Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 6.sz.
 
HERMANN RÓBERT
 
A kormánybiztosi intézmény
és a hadsereg
 

Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc sajátos intézményei közé tartozott a kormánybiztosság rendszere. Az intézmény végigkíséri a másfél év történetét, s a forradalmi közigazgatás sajátos alkotása volt. 1848 szeptemberéig a végrehajtó hatalom és a helyi közigazgatási szervek közötti kapcsolattartást szolgálta, a Batthyány-kormány lemondása után pedig - a végrehajtó hatalom átalakulásából következően - a törvényhozó és a végrehajtó hatalom egyaránt részt vett kialakulásában. Eredetében és súlyában jelentősen különbözött mind feudális kori előzményeitől, mind a francia forradalom kormánybiztosi intézményétől.
     Az első biztosi kiküldetéseket maga István nádor és a kinevezett miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf eszközölte 1848. március 23-án. Batthyány ekkor a fővárosból érkező hírek hatására egyrészt bejelentette az országgyűlésen a kormány tagjainak névsorát, másrészt a kijelölt miniszterek közül Szemere Bertalant és Klauzál Gábort, valamint Pulszky Ferencet Pestre küldte, hogy ott "ideiglenes rendőri országos bizottmányként" működjenek. A továbbiakban Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány feladata a rend és nyugalom fenntartása, a budai főhadparancsnoksággal, valamint a feudális kormányszékekkel, így a Helytartótanáccsal és a Kamarával történő kapcsolattartás volt. A Bizottmány tagjai magukat ugyan nem nevezték biztosoknak, de a hozzájuk érkező jelentések többsége miniszteri, országos és ideiglenes biztosként említi őket. A Bizottmány koordinálta a nemzetőrség országos szervezését, igyekezett fegyvert szerezni a szerveződő nemzetőri alakulatoknak, megakadályozni az országban található fegyver-, lőszer- és nemesfémkészletek kiszállítását. A Bizottmány rendeletek feladata volt az egyelőre még nem létező kormány képviselete, s forradalmi közigazgatási szervezetek, így a Pest megyei Rendre Ügyelő Választmány ellensúlyozása. A Bizottmány egészen április 20-ig folytatta működését. Jellegét tekintve a Bizottmány egyszerre volt "kihelyezett" kormány és kormánybiztosi testület.
     A Batthyány-kormány egyik legnagyobb gondja az volt, hogy a március-áprilisi átalakulás következtében megingott közhatalmat hogyan szilárdítsa meg. Ezért is figyelte különös gonddal az ország nem magyar lakosságának mozgalmairól érkező híreket. Kormánybiztosokat küldött ki a felvidéki szlovák, a délvidéki szerb és az erdélyi román mozgalmak megfigyelésére is. Kormánybiztosok feladata volt az antiszemita és a parasztmozgalmak megfékezése, de kormánybiztosokat küldött ki a kormány az erdélyi unió végrehajtatására is.
     Először a szerbek április 14-i karlócai gyűlésén hangzott el az a követelés, hogy a Temesközből, a Bácskából, a Szerémségből és Baranyából alakítsanak különálló szerb vajdaságot, s ezt egyesítsék a Háromegy (Horvát-Szlavón-Dalmát) Királysággal. A Batthyány-kormány erről értesülve április 23-án Csernovits Péter temesi grófot és főispánt bízta meg azzal, hogy az ország alsó részén és a határőrvidéken élő horvát és szerb lakosság kívánságait kipuhatolja. Április 24-én azonban Nagykikindán súlyos, halálos áldozatokat is követelő zavargásokra került sor. Bár a résztvevők és az áldozatok egyaránt szerbek voltak, a kormány úgy döntött, hogy Csernovits kormánybiztosi fennhatóságát kiterjeszti Torontál megyére, s felhatalmazza mind a közrend helyreállítására, mind a május 27-re Karlócára összehívott szerb egyházi kongresszuson a kormány képviseletére. Megbízatását már másnap nádori rendelettel kiterjesztették Torontál, Temes, Krassó, Bács és Arad megyékre, a területükön lévő szabad királyi városokra, illetve a titeli sajkás kerületre. Csernovits Torontál, Bács és Krassó megyékben, Szabadka, Újvidék és Zombor városokban statáriumot hirdetett, s látszólag helyreállította a rendet. Csernovits engedélyezte, hogy a szerbek május 13-án Újvidéken a 27-i kongresszust előkészítő tanácskozást tartsanak, a statáriumot azonban nem függesztette fel. Így a szerbek átvonultak a határőrvidéken lévő Karlócára, s ott tartották meg a magyar kormányzattal immár teljesen szakító kongresszusukat. Csernovits célja a továbbiakban az volt, hogy megakadályozza az ellentétek fegyveres küzdelemmé fajulását. Május 23-án a kormány kinevezte mellé, azonos hatáskörrel és területi illetékességgel királyi biztossá Vukovics Sebő temesi alispánt. A kormány szándéka ekkor már az volt, hogy Csernovitsot Vukoviccsal váltsa fel, az intézkedést azonban Csernovits állandó utazásai is magyarázták.
     Június 12-én lezajlott az első fegyveres összecsapás Karlócánál. Csernovits a beérkező erősítések ellenére a tárgyalások mellett döntött, s június 24-én tíznapos fegyverszünetet kötött a szerbekkel. A fegyverszünet végeztével azonban a szerbek nem teljesítették a megállapodás feltételeit, sőt, sokkal erősebb állásokban várták a fegyveres akciót. Július 24-én aztán Szemere Bertalan belügyminiszter leváltotta Csernovitsot a biztosságról.
     Ezzel egy időben Vukovics hatóságát a bánsági (Arad, Krassó és Temes) megyékre korlátozta, a bácskai megyék (Bács, Torontál, Csongrád, Csanád) királyi biztosává pedig Szentkirályi Móric jászkun főkapitányt nevezte ki. Szentkirályi azonban csak addig vállalta el a királyi biztosságot, amíg a Jászkun-kerület nemzetőrsége a Délvidéken szolgál. A két biztos, Vukovics és Szentkirályi rendelkezett mindazokkal a jogokkal és kötelessé- gekkel, amelyeket korábban Csernovits birtokolt. Elsődleges feladatuk a védelmi intézkedések megtétele, a polgári és katonai hatóságok közötti kapcsolattartás koordinálása volt. A délvidéki biztosságnak ez a területi megosztása (Bácska és Bánság) 1849 februárjáig fennmaradt. Ekkortól a bánsági területi kormánybiztosság lényegében megszűnt.
     Szentkirályit augusztus 26-án Beöthy Ödön, Bihar vármegye főispánja váltotta fel a bácskai kormánybiztosság élén. Szeptem- ber 3-án Szemere belügyminiszter értesítette Beöthyt, hogy a kormány teljes hatalmú királyi és egyszersmind országos biztos- nak nevezte ki. A levél jelezte, hogy a kormánybiztosságok uralkodói és nádori legitimációja lassan átadja helyét az országos, tehát a nemzet szuverenitásából következő legitimációnak. Szeptember 4-én Kossuth javaslatára az országgyűlés is teljes hatalommal ruházta fel Beöthyt.
     Egészen eltérő volt a szerb mozgalométól a horvát mozgalom kezelése. A szerb mozgalom ugyanis - tényleges súlyától függetlenül - lényegében rendfenntartási és közbiztonsági kérdésnek minősült. Vezetői nem rendelkeztek a magyar alkotmányos jogrendbe beilleszthető formális politikai tisztséggel, s súlyukat az általuk mozgósítható tömegek, illetve fegyveres erő adta csupán. A Jellasics vezette horvát mozgalommal azonban más volt a helyzet. A bán az ország zászlósurai közé tartozott, s kinevezésének törvényességéhez nem férhetett készség. Viszonylag gyorsan kiderült azonban, hogy a bán nem hajlandó elismerni a magyar kormány felsőbbségét. Megrendsza- bályozására olyan királyi biztost kellett tehát találni, aki rangját, tekintélyét és állását tekintve egyenrangú vele. Így esett a választás Hrabovszky János báró, altábornagyra, a péterváradi (szlavóniai) főhadparancsnokság vezetőjére, királyi tanácsosra. Hrabovszky feladata a Zágrábban mutatkozó magyarellenes mozgalmak kivizsgálása és felelőseik megbüntetése volt, s ehhez a horvátországi és szlavóniai fegyveres erővel egyaránt rendelkezhetett. A kinevezést május 11-én a nádor írta alá. Május 14-én egy újabb nádori rendelet - uralkodói felhatalmazás alapján - arra is felhatalmazta Hrabovszkyt, hogy felfüggessze a Jellasics által hozott törvénytelen rendeleteket, ha a hűtlenség bűnében elmarasztalható, fogassa őt hűtlenségi perbe, s ideiglenesen minden polgári és katonai hatalmat, így a báni hivatalt is gyakorolhasson Horvátországban. Hrabovszky ezzel olyan kiterjedt hatalmat kapott, mint eleddig egyetlen biztos sem. Június 10-én maga az uralkodó is megerősítette Hrabovszky királyi biztosi hatáskörét. Hrabovszky volt a magyar kormányzat által kinevezett királyi biztosok közül az egyetlen, aki egyenes - és nemcsak a nádortól származó, közvetett - uralkodói felhatalmazással is rendelkezett.
     Hrabovszky azonban nem élt ezzel a felhatalmazással. Jellasiccsal történt első, 1848 május végi találkozása után arra hivatkozva, hogy a bán olyan népszerű a horvátok között, hogy békés eszközökkel elmozdítani nem lehet, beadta lemondását. A június 10-i felhatalmazás után ezt ugyan visszavonta, de működése a későbbiekben is csupán saját, szlavóniai és a péterváradi főhadparancsnokként illetékességi körébe tartozó határőrvidéki fennhatóságának megőrzésére korlátozódott. Megkísérelte Varasdra összehívni a horvát tartományi gyűlést, de előbb nem volt hajlandó, a határőrezredek többségének lázadása után pedig már nem is tudott fegyveres erővel fellépni. Királyi biztosi tevékenységét lényegében 1848 augusztus végéig folytatta, különösebb eredmény nélkül.
     A horvát fenyegetés elhárítását célozta a korábban a nyugat-dunántúli megyékben működő Csány László királyi biztosi kinevezése. Szemere június 2-án kibocsátott rendeletében Csány fennhatósága alá rendelte Zala, Somogy, Baranya és Tolna (tehát a horvát betörés által fenyegetett) megyéket, s ezekben teljhatalmú királyi biztossá nevezte ki. Csány joga volt az érintett területeken a nemzetőrség fegyverbe hívása és felhasználása, s neki kellett gondoskodnia ezek ellátásáról. A rendelet Csányt a Hrabovszkyval történő együttműködésre hatalmazta fel. Június 13-án egy hadügyminiszteri rendelet Csányt arra is felhatalmazta, hogy az említett törvényhatóságokban, kivéve Baranya megyét, de ide értve Vas és Sopron megyéket, alakuló honvédzászlóaljakat felhasznál- hassa a Dráva-vonal védelmére. Csány volt az első olyan biztos, akinek komoly összecsapása volt a katonai hatósággal. A Dráva-vonal katonai parancsnokává kinevezett Ottinger vezérőrnagy ugyanis Varasdon meglátogatta Jellasicsot, majd olyan utasítást adott ki, hogy a Muraközben álló csapatok ne álljanak ellen egy esetleges horvát betörésnek. Csány erről értesülve lemondott, Ottinger ugyanígy tett. A kormány Csány lemondását nem, Ottingerét elfogadta. A polgári és katonai hatalom első konfliktusában a kormány a polgári hatóság mellé állt. Augusztus 14-én egy újabb belügyminiszteri rendelet immár a Dráva és Duna közötti terület egészére (Baranya, Somogy, Tolna, Vas, Zala, Veszprém, Sopron és Fejér megyék, valamint a területükön lévő szabad királyi városok) kiterjesztette Csány hatáskörét. Csány megszolgálta a bizalmat: 1848 szeptember közepén, Jellasics betörése után lényegében ő akadályozta meg a drávai magyar hadtest felbomlását.
     A katonaállítási törvény elfogadása után Szemere Bertalan belügyminiszter elrendelte, hogy az újoncállítás mielőbb megkezdése érdekében az egyes törvényhatóságok vezetői mielőbb intézkedjenek az újoncköteles korban lévő férfilakosság összeírásáról. Az újoncösszeírás vezetésére az érintett fő- és alispánokat, főkapitányokat és polgármestereket nevezte ki újoncállítási biztossá. Miután az uralkodó nem volt hajlandó szentesíteni a törvényjavaslatot, s a Batthyány-kormány szeptember 11-én lemondott, az országgyűlés Kossuth javaslatára határozati úton léptette életbe a törvényt. A szeptember 12-én ügyvezető miniszterelnökké kinevezett Batthyány miniszterelnök szeptember 13-án elrendelte az ellenség betörése által veszélyeztetett megyékben a népfelkelést, majd 14-én az ország egész területén a honvédtoborzást, 19-én pedig az újoncozást.
     E három aktushoz kapcsolódott az újabb kormánybiztosi kinevezések eszközlése. Ezek már valóban szó szerinti értelemben vett kormánybiztosok voltak, hiszen megbízó- levelüket szeptember 27-ig Batthyány Lajos, ezt követően az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjai írták alá. A nádor egyikük kinevezését sem ellenjegyezte.
     Jellasics támadása és a magyar hadsereg ellenállás nélküli visszavonulása után, 1848. szeptember 15-én Kossuth a képviselőházban javasolta, hogy a képviselőház biztosként küldje ki Csány támogatására Asztalos Pál, Bónis Sámuel s Perczel Mór képviselőket. Ez meg is történt, azonban Perczel másnap - szintén Kossuth javaslatára - megbízást kapott Batthyány Lajos ügyevezető miniszterelnöktől a Zrínyi-szabadcsapat felállítására. Így Perczel helyét az országgyűlési biztosok között Luzsénszky Pál báró vette át. Perczel azonban továbbra is érvényesnek tekintette megbízatását, s egészen 1849 január végéig erre hivatkozva akadályozta meg, hogy az általa vezetett muraközi hadtesthez, majd az ebből alakuló Középponti Mozgó Sereghez az OHB kormánybiztost nevezzen ki. Hivatalos minőségében egyszerre használta a hadtestparancsnoki és a nemzetgyűlési biztosi címet.
     Szeptember 15-én az országgyűlés Kossuth javaslatára úgy döntött, hogy a miniszterelnök katonai intézkedéseinek parlamenti ellenőrzésére hattagú bizottmányt küld ki. Ennek tagjaivá választották Kossuthot, Madarász Lászlót, Sembery Imrét, Nyáry Pált, Pálffy Jánost és Patay Józsefet. A későb- biekben Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) néven működő testület tagjai már szeptember 22-én közelebbről meg nem határozott státusú megbízottakat küldtek ki a dunántúli megyékbe.
     Október közepére a kormánybiztosi intézmény országossá vált. Batthyány és az OHB intézkedéseinek köszönhetően szinte nem volt olyan törvényhatóság, amelynek ne lett volna legalább egy kormánybiztosa. A kinevezési rendeletek alapján a következő típusokat állíthatjuk fel: Honvédtoborzási (újonc- állítási) biztosok. Feladatuk az újoncállítás ügyeinek intézése, az újoncok felruházása és felszerelése. Többségüket Batthyány küldte ki. A honvédtoborzási biztos gyakran (különösen a városokban) azonos volt az újoncösszeírási biztossal, s ily módon a polgári közigazgatás vezetőjével. Honvédtoborzási biztosként általában a törvényhatóságban élő személy (főispán, alispán, képviselő) működött.
     Népfelkelési biztosok. Feladatuk a horvát haderővel szembeni népfelkelés megszervezése. A dél- és kelet-dunántúli területeken Batthyány, a többi területen főleg az OHB nevezte ki őket. A népfelkelési biztosok általában a törvényhatóság fő- vagy alispánjai, esetleg képviselői voltak. Városokba ritkán neveztek ki népfelkelési biztost. Miután az országgyűlés hivatalosan is a végrehajtó hatalom vitelével bízta meg az OHB-t, a testület egyre több olyan népfelkelési biztosi megbízatást adott ki, amelyek több törvényhatóság területére vonatkoztak.
     Teljhatalmú országos biztosok vagy főkormánybiztosok. A megnevezés több törvényhatóságra kiterjedő (azaz, a korábbi királyi biztosságnak megfelelő) teljhatalommal rendelkező biztosokra vonatkozott. Feladatuk az adott terület védelmének szervezése és koordinálása volt. Jogkörük alapján beleszólhattak az ott állomásozó hadsereg alkalmazásába is.
     Törvényhatósági teljhatalmú (országos) biztosok. Ezek egyetlen törvényhatóság (megye) feletti teljes intézkedési joggal rendelkeztek. Feladatuk a helyi védelmi intézkedések szervezése volt, de közigazgatási és politikai ügyekben is intézkedhettek. Képviselőket, fő- és alispánokat egyaránt találunk közöttük. Az egy-egy törvényhatóságba kinevezett biztosok esetében is előfordult, hogy nem az illető megye vagy város területén éltek.
     Élelmezési biztosok. Feladatuk a haderő élelmezésével kapcsolatos adminisztráció volt. E biztosokat többnyire az OHB küldte ki, de az egyes teljhatalmú országos biztosok is nevezhettek ki ilyeneket. Az előbbiek főleg képviselők, az utóbbiak alacsonyabb beosztású közigazgatási hivatalnokok (fő- és alszolgabírók, jegyzők stb.) lehettek.
     Országgyűlési biztosok. Feladatuk a hadműveletek politikai irányának ellenőrzése és befolyásolása volt. Ezek mindannyiszor képviselők voltak. Kiküldésüket parlamenti határozattal, nem pedig megbízólevéllel eszközölték. Miután megbízatásuk eseti jellegű volt, annak elvégzése után vissza kellett volna térniük a képviselőházba. Ám gyakran előfordult, hogy a táborban maradtak, s ott egyéb feladatokat (pl. hadsereg-élelmezés) láttak el.
     Eseti megbízással kiküldött biztosok. Feladatuk speciális megbízások (várak, erődök átvétele, sorezredi zászlóaljak engedelmességének biztosítása) volt. Ezek képviselők voltak, s többnyire párosával küldték ki őket. Ebbe a típusba sorolható Pázmándy Dénesnek, a képviselőház elnökének kiküldetése is. Pázmándyt az OHB bízta meg, a nemzetgyűlés külön felha- talmazása alapján, hogy a lajtai táborba menjen, s ott a nemzeti becsület megóvásán munkálkodjon, azaz a bécsi forradalmi erők megsegítésével kapcsolatos döntést kieszközölje.
     Speciális, több megyére kiterjedő felhatalmazást kaptak azok a biztosok, akiket Kossuth a Győr, Pozsony és Moson megyei gabonakészletek felvásárlásával és az ország belső területeire történő szállításával bízott meg november 10-én. Ilyen volt Halasi Kázmér Heves és Külső-Szolnok megyei szolgabíró szolnoki szállítási biztosi kinevezése is.
     Az OHB november 5-én a Vas, Sopron, Veszprém, Pozsony, Győr, Komárom, Nyitra és Fejér megyei kormánybiztosokat felszólította a népfelkelés megszervezésére, s e szempontból Csány fennhatósága alá rendelte őket. November 10-én minden tekintetben Csány alá rendelte a Pozsony, Sopron, Moson, Győr és Komárom megyei kormánybiztosokat.
     November 26-án Kossuth Máramaros, Ung, Ugocsa, Abaúj és Szepes megyék, illetve a területükön található szabad királyi városok kerületébe a felvidéki erők főparancsnokává nevezte ki Pulszky Sándor alezredest, s vele való együttműködésre utasí- totta a sárosi, beregi és zempléni kormánybiztosokat. Az intézkedés megelőlegezte egy újabb országos biztosság kiala- kulását. December 13-án, Schlik betörése és a budaméri csata- vesztés után az OHB Szemere Bertalant, az OHB tagját nevezte ki Felsőmagyarország teljhatalmú országos biztosává. Szemere hatásköre Abaúj, Gömör, Szepes, Sáros, Torna, Zemplén, Szabolcs, Borsod, Heves és Pest megyékre, a Hajdú- és Jászkun-kerületekre terjedt ki, s a fenti törvényhatóságokba kinevezett kormánybiztosokat is fennhatósága alá rendelte. A maga Szemere által fogalmazott kinevezés olyan általános felhatalmazást tartalmazott, amely teljes cselekvési szabadsággal ruházta fel az országos biztost.
     Kolozsvár eleste után az OHB november 20-án Hodossy Miklós Bihar megyei kormánybiztost az erdélyi hadsereg telj- hatalmú polgári főkormánybiztosának nevezte ki. Tudomásunk szerint ez volt az első olyan eset, hogy a testület nem adott terü- letre, hanem egy mozgó hadsereghez nevezett ki kormánybiztost, noha a polgári főkormánybiztos kifejezés arra utal, hogy Hodos- sy jogköre főleg a hadseregellátási ügyekre terjedt ki. Hodossy kinevezése nem járt együtt az erdélyi királyi biztos, Vay Miklós leváltásával. December 9-én Kossuth a bácskai teljhatalmú országos biztosnak, Beöthy Ödönnek ajánlotta fel az erdélyi főkormánybiztosságot. Beöthy helyét pedig Haczell Márton foglalta volna el. Beöthy késedelmes válasza miatta kinevezésre csak december 19-én került sor. Beöthy hatásköre az erdélyi megyéken kívül kiterjedt Szabolcs, Bihar, Szatmár, Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd megyék, Kővár-vidék és a Hajdú- kerület területére. Az erdélyi hadsereg hadműveleteitől függően Máramaros, Ugocsa, Bereg, Arad, Békés, Csanád megyék és a Jászkun-kerület hatóságai is kötelesek voltak rendeleteit követni. A felhatalmazás kiadásával együtt az OHB - Hodossy Miklós kivételével - valamennyi, az adott területen eleddig működő kormánybiztos megbízását felfüggesztette, s felszólította őket végjelentésük benyújtására. Egyben felhatalmazta Beöthyt, hogy a fennhatósága alatti törvényhatóságokban új kormánybiztosokat nevezzen ki. Beöthy ezzel olyan jogkört kapott, amilyennel eddig egyetlen kormánybiztos sem rendelkezett. Az utódjául kinevezett Csány László ugyanezeket a jogokat kapta meg.
     Szemere felsőmagyarországi és Beöthy erdélyi országos biztosi kinevezésével megszilárdult az országos biztosságok rendszere. A továbbiakban öt ilyen országos biztosságról beszélhetünk: a bácskai, bánsági, erdélyi, felső-magyarországi, tehát területhez és hadsereghez egyaránt kötött, és a feldunai, majd a fősereg mellett működő, tehát nem annyira területhez, mint inkább területhez kötött országos biztosságról. A főváros feladása előtt, december 31-én kiadott megbízólevélben Kossuth felhatalmazta Csányt: "mindenütt, hol a hadsereg táboroz, így Budapesten is, országos biztosi hatóságát gyakorolni".
     Csány december 31-i felhatalmazása alapján feltételezhetjük, hogy Kossuth tervezte: az ország összes kormánybiztosa fölött teljhatalmú kormánybiztossá nevezi ki Csányt. Így értelmezte ezt pl. Beniczky Lajos is, aki január 8-án hosszú jelentést küldött Csánynak a bányavidéki eseményekről, noha korábban nem tartozott Csány hatósága alá. Csány nem követte a feldunai hadtestet a bányavárosokba, hanem Debrecenbe ment. Kossuth és az OHB fontosnak tartotta, hogy a feldunai hadtest se maradjon kormánybiztosok nélkül, ezért január 13-án Luzsénszky Pál báró és Ragályi Ferdinánd képviselőt nevezte ki a hadtest kormánybiztosává. A két kormánybiztosnak kiadott nyílt rendelet szerint fő feladatuk "ellenőrködni, miszerint a hadjáratokra nézve kitűzött iránya a kormánynak feltétlenül megtartassék". Az OHB utasította a két kormánybiztost, hogy jelentéseiket küldjék el Csánynak is. A két kormánybiztos lényegében 1849 február közepéig, a feldunai hadtest és a többi hadtest egyesüléséig tartott, de március elejéig még a hadsereg mellett maradtak.
     A hadiesemények, így a Délvidék elrendelt kiürítése az országos biztosságokban is újabb változásokat okoztak. Az OHB ugyanis csak helyettesként bízta meg Haczell Mártont a bácskai országos biztosság vitelével. Kossuth a Délvidék kiürítésének elrendelése után, január 17-én Almásy Pált, a képviselőház alelnökét bízta meg azzal, hogy teljhatalmú országos biztosként a bácskai és bánsági csapatok kivonásával kapcsolatos rendel- kezések iránti engedelmességet biztosítsa. Almásy egy hét alatt bevégezte küldetését. Január 25-én Kossuth több Bács megyei országgyűlési képviselő kérésére Hunkár Antal Veszprém megyei főispánt és kormánybiztost nevezte ki Bács megye és a vele szomszédos vidékek teljhatalmú országos biztosává. Hunkár jogköre azonban csak a polgári hatóságokra és a nemzetőrségre terjedt ki. Almásy visszatérése után Kossuth január 30-án Vukovics országos biztosi hatóságát kiterjesztette a bácskai haderőre, Csongrád és Csanád megyére, Arad és Szeged városára is. A csapatok felvonultatása miatt azonban Vukovics erejét és lehetőségeit meghaladta ez a kiterjesztett feladat. Ezért Kossuth február 12-én Bács, Csongrád megyébe, Pest megye alsó részébe, a Kiskun-kerületbe, Szeged, Szabadka és Zombor városokba teljhatalmú kormánybiztossá és katonai fővezérré nevezte ki Batthyány Kázmért, s felszólította Vukovicsot és a szomszédos törvényhatóságok kormánybiztosait, hogy védelmi intézkedéseket egyeztessék Batthyányval. Batthyány és Vukovics között ugyan volt némi hatásköri átfedés, de miután Vukovics március közepétől egyre inkább a fősereg déli csoportosítása (I. és III. hadtest) melletti főkormánybiztosként működött, ez semmilyen feszültséget nem okozott. Vukovics távozásával a Bánság és Arad megye fölötti országos biztosság szünetelt, s ezt a pozíciót csak április 23-án töltötték be. Batthyány Kázmér fővezéri megbízatása alig egy hónapig tartott: március 15-én a bácskai erők fölötti parancsnokságot Perczel Mór vezérőrnagy vette át.
     Csány 1848 decemberi dunántúli működése és Luzsénszkyék kinevezése már megelőlegezte az országos biztosság sajátos típusának, a hadseregi (tábori) országos biztosságnak a kialakulását. A többi országos biztosság és hadsereg-pa- rancsnokság területi illetékessége nagyjából azonos volt. A főseregnél azonban a hadiesemények dinamikája miatt a területileg illetékes országos biztos személye állandóan változott. A fősereg mellett 1849 február közepétől március elejéig Szemere Bertalan, felső-magyarországi országos biztos töltötte be ezt a feladatot. A március 14-16-i cibakházi ellentámadási kísérlettől kezdve Vukovics Sebő tartózkodott a fősereg mellett állandó országos biztosként. Az ő igazságügyminiszteri kinevezése után Ludvigh János képviselő kapta ezt a tisztet. Ludvighot Vukovics bízta meg, de ezt Kossuth is jóváhagyta. Megbízólevelét (ha volt egyáltalán), nem ismerjük, de Ludvigh volt az első olyan hadseregi országos biztos, akit pozíciója a hadsereghez, s nem egy adott országrészhez kötött. Ludvighot július 6-tól Bónis Sámuel követte e poszton. Feladata ugyanaz volt, mint amit Luzsénszkyék 1849 január 13-án kaptak: a hadműveletek politikai felügyelete. Hasonló felhatalmazást kapott a Komáromban maradt hadsereggel (II. és VIII. hadtest) kapcsolatban a város és a megye kormánybiztosa, Újházi László is.
     Figyelemreméltó tény, hogy az 1849 április-május fordulóján megalakuló kormányban négy országos biztos is miniszteri tárcát kapott: Szemere miniszterelnök és belügyminiszter, Batthyány külügy-, Vukovics igazságügy-, Csány közlekedés- és közmunkaügyi miniszter lett.
     A biztosi kinevezésekkel kapcsolatban egyaránt figyelem- reméltó, hogy csupán Hrabovszky János altábornagy kineve- zésekor bíztak meg magas rangú katonát ilyen politikai feladattal. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a kormánybiztosok egy részének a későbbiekben ne lett volna katonai rangja is.
     Hivatásos katonai kinevezésükre azonban mindannyiszor kormánybiztosi kiküldetésük után került sor, addig legfeljebb nemzetőr tisztek voltak.
     A kormány- és országos biztosok legfontosabb feladata kétségkívül a hadfelszerelési-, -kiegészítési, -szervezési és ellátási ügyek intézése volt, de - különösen az országos biztosok - politikai feladatokat is elláttak. A kormánybiztosi intézmény a végrehajtó hatalom képviselője volt az önkormányzatokban, de az volt a hadseregben is. A kormánybiztosok feladata volt a kormány határozatainak közvetítése és végrehajtatása a hadseregben, de nekik kellett ideiglenesen vagy véglegesen rendezniük a hadseregen belüli konfliktusokat is. Ez eleve feszültségeket teremthetett a hadtest- és hadseregparancsnokok és a kormánybiztosok között, így nem voltak ritkák a kormánybiztosok és katonák közötti nézeteltérések sem.
     Az első ilyen konfliktusra Csány László, a Dráva-vonal kormánybiztosa és Franz Ottinger vezérőrnagy, az ott állomásozó csapatok parancsnoka között került sor, majd ezt követte a Csány és Teleki Ádám vezérőrnagy közötti összecsapás. A kormány, illetve az ügyvezető miniszterelnök mindkét esetben a kormánybiztos mellé állt, s a végeredmény mindkét esetben a hadseregparancsnok meghátrálása volt. A konfliktus mindkét esetben politikai jellegű volt, azaz: az önvédelmi harc eszméjét képviselő kormánybiztos, és az ellenséggel egyezkedő parancsnok összecsapásáról volt szó.
     1848 októbere után az ilyen típusú politikai konfliktusok - a frontvonalak tisztázódásával - lassan megszűntek. A kormány- biztosok igen komoly szerepet játszottak a megbízhatatlan tisztek eltávolításában, s több vár és erőd (Eszék, Lipótvár, Komárom) biztosítása is egy-egy kormánybiztos határozott fellépésének (is) volt köszönhető. A kormánybiztosok és katonák közötti konflik- tusok ettől kezdve jobbára hatásköri jellegűek voltak.
     A hadseregen belül jelentkező konfliktusok rendezése szintén a kormánybiztosok feladata volt. Két fontosabb ilyen esetről tudunk. Január 2-án a bánsági hadtest pancsovai veresége után a katonaság soraiban komoly elégedetlenség mutatkozott Kiss Ernő altábornaggyal, a hadtest parancsnokával szemben. A tisztikar küldöttsége felkereste Vukovics Sebő kormánybiztost, s kérte, szólítsa fel Kisst a vezérség letételére. Vukovics maga is veszélyesnek ítélte a helyzetet, s megírta Kissnek: ha nem tudja helyreállítani a rendet a seregben, adja át a parancsnokságot a rangban utána következő tisztnek. Így is történt. Kiss lemondott, s a hadtest parancsnokságát Damjanich János vezérőrnagy vette át.
     Hasonló eset történt a február 26-27-i kápolnai vereség után is. A csata és visszavonulás során Henryk Dembinski altábornagy, fővezér tanújelét adta hadvezéri alkalmatlanságának. A fővezér elleni mozgalom Klapka György ezredes hadtestében bontakozott ki, s a tisztikar kijelentette, hogy csak akkor követi Dembinski utasításait, ha azokat a többi tábornok ellenjegyzi. A katonai alárendeltségi viszonyok szempontjából szokatlan igényt egy hónap kellemetlen tapasztalatai magyarázták. A tisztikar azonban betartotta a polgári államokra jellemző politikai normákat. A március 3-án Tiszafüreden összeült tiszti gyűlésre Görgey indítványára meghívták Szemere Bertalan felsőmagyarországi teljhatalmú országos biztost, az OHB tagját, s őt kérték fel közvetítésre. Szemere a hadtestparancsnokok kíséretében felkereste Dembinskit, s megpróbálta haditanács tartására rávenni. Dembinski erre nem volt hajlandó, mire Szemere letette őt a fővezérségről, s ideiglenesen Görgeyre bízta azt.
     A szabadságharc leverését követően a kormánybiztosokat is elérte a megtorlás. Kivégezték közülük Csány Lászlót és Jeszenák Jánost, majd 1853-ban Noszlopy Gáspárt. Sokan külföldre menekültek. Az emigrációban halt meg Lukács Sándor, Beöthy Ödön, Batthyány Kázmér, 1867, a kiegyezés után sem tért haza Újházi László. A többiek súlyos börtönévekkel fizettek az önvédelmi harcban tett szolgálataikért. Közülük az utolsók között, 1857-ben szabadult Beniczky Lajos, Bónis Samu, Boczkó Dániel. Többségük 1860 után visszatért a politikai életbe. A legsajátosabb pályát Vay Miklós báró futotta be, akit 1851-ben halálra, majd négyéves várfogságra ítéltek. Ebből nyolc hónapot le is ült. 1860-ban az uralkodó őt nevezte ki magyar udvari kancellárrá, de 1861-ben, a rövid félalkotmányos periódus végén le is váltotta. 1867 után a volt kormánybiztosok jelentős részét a politikai életben találjuk, s Vukovics Sebő és Irányi Dániel igen jelentős szerepet játszott a parlamentben is.