|
HERMANN
RÓBERT
A kormánybiztosi
intézmény
és a hadsereg
Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc
sajátos intézményei közé tartozott a kormánybiztosság rendszere. Az intézmény
végigkíséri a másfél év történetét, s a forradalmi közigazgatás sajátos
alkotása volt. 1848 szeptemberéig a végrehajtó hatalom és a helyi közigazgatási
szervek közötti kapcsolattartást szolgálta, a Batthyány-kormány lemondása
után pedig - a végrehajtó hatalom átalakulásából következően - a törvényhozó
és a végrehajtó hatalom egyaránt részt vett kialakulásában. Eredetében
és súlyában jelentősen különbözött mind feudális kori előzményeitől, mind
a francia forradalom kormánybiztosi intézményétől.
Az első biztosi
kiküldetéseket maga István nádor és a kinevezett miniszterelnök, Batthyány
Lajos gróf eszközölte 1848. március 23-án. Batthyány ekkor a fővárosból
érkező hírek hatására egyrészt bejelentette az országgyűlésen a kormány
tagjainak névsorát, másrészt a kijelölt miniszterek közül Szemere Bertalant
és Klauzál Gábort, valamint Pulszky Ferencet Pestre küldte, hogy ott "ideiglenes
rendőri országos bizottmányként" működjenek. A továbbiakban Miniszteri
Országos Ideiglenes Bizottmány feladata a rend és nyugalom fenntartása,
a budai főhadparancsnoksággal, valamint a feudális kormányszékekkel, így
a Helytartótanáccsal és a Kamarával történő kapcsolattartás volt. A Bizottmány
tagjai magukat ugyan nem nevezték biztosoknak, de a hozzájuk érkező jelentések
többsége miniszteri, országos és ideiglenes biztosként említi őket. A Bizottmány
koordinálta a nemzetőrség országos szervezését, igyekezett fegyvert szerezni
a szerveződő nemzetőri alakulatoknak, megakadályozni az országban található
fegyver-, lőszer- és nemesfémkészletek kiszállítását. A Bizottmány rendeletek
feladata volt az egyelőre még nem létező kormány képviselete, s forradalmi
közigazgatási szervezetek, így a Pest megyei Rendre Ügyelő Választmány
ellensúlyozása. A Bizottmány egészen április 20-ig folytatta működését.
Jellegét tekintve a Bizottmány egyszerre volt "kihelyezett" kormány és
kormánybiztosi testület.
A Batthyány-kormány
egyik legnagyobb gondja az volt, hogy a március-áprilisi átalakulás következtében
megingott közhatalmat hogyan szilárdítsa meg. Ezért is figyelte különös
gonddal az ország nem magyar lakosságának mozgalmairól érkező híreket.
Kormánybiztosokat küldött ki a felvidéki szlovák, a délvidéki szerb és
az erdélyi román mozgalmak megfigyelésére is. Kormánybiztosok feladata
volt az antiszemita és a parasztmozgalmak megfékezése, de kormánybiztosokat
küldött ki a kormány az erdélyi unió végrehajtatására is.
Először a
szerbek április 14-i karlócai gyűlésén hangzott el az a követelés, hogy
a Temesközből, a Bácskából, a Szerémségből és Baranyából alakítsanak különálló
szerb vajdaságot, s ezt egyesítsék a Háromegy (Horvát-Szlavón-Dalmát) Királysággal.
A Batthyány-kormány erről értesülve április 23-án Csernovits Péter temesi
grófot és főispánt bízta meg azzal, hogy az ország alsó részén és a határőrvidéken
élő horvát és szerb lakosság kívánságait kipuhatolja. Április 24-én azonban
Nagykikindán súlyos, halálos áldozatokat is követelő zavargásokra került
sor. Bár a résztvevők és az áldozatok egyaránt szerbek voltak, a kormány
úgy döntött, hogy Csernovits kormánybiztosi fennhatóságát kiterjeszti Torontál
megyére, s felhatalmazza mind a közrend helyreállítására, mind a május
27-re Karlócára összehívott szerb egyházi kongresszuson a kormány képviseletére.
Megbízatását már másnap nádori rendelettel kiterjesztették Torontál, Temes,
Krassó, Bács és Arad megyékre, a területükön lévő szabad királyi városokra,
illetve a titeli sajkás kerületre. Csernovits Torontál, Bács és Krassó
megyékben, Szabadka, Újvidék és Zombor városokban statáriumot hirdetett,
s látszólag helyreállította a rendet. Csernovits engedélyezte, hogy a szerbek
május 13-án Újvidéken a 27-i kongresszust előkészítő tanácskozást tartsanak,
a statáriumot azonban nem függesztette fel. Így a szerbek átvonultak a
határőrvidéken lévő Karlócára, s ott tartották meg a magyar kormányzattal
immár teljesen szakító kongresszusukat. Csernovits célja a továbbiakban
az volt, hogy megakadályozza az ellentétek fegyveres küzdelemmé fajulását.
Május 23-án a kormány kinevezte mellé, azonos hatáskörrel és területi illetékességgel
királyi biztossá Vukovics Sebő temesi alispánt. A kormány szándéka ekkor
már az volt, hogy Csernovitsot Vukoviccsal váltsa fel, az intézkedést azonban
Csernovits állandó utazásai is magyarázták.
Június 12-én
lezajlott az első fegyveres összecsapás Karlócánál. Csernovits a beérkező
erősítések ellenére a tárgyalások mellett döntött, s június 24-én tíznapos
fegyverszünetet kötött a szerbekkel. A fegyverszünet végeztével azonban
a szerbek nem teljesítették a megállapodás feltételeit, sőt, sokkal erősebb
állásokban várták a fegyveres akciót. Július 24-én aztán Szemere Bertalan
belügyminiszter leváltotta Csernovitsot a biztosságról.
Ezzel egy
időben Vukovics hatóságát a bánsági (Arad, Krassó és Temes) megyékre korlátozta,
a bácskai megyék (Bács, Torontál, Csongrád, Csanád) királyi biztosává pedig
Szentkirályi Móric jászkun főkapitányt nevezte ki. Szentkirályi azonban
csak addig vállalta el a királyi biztosságot, amíg a Jászkun-kerület nemzetőrsége
a Délvidéken szolgál. A két biztos, Vukovics és Szentkirályi rendelkezett
mindazokkal a jogokkal és kötelessé- gekkel, amelyeket korábban Csernovits
birtokolt. Elsődleges feladatuk a védelmi intézkedések megtétele, a polgári
és katonai hatóságok közötti kapcsolattartás koordinálása volt. A délvidéki
biztosságnak ez a területi megosztása (Bácska és Bánság) 1849 februárjáig
fennmaradt. Ekkortól a bánsági területi kormánybiztosság lényegében megszűnt.
Szentkirályit
augusztus 26-án Beöthy Ödön, Bihar vármegye főispánja váltotta fel a bácskai
kormánybiztosság élén. Szeptem- ber 3-án Szemere belügyminiszter értesítette
Beöthyt, hogy a kormány teljes hatalmú királyi és egyszersmind országos
biztos- nak nevezte ki. A levél jelezte, hogy a kormánybiztosságok uralkodói
és nádori legitimációja lassan átadja helyét az országos, tehát a nemzet
szuverenitásából következő legitimációnak. Szeptember 4-én Kossuth javaslatára
az országgyűlés is teljes hatalommal ruházta fel Beöthyt.
Egészen eltérő
volt a szerb mozgalométól a horvát mozgalom kezelése. A szerb mozgalom
ugyanis - tényleges súlyától függetlenül - lényegében rendfenntartási és
közbiztonsági kérdésnek minősült. Vezetői nem rendelkeztek a magyar alkotmányos
jogrendbe beilleszthető formális politikai tisztséggel, s súlyukat az általuk
mozgósítható tömegek, illetve fegyveres erő adta csupán. A Jellasics vezette
horvát mozgalommal azonban más volt a helyzet. A bán az ország zászlósurai
közé tartozott, s kinevezésének törvényességéhez nem férhetett készség.
Viszonylag gyorsan kiderült azonban, hogy a bán nem hajlandó elismerni
a magyar kormány felsőbbségét. Megrendsza- bályozására olyan királyi biztost
kellett tehát találni, aki rangját, tekintélyét és állását tekintve egyenrangú
vele. Így esett a választás Hrabovszky János báró, altábornagyra, a péterváradi
(szlavóniai) főhadparancsnokság vezetőjére, királyi tanácsosra. Hrabovszky
feladata a Zágrábban mutatkozó magyarellenes mozgalmak kivizsgálása és
felelőseik megbüntetése volt, s ehhez a horvátországi és szlavóniai fegyveres
erővel egyaránt rendelkezhetett. A kinevezést május 11-én a nádor írta
alá. Május 14-én egy újabb nádori rendelet - uralkodói felhatalmazás alapján
- arra is felhatalmazta Hrabovszkyt, hogy felfüggessze a Jellasics által
hozott törvénytelen rendeleteket, ha a hűtlenség bűnében elmarasztalható,
fogassa őt hűtlenségi perbe, s ideiglenesen minden polgári és katonai hatalmat,
így a báni hivatalt is gyakorolhasson Horvátországban. Hrabovszky ezzel
olyan kiterjedt hatalmat kapott, mint eleddig egyetlen biztos sem. Június
10-én maga az uralkodó is megerősítette Hrabovszky királyi biztosi hatáskörét.
Hrabovszky volt a magyar kormányzat által kinevezett királyi biztosok közül
az egyetlen, aki egyenes - és nemcsak a nádortól származó, közvetett -
uralkodói felhatalmazással is rendelkezett.
Hrabovszky
azonban nem élt ezzel a felhatalmazással. Jellasiccsal történt első, 1848
május végi találkozása után arra hivatkozva, hogy a bán olyan népszerű
a horvátok között, hogy békés eszközökkel elmozdítani nem lehet, beadta
lemondását. A június 10-i felhatalmazás után ezt ugyan visszavonta, de
működése a későbbiekben is csupán saját, szlavóniai és a péterváradi főhadparancsnokként
illetékességi körébe tartozó határőrvidéki fennhatóságának megőrzésére
korlátozódott. Megkísérelte Varasdra összehívni a horvát tartományi gyűlést,
de előbb nem volt hajlandó, a határőrezredek többségének lázadása után
pedig már nem is tudott fegyveres erővel fellépni. Királyi biztosi tevékenységét
lényegében 1848 augusztus végéig folytatta, különösebb eredmény nélkül.
A horvát fenyegetés
elhárítását célozta a korábban a nyugat-dunántúli megyékben működő Csány
László királyi biztosi kinevezése. Szemere június 2-án kibocsátott rendeletében
Csány fennhatósága alá rendelte Zala, Somogy, Baranya és Tolna (tehát a
horvát betörés által fenyegetett) megyéket, s ezekben teljhatalmú királyi
biztossá nevezte ki. Csány joga volt az érintett területeken a nemzetőrség
fegyverbe hívása és felhasználása, s neki kellett gondoskodnia ezek ellátásáról.
A rendelet Csányt a Hrabovszkyval történő együttműködésre hatalmazta fel.
Június 13-án egy hadügyminiszteri rendelet Csányt arra is felhatalmazta,
hogy az említett törvényhatóságokban, kivéve Baranya megyét, de ide értve
Vas és Sopron megyéket, alakuló honvédzászlóaljakat felhasznál- hassa a
Dráva-vonal védelmére. Csány volt az első olyan biztos, akinek komoly összecsapása
volt a katonai hatósággal. A Dráva-vonal katonai parancsnokává kinevezett
Ottinger vezérőrnagy ugyanis Varasdon meglátogatta Jellasicsot, majd olyan
utasítást adott ki, hogy a Muraközben álló csapatok ne álljanak ellen egy
esetleges horvát betörésnek. Csány erről értesülve lemondott, Ottinger
ugyanígy tett. A kormány Csány lemondását nem, Ottingerét elfogadta. A
polgári és katonai hatalom első konfliktusában a kormány a polgári hatóság
mellé állt. Augusztus 14-én egy újabb belügyminiszteri rendelet immár a
Dráva és Duna közötti terület egészére (Baranya, Somogy, Tolna, Vas, Zala,
Veszprém, Sopron és Fejér megyék, valamint a területükön lévő szabad királyi
városok) kiterjesztette Csány hatáskörét. Csány megszolgálta a bizalmat:
1848 szeptember közepén, Jellasics betörése után lényegében ő akadályozta
meg a drávai magyar hadtest felbomlását.
A katonaállítási
törvény elfogadása után Szemere Bertalan belügyminiszter elrendelte, hogy
az újoncállítás mielőbb megkezdése érdekében az egyes törvényhatóságok
vezetői mielőbb intézkedjenek az újoncköteles korban lévő férfilakosság
összeírásáról. Az újoncösszeírás vezetésére az érintett fő- és alispánokat,
főkapitányokat és polgármestereket nevezte ki újoncállítási biztossá. Miután
az uralkodó nem volt hajlandó szentesíteni a törvényjavaslatot, s a Batthyány-kormány
szeptember 11-én lemondott, az országgyűlés Kossuth javaslatára határozati
úton léptette életbe a törvényt. A szeptember 12-én ügyvezető miniszterelnökké
kinevezett Batthyány miniszterelnök szeptember 13-án elrendelte az ellenség
betörése által veszélyeztetett megyékben a népfelkelést, majd 14-én az
ország egész területén a honvédtoborzást, 19-én pedig az újoncozást.
E három aktushoz
kapcsolódott az újabb kormánybiztosi kinevezések eszközlése. Ezek már valóban
szó szerinti értelemben vett kormánybiztosok voltak, hiszen megbízó- levelüket
szeptember 27-ig Batthyány Lajos, ezt követően az Országos Honvédelmi Bizottmány
tagjai írták alá. A nádor egyikük kinevezését sem ellenjegyezte.
Jellasics
támadása és a magyar hadsereg ellenállás nélküli visszavonulása után, 1848.
szeptember 15-én Kossuth a képviselőházban javasolta, hogy a képviselőház
biztosként küldje ki Csány támogatására Asztalos Pál, Bónis Sámuel s Perczel
Mór képviselőket. Ez meg is történt, azonban Perczel másnap - szintén Kossuth
javaslatára - megbízást kapott Batthyány Lajos ügyevezető miniszterelnöktől
a Zrínyi-szabadcsapat felállítására. Így Perczel helyét az országgyűlési
biztosok között Luzsénszky Pál báró vette át. Perczel azonban továbbra
is érvényesnek tekintette megbízatását, s egészen 1849 január végéig erre
hivatkozva akadályozta meg, hogy az általa vezetett muraközi hadtesthez,
majd az ebből alakuló Középponti Mozgó Sereghez az OHB kormánybiztost nevezzen
ki. Hivatalos minőségében egyszerre használta a hadtestparancsnoki és a
nemzetgyűlési biztosi címet.
Szeptember
15-én az országgyűlés Kossuth javaslatára úgy döntött, hogy a miniszterelnök
katonai intézkedéseinek parlamenti ellenőrzésére hattagú bizottmányt küld
ki. Ennek tagjaivá választották Kossuthot, Madarász Lászlót, Sembery Imrét,
Nyáry Pált, Pálffy Jánost és Patay Józsefet. A későb- biekben Országos
Honvédelmi Bizottmány (OHB) néven működő testület tagjai már szeptember
22-én közelebbről meg nem határozott státusú megbízottakat küldtek ki a
dunántúli megyékbe.
Október közepére
a kormánybiztosi intézmény országossá vált. Batthyány és az OHB intézkedéseinek
köszönhetően szinte nem volt olyan törvényhatóság, amelynek ne lett volna
legalább egy kormánybiztosa. A kinevezési rendeletek alapján a következő
típusokat állíthatjuk fel: Honvédtoborzási (újonc- állítási) biztosok.
Feladatuk az újoncállítás ügyeinek intézése, az újoncok felruházása és
felszerelése. Többségüket Batthyány küldte ki. A honvédtoborzási biztos
gyakran (különösen a városokban) azonos volt az újoncösszeírási biztossal,
s ily módon a polgári közigazgatás vezetőjével. Honvédtoborzási biztosként
általában a törvényhatóságban élő személy (főispán, alispán, képviselő)
működött.
Népfelkelési
biztosok. Feladatuk a horvát haderővel szembeni népfelkelés megszervezése.
A dél- és kelet-dunántúli területeken Batthyány, a többi területen főleg
az OHB nevezte ki őket. A népfelkelési biztosok általában a törvényhatóság
fő- vagy alispánjai, esetleg képviselői voltak. Városokba ritkán neveztek
ki népfelkelési biztost. Miután az országgyűlés hivatalosan is a végrehajtó
hatalom vitelével bízta meg az OHB-t, a testület egyre több olyan népfelkelési
biztosi megbízatást adott ki, amelyek több törvényhatóság területére vonatkoztak.
Teljhatalmú
országos biztosok vagy főkormánybiztosok. A megnevezés több törvényhatóságra
kiterjedő (azaz, a korábbi királyi biztosságnak megfelelő) teljhatalommal
rendelkező biztosokra vonatkozott. Feladatuk az adott terület védelmének
szervezése és koordinálása volt. Jogkörük alapján beleszólhattak az ott
állomásozó hadsereg alkalmazásába is.
Törvényhatósági
teljhatalmú (országos) biztosok. Ezek egyetlen törvényhatóság (megye) feletti
teljes intézkedési joggal rendelkeztek. Feladatuk a helyi védelmi intézkedések
szervezése volt, de közigazgatási és politikai ügyekben is intézkedhettek.
Képviselőket, fő- és alispánokat egyaránt találunk közöttük. Az egy-egy
törvényhatóságba kinevezett biztosok esetében is előfordult, hogy nem az
illető megye vagy város területén éltek.
Élelmezési
biztosok. Feladatuk a haderő élelmezésével kapcsolatos adminisztráció volt.
E biztosokat többnyire az OHB küldte ki, de az egyes teljhatalmú országos
biztosok is nevezhettek ki ilyeneket. Az előbbiek főleg képviselők, az
utóbbiak alacsonyabb beosztású közigazgatási hivatalnokok (fő- és alszolgabírók,
jegyzők stb.) lehettek.
Országgyűlési
biztosok. Feladatuk a hadműveletek politikai irányának ellenőrzése és befolyásolása
volt. Ezek mindannyiszor képviselők voltak. Kiküldésüket parlamenti határozattal,
nem pedig megbízólevéllel eszközölték. Miután megbízatásuk eseti jellegű
volt, annak elvégzése után vissza kellett volna térniük a képviselőházba.
Ám gyakran előfordult, hogy a táborban maradtak, s ott egyéb feladatokat
(pl. hadsereg-élelmezés) láttak el.
Eseti megbízással
kiküldött biztosok. Feladatuk speciális megbízások (várak, erődök átvétele,
sorezredi zászlóaljak engedelmességének biztosítása) volt. Ezek képviselők
voltak, s többnyire párosával küldték ki őket. Ebbe a típusba sorolható
Pázmándy Dénesnek, a képviselőház elnökének kiküldetése is. Pázmándyt az
OHB bízta meg, a nemzetgyűlés külön felha- talmazása alapján, hogy a lajtai
táborba menjen, s ott a nemzeti becsület megóvásán munkálkodjon, azaz a
bécsi forradalmi erők megsegítésével kapcsolatos döntést kieszközölje.
Speciális,
több megyére kiterjedő felhatalmazást kaptak azok a biztosok, akiket Kossuth
a Győr, Pozsony és Moson megyei gabonakészletek felvásárlásával és az ország
belső területeire történő szállításával bízott meg november 10-én. Ilyen
volt Halasi Kázmér Heves és Külső-Szolnok megyei szolgabíró szolnoki szállítási
biztosi kinevezése is.
Az OHB november
5-én a Vas, Sopron, Veszprém, Pozsony, Győr, Komárom, Nyitra és Fejér megyei
kormánybiztosokat felszólította a népfelkelés megszervezésére, s e szempontból
Csány fennhatósága alá rendelte őket. November 10-én minden tekintetben
Csány alá rendelte a Pozsony, Sopron, Moson, Győr és Komárom megyei kormánybiztosokat.
November 26-án
Kossuth Máramaros, Ung, Ugocsa, Abaúj és Szepes megyék, illetve a területükön
található szabad királyi városok kerületébe a felvidéki erők főparancsnokává
nevezte ki Pulszky Sándor alezredest, s vele való együttműködésre utasí-
totta a sárosi, beregi és zempléni kormánybiztosokat. Az intézkedés megelőlegezte
egy újabb országos biztosság kiala- kulását. December 13-án, Schlik betörése
és a budaméri csata- vesztés után az OHB Szemere Bertalant, az OHB tagját
nevezte ki Felsőmagyarország teljhatalmú országos biztosává. Szemere hatásköre
Abaúj, Gömör, Szepes, Sáros, Torna, Zemplén, Szabolcs, Borsod, Heves és
Pest megyékre, a Hajdú- és Jászkun-kerületekre terjedt ki, s a fenti törvényhatóságokba
kinevezett kormánybiztosokat is fennhatósága alá rendelte. A maga Szemere
által fogalmazott kinevezés olyan általános felhatalmazást tartalmazott,
amely teljes cselekvési szabadsággal ruházta fel az országos biztost.
Kolozsvár
eleste után az OHB november 20-án Hodossy Miklós Bihar megyei kormánybiztost
az erdélyi hadsereg telj- hatalmú polgári főkormánybiztosának nevezte ki.
Tudomásunk szerint ez volt az első olyan eset, hogy a testület nem adott
terü- letre, hanem egy mozgó hadsereghez nevezett ki kormánybiztost, noha
a polgári főkormánybiztos kifejezés arra utal, hogy Hodos- sy jogköre főleg
a hadseregellátási ügyekre terjedt ki. Hodossy kinevezése nem járt együtt
az erdélyi királyi biztos, Vay Miklós leváltásával. December 9-én Kossuth
a bácskai teljhatalmú országos biztosnak, Beöthy Ödönnek ajánlotta fel
az erdélyi főkormánybiztosságot. Beöthy helyét pedig Haczell Márton foglalta
volna el. Beöthy késedelmes válasza miatta kinevezésre csak december 19-én
került sor. Beöthy hatásköre az erdélyi megyéken kívül kiterjedt Szabolcs,
Bihar, Szatmár, Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd megyék, Kővár-vidék és a
Hajdú- kerület területére. Az erdélyi hadsereg hadműveleteitől függően
Máramaros, Ugocsa, Bereg, Arad, Békés, Csanád megyék és a Jászkun-kerület
hatóságai is kötelesek voltak rendeleteit követni. A felhatalmazás kiadásával
együtt az OHB - Hodossy Miklós kivételével - valamennyi, az adott területen
eleddig működő kormánybiztos megbízását felfüggesztette, s felszólította
őket végjelentésük benyújtására. Egyben felhatalmazta Beöthyt, hogy a fennhatósága
alatti törvényhatóságokban új kormánybiztosokat nevezzen ki. Beöthy ezzel
olyan jogkört kapott, amilyennel eddig egyetlen kormánybiztos sem rendelkezett.
Az utódjául kinevezett Csány László ugyanezeket a jogokat kapta meg.
Szemere felsőmagyarországi
és Beöthy erdélyi országos biztosi kinevezésével megszilárdult az országos
biztosságok rendszere. A továbbiakban öt ilyen országos biztosságról beszélhetünk:
a bácskai, bánsági, erdélyi, felső-magyarországi, tehát területhez és hadsereghez
egyaránt kötött, és a feldunai, majd a fősereg mellett működő, tehát nem
annyira területhez, mint inkább területhez kötött országos biztosságról.
A főváros feladása előtt, december 31-én kiadott megbízólevélben Kossuth
felhatalmazta Csányt: "mindenütt, hol a hadsereg táboroz, így Budapesten
is, országos biztosi hatóságát gyakorolni".
Csány december
31-i felhatalmazása alapján feltételezhetjük, hogy Kossuth tervezte: az
ország összes kormánybiztosa fölött teljhatalmú kormánybiztossá nevezi
ki Csányt. Így értelmezte ezt pl. Beniczky Lajos is, aki január 8-án hosszú
jelentést küldött Csánynak a bányavidéki eseményekről, noha korábban nem
tartozott Csány hatósága alá. Csány nem követte a feldunai hadtestet a
bányavárosokba, hanem Debrecenbe ment. Kossuth és az OHB fontosnak tartotta,
hogy a feldunai hadtest se maradjon kormánybiztosok nélkül, ezért január
13-án Luzsénszky Pál báró és Ragályi Ferdinánd képviselőt nevezte ki a
hadtest kormánybiztosává. A két kormánybiztosnak kiadott nyílt rendelet
szerint fő feladatuk "ellenőrködni, miszerint a hadjáratokra nézve kitűzött
iránya a kormánynak feltétlenül megtartassék". Az OHB utasította a két
kormánybiztost, hogy jelentéseiket küldjék el Csánynak is. A két kormánybiztos
lényegében 1849 február közepéig, a feldunai hadtest és a többi hadtest
egyesüléséig tartott, de március elejéig még a hadsereg mellett maradtak.
A hadiesemények,
így a Délvidék elrendelt kiürítése az országos biztosságokban is újabb
változásokat okoztak. Az OHB ugyanis csak helyettesként bízta meg Haczell
Mártont a bácskai országos biztosság vitelével. Kossuth a Délvidék kiürítésének
elrendelése után, január 17-én Almásy Pált, a képviselőház alelnökét bízta
meg azzal, hogy teljhatalmú országos biztosként a bácskai és bánsági csapatok
kivonásával kapcsolatos rendel- kezések iránti engedelmességet biztosítsa.
Almásy egy hét alatt bevégezte küldetését. Január 25-én Kossuth több Bács
megyei országgyűlési képviselő kérésére Hunkár Antal Veszprém megyei főispánt
és kormánybiztost nevezte ki Bács megye és a vele szomszédos vidékek teljhatalmú
országos biztosává. Hunkár jogköre azonban csak a polgári hatóságokra és
a nemzetőrségre terjedt ki. Almásy visszatérése után Kossuth január 30-án
Vukovics országos biztosi hatóságát kiterjesztette a bácskai haderőre,
Csongrád és Csanád megyére, Arad és Szeged városára is. A csapatok felvonultatása
miatt azonban Vukovics erejét és lehetőségeit meghaladta ez a kiterjesztett
feladat. Ezért Kossuth február 12-én Bács, Csongrád megyébe, Pest megye
alsó részébe, a Kiskun-kerületbe, Szeged, Szabadka és Zombor városokba
teljhatalmú kormánybiztossá és katonai fővezérré nevezte ki Batthyány Kázmért,
s felszólította Vukovicsot és a szomszédos törvényhatóságok kormánybiztosait,
hogy védelmi intézkedéseket egyeztessék Batthyányval. Batthyány és Vukovics
között ugyan volt némi hatásköri átfedés, de miután Vukovics március közepétől
egyre inkább a fősereg déli csoportosítása (I. és III. hadtest) melletti
főkormánybiztosként működött, ez semmilyen feszültséget nem okozott. Vukovics
távozásával a Bánság és Arad megye fölötti országos biztosság szünetelt,
s ezt a pozíciót csak április 23-án töltötték be. Batthyány Kázmér fővezéri
megbízatása alig egy hónapig tartott: március 15-én a bácskai erők fölötti
parancsnokságot Perczel Mór vezérőrnagy vette át.
Csány 1848
decemberi dunántúli működése és Luzsénszkyék kinevezése már megelőlegezte
az országos biztosság sajátos típusának, a hadseregi (tábori) országos
biztosságnak a kialakulását. A többi országos biztosság és hadsereg-pa-
rancsnokság területi illetékessége nagyjából azonos volt. A főseregnél
azonban a hadiesemények dinamikája miatt a területileg illetékes országos
biztos személye állandóan változott. A fősereg mellett 1849 február közepétől
március elejéig Szemere Bertalan, felső-magyarországi országos biztos töltötte
be ezt a feladatot. A március 14-16-i cibakházi ellentámadási kísérlettől
kezdve Vukovics Sebő tartózkodott a fősereg mellett állandó országos biztosként.
Az ő igazságügyminiszteri kinevezése után Ludvigh János képviselő kapta
ezt a tisztet. Ludvighot Vukovics bízta meg, de ezt Kossuth is jóváhagyta.
Megbízólevelét (ha volt egyáltalán), nem ismerjük, de Ludvigh volt az első
olyan hadseregi országos biztos, akit pozíciója a hadsereghez, s nem egy
adott országrészhez kötött. Ludvighot július 6-tól Bónis Sámuel követte
e poszton. Feladata ugyanaz volt, mint amit Luzsénszkyék 1849 január 13-án
kaptak: a hadműveletek politikai felügyelete. Hasonló felhatalmazást kapott
a Komáromban maradt hadsereggel (II. és VIII. hadtest) kapcsolatban a város
és a megye kormánybiztosa, Újházi László is.
Figyelemreméltó
tény, hogy az 1849 április-május fordulóján megalakuló kormányban négy
országos biztos is miniszteri tárcát kapott: Szemere miniszterelnök és
belügyminiszter, Batthyány külügy-, Vukovics igazságügy-, Csány közlekedés-
és közmunkaügyi miniszter lett.
A biztosi
kinevezésekkel kapcsolatban egyaránt figyelem- reméltó, hogy csupán Hrabovszky
János altábornagy kineve- zésekor bíztak meg magas rangú katonát ilyen
politikai feladattal. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a kormánybiztosok
egy részének a későbbiekben ne lett volna katonai rangja is.
Hivatásos
katonai kinevezésükre azonban mindannyiszor kormánybiztosi kiküldetésük
után került sor, addig legfeljebb nemzetőr tisztek voltak.
A kormány-
és országos biztosok legfontosabb feladata kétségkívül a hadfelszerelési-,
-kiegészítési, -szervezési és ellátási ügyek intézése volt, de - különösen
az országos biztosok - politikai feladatokat is elláttak. A kormánybiztosi
intézmény a végrehajtó hatalom képviselője volt az önkormányzatokban, de
az volt a hadseregben is. A kormánybiztosok feladata volt a kormány határozatainak
közvetítése és végrehajtatása a hadseregben, de nekik kellett ideiglenesen
vagy véglegesen rendezniük a hadseregen belüli konfliktusokat is. Ez eleve
feszültségeket teremthetett a hadtest- és hadseregparancsnokok és a kormánybiztosok
között, így nem voltak ritkák a kormánybiztosok és katonák közötti nézeteltérések
sem.
Az első ilyen
konfliktusra Csány László, a Dráva-vonal kormánybiztosa és Franz Ottinger
vezérőrnagy, az ott állomásozó csapatok parancsnoka között került sor,
majd ezt követte a Csány és Teleki Ádám vezérőrnagy közötti összecsapás.
A kormány, illetve az ügyvezető miniszterelnök mindkét esetben a kormánybiztos
mellé állt, s a végeredmény mindkét esetben a hadseregparancsnok meghátrálása
volt. A konfliktus mindkét esetben politikai jellegű volt, azaz: az önvédelmi
harc eszméjét képviselő kormánybiztos, és az ellenséggel egyezkedő parancsnok
összecsapásáról volt szó.
1848 októbere
után az ilyen típusú politikai konfliktusok - a frontvonalak tisztázódásával
- lassan megszűntek. A kormány- biztosok igen komoly szerepet játszottak
a megbízhatatlan tisztek eltávolításában, s több vár és erőd (Eszék, Lipótvár,
Komárom) biztosítása is egy-egy kormánybiztos határozott fellépésének (is)
volt köszönhető. A kormánybiztosok és katonák közötti konflik- tusok ettől
kezdve jobbára hatásköri jellegűek voltak.
A hadseregen
belül jelentkező konfliktusok rendezése szintén a kormánybiztosok feladata
volt. Két fontosabb ilyen esetről tudunk. Január 2-án a bánsági hadtest
pancsovai veresége után a katonaság soraiban komoly elégedetlenség mutatkozott
Kiss Ernő altábornaggyal, a hadtest parancsnokával szemben. A tisztikar
küldöttsége felkereste Vukovics Sebő kormánybiztost, s kérte, szólítsa
fel Kisst a vezérség letételére. Vukovics maga is veszélyesnek ítélte a
helyzetet, s megírta Kissnek: ha nem tudja helyreállítani a rendet a seregben,
adja át a parancsnokságot a rangban utána következő tisztnek. Így is történt.
Kiss lemondott, s a hadtest parancsnokságát Damjanich János vezérőrnagy
vette át.
Hasonló eset
történt a február 26-27-i kápolnai vereség után is. A csata és visszavonulás
során Henryk Dembinski altábornagy, fővezér tanújelét adta hadvezéri alkalmatlanságának.
A fővezér elleni mozgalom Klapka György ezredes hadtestében bontakozott
ki, s a tisztikar kijelentette, hogy csak akkor követi Dembinski utasításait,
ha azokat a többi tábornok ellenjegyzi. A katonai alárendeltségi viszonyok
szempontjából szokatlan igényt egy hónap kellemetlen tapasztalatai magyarázták.
A tisztikar azonban betartotta a polgári államokra jellemző politikai normákat.
A március 3-án Tiszafüreden összeült tiszti gyűlésre Görgey indítványára
meghívták Szemere Bertalan felsőmagyarországi teljhatalmú országos biztost,
az OHB tagját, s őt kérték fel közvetítésre. Szemere a hadtestparancsnokok
kíséretében felkereste Dembinskit, s megpróbálta haditanács tartására rávenni.
Dembinski erre nem volt hajlandó, mire Szemere letette őt a fővezérségről,
s ideiglenesen Görgeyre bízta azt.
A szabadságharc
leverését követően a kormánybiztosokat is elérte a megtorlás. Kivégezték
közülük Csány Lászlót és Jeszenák Jánost, majd 1853-ban Noszlopy Gáspárt.
Sokan külföldre menekültek. Az emigrációban halt meg Lukács Sándor, Beöthy
Ödön, Batthyány Kázmér, 1867, a kiegyezés után sem tért haza Újházi László.
A többiek súlyos börtönévekkel fizettek az önvédelmi harcban tett szolgálataikért.
Közülük az utolsók között, 1857-ben szabadult Beniczky Lajos, Bónis Samu,
Boczkó Dániel. Többségük 1860 után visszatért a politikai életbe. A legsajátosabb
pályát Vay Miklós báró futotta be, akit 1851-ben halálra, majd négyéves
várfogságra ítéltek. Ebből nyolc hónapot le is ült. 1860-ban az uralkodó
őt nevezte ki magyar udvari kancellárrá, de 1861-ben, a rövid félalkotmányos
periódus végén le is váltotta. 1867 után a volt kormánybiztosok jelentős
részét a politikai életben találjuk, s Vukovics Sebő és Irányi Dániel igen
jelentős szerepet játszott a parlamentben is. |
|