormásával. S egy csodáról számol be: unokája odarohan Szilágyi Domokos mellszobrához, öleli, simogatja a gipszet, nem akar eljönni tőle.
     S ez a csoda - ott rejtezik a Kántor Lajos-kötet számos adata mögött. Mert nemcsak Erdély-néző Szilágyi Domokos-mottó van, meg számos cikk, idézet, verssor, útiélmény, tanácskozás, írószövetségi ülés, újsághír, nyilatkozat, hanem élő költő és élő költészet.
     A magyarság életével kapcsolatos hírek, adatok mellett, mögött, előtt mindig ott érezzük az irodalomszerető Kántor Lajost. Egyszer nyíltan címbe emeli versszeretetét: Három vers, és József Attila Levegőt!, Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról és Szilágyi Domokos Ez a nyár című versét olvasva gondolkodik, a "közös mennybolt" alatt, "kérges reménynyel". A versolvasás és a vers elemzése itt természetesen egybeolvad, eggyé válik. Ez Kántor Lajos írásainak nagy érdeme, ereje. Vagy: amikor Szabédi László helykeresése címmel Illyés Gyulára hivatkozik, aki már régebben, kb. ötven évvel ezelőtt a Nyugatban így jellemezte tömören: "Magvasság, egyszerűség, igény." Ebben a pillanatban "emelkedettebbé" válik Kántor pontos irodalomtörténeti szemlélete: Szabédi "költői nemeslevelét" állította ki Illyés. Utána a József Attila és Szabédi László közötti rokon vonásokra figyelmeztet - A szabédi Nagyréten és a Medvetánc, a Hazám versvilága kapcsán. Itt valóban egy olyan "költőbirodalom" jellemző vonásai rajzolód- nak ki előttünk, mely az egész magyarságra, Közép-Európára és Nyugat-Európa felé is nyit. A kolozsvári Bolyai Tudomány- egyetem megszüntetése után mártírságot vállalt Szabédi. Sorsát versidézetekkel is hitelesen elevenítette fel Székely János drámája, a Mórok. Kántor Lajos írásában Szabédi életének és életművének fontosabb állomásait tekintette át, a "strasbourgi kalandtól" Sepsiszentgyörgyig és Kolozsvárig, nem felejtve egy érdemi Szabédi-monográfia szükségességét sem.
     A Honos-hontalan című Kántor Lajos-kötetben természetesen nem választható el egymástól a napi hír, a politikai helyzet, az erdélyi környezet az irodalomtól, a történelmi múlttól. "Közérzetkrónikának" nevezi vallomásos, publicisztikai, jegyzetszerű írásait. Itt ezekben az írásokban különösen fontos szerepe van az évszámnak, hogy mikor és hogyan szólt az erdélyi hídépítésről, a partok összekapcsolódásáról, az RMDSZ szerepéről stb. Ő maga is megemlíti a "szólás kényszerét", hiszen számos alkalommal írnia, szólnia kell, nem hallgathat. Az én autonómiám című írásában a József Attila-vers, a Levegőt! sorával kezdi gondolatait: "Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott / hazafelé menet?" S hozzáteszi, hogy itt az idézőjel kitétele sem volt fontos, hiszen kölcsönvéve József Attila szavait - másképpen folytatja, a hajdani Szép Szóban megjelent Márciussal. S most teszi ki a verssorokba tördeltséggel az idézőjelet: "Mit ír a hírlap?..." Hisz a kiáltványok, egyezmé- nyek, szerződések helyett most a költői szó erejével és pontos- ságával szeretne figyelmeztetni, számot vetni, az igazi és a korlátozott autonómiáról vallani. Ebben a "sajátos romániai demokráciában, a korábbi totalitarizmus és a vadkapitalizmus e korántsem kellemes keverékében" (1993 januárjában). Hol is van neki autonómiája? - kérdezi. "Talán az íróasztal mellett." Hisz rögtön eszébe jut a Korunk szerkesztősége, a kiköltöztetési gondok, a Ceausescu és a Funar-időszakban, a szerkesztés- politika, a hazai és a külföldi szerzők egyeztetése, Kányáditól Határ Győzőig. Az autonómiáját keresve jut el az anyanyelvig, a nemes hagyományok vállalásáig, az Anyanyelvi Konferenciáig, az RMDSZ-ig, a józan emberek okos gyülekezetéig, melyről József Attila is írt. Az értelemig és tovább lépve újra József Attilát idézi, nem felejtve a Március szavait. Így épül be Kántor Lajos vallomásába a ma és a tegnap, a költészet és a jövő.
     S mégis, minden körülmények közt, otthon, Erdélyben vagy külföldön, egy konferencián - Kántor Lajos nem tud a magyar irodalom nélkül élni. Amikor a kivándorlás, a "költöző haza" gondolata felmerül, ő nem felejtheti Babits Mihály esszéjét: A magyar jellemről. A cselekvés és az opponálás, a "múltnak őre lenni", a rohanó világnak ellenállni, őrszemnek maradni s nem "rohamvezérnek" és más Babits-mondatok állítják meg, gondolkodtatják el. S cselekvésre serkentik, amikor az anyanyelvet visszaszorítják, a helységneveket átkeresztelik, a tankönyvek sok mindent elfeledtetnek a mai fiatalsággal... S ő elkeseredve kérdez a hazáról és az új hazáról, az anyanyelvről. Vagy: Pompás magyarok című írásában Ady versét emeli ki: "Ünnepi viseletben, templomból jövet látta Ady a kalotaszent- királyiakat, innen a verskezdő szavak s A Kalota partján egészének áhítata, szívet nyugtató csöndje, biztonsága, nyugalma." Ehhez az Ady-vershez fűzte megjegyzéseit Kántor 1992 decemberében, a Funar polgármesterékkel szemben a - fellobogózott néma menetről, egy másfajta "pompás vonulásról", a provokáció elleni néma tüntetőkről, méltóságukról. És szükség van a "pompás magyarok" más vonatkozására is: a kolozsvári magyar színház 200 éves fennállásának ünneplésére. Ez a "mi ünnepünk" lenne. Színészvendégekkel, tapssal, de Funarral, indulatokkal, félelemmel is. Békés ünneplőkkel a Házson- gárdban. S a "veszélyes" koszorúk eltüntetésével, a botrány elkerülésével. Nem éppen "pompás" jelenetekkel. S továbbgondolva a határon túli magyarság találkozóit Ungváron és Kassán, Kolozsvárt és Budapesten a Kalota partjáról üzeni Adyval: "Óh, tempós vonulás állandóság, / Biztosság, nyár, szépség és nyugalom." 1992 decemberében Kántor Lajos Adyval a tempós vonulásra és a nyárra gondol - télidőben.
     Erdély-nézőben, önvizsgálatra kényszerülve Szilágyi Domokos 1974-ben írt Magyarok című versén tűnődik húsz év múlva, 1994-ben. Valamiféle önostorozás fejeződik ki benne, mint Vörösmarty, Petőfi vagy Ady verseiben. De a Kárpát-medencében is sokat változó világban új időszámítást keres, az autonómia kérdéseit veti fel Tőkés László interjúja kapcsán. Eszébe jut a torontói Magyar Házban tartott előadás Erdélyről, az RMDSZ-ről. Nem felejti az akkor még Bukarestben élő Damó István grafikusművész RMDSZ- plakátját, az "otthon a hazában" üzenetét hordozva a levélborítékon a kicsi piros szívvel... S a magunk elkeseredése, "Mohács-komplexuma" mellé odateszi az illyefalvi példát: az építést, az erkölcsöt, a minőség-adás lehetőségét és kötelességét. "Van-e hát megoldás? A 20. század végi Európában talán megkockáztatható a remény - nem muszáj herkulesi alapon" -, fogalmazza meg Kántor Lajos.
     A Határjegy-sorozat darabjai újra meg újra megjelennek, így a kötet után például a Magyar Nemzet 1998. március 28-i számában is: Rang, egyenrang, egyenérték címmel. A korábbi esszék, cikkek, vallomások - "honos-hontalanul" - folytatódnak, szakadékok és államhatárok fölé függőhidakat emelve, a Kriteriont és Domokos Gézát, márciust és a Korunk-műhelyt, kisebbségi tapasztalatokat és Tompa Gábor rendezői "csodáját" idézve. Mint korábban, 1996 júniusában is levelet küldve - a Reménységről. (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc 1997 )