Készülő kritikakötetemnek - talán 2000-ben meg is tudom jelentetni - keresek egy tömör, ám figyelemfölkeltő címet. Az alcím már megvan: kritikácskák. És mi kerül a könyv homlokára? Nehéznek is mondható mesterségünk velejárója: Öröm és szégyen. Persze az előzéken magyarázatul a Diderot-idézet virít majd: "Micsoda ostoba foglalkozás az, amely szakadatlanul meggátol bennünket abban, hogy örömünket leljük valamiben, vagy megszégyenít minket azért, mert örömünket leltük benne![...] Ez a foglalkozás a kritikus foglalkozása". Ahogy lejegyzem, máris furdal a kérdés, a föntiek szerint nevezhetem-e magamat kritikusnak? Aligha. Hiszen túlságosan is tudok - és merek is - örülni mindannak, ami élmény. Inkább szépségbúvárló vagyok. Olyasvalaki, aki étlen-szomjan sok száz kilométert képes megtenni azért (ebben benne van a gyaloglás is), hogy "ítészi" szemmel megpillanthassa a tenger irkalapjára rótt betűket, akár Isten kezétől származnak, akár az emberétől. De hát akkor miért nem Stendhal aforizmáját hívom útitársnak? "Annyiféle szépség van, ahányféle megszokott módja a boldogság keresésének." Legyen a könyv címe Boldogságkeresés?
 

Nincs olyan éjszaka, hogy vissza-visszatérő lázálmomban ne zarándokolnék el édesanyám matracsírjához - a fiai közül mindig a Nagykanizsától legtávolabb élőt akarja látni -, hogy fölbukkanásommal egy kicsit is enyhítsem véghetetlen szenvedését. De reggelre, fájdalom, kijózanodom. Rohanás, rohanás, rohanás. Nem csupán azért, hogy ne kapcsolják ki a villanyomat - megtették, és minő arroganciával! -, sokkal inkább az élet illúzióját keltő, a pénzkereseten túli, az anyagiakkal nehezen összepárosítható gyönyör birtoklásáért. Ami - cirógassuk meg magunkat - mondható szolgálatnak, önmeg- valósító kísérletnek, de legjobban talán az "öregkori" elhülyülés illik rá. Mert normális ember az, aki több ezer forintért mikro- busszal elutazik Münchenbe (egy éjszaka oda, egy éjszaka vissza), hogy szemügyre vehesse Brassai fotókiállítását? A kötelességtudatnak miféle kényszerképzete hajt, korbácsol újabb és újabb tárlat, színház- és operaelőadás megnézésére, legyen az Bécsben, Kaposvárt, Velencében vagy Sepsiszentgyörgyön? A nyakamra tekeredett utaktól oly nehéz a légzés vagy a fojtogató, már-már fizikai szenvedésként jelentkező szégyenérzettől, amit szeretteim elhanyagolása miatt érzek? Mit akarok evvel a szüntelen rohanással legyőzni, kit megvigasztalni, én, a lisztes arcú bohóc? Van-e az elszegényedés ellen valamilyen fegyverem - a munka (közép-európai, toprongyos értelmiségi vagyok), sajnos, nem elég -, amely bármikor reménnyel bevethető? Álljak politikusnak? Az ellen erkölcsöm berzenkedik. Maradok annak, ami vagyok. A reménység-fokát papírtalpú cipőben (is) meghódítani kívánó turistának. Bizakodom, hogy el fog jönni az az idő, amikor legalább úgy megfizetik a munkámat, mint egy harminchatodrangú politikusét. Félreértés elkerülése végett, nem "luxusjavakat" (házat, kocsit, telket, nyaralót stb.) akarok, hanem azt, hogy ne kelljen közröhej tárgyának kitéve magyarázkodnom azok előtt a gépkocsival érkező surmók előtt, akiknek - gazdáik akaratából - sietős volt a villanyórát leplombálni.
 

Margitka, Szécsi Margit mégcsak hetven éves volna, és már nyolc éve halott. Elröppent, mint egy madár, bár törékeny szárnya ólomterheket cipelt. Egész életében a létezés tonnái nyomták a vállát (ehhez jött még egy különleges súly, a betegség), s hogy megszabaduljon tőlük, fölszabadította az érzéseit: énekelt. Metaforákban dúskáló mitologikus tájain, a szabadságot megtestesítve, ki vaspapucsban (Kassák Lajos) robogott végig, ki szitakötő (repülőmodell)-szárnyakon (Kondor Béla) szállt. "Fönt" és "lent" egyként fontos világát, az egymáshoz kapcsolódó szerelvényeket egy makulátlan költő-asszony mozgatta. Erkölcsmozdonyként. A Madár-e az Denevér egy-egy kérdése talán arra is választ ad, hogy miképp. "Mondja Lajos: mi az Ember? / Mért lakol meg, ha lakol? / Mitől krisztus Jézus Krisztus, / mitől lator a lator? // Miért vétő az önvédő? / Mért kedvelt a védtelen? / Mire báró ami Káró? / Kit véd a történelem?" Ha nem csupán Kassák Lajos ifjúságáról van itt szó, akkor miről? Filozófiáról, emberismeretről, a történelem mint szorító prés "furcsálkodásairól"?
     Halála előtt nem sokkal, nekem is váratlanul, meghívott az Angelika presszóba egy pohár borra. A búcsúzó akarta még egyszer megszemlélni, a köréje gyűlt vastag füstfelhőből kikandikálva, a neki kedves, de óhatatlanul szétszéledő nyáj egyik tagját? Nem kérdezett, hanem maga elé suttogta a szavakat. Monológjában volt valami konfessziószerű hagyatkozás: nincs fontosabb, mint az érték védelme! (S ezen - tagolt, lassú beszédének hangsúlyaiból is kitűnt - nem csupán az esztétikai értéket értette.)
     Szécsi Margitot ez az amerikanizálódásra hajlamos, politikailag is megtámogatott posztmodern kor, anélkül hogy megrágta volna, kiköpte. Mint ahogy Adyval, Nagy Lászlóval, Jékely Zoltánnal, Kormos Istvánnal is ezt tette. (Nincs oly hosszú papírom, hogy folytathatnám a névsort.) Költészetük többé-kevésbé úgy került a süllyesztőbe, hogy nyelvművé- szetükkel tartásuk példája is odaveszett. De, bizton állítom, nem végérvényesen. Akik voltak, azok vannak és lesznek is! Hívó szó nélkül is - a szellem önkorrekciója ugyancsak működik - föltámadhatnak.
     Margitka, a fia által megtalált Tengeri naplókkal - a kéziratból föltehetően minél előbb könyv lesz - már meg is kezdte az életműve köré csontosodott hallgatásburok föltörését. A négy, bulgáriai utazásról valló notesz - költői próza. Egy-egy része némely vers élményhátterét is megrajzolja, de a filológiai adaléknál sokkal érdekesebb a tenger előtti fövenyen - valóságos imazsámolyon - térdeplő költő bölcs önmagára ismerése: a fájdalommal erezett boldogságélmény kendőzetlen megvallása. "Ez újból az én tengerem. A simogatás után az erő, a szerelem után a nagy magány változata. Kevesen tudnak ölelés után is fenségesek lenni - de a tenger az megteszi." Miként Kosztolányi nevezetes versében megköszönte, hogy a nagy, ismeretlen Úr vendége lehetett, úgy Szécsi Margit is nyugtázza a tenger ítélőszéke előtti megjelenés egyedülálló élményét: "Én tisztán érkeztem, tisztán is távozom - erőm és szerencsém dolga, hogy játszódhattam itt."
 

Bár jómagam is nem egyszer jártam Komandón, a Kárpátka- nyarban, a mai Kovászna területén 1100 méter magasban fekvő, ezernél nagyobb lélekszámú községben, ahol a fakitermelés 100 éves múltra tekinthet vissza, nagy meglepetést szerzett Vörös Balázs Váróterem 1994-1997 (A válság kultúrája egy háromszéki ipartelepen) című dokumentumfilmje. A fiatal operatőr-rendező, nem mindennapi pályakezdésként, olyan - költői színekben sem szűkölködő - drámai sorsképletet tett a Magyar Filmszemléhez szorosan kapcsolódó Veszélyes hulladék, az elmúlt év dokumen- tumfilmjeit egybefogó seregszemle zsürijének az asztalára, hogy a rangos nevek mellett is azonnal beválogatták az erdélyi filmes produkcióját. A siker természete- sen nem a véletlen műve volt. Több évi munka eredménye. A fiatal rendező munkatársaival Komandón több mint ötven órát forgatott, s ebből az irdatlan anyagból kellett megvágnia - megszerkesztenie - azt az érvényes egyet (végleges változatában: 61 perc terjedelműt), ami az ünnepeket éppúgy magában foglalja, mint a háromszéki község, pontosabban a komandói fakitermelés lassú agóniáját.
     A Váróterem - várakozás az eljövendő halálra? - azért is tetszett (többször is láttam a másfélórás és a végleges változatot), mert a feszes szerkezet, a balladai forma - néha mintha játékfilmet néznénk - nem gátolta a szociográfia: a történelmi háttérben megvillanó emberi (munkás)sorsok kibontását. Hogy csak öt évig lesz kitermelhető fenyőerdő, a falu apraja-nagyja mehet arra, amerre lát, a Ceauşescu-korszak rablógazdál- kodásának a következménye. Mindnyájan érzik a véget, de ennek a meghalásra való fölkészülésnek dramaturgiája is van. A szülőföld- és munkaszeretet, a kanyargó, keskeny vágányú vasút, mint az emberi életen túl is megmaradó mese-jelkép - többen hangoztatják, hogy a megszűnő fakitermelés helyébe lépjen a turisztika - át- meg átfonja a hol derűs, hol keserűen mélabús vallomásokat. A megszólalók nem hiszik, nem akarják hinni, hogy Komandó térden van, csak idő kérdése, hogy mikor bukik a maga és a rendszer által ásott sírba. Úgy alusszák át a történelmet - mese-védekezésükben persze ott a fölmorzsolás elleni immunanyag is -, hogy közben akarva-akaratlan elvándor- lásukat készítik elő.
     Vörös Balázs ígéretes filmes tehetség. Kompozíciós készsége jó (kezdő és záró képsorok), szépen fényképez, kezére áll a kamera. A film egyik bravúrja, jóllehet a halál mindig fájdalmas, a véletlennek köszönhető. A rendező-operatőr, aki négy évig járt forgatni Komandóra, annak a férfihősének - a gépébe szerelmes mozdonyvezetőnek - temetését is rögzíthette, aki korábban vallomástevőként az egyik legmeghatóbb emberi sors megszólaltatója volt.
 

A szicíliai vecsernye Verdi ritkán játszott művei közé tartozik. Nem is a legsikerültebb, hiszen hangversenydobogókon, koncerttermekben többnyire csupán részleteiben él (leggyak- rabban a nyitány hangzik föl). A nagyoperai teatralitás, a lazánál lazább cselekményfűzés, gondolom, riasztja a rendezőket. Akik nem veszik jó néven, hogy a Rigolettóval, A trubadúrral és a Traviatával remeklő zeneszerző - igaz, szerelmével ez idő tájt (1853 októberétől 1855 decemberéig) épp Párizsban lakozott - túlságosan is kielégítette a francia kívánalmakat (látványos külsőségek, hoszszabb balett). Sem a párizsi világkiállítás idején, 1855. június 13-án megtartott ősbemutató, sem az opera "olasz" változata (a rá következő évben Milánóban) nem aratott különösebb sikert. Így A szicíliai vecsernye nem is tudott tartósabban színpadon maradni.
     A bécsi Staatsoper igazgatóját, Ioan Holendert, aki műsorrendjében a legteljesebb operavilág megszólaltatására törekszik, nyilván kevésbé foglalkoztatta az, hogy Verdi A szicíliai vecsernyében - miként olasz monográfusa közli - félúton megáll a francia opera és az olasz melodráma között. Holendert inkább az izgatta, hogy modern rendezésben, kitűnő énekesekkel, mi - és milyen hatásfokkal - támasztható föl a botladozások közt is élő vagy az élet csíráját magában hordozó zenedrámából. A Roberto Abbadóra bízott zenekar s nemkülön- ben a pontos tempók igézetében épülő, s szikárságában is érzelemdús, lüktető hangzásvilág - amely a színpadi "hegy" mint bosszújelkép "forradalmi" forróságát hivatott "megérzékíteni" - már fél siker. S ehhez jön még a világhírű énekesek egész hada: Renato Bruson (Monforte), Johan Botha (Arrigo), Carol Vaness (Elena hercegnő) s nem utolsósorban Procida hatásos, érzelmi mélységeket tükröző basszusáriájának megszólaltatásával (nyíltszíni taps): Ferruccio Furlanetto. Rácson kívül és belül - Arrigo s Elena hercegnő - ugyanaz a szorító helyzet (IV. felvonás): a szerelmesek teste nem találkozhat, de Botha és Vaness duettje, bámulatos ritmikai egyezésekkel, összebilincseli a két, a vérpadra más-más okból váró fiatalt. A Staatsoper produkciója láttán, hosszan sorolhatnám még az énekesek, mindenekelőtt Carol Vaness remekléseit, az embernek van miért lelkesednie.
     De a bécsi A szicíliai vecsernye (a helyenként megülő - statikusabb - részei magukban hordozták a veszélyt), kitűnő énekesek és a pontos kórus pódiumtalálkozója lett volna, ha a rendező, Herbert Wernicke nem csupaszítja le a még az olasz változatot tekintve is egy kissé széttartó operát. Legnagyobb leleménye a komorságában is monumentális színpadkép, a hódítók elleni bosszút jelképező - szicíliai - bosszúhegy megalkotása. Negyvennyolc (!), a színpad teljes mélységéig és fölfelé csaknem a zsinórpadlásig nyújtózó lépcsőből áll a mind az öt felvonásban uralkodó díszlet. A Wernicke által átrendezett tér, irgalmatlan hosszú lépcsősorával (most ne beszéljünk arról, hogy hány magyar szoprán tudná, akárcsak egyszer is, ezt a hegyet megmászni), amellett hogy hatásos látványelem, a színészmozgatást is meghatározza.
     Nincs libegés, súlytalan lubickolás, sokkal inkább egyéni és társas (kórus) vonulás - a fölvenni kívánatos (egy kis fizikai erővel kiküzdhető) énekhelyzetig. A partra vetett, orrával a lépcsősor elejére támaszkodó csónak (Procida evvel érkezett száműzetéséből), az egész lépcsősort - a bosszú világát - befedő börtönrács, a lépcsőhegy legmagasából négy férfi vállán megérkező koporsó (a rendező, a nyitányba szőve a kép drámáját is, tudtunkra adja az "előzményt", ti. hogy Monforte, Szicília kormányzója kivégeztette Elena hercegnő bátyját) - ez mind-mind a zenedrámát az agresszív látványszínházi kellékek totalitásában megjelenítő Herbert Wernicke bravúrja. Aki különleges díszletet, kosztümöt, világítást tervezett azért, hogy végső soron mint operarendező, e korábban "botladozó" Verdi-mű értelmezője, a legmagasabbra érjen.
 

Sok év, évtized? után újra megnéztem Jankovics Marcell halhatatlan rajzfilmjét, a János vitézt. Kell-e nagyobb dicséret; semmit sem vesztett erejéből. Miért? Mert a rendező - a rajzfolyamot irányító - nem illusztrálta, hanem megjelenítette, saját poétikai eszközeinek hálójába vonta Petőfi remekét. A mese, szerencsére kevés beszéddel, ám ami különleges: sok tánccal kísérve, azokban az önálló grafikai lapként is értékelhető képkivágásokban él, amelyeknek torzításai (rövidülések, egy-egy testrész fölnagyítása, az emberajkú - érzelmű - táj humanizálása stb.) nemcsak a képkockákat tették egyedivé, hanem növelték az alak- és jellemteremtő erőt is.
 

Jegyzeteim között tallózva, mielőtt megírnám a végleges kritikát, sok mindenre választ kell kapnom. Máig sem értem, hogy Mozart remekét, a Galgóczy Judit rendezte Figaró házasságát - már a múlt év nyári előbemutatót is láttam az Operaházban - miért érzem irdatlan hosszúnak. Lehet, hogy a vígopera alakjai, hangozzék bár megbotránkoztatónak, nem hús-vér emberek, hanem marionett figurák? Aki mesebábként kezeli őket - például (könnyű volt neki) a Salzburgi Marionett Színház -, az a halhatatlan operát nem lefokozza, sokkal inkább élvezhetőbbé teszi. A teátrumi alakok itteni stilizálása - nyeremény.
 

Egy másik cetlire írott mondat ugyancsak nem lelkesít. Kerényi Imre rendezésére vonatkoztatva kérdezem: a Székely fonó modernebb lesz-e azáltal, hogy a balladai színpadot - szaglás- próbát imitálva - egy nyomozó vezette farkaskutya "színesíti"? Aligha. A Kodály-dalmű modernsége másban keresendő. A külsőség nem föltétlen visz közelebb hozzá.

Gogol - származására nézve - kisorosz, de a legnagyobb orosz írók egyike. Miért forgatom mégis kedvetlenül a Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből című kötetét? Mert kedvenc íróm az öregség kalickájában - barátaim, üssetek a számra - alighanem meggárgyult. A síp, amivel halhatatlan műveit, A köpönyeget, a Revizort, a Holt lelkeket stb. fuvolázta, keresztbe állt a torkában, s átváltott valaminő surrogó, dallam nélküli, alázatoskodó, a cárt Isten magasába emelő, a zseniális művek erkölcsi útmutatását híg erkölcsi tósztra cserélő sípitoló hangra. Megfutamodás, a fölszabadító? vallásfilozófia által is rablétre kényszerített, túlontúl boldog író lámpásának elhaloványulása? Önkorbácsoló gyónás, hogy Oroszország tüneményes trojkaként száguldhasson, a hó fehérségétől megigazulva, a végtelen síkságon?
 

Az erdélyi Aranyosgyérest (hallod a zenét?) lehet kettős föliratú - a román elnevezést is feltüntető - táblával Câmpia Turzii-vá silányítani, de a magyar falu nevét letörölni, bűnnél is nagyobb bűn - istenkáromlás.
 

Baráti ajándékként Velencét járva minduntalan a filozófiai esszé talán egyik legnagyobb mesterére, Georg Simmelre gondolok. Háromnegyed századdal ezelőtti művében (Velence) írja: "Valószínűleg nincs még egy város, melynek élete ennyire egyetlen ritmusban zajlana. Nincs igavonó állat vagy jármű, amely váltakozó sebességgel ragadná magával az őt követő tekintetet, a gondolák teljesen a járó-kelő ember tempóját és ritmusát veszik fel. S ez a tulajdonképpeni oka Velence minden- kor álomszerű jellegének. A valóságra mindenkor felriadunk; az önmagának vagy valamilyen maradandó hatásnak kitett lélek bizonyos állandóságot mutat, s csak érzeteinek változása fordítja a külső lét felé, amely nyugalmi állapotát ily módon megszakí- totta. Ezért ringatnak álomba az állandóan azonos benyomások; a ritmus, amelynek megszakítás nélkül ki vagyunk szolgáltatva, a valótlanság bódulatába ringat. A velencei ritmusok egyhangúsága megfoszt azoktól a fölrázó és ösztönző élményektől, amelyekre a teljes valóság érzésének szüksége van, s az álomhoz közelít bennünket, ahol a dolgok látszata vesz körül, a dolgok nélkül."
     Az álom bódulatát, még ha ismerjük is a csapda működését, érezni jó, hiszen a valószínűtlennek tetsző, a lassú rothadást ékszerként csillogtató operettvilág - színeivel, hangulatával, szökött szerelmest és az operaköltőket (La Fenice!) egyként rabul ejtő gondolás mosolyával - akkor is magával ragad, ha tiltakozunk ellene. És - tudatosan vagyunk itt - miért is tiltakoznánk? Igaz, a nagy Picasso-kiállítás csak három nap múlva nyílik, s nekünk be kell érni a túlontúl harsány bohóc, Salvador Dali-tárlatával (Schola Santa Apollonia) - itt is, akárcsak pár év előtt Bécsben, nem annyira szétfolyó szobrait bámultam, hanem bravúros rajztudását, grafikáinak (például a Casanova-illusztrációknak) vaskos erotikáját, melyben a "romlottság" mégis valamiként lebeg -, de az "időeltolódás" hiányáért bőven kárpótol a karneváli forgatag és a Postapalotá- ban látható Maria Callas-relikviák nem mindennapi, áradó bősége.
     A lyukas zseb Velencében is, ebben a feje tetejére állított tengeri ékszerdobozban, hoppon marad, de a szem - az összes fölzabálható szépség okán - pazar lakoma részese.
     Nem másért, ezért jöttünk.
 

Az álomfalu, Korond, kitörülhetetlen az emlékezetemből. Évtizedek előtt történt, és mégis mintha tegnap: megyünk az irdatlan hóalagútban, ahol csak az éggel van érintkezés, megyünk a Szibéria-hideg, jéggel kitapétázott utcákon, megyünk a szenvedésnek ezen a valószínűtlen bolygóján, a világtól távol és mégis valahol a közepén, hogy megérkezzünk a házhoz, amelyben a szívmelegnek legalább akkora kalóriája van, mint a satnya elégetnivalót is befaló fűtőnek, a házhoz, ahol várnak bennünket, szalonnával, hagymával és kenyér helyett hidegen kockákra vágott máléval, s éhségünket nemcsak a kapott étek csillapítja, ám a mese - itt a kemény, égetett agyag - valósága is. Mert aki ide született, annak nagyon is tudnia kell, hogy ezen a tájon nem csupán az ember - a köves földeknek szolgáló - szenved, hanem maga a megsértett, összekaszabolt, a születő szépség igézetében didergő agyag is.
     Páll Lajos édesanyja, ez a színes bokályról ideröppent, a szabad szárnyalásban - a megannyi gyermek fölnevelésében - megfáradt madár, szeretetével leheli be a szobát, kedveskedő kínálása, "vegyenek kedveskéim", úri lakomák pompájával ér föl. Őrzöm cserepes kezének melegét, mosolyának bilincselő erejét. Tudom, ide máskor is el kell jönnöm. Kebeled-pataka ringató, jó kedvre derítő mosolyáért? Hogy Lajossal és Antallal - húsvét közeledik - berbécs-vásárolni induljunk? Cserépért: bokályért, karos gyertyatartóért, tányérért?
     Mindezekért együtt - és még valamiért.
     A nehezen megnevezhető élményért, amely a hely szelleméből következik. Abból a couleur locale-ból, amely mindig az egyetemes felé törekedett. Amely fölnevelő közege volt költő-festő barátomnak, s akarva-akaratlan akkor is segítette, ha kemény kötésű, szabad szellemű fia - igaztalanul! - épp raboskodott vagy idegen tájak - Európa távolabbi földrészek - huzatos országútjain járt. Korond megdideregtető hője bandázs volt a szívtájékon. Védte s mégis új és új kalandra sarkallta toll- és ecsetforgató fiát.
     Amit itt tanulni lehetett, emberségből, tisztességből, munkaszeretetből, érzékenységből, a színek - a szó és a kép - iránti alázatból, azt Páll Lajos megtanulta. Aki költő és festő egy személyben, az fölöttébb érzi, hogy az egyik múzsa mikor lopja meg a másikat. De ez a "lopás" értékek vándorlása is. Értékeké, amelyek a romániai magyar költészetben - a Forrás legjobbjai- nak és az őket megelőző nagy nemzedék lírájában - gyökerez- nek. És megtalálhatók azon a - Nagybánya fényzuhatagával kezdődő - palettán is, amely az erdélyi festőművészet nagyjait (két külön világot és karaktert említve, Nagy Imrét és Nagy Albertet ugyancsak) az egyetemes magyar festészet egyéni hangú és látású poétáivá avatta.
     Hatvan év - micsoda hatvan esztendő! - Páll Lajosnak is elég volt arra, hogy szeretett szülőföldjét versben és képben az égig emelje. Érzékeny művészetében a boglyák csöndje robban. Radnóti hexameterei fáznak és Balassi táncos lábú csikajai széki lassút járva is keringőznek. Nagy István rétje meg, fekete angyalaival, olyan hosszú, a mitologikumot a táj jellegzetességeivel színező útra indul, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja a kevés beszédű, ám izzó piktúra fenségét.
     Páll Lajos bölcs mindent-tudással vallja: az ember hiába törekszik a csillagokba, boldogságát csak itt valósíthatja meg, a földön. Ha ehhez ecset kell, ecsettel, ha toll szükséges, akkor tollal, s ha a magyar forradalom mellett kiálló hősiesség kell - hogy makulátlanságunk ne szenvedjen csorbát -, akkor bátran néz szembe a zsarnokkal is.
 

Az emberi élet olyan, mint a kerekes kút. Bármily erős a lánc, végül is mindig bennszakad a vödör.