Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 6.sz.
 
ZAKAR PÉTER
 
Tábori lelkipásztorkodás
az 1848-49-es magyar hadseregben
 

Az 1848-49-es magyar hadsereg nem harcoló testületei közül mindeddig a tábori lelkészek munkája volt a történészek által legkevésbé feltárt és feldolgozott terület. E hiány rendkívül komplex tényezők összhatásaként alakult ki. Ausztriában az Apostoli Tábori Helynökség történetének csak a dualista korszakát dolgozták fel kimerítően és részletesen. Magyarországon a hadtörténeti szakirodalomnak az utóbbi évtizedekben megjelenő imponáló termése főként a hadsereg harcoló testületeinek történetével foglalkozott. Az egyháztörténészek viszont többnyire visszarettentek e számukra idegen terület feldolgozásától. Mindezek alapján indokoltnak tűnt az 1848-49-es magyar hadsereg hadlelkészi karáról egy átfogó elemzést készíteni.
     Az újabb kutatások fényében nyilvánvaló, hogy az 1848-49-es szabadságharc résztvevői között jelentős számú egyházi személyiség is volt. Ezt egyrészt a különböző felekezeteken belül egyre inkább tért nyerő liberális áramlatok hatásának tulajdoníthatjuk, másrészt az is figyelemre méltó, hogy - Deák István szóhasználatával élve - a korabeli klerikusok egy törvényes forradalom részesei voltak, s e törvényesség, illetve annak látszata megkönnyítette számukra a forradalmi erőkkel történő azonosulást. Az alábbiakban e klerikusok számszerűen kicsiny, politikai és katonai fontosságát tekintve azonban jelentős rétegéről, a tábori lelkészekről szeretnék beszélni.
 

1. A tábori lelkészi hierarchia

Az Osztrák Császárság tábori lelkipásztori szervezete a jezsuita rend 1773. augusztus 18-án végrehajtott feloszlatását követően nyerte el a 19. század első felében is fennálló formáját. A katonák lelki gondozását az egyházmegyei kormányzattól függetlenített Apostoli Tábori Helynökség látta el, melynek vezetője, az apostoli tábori helynök a cs. kir. hadseregben szolgálatot teljesítő katonák fölött lényegében püspöki joghatóságot gyakorolt. Ő döntött a személyi kérdésekben, feladatát képezte a tábori lelkészeknek a szükséges egyházi hatalommal történő ellátása, ő felügyelte beosztottai munkáját és adhatott felmentést bizonyos egyházi jogszabályok (pl. böjtök) alól. Munkáját a Mária Terézia által megszervezett tábori egyháztanács segítette.
     Az apostoli tábori helynök alá rendelt tábori főlelkészek egy-egy főhadparancsnokság mellé voltak rendelve. A monarchia 1848-ban 8 szuperiorátusra oszlott, ezek között Magyarország és Erdély egy-egy önálló szuperiorátust alkotott. Megjegyzendő, hogy háborús helyzetben valamennyi hadsereghez kineveztek önálló tábori főlelkészeket.
     A cs. kir. hadseregben minden ezred egy-egy plébániát alkotott. Ennek megfelelően minden ezredben alkalmaztak egy (ritkábban két) lelkészt. 1848-ban a katolikus tábori lelkészek mellett már egy-egy evangélikus, illetve református, valamint néhány ortodox lelkész is tevékenykedett a hadsereg kötelékében.
     A civilek és a katonák lelki gondozását ellátó testületek joghatóságát az esetleges viták elkerülése érdekében igyekeztek pontosan meghatározni. A rendezés alapelve az volt, hogy a mozgó hadsereghez ("ad militiam vagam") tartozó személyek a katonai lelkészi, míg az állandóan egy helyben tartózkodók ("ad militiam stabilem") a civil klérus joghatósága alá tartoztak. A tábori klérus pozíciójának szilárdságát az bizonyítja, hogy az adott időszakban a "militia vaga" terjeszkedett a "militia stabilis" rovására.
     A Batthyány-kormány 1848 nyarán kísérletet tett egy önálló, Bécstől független tábori püspökség megszervezésére. E nagyszabású terv valóra válását az európai erőviszonyok alakulása megakadályozta, így a magyar hadsereg tábori lelkészi hierarchiáját csak ideiglenes jelleggel lehetett megszervezni. E hierarchia élén a hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának főnöke állt. A középső szinthez tartoztak a különböző felügyelő lelkészek, illetve törzslelkészek, míg az ezredek, illetve hadosztályok kötelékében az ún. közlelkészek helyezkedtek el. Ez a hierarchia minden elnevezésbeli különbség és az egyházilag törvényes rendezés hiányából eredő csonkultsága ellenére alapvetően megőrizte a császári hadseregből átvett mintákat és előírásokat, noha azokat természetesen a forradalmi hadsereg igényei szerint módosította. Ha a hadlelkészi kar származását vizsgáljuk, figyelemre méltó, hogy a cs. kir. hadsereg kötelékéből több mint 20 lelkész a magyar szabadságharc oldalára állt. Az átállás motívumai sokrétűek: juriszdikciós konfliktusok, politikai megfontolások mellett az is szerepet játszhatott, hogy egyes tábori lelkész állomáshelyeket (pl. várakat) szinte lehetetlen volt észrevétlenül elhagyni. A hadsereg tábori lelkészeit kitevő további kb. 110 főt a jelentkezők közül válogatták ki, hiszen 1848-49-ben kétszer annyi klerikus jelentkezett tábori lelkésznek, mint ahányat a magyar hadsereg ténylegesen alkalmazott. A jelentkezők között két egymást részben átfedő nagyobb csoportot lehet elkülöníteni.
     Az elsőbe azok a radikális beállítottságú lelkészek tartoznak, akik egyházi elöljáróik neheztelése ellenére nem csupán a világi életben támogatták a liberálisokat, de az egyházon belül is több szabadságot, demokratikus egyházkormányzatot, nemzeti nyelvű igehirdetést és még számos további reformot szerettek volna bevezetni. Ezek a lelkészek felekezeti hovatartozásuktól függetlenül azonos elképzelésekkel rendelkezetek a megvalósítandó reformokkal kapcsolatban.
     A jelentkezők másik nagy csoportját az egyházközségükből elűzött, menekült lelkészek alkották. Miután a menekültek számára szinte az egyedüli alkalmazási lehetőséget a hadsereg kínálta, sokan nehéz egzisztenciális helyzetükön akartak felvételük által könnyíteni. Ez utóbbi szempont, tudniillik a biztos megélhetés nemcsak a menekülteknél, hanem általában a káplánoknál is szerepet játszott, hiszen ezek ellátása teljes mértékben plébánosuktól függött, s egy hadlelkészi poszt elnyerésével az áthelyezések gyakori kellemetlenségétől is megszabadulhattak. A minisztérium illetékes tisztviselői az adott jelölt alkalmasságán túlmenően az elbírálás során különös gondot fordítottak a pályázó politikai nézeteinek megfelelő voltára is.
 

2. A hadlelkészek szolgálati viszonyai

A hadlelkészek szolgálati viszonyai kapcsán a hadlelkészek rangját, szolgálati helyét, fizetését és végül a tábori lelkészek felekezeti megoszlását kívánjuk elemezni. Ma kicsit együgyűnek tűnhet a kérdés, vajon volt-e a tábori lelkészeknek meghatározott katonai rangja. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a cs. kir. hadseregben a tábori lelkészeknek 1855-ig nem volt tiszti rangja, akkor a kérdésfelvetés jogosságához nem fűződhet kétség. A rendelkezésünkre álló források egyértelműen bizonyítják, hogy a magyar hadsereg ezen a téren is átvette a korábbi gyakorlatot. Katonai rangjuk a tábori lelkészeknek ugyan nem volt, de mégis az ezred tiszti karához számították őket, amit az ezredek, illetve magasabb egységek parancsnokainak jelentései egyértelműen igazolnak.
     A tábori lelkészek szolgálati helyének meghatározása kezdetben ugyancsak az osztrák minták figyelembe vételével alakult, a szerveződő magyar hadsereg tehát átvette az ezred-plébánia rendszert. Ez a megoldás azonban nem illett tökéletesen a magyarországi viszonyokhoz. Voltak olyan sorezredek, amelyeknek csak az egyik zászlóalja állt a szabadságharc mellé, s a "plébánia" így kettészakadt. A honvédséget viszont eleve zászlóaljakban és nem ezredekben szervezték, s mivel minden egyes zászlóaljnál rendkívül költséges lett volna egy hadlelkészt alkalmazni, a honvédség lelki gondozása hónapokon keresztül nyitott kérdés maradt. Végül 1849 júniusában, Görgey tábornok hadügyminiszteri reformjai következtében a sorezredeket önálló honvédzászlóaljakká darabolták szét, s így az ezred-plébánia rendszer csak a huszárezredeknél maradt fenn a szabadságharc végéig. Mivel ez a rendszer bomlásnak indult, egyre gyakrabban neveztek ki magasabb egységekhez tábori lelkészeket. A szolgálati hely meghatározásának csak adminisztratív és gazdasági szempontból volt jelentősége, a harctéren az adott lelkész valamennyi környezetében lévő katonának köteles volt segítségére lenni.
     Ami a tábori lelkészek illetményeit illeti, a cs. kir. hadsereg tábori lelkészei a 19. század első felében több fizetési osztályba voltak besorolva. A magyar hadügyminisztérium a tábori lelkészek illetményének az egységesítésére törekedett, nem sok sikerrel. A lelkészek elvileg 50 frt. havidíjat, valamint 8frt. 20xr-t kaptak szállásdíj címén. A minisztérium azonban nem emelte fel automatikusan erre a szintre a fizetéseket, ha az illetékesek a fizetésemelést nem szorgalmazták. Mednyánszky Cézár tábori főlelkész találó megállapítása szerint a "magyar hadseregben a tábori lelkészek fizetését illetőleg nagy rendetlenség uralkodik". Ennek ellenére a magyar hadsereg tábori lelkészei osztrák kollégáiknál magasabb havi díjat kaptak, noha a háborús körülmények között ez is csak szűkösen fedezte megélhetésüket. A tábori lelkészek fizetése kb. az alhadnagyokéval volt egyenlő szinten. A tábori lelkészek jövedelmét gyarapították még a stólailleték (pl. esketés esetén), a díjköteles szolgáltatások (pl. anyakönyvi másolatok kiállítása), valamint néhány egyéb, a hadügyminisztérium által folyósított pótlék.
     A magyarországi felekezeti arányoknak kb. megfelelő lelkészi kar kinevezésére - a hadi helyzet következtében - csak 1849- ben került sor, így a magyar hadseregben katolikus, evangélikus, református, ortodox lelkészeket, valamint Komáromban egy tábori rabbit is alkalmaztak. Összességében a magyar hadsereg tábori lelkészi kara felekezetileg nagyobb mértékben alkalmaz- kodott a vallási sokszínűséghez, mint az ellene harcoló cs. kir. hadsereg.
 

3. A tábori lelkészek pasztorális tevékenysége

Az 1848-49-es magyar hadseregben meglehetősen élénk vallási élet folyt. A zászlószentelések minden egység életében ünnepélyes pillanatot jelentettek. A magyar kormány számára azért volt jelentőségük, mert az új zászlóra letett eskü biztosította az adott egység kormány iránti lojalitását. A zászlószenteléseket a jelenlevő csapatok szemléje és szentmise előzte meg. A nemzetőrség és a honvédség esetében a zászlószentelés új zászlók felavatását jelentette, míg a sor- és huszárezredeknél a császári zászlókat többnyire nem cserélték le 1848-ban, hanem a régi zászlókra az ünnepély alkalmával nemzeti színű szalagokat kötöztek. A zászlószentelések végrehajtása nem képezte a tábori lelkészek kizárólagos feladatát (különösen a nemzetőrség és az első honvédzászlóaljak esetében), de aligha a véletlen műve, hogy olyan egyházmegyés lelkész, aki 1848-ban részt vett a zászlószentelésekben 1849-ben tábori lelkészi szolgálatot vállalt.
     Amennyiben a hadjárat üteme megengedte, a magyar hadsereg katonái vásár-, és ünnepnapokon szentmisén (istentiszteleten) vettek részt. Az egyházi ünnepek mellett a politikailag (pl. márc. l5.) vagy katonailag (pl. 1849. máj. 21.) fontos évfordulókon is tartottak istentiszteleteket. A katonai vezetők közül leginkább Knezič Károly és Vécsey Károly gróf tábornokok, valamint Mezősy Pál őrnagy, munkácsi várparancsnok fordított gondot a legénység vallásos kötelezettségeinek betartatására. Ezeket a miséket időnként a szokásostól eltérő körülmények között, szabad ég alatt tartották meg. Gyakran előfordult, hogy a misét valamilyen váratlan esemény szakította félbe. A Cibakházát megszállva tartó Mesterházy István őrnagy például tisztikarával együtt kénytelen volt 1849. február 4-én az ellenség támadása miatt félbeszakítani a misehallgatást. Az aradi vár védőinek ágyúzása következtében pedig az V. hadtest húsvéti miséjét csak két hetes késéssel, 1849. április 22-én tudták megtartani az újaradi mezőn. A cs. kir hadseregben a 16-18. században a miséket összekötötték a legénység felszerelésének az ellenőrzésével is. A tábori miséknek ez a szemle-jellege a 19. században, a magyar hadseregben is megfigyelhető, a felszerelés bizonyos részét azonban a legénység nem ekkor vette magához.
     A pasztorációs tevékenység kapcsán szólnunk kell még a keresztelésekről, esketésekről, temetésekről, imádságokról és böjtökről. A keresztelésekre vonatkozóan csak meglehetősen elszórtan vannak adataink. Más a helyzet a házasságokkal, hiszen ezeknek közvetlen hatásuk volt a katonai szolgálatra is. A magyar hadseregben történő házassághoz katonai és egyházi engedélyre volt szükség. Főtiszteknek a hadügyminisztérium, ennél alacsonyabb rangú katonáknak az illetékes ezred-, vagy zászlóaljparancsnokság adhatott házasodási engedélyt. A tiszteket továbbra is kaució letételére kötelezték, ennek hiányában a leendő feleségeket lemondatták a nyugdíjra támasztott igényükről. A gyakorlatban azonban a magyarországi lelkészek, tekintet nélkül vallásfelekezetekre, a honvédtiszteket minden hadügyminiszteri és tábori lelkészi engedelem nélkül eskették meg. Hiába adott ki Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszter a visszaélések meggátlása érdekében 1849. június 24-én rendeletet, a törvényes gyakorlatot már nem sikerült helyreállítani.
     A temetések lebonyolítása a harctéri körülményektől függött. Az elhunytat gyakran csak röviden búcsúztatta a tábori lelkész, s az egész szertartás gyorsan lezajlott. Ha a körülmények megengedték, a temetéseknek is ünnepélyesebb jelleget adtak, s egyúttal felhasználták azokat a csapatok harci moráljának emelésére is. Közös imádságokra az istentiszteleteken túlmenően csak ritkán pl. a harctérre való elindulást megelőzően, vagy kivégzések előtt került sor. Kevés sikerrel alkalmazták a böjtök meghirdetését is. Úgy tűnik, általános vélekedést jegyzett fel naplójába Szinnyei József, Komárom egykori védője. "Június 6. Mai napra van hirdetve az országos böjt, mi azonban húst ettünk, azt tartván, hogy a katonának úgyis van elégszer böjtje, midőn nincs mit ennie."
     A tábori lelkészek egyházfegyelmi helyzetének elemzése során figyelembe kell vennünk, hogy a tábori lelkészek jelentős hányada liberális, sőt radikális beállítottságú volt, így többségük szembe került a különböző felekezetek konzervatív erőivel. Általános követelés volt a demokratikus egyházkormányzat megvalósítása, a cölibátus eltörlése, a magyar nyelvű istentiszteletek és a magyaros ruhaviselet bevezetése. Ez utóbbit többen a gyakorlatba is átültették és papi öltözet helyett magyaros ruhában és szakállasan jelentek meg híveik előtt. Noha a cs. kir. hadsereg számára kiadott előírások a hadlelkészek fegyverhasználatát tiltották, a magyar hadsereg lelkészei közül többen is tábori lelkészi szolgálatukat megelőzően fegyveres szolgálat által irregularitást követtek el.
 

4. A tábori lelkészek katonai és politikai szerepe

E témakörben a tábori lelkészek politikai és erkölcsi befolyását, harctéri szolgálatát, humánus cselekedeteit, valamint katonai fegyelmi viszonyát tárgyaljuk. A vizsgált lelkészek beszédeik alapján a Batthyány-kormány elkötelezett híveinek bizonyultak, akik nem pusztán szavakkal támogatták a polgári átalakulást, hanem tettlegesen is (pl. a nemzetőrség megalakítása során). Az egykori tábori lelkészek beszédeinek elemzése egyrészt rávilágít e lelkészek fokozatos politikai radikalizálódására, másrészt érdekes adalékokkal szolgál a nemzetiségi kérdés korabeli felfogásával kapcsolatban. A tábori lelkészek között a magyarok mellett németeket, szlovákokat és románokat is találhatunk, sőt a szabadságharc utolsó időszakában ruszin tábori lelkészek alkalmazása is napirendre került. Ennek ellenére a nemzetiségi sztereotípiák a prédikációk gyakran visszatérő elemét képezték. Az osztrákok például többnyire élősködőként, jobblétünk egyetlen akadályaként, a sátán és a gonoszság szinonimájaként jelentek meg. A nemzetiségekről kialakított negatív avagy pozitív sémák végső soron a háborúban való aktívabb részvételre történő buzdítás eszközei voltak.
     A magyar hadsereg tábori lelkészeinek kötelessége volt a csatatéren jelen lenni, a katonákat rövid, alkalomhoz illő beszédekkel buzdítani, a megingott egységeket a tisztekkel együtt rendezni. Mivel fegyvert nem viselhettek, harctéri szolgálatuk nem kis bátorságot igényelt. Ezzel magyarázható, hogy számos ütközetben (branyiszkói ütközet, kápolnai csata, Szenttamás bevétele stb.) a hadlelkészek katonai szempontból is jelentős szerepet játszottak. Már a harctéren kötelességük volt a sebesültek vigasztalása és az áldozatok számbavétele.
     A harctéri tevékenységtől nem különíthető el szigorúan a lelkészek humánus cselekedeteinek a köre. A tábori kórházakban a cs. kir. hadsereghez hasonlóan külön ún. kórházi lelkészeket alkalmaztak, akiknek legfontosabb feladata a betegek és sebesültek vigasztalása és lelki gondozása volt. Ez a munka valóban felért egy életáldozattal, hiszen a fertőző betegségek a lelkészeket sem kímélték. Összességében a lelkészi kar katonai fegyelme példamutató volt, hiszen csak egy-két kivételes esetet tudunk, amikor egy hadlelkész engedély nélkül elhagyta állomáshelyét, vagy elbocsátását kérte.
 

5. A harc után

A világosi fegyverletételt követően a magyar hadsereg tábori lelkészeit is felelősségre vonták a szabadságharc alatt elkövetett cselekményeikért. A tábori lelkészek többsége nem hagyta el Magyarországot, így a megtorlás rájuk is kiterjedt. Haynau rendeletei szerint mindenkit, aki az októberi manifesztumok kihirdetését (Magyarországon: 1848. okt. 8, Erdélyben: 1848. okt. 18.) követően "a magyar pártütéssel" kapcsolatos "bűntetteket" követett el, azt haditörvényszék elé kellett állítani. Ezen haditörvényszékek vizsgálati anyagainak áttekintéséből kiderül, hogy a honvédségben folytatott tábori lelkészi szolgálat elég súlyos bűncselekmény volt ahhoz, hogy valakit vizsgálati eljárás alá vonjanak, de nem volt önmagában elégséges ahhoz, hogy súlyos ítéletet is hozzanak a vádlott ellen. A vádlottak rendszerint a véghezvitt cselekmények tagadásával kíséreltek meg sorsukon könnyíteni. Ez a stratégia nagyobb részt sikeres is volt, feltéve, ha szolgálati helyükön nem tartózkodtak olyan személyek, akik terhelő vallomást tehettek volna ellenük. Súlyosabb ítéletek azokra vártak, akik politikailag exponált szerepet játszottak és így felségsértő beszédeiket az újságokon keresztül a rendőri osztály a hadbíróság elé tárhatta. A vizsgálatok elsősorban az esetleges felségsértések feltárására irányultak, hiszen ennek bizonyítása automatikusan halálos ítéletet vont maga után. A számos halálraítélt többsége végül is kegyelmet kapott, két tábori lelkészen (Gonzeczky Jánoson, majd Gasparich Kiliten) azonban végrehajtották a halálos ítéletet. A megtorlás legfontosabb célját, a szabadságharcban részt vettek megfenyítése által az "anarchia" elnyomását nem érte el. A börtönökből kiszabaduló lelkészek ismét a rendszer ellenzékéhez csatlakoztak.
     Egy kisebb csoport, helyesen mérve fel a megtorlás várható mértékét, az emigrációt választotta. Ez a megoldás a halálos ítéletnél kétség kívül kecsegtetőbbnek tűnt, de néhány hetes távollét rá kellett hogy döbbentse ezeket a lelkészeket helyzetük reménytelenségére. Többségük latinos műveltsége az adott befogadó országban nem volt alkalmas kenyérkereső foglalkozás űzésére. Mivel a hazai világi és egyházi hatóságok meg tudták akadályozni kinti törvényes elhelyezkedésüket, ezért egziszten- ciális nehézségeikkel egyenes arányban nőtt a csábítás, hogy vagy hagyjanak fel egyházi hivatásuk gyakorlásával, vagy térjenek át valamilyen biztosabb jövőt nyújtó felekezetbe. Részben ez a magyarázata az emigráns lelkészek között előforduló viszonylag nagy számú aposztáziának, illetve lelki és szellemi összeomlásnak.
     1857-re valamennyi elítélt visszanyerte szabadságát. A megtorlásnak azonban volt egy kevésbé látványos, ámde annál hatékonyabb módja. Ennek lényege a szabadságharcban részt vett lelkészek alacsony javadalmazású plébániákon káplánként történő alkalmazása (reformátusok esetében a politikai hatóságok egyenesen megtagadták ilyen lelkészek beiktatásának engedélyezését egy gyülekezet lelkészi posztjára). Vagyis a szabadságharc lelkészei karrier tekintetében pályatársaikkal összehasonlítva jelentős hátrányba kerültek . Ebben a tekintetben először az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, majd a hatvanas évek közepén történt változás, ami a korabeli magyarországi egyházi élet politikai befolyásoltságára utal. Főpapi méltóságra csak egy, a szabadságharcban tábori lelkészi állást vállaló klerikus emelkedhetett. Mihálovics József, a forradalmi kormány egykori tanácsosa 1870 májusában zágrábi érsekké lépett elő.
     Az 1848-49-es magyar hadsereg tábori lelkészei tehát dere- kasan kivették a részüket e sorsfordító napok eseményeinek alakításából, s így mindenképpen méltók az utókor figyelmére, emlékezetére és megbecsülésére is.