Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 7.sz.
 
VASY GÉZA
 
Egy pokolviselt ember
Csoóri Sándor új esszékötete
 

A modern magyar esszé történetében Csoóri Sándor a hatvanas évektől kezdődően kiiktathatatlanul fontos helyet vívott ki magának. E tényt nem tehette kétségessé a Nappali hold kapcsán mesterségesen gerjesztett vihar sem, viszont nyomatékosította a Tenger és diólevél című, az esszéket, naplókat, beszédeket összegyűjtő kötet. E műfajokban a legújabb mű a Szálla alá poklokra, amely így 1994 és 1997 közötti írásokat tartalmaz kétszázegynéhány oldalon. A Nappali hold a rendszerváltozást közvetlenül megelőző, kísérő és követő évek-hónapok anyagát tette közzé. A gyűjteményes könyv záró ciklusában az az 1991 utáni anyag is helyet kapott, amely gyakorlatilag az újabb kormányváltásig született meg. Ez a filológiai aprólékoskodás azért szükséges, mert így válik csak nyilvánvalóvá, hogy a kilencvenes évek eddigi termése három kötetben szétosztva jelent meg eredetileg.
     Bizonyára el kell még múlnia néhány évnek, át kell lépnünk a következő századelőbe, hogy pontosabban megítélhető legyen általában is a kilencvenes évek irodalma, s azon belül a Csoóri Sándoré, még tovább szűkítve pedig esszéírói teljesítménye. Annyi azonban már most is belátható, hogy elsősorban a folytonosság, a lényegi azonosság a meghatározó a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek és a jelenkor között. A kétségtelen változások elsősorban műfajiak és terjedelmiek. Az évek során többféle esszétípus fejlődött ki az írói műhelyben, s ezek közül egy feltűnően hiányzik az utóbbi években: mégpedig az a nagyobb terjedelmű, s a műfaj szűkebb és szigorúbb értelmében is ide sorolható változat, amely mindig sokoldalúan és érzékletesen járta körül az írói világképet meghatározó kérdéseket. Tudható persze magukból az írásokból is, hogy ennek okai elsősorban életrajziak: a közéleti feladatvállalás nem hagyott időt és energiát a több hónapos kutatásra, meditációra. Miként egyszer megfogalmazza: "Nincs szépítenivalóm az életemben: én öt esztendőt eladtam vacak áron az ördögnek." (Hol vannak az írók?) E vallomás őszinteségét semmi okunk kétségbe vonni, de azt igen, hogy valóban csupán az ördögé volt-e az az öt - s azóta már még több esztendő, illetve biztos-e az, hogy ez az ördög olyannyira gonosz. Hiszen ezalatt megszületett és meg is jelent két kötetnyi új vers s ugyanannyi esszé, kisprózai mű.
     Ha nincs a közéleti feladat, bizonyosan még több lenne, s talán nem is a költemény, hanem éppen a hiányolt nagyesszé. Ugyanakkor azok a nem írói munkák is elvégzendőek voltak, ha nem is mindig és kizárólag író által. S ezeknek köszönhető egy új műfaj, a beszéd megjelenése az életműben. Ez ügyben elég legyen itt most csupán annyit rögzíteni, hogy ma már alig élnek olyan emberek, akik közvetlenül és rendszeresen megtapasz- talhatták azt, hogy a szónoki beszéd gondolkodói, nyelvi és irodalmi teljesítmény volt eredetileg. Ez a nemes hagyomány a templo- mokba, az egyházi szertartásokba szorult vissza, s persze ott sem mindenkinek volt ehhez is tehetsége. A mai politikai közélet ugyan nem olyan, mint a régi görögöké, rómaiaké, sokkal általánosabb a száraz és önérdekű racionalizmus (s még inkább a beszélni nem tudás), mégis, valamennyit talán vissza lehet lopni az elődök példájából, s erre bizony a nyelv művésze lehet a legalkalmasabb. Az az elementáris képi gondolkodásmód, szemléletesség, amely a magyar nyelvből árad, nemcsak a költő, hanem valamilyen szerény mértékben a politikusok beszédeit is számunkra valóbbá formálhatná.
     E kötetnek ez is lehetne magyarázó alcíme: "Egy fáradtan is küzdő ember jegyzetei". Érthető a fáradtság többszörösen is. Energiáinkat igencsak igénybe veszi a pokoljárás bármelyik formája. Mert több is van. Közismert, hogy József Attila szinte jelmondatául választotta azt, hogy "Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni. / Ott kell annak megtanulni, / hogyan kell a dudát fújni." Csakhogy Csoóri Sándor már többszörösen is túl volt ezen a "tanuláson". Bár nemcsak a jó pap, a jó költő is holtig tanul, s így művészi haszna mindenképpen van mindegyik pokoljáró útnak. Aztán kerülhetünk a pokolba önszántunkból azért is, mert ki akarunk menteni, vissza akarunk perelni onnan valakit, valaminő értéket, amiként tette ezt a legendás Orpheusz, aki költészetének varázserejével meghatotta még az isteneket is, szinte visszakapta már Eurüdikéjét, aztán még egyszer, visszavonhatatlanul elvesztette. S rákényszerülhetünk azért is a pokoljárásra, mert arrafelé űznek bennünket, "mert más út nincsen, / minden más útnak vége". Ez az utóbbi élethelyzet illik leginkább a kilencvenes évekbeli Csoóri Sándorra, akit így nem a belső kényszer, hanem elsősorban a külső erő vett rá arra, hogy megjárja a poklok poklát, a legrondább bugyrokat. Ugyanakkor a belső erő biztosította a visszafelé vezető út megjárását.
     A másik ember volna a pokol, miként Sartre hirdette? A másik, mindegyik másik, a társadalom? Csoóri Sándor nem egészen így látja, s bár felismeri minden emberben nemcsak a pokoljárás, hanem a pokolivá változás rossz lehetőségét is, egyértelműen megkülönbözteti az értéket az értékhiánytól. Bizonyos abban is, hogy minden ember rendkívül összetett képlet, s abban is, hogy ennek alakulását az egész életen át tartó nevelődés pro és kontra nagy mértékben formálja. Ez az alakulás és alakítás közösségben zajlik. A közösségek több típusa meghatározó, de Csoóri ezek közül következetesen a nemzetét emeli ki. S ez a fáradt ember, még korántsem ennyire pokolviselten, 1989 forgatagos esztendejében az éppen zajló történéseket "különös, fáradt forradalomnak" nevezte, pontosan érzékelve a kijelentés látszólagos abszurditását és mégis lényeget kifejező erejét. Az ország, a nemzet, az egyén fáradtsága tehát nem csupán a kilencvenes évek fejleménye; annak mindannyiunk, s így az egész társadalom életében rejlő magyarázata van, hajszálgyökerei pedig az évszázadok mélyébe nyúlnak vissza. Egyes vélemények szerint, s maga Csoóri is hajlik erre korábbi elemzéseinek tanúsága szerint, elsősorban az 1867-es kiegyezésig, ám végül egészen Mohácsig vezethető vissza a viszonylag közvetlennek tekinthető okok láncolata. De nem ez a múltra vonatkozó eltérés a lényeges, hanem a felfogások lényegi azonossága: a jelen bajainak gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza.
     Ha korábban okkal lehetett azt állítani, hogy a Csoóri-esszé egyik központi témája a nemzet mibenlétének vizsgálata, a kórképek után a lehetséges kiutak felkutatása, akkor ez ma még hangsúlyosabban így van, ha másért nem, akkor azért, mert a kevesebb írás ellenére a legfontosabbról soha nem lehet megfeledkezni. A régi történelmi bajok mellé 1945 s méginkább 1948 után újabbak társultak. A szocializmus vaskorszakában, s a későbbiekben is sötét játék folyt a nemzeti érzéssel, amely a lenini "jogos büszkeségből" bármikor átminősülhetett - a hatalom szándékai szerint - átkos nacionalizmussá, s ilyenként üldözötté vált. Többek közt emiatt is váltak tragikus hangoltságúvá Illyés Gyula évtizedeken át folytatott patrióta küzdelmei, amelyeknek egyik legkövetkezetesebb folytatója éppen Csoóri Sándor lett - még Illyés életében. A mai felnőttek, a közélet mai szereplői többet-kevesebbet mindannyian átéltek a létező szocializmusból, s még a legfiatalabbak is emlékeznek, ha másra nem, az iskolák április 4-i és november 7-i ünnepségeire, a tankönyvek azóta átírt fejezeteire. "Tanítványai" azoknak az évtizedeknek, amelyekben csak a kor ellenére lehetett igazán hiteles nemzeti tudatot építeni magunkban. S még a viszonylag sok magány sem válhatott közösséggé, mert a politika akadályozta ezt. Egyik döntő oka ez lehet annak, hogy 1989 "forradalma" valóban "fáradt" volt, s hogy emlékezetünkben, alapélményként nem a forradalom, hanem a fáradtság maradt meg.
     Egy kis tárca-esszé, a Mézes katasztrófa tanulságos megfi- gyelést rögzít. Egy méh beleragadt a nyitva felejtett mézesüvegbe a reggeliző asztalon. A megfigyelő annyit tehet érte, hogy kiveszi az üvegből. A méhnek viszont minden porcikája csupa méz, a szárnyai is összeragadtak. Biztos a halálraítéltsége? Meglepő módon nem adja fel. Addig evickél, addig mozgolódik, amíg apránként egyre több tagja szabaddá válik. Nyilván halálosan elfárad, de hamarosan repülni fog, szabadon, otthona felé. A kudarc leküzdése magát az életet jelenti. Az egyes ember is számtalanszor megtesz hasonlót, de a nagy közösség a közös ügyekben mintha sokkal tehetetlenebb volna még e méhecskénél is. S ha ez így látszik lenni, az okok és a gyógymód kutatása helyett sokak szerint célszerűbb másfajta és más értékrendű közösségeket keresni. Mindenekelőtt az egyetemesség, az emberiség cáfolhatatlanul létező, egyre inkább valóságosan is átélhető, de a mi külön gondjainkra gyógyírt önmagában nem kínáló szintjén. A kilencvenes évek nagy erővel dobta be a köztudatba a proletár internacionalizmus helyett a liberális világpolgárság ideáját, a nemzetekfelettiség sokban falanszteri végeredményű elképzeléseit.
     Ez az adott helyzet, ebben kell a világpolgár Márai Sándort idézni, aki 1946-ban így fogalmazott: "A nemzet sem eszményi vállalkozás. De nemzet nélkül nincs értelme az egyéni életnek." És érdemes volt tovább folytatni Ortega y Gassetnek azt a gondolatát is, mely szerint minden nemzet külön kultúra, azzal, hogy "minden demokrácia más és más nemzeti jegyeket visel magán". S ekkor az a sugallt felismerés fogalmazódik meg az esszék olvasójában, hogy amilyen a nemzetünk, olyan a demokráciánk - és ez fordítva is igaz. Ezért bizonyulnak nemcsak szellemesnek, hanem igaznak is a szerző summázó kijelentései: a vaddemokrácia helyett, az igazi felé vezető úton reformde- mokráciára volna szükség. (41.) Nálunk "a demokrácia csakis olyan lesz, ami a testünkre szabható". (75.) "Magyarországon a nemzeti igény: politikai igény." (77.) "Mindenütt a közösségi romlás kétségbeejtő tüneteit látom." (85.) "Az anyaország maga is folyton szétesik. Összetartani - paradox módon - éppen a széthúzás tudja." (90.) "Magyar az, akinek napi gondot okoz a magyarsága. Még végletesebben fogalmazva: magyar az, aki az érdekei ellen is magyar akar maradni!" (93.) "Ötven éven át itt a környéken egyetlen népnek se volt olyan nemzetietlen vezető rétege, mint Magyarországnak." (93.) "Erős nemzetet ugyan nem, de a sorsáról szólva kivételesen mély és megrázó költészetet tudtunk teremteni." (110.) Szükség volna a "magyar-magyar integrációra". (128.) S végül egy kérdésbe rejtett állítás: "lehet, hogy minden függőségnél magasabb rendű és fontosabb egy nemzet belső, lelki egységének a megteremtése?" (223.)
     E miniatűr breviárium nemcsak Csoóri Sándor gondolatainak tartalmát és irányát vázolja fel, hanem azt is, hogy megfigyelésein alapuló meditációi során mindig levon valamilyen határozott - és egy nagyobb rendhez illeszkedő - következtetést, s ha ez indokolja, igyekszik kategorikusan fogalmazni. A megtalált igazságot nemcsak kimondja, hanem olykor agitál is mellette. Ám éppen ebben, ennek gyakoriságában és jellegében különbözik leginkább korábbi önmagától. A hosszú éveken át várt társadalmi változás egyrészt sokkal nagyobb szabásúnak bizonyult a lehetségesnek elképzeltnél, másrészt viszont sokkal kevesebb lett a kezdőpont (1989) reményeinél. A korábbi esszék sokkal dinamikusabbak voltak, még a legkétségbeesettebb is a változtatásra bujtogatott, a mostaniak sokkal szkeptikusabbak a magyarság történelmi sorsát illetően. Mintha a hajdani nádasok és erdők helyett ma a panel-rengetegekben kellene meglapulni, míg hordák rabolják a kincset, ami még van, s vinnék azt is, ami már rég nincsen. S maradna pusztán az élet. Ugyanakkor, mint egykor, e helyzetből is felbuzog a remény, hogy cselekvéssel változtatni lehetne, s nemcsak az egyén, de az ország poklából is ki lehetne jutni. S akkor nem lenne az, ami most: "Magyarország alatta él saját színvonalának és esélyeinek." (165.)
     E reményelv érvényesítésében volt évszázadokon át, s lehetne ma is, az elképzelés minden "korszerűtlensége" ellenére meghatározó szerepe az irodalomnak. Ezért is oly fontos ügy ez is az esszéíró számára. Azt kell tapasztalnia azonban, hogy most nem a maga kora előtt jár, hanem "az irodalom maradt el korától". (45.) Így aztán érthető a vélekedés, hogy valamifajta irodalom még csak van, de irodalmi élet az nincs. Ami mégis, az "kisiklatott, nemzetietlen, posztmodern". (153.) Hiábavaló lenne már irodalmunk klasszikus hagyománykincse? A kor embere irodalommentes övezetben óhajtana élni? Költészet nélkül, ami pedig "emberré válásunkkal együtt született meg"? (107.) A költő ezt nem hiheti. S ha el is fogadná az untig ismételt tézist, hogy a demokráciában az irodalomnak már nincsenek közéleti feladatai, az a politika dolga, azt kell tapasztalnia, hogy se igazi demokrácia nincsen, se a demokrácia igényeinek megfelelő politika. Valóban ördögi a helyzet: az irodalom nem tud felelni a kor lényegi kérdéseire, de akár megkísérli ezt, akár nem, hatástalan marad, mert nincs a közvéleményt formáló olvasóközönség. Ugyanis ami van, az kizárólag irodalmi közvéleményt formál úgy-ahogy. Gondolom, valami ilyesmit is beleért Csoóri Sándor abba, hogy nincs vagy csak rossz az irodalmi életünk.
     Az esszé s különösen annak szépirodalmi igényű változata kezdettől a személyesség műfaja is volt. Már Montaigne kijelentette, hogy "magam vagyok a könyvem anyaga". Mindez természetesen érvényes a Csoóri-esszére is. A személyesség abban az értelemben is meghatározó vonása, hogy közvetlenebbül az olvasóhoz forduló a hangvétel; abban is, hogy érzékelteti a gondolkodás menetét, a látványtól, a megfigyeléstől a lényegfelis- merésig tartó folyamatot; s abban is, hogy be-beépülnek életrajzi elemek. A szinte életrajzot közlően alanyi költőként induló Csoóri Sándor a hatvanas években kiküszöbölte lírájából a személyességnek-vallomásosságnak ezt a fokát, s csak prózájában, esszéiben hagyott neki helyet. Legújabb írásai is tartalmaznak nem egy esetben közvetlenül életrajzi információkat is, s ezeknek olykor kifejezetten az egyéni életút szempontjából van jelentősége, mint például az ifjúkori betegségeiről adott kép (A betegség mélyebb értelméről), máskor viszont közvetlenül a politika- és a művelődéstörténet számára is fontosak az adalékok. Ilyen az a tény, hogy 1990-ben Antall József fölkérte őt, hogy legyen köztársasági elnök, s ezt a költő elhárította (77.) Vagy ilyen az az izgalmas beszámoló, amely Illyés Gyula Szellem és erőszak című könyvének keletkezés- és megjelenés-, illetve meg nem jelenés-történetét adja elő, mint megtudjuk, az egyik legérintettebb, ötletadó és kivitelezést segítő személyként.
     A rövidebb terjedelem, a mozaikos építkezés, a könyv megjelenése óta is folytatódó Forgácsok a földön ciklusa, (amelynek szintén vannak előzményei a gyűjteményes kötetben), vagyis a töredékesebb, zaklatottabb gondolat-kifejezés jellemzi a Szálla alá poklokra világát. S ez a formai sajátosság is megfe- leltethető azzal a korral is, amelyben ezek az írások megszülettek, s azzal a személyiséggel is, akin átáramol ez a világ, miközben szembesül más, volt és lehetséges világokkal. Ezalatt módosul időszemlélete is, amint erről a Hétköznapi futamok közvetlenül, a versek a líra eszközeivel tudósítanak. A kizökkent idő jellem- szilárdságot és pálfordulást egyaránt felmutat még a legszű- kebbnek tartott ismeretségi körben is, továbbá - talán nem mellékesen - az emberi létezés behatároltságával is egyre kikerülhetetlenebbül kell számot vetni. Az idő síkjai korábban végetérhetetlennek látszó utazásokat engedtek meg, mostanra viszont kikerülhetetlenné váltak a korlátok, a tudni vélt nem- egyszer sejtelemmé, talánnyá változott, megül mindent, személyeset és személyen túlit is "az idő szomorúsága". Aki pokolviselt ember az önértelmezés szerint is a külső szemlélő szerint is, s aki a maga szűkebb, de milliós közösségét, az útnak indító paraszti társadalmat is poklokra alászálltnak tudja az 1945 utáni évtizedekben, amint ezt a könyv címadó írása kifejti, az többé már nem szabadulhat ettől a szomorúságtól akkor sem, ha mindezt művekbe menekíti, s nem feledhetné akkor sem, ha megtörténne a csoda, és mindaz az alapvető pozitív érték, amiért az ember és a mű is következetesen síkra száll, szinte tapinthatóvá válna mindennapjainkban. De mivel csoda aligha lesz, marad a felszorzott szomorúság, ellenszereként pedig a kimondás kötelessége és gyönyörűsége. (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc 1997)