Folyóiratunk 1998/3. számában adtuk közre az 1962-ben megalakult Művészeti Bizottság, a kortárs képző- és iparművészet elvi kérdéseivel, problematikus ügyeivel foglalkozó - a korszak művészettörténeti kutatása előtt mind ez ideig az ismeretlenség homályában rejtező - testület első ülésének jegyzőkönyvét. Az alábbiakban az 5. bizottsági ülés szöveghű jegyzőkönyvét közöljük.
 
A jegyzőkönyvben szereplő személyek:
     Pátzay Pál (1896-1979) szobrászművész 
     Bernáth Aurél (1895-1982) festőművész
     Blaski János (1924-) festőművész
     Domanovszky Endre (1907-1974) festőművész
     Aradi Nóra (1924-) művészettörténész
     Somogyi József (1916-1993) szobrászművész
     Plesznivy Károly (1930-1984) textiltervező iparművész
     Raszler Károly (1925-) grafikusművész
     Bencze Gyula (1911-) festő- és grafikusművész
     Szilárd György 1952 és 1971 között a Képzőművészeti Alap igazgatója
     Gallai Józsefné a Képzőművészeti Alap lektorátusi osztályának munkatársa
     Ujvári Béla (1906-?) festő, művészeti író, szaklektor
     Redő Ferenc (1913-) festő, grafikus, iparművész, szaklektor
     Domanovszky György (1909-1978?) művészettörténész, szaklektor
     Szöllősi György a Képzőművészeti Alap osztályvezetője
     Berkes József a Képzőművészeti Alap osztályvezetőhelyettese
     Szilveszter Albertné a Képzőművészeti Alap osztályvezető helyettese
     Gádor Endre (1921-) szobrászművész, művészettörténész,
          a Művelődésügyi  Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetője
     Turcsányi Árpád (1921-) szobrászművész
     Kucs Béla (1925-1984) szobrászművész
     Vilt Tibor (1905-1983) szobrászművész
     Makrisz Agamemnon (1913-1993) szobrászművész
     Körner József (1907-1970) építész
     Mondrian, Piet (1872-1944) festőművész
     Jánossy György (1923-) építész
     Gádor István (1891-1984) keramikusművész
     Le Corbusier (1887-1965) építész, festő- és szobrászművész
     Major Máté (1904-1986) építész
     Ungvári Lajos (1902-1984) szobrászművész
     Mikus Sándor (1903-1982) szobrászművész
     Kerényi Jenő (1908-1975) szobrászművész
     Cifka Péter (1929-1993) művészettörténész, szaklektor
  
     MEB: Munkaelosztó Bizottság (1959-)
     2 ‰:ún. kétezrelékes rendelet, az állami beruházások két ezrelékét
     műalkotások létesítésére kellett fordítani
     É. M.: Építésügyi Minisztérium
     Lektorátus: a Képző- és Iparművészeti Lektorátus, amelyet 1963-ban
     alapítottak, és amely 1964. február 1-től működik
     kilences bizottság: Művészeti Bizottság

                   1.) napirendnél:
                   dr. Ujvári Béla
                   Redő Ferenc
                   dr. Domanovszky György
                   Szöllősi György
                   Berkes József
                   1-3.) napirendnél
                   Szilveszter Albertné
                   Nem jelent meg:
                   Gádor Endre (Műv. Min.)

Napirend:
 1.) Lektorok beszámolója az építészekkel kapcsolatos problémákról
2.) Beruházással kapcsolatos munkáknál foglalkoztatott művészek ellátottsága (időhiány miatt elmaradt)
3.) Vitás ügyek: Turcsányi Árpád "Esze Tamás" szobra
     Kucs Béla tatabányai Megyei Könyvtár elé kerülő szoborterve
     Vilt Tibor pesterzsébeti felszabadulási emlékműterve
     Makrisz Agamemnon MTA Központi Kémiai Kutató Int. elé kerülő 2 fig. 
     szobra
 
1.) Napirend:

Szilárd elvtárs üdvözli a megjelenteket és felkéri a megjelent szaklektorokat, hogy tájékoztassák a Bizottságot az építészekkel kapcsolatos vitás kérdésekről.
Ujvári Béla: 3 évvel ezelőtt volt szó egy nemzetközi pályázatról, ahová mindenki pályázhatott volna, s a bírálatnál döntő szava az építésznek volt. Innen ered az építészeknek az az álláspontja, hogy egyszerűen megszabják, hogy az általuk tervezett épületre mi kerüljön. Miután hazánkban az építész nem magánvállalkozó, hanem az állam számára épít, az épület a közösségé lesz - így tehát az előbbi álláspontjuk az építészeknek helytelen. Ebből az álláspontból ered azután az, hogy ha a MEB egy nonfiguratív igényt nem hagy jóvá, hanem mást javasol, akkor az építész kijelenti, hogy inkább semmit sem kér. Sajnos ilyesmire számos példa van, de sajnos eddig nem vettük jegyzőkönyvbe. (Körner például kijelentette, ha nem kapja meg azt, amit kért, majd akkor fog jelentkezni képzőművészeti igénnyel, ha az Alap munkaelosztójában más szituáció lesz.) A mai építészet alapgondolata, hogy az építész saját eszközeivel fejezi ki magát (plasztikai megformálás, az anyag traktálása és a tér ritmizálása). Semmiféle más eszközökhöz nem nyúl, nem kér segítséget a mű szellemi létrehozásához. Később ez oda módosult, hogy az építész igénybe veszi a képzőművészt abban az értelemben, hogy a képzőművész az épületet tovább finomítsa, cizellálja. A mi szempontunk viszont az, hogy a képzőművészet az épületnek a gyújtópontjába kerüljön, olyan mű legyen, amely tartalmában, ábrázolásában az épület funkcióját lényegében kifejezi és a néző számára humanisztikusan szól. Hogy az építészek mennyire más állásponton vannak, arra számos példát lehetne elmondani. (Szegedi lakótelep: amikor a tervező építész szellemi tunyaságát, a falsík sivárságát kell a képzőművésznek enyhítenie.) A kiállításrendezési elvekből bekerült az építészetbe a kerítőfalak, paravánok alkalmazása olyankor, amikor az épületben megoldatlan dolgot kell ezzel elleplezni. Ezeket dekorálni csak nonfiguratív művekkel lehet. De arra is van példa, hogy az ilyen építészeti rendetlenségeket függönnyel akarnak jóvátenni. (Veszprémi gimnázium.) Az építészek szerint a képzőművészet az épületeknél ne legyen önálló, hanem csak az épület forma- és térritmusát fokozza, cizellálja. (Pl. a debreceni Agrártudományi Egyetem zöld márvány aulájába azért kerül egy 6 m^2-es dombormű, hogy a terem hangsúlyt kapjon, s a dombormű a márványt felborzolja.) Ez nem más, mint a Mondrian-elvnek az adaptálása. Az építészek összetévesztik az architekturát a szobrászattal. Azt kívánják, hogy egy 4-6 szintes épületkomplexum ritmusrendszerében a csuklópontokon szobrot helyezzünk el. Ekkora objektummal képtelen egy szobor csuklópontot képezni. Ugyanígy egy ilyen többszintes épülettömbön a szobor a térlezárás szerepét sem tudja betölteni. Az építészek részéről a fenti elvek alkalmazása felveti azt a kérdést is, hogy hol van a határa a 2 ‰ alkalmazásának? Meg kell határozni végre pontosan, hogy mi kerülhet a 2 ‰ keretében az épületekhez. A hitelkeret nem lehet kiegészítése az É.M. költségvetésének. Azt is el kell dönteni, hogy kit terhel a kiviteli munka. A kút pl. éppoly szerves része az épületnek, mint a falikút, vagy a vízvezeték. Ezt kötelessége az építtetőnek megterveztetni, ugyanígy a vízmedencéket is a szökőkutakhoz, vagy kútszobrokhoz. Ez a szerelési munka és anyagköltség nem mehet a 2 ‰ terhére. Ehhez kapcsolódik az a probléma is, hogy végre tudomásul kellene venni, hogy az ország vízhiánnyal küzd, minek annyi vízmedence. Az építészek sokszor lehetetlen költekezéssel kívánnak épületeket díszíteni (aszódi halottasház).
Redő Ferenc: Mindennel egyetértek, amit Újvári Béla mondott, ezen dolgokban magam is részes voltam. Én az építészekkel való megbeszélésnek két irányt szabnék:
     1.) problémakör: ahol velük kell vitatkozni
     2.)          “        : ahol velük együtt valamilyen harmadik szerv
         felé kell kérdéseket felvetni.
 
1.) Sok hibás nézet van az építészeknél, de meg kell modani, hogy a képzőművészek sem tökéletesen végzik a munkájukat. Az építészek is felvethetnének felénk sok megoldatlan munkát - jogosan. Azt azonban tudomásul kell venniök az építészeknek, hogy lehet olyan eset, amikor a képzőművészeti alkotás alapvetőbben tudja meghatározni egy épület funkcióját, mint bármilyen építészeti elem. (Pl. egy tanácsház nagytermének a falán elhelyezett képzőművészeti alkotás.) Keresztül kell vinni azt, hogy ha a MEB egy munkára művészt kijelöl, akkor a személy miatt az építész ne léphessen vissza. Ma az a helyzet, hogy ha nem tetszik az építésznek a kijelölt művész, akkor egyszerűen visszavonja igényét. Amiben nem értek egészen egyet Ujvárival, az a segítségnyújtás kérdése. Én nem vagyok olyan merev ebben a kérdésben. Nem vagyok az ellen, hogy ha az építész valamit nem tud tökéletesen megoldani, s ehhez képzőművész segítségét kéri, akkor mi azt ne vállaljuk. Itt nem az építésznek, hanem a társadalomnak adunk segítséget. Igen sokszor előfordul, hogy az építész nem tehet az előállott helyzetről, belesodródik a dologba, vagy esetleg bele van kényszerítve egy meglévő épület adottságaiba stb. Van tehát olyan dolog, amit lehetetlen jól megoldani. (Végeredményben a porcelán-kultúra is onnan ered, hogy annakidején rájöttek arra, hogy a porcelánégetésnél óhatatlanul előálló hajszálrepedéseket ráfestéssel eltüntessék, s ebből aztán virágzott ki a porcelánfestés kultúrája.) Van itt egy anyagi ösztönzési kérdés is, amely felett nem húnyhatunk szemet. Sokszor vetjük fel az építészek felé, hogy mindig csak szobrászmunkát igényelnek, festészetet alig-alig. Humoros formában közölték velünk ennek hátterét is: ők tervezőirodai alkalmazottak, akiknek mellékjövedelmét képezi az, ha szoborhoz a posztamenstervezéssel megbízzák őket. Festészeti munkánál ilyen lehetőségük nincs, természetes, hogy inkább azt helyezik előtérbe, ahol nekik is van valami hasznuk. Ennyit az 1.) ponthoz.
     A 2.) ponthoz volnának az alábbi észrevételeim: 
     a.) A nem ábrázoló művészeti alkotások szereplését az építészetben igen fontosnak tartom, támogatom. Nagyon örülök, ha padlómozaikot és lépcsőrácsot nem az építész tervez, hanem felkér rá művészt. De ez persze 2 ‰-ből nem mehet. Erre más pénzügyi fedezetet kell előteremteni (miskolci SZOT-székház cementlap-burkolás ügye). Sokszor a tervező spórolni akar, azért nem adja ki művésznek az ilyen jellegű munkát tervezésre, pedig itt csak a +-t kell vállalnia, hiszen a munka a költségvetésében valamiképp be van tervezve.
     b.) Valamiféle technológiát ki kellene találni, hogy az építész ne az utolsó pillanatban jelentkezzék igényével, hanem korábban legyen mód az építész és képzőművész találkozására. És főleg: a legnagyobb beruházásokról (évi 5-6) a Lektorátusnak már év elején legyen fogalma.
     c.) Amit Ujvári elvtárs említett (aszódi, fóti ravatalozók) az azért fordulhat elő, mert tudomásom szerint célhitelből megvalósuló alkotásokat a tanácsok maguk terveztethetnek helyi emberekkel, technikusokkal stb. Azért ennek a kérdésnek utána kellene nézni, mert itt esztétikai fegyelemről van szó.
Domanovszky György: Sok hozzátennivalóm nincs az elmondottakhoz. Én amit Újvári és Redő elmondtak, ilyen mértékben nem tapasztaltam a MEB-ülésen. Biztos, hogy az elmondottak példák, de nem általános esetek. Az építészek sem olyanok, ahogyan itt beállították őket. Ezzel a hangvétellel egyáltalán nem tudok egyetérteni. Én a zsűrizés elvi szempontjait kidolgoztam, ott elmondtam az idevonatkozó észrevételeimet is, ott is szerepelnek ezek az esetek, mint példák. Vannak súlyos problémák is, de ezeket nem ilyen izgatott hangon kell megtárgyalni. Szerintem két alapvető kérdés van: 1.) mire fordítható a 2 ‰; 2.) dekorációba ne menjünk bele. Hangsúlyozom: évek óta résztveszek a MEB-üléseken, a fenti példákat nem általánosságban tapasztaltam. Ilyen tálalásban a Művészeti Bizottságnak az lehet a véleménye, hogy a MEB eddig az őrültek háza volt és mi ezt kiszolgáltuk évek óta.
Ujvári Béla: Maga Jánossy mondta, hogy a térművészet feladata, hogy tovább csiszolja az épületet.  
Domanovszky György: Alapvetően nem igaz, hogy csak ezt akarják!
Ujvári Béla: Akkor miért nem akarnak figurális dolgokat?
Domanovszky György: Mert a képzőművészek is lejáratták magukat ezen a téren. Alapvető hiba az, hogy az építész nem együtt tervez a képzőművésszel.
Aradi Nóra: Domanovszky György nem volt itt a múltkori hasonló tárgyú megbeszélésen, amikor nem ennyire élesen kerültek napvilágra ezek a kérdések. Akkor határoztuk el, hogy a lektorok a legilletékesebbek arra, hogy ezekről a problémákról minket tájékoztassanak. Kizárólag az ütközéses problémákról kértük a tájékoztatást, tehát azért hozták a lektorok ide ezeket a példákat. Azzal viszont szembe kell nézni, hogy az építészeknél uralkodóvá kezd válni egy általános tendencia, mégpedig az a szemlélet, amely revízió alá akarja venni a képzőművészetnek a tartalmi funkcióját, ezen belül olyan alaptörvényeket is, amelyeket a képzőművészet nem tagadhat meg. Nyilvánvaló, hogy a legélesebb és legszélsőségesebb példákon lehet leginkább lemérni a tendenciát. Nem volna helyes, hogy akkor kapjunk észbe, amikor ez nemcsak egyesek által képviselt irány, hanem általánosan érvényesülő törekvés. Ha majd megegyezésre kerül a sor az építészekkel, fel kell vetni azt a problémát is, hogy ha végre elhelyezésre kerülnek a 2 ‰-ben készített munkák, utólag az üzemeltető ne rontsa el berendezési tárgyakkal a munka hatását. (Pl. a Metropol-sörözőben a Gádor-kerámiák a később elhelyezett perforált lemezből készített lámpák miatt alig láthatók.)
Ujvári Béla: Erre számos példa van és elkerülhetetlen. Az építészeknek általában az is a kívánságuk, hogy az épülettel szervesen összefüggésben álló műalkotás lehetőleg úgy kerüljön az épület elé, hogy azzal semmi köze ne legyen. Tegyünk mögé fát, vagy bármit, csak nehogy együtt lássák az épülettel. Nem az a céljuk, hogy az épület egy önálló művel gazdagodjék. Még egy probléma: mi csak helyszínrajzot látunk és fogalmunk sincs a szélesebb környezetről, a városról. Helyesebbnek tartanám, ha a főépítészek adnák meg az igényeiket, akik ismerik az illető helyiségben lévő képzőművészeti alkotásokat, térrendezéseket stb.
Szöllösi György: Mindaz, amit itt a szaklektorok elmondtak, igaz. Amit Domanovszky elvtárs mondott a hangvétellel és a problémák felvetésével kapcsolatban, szintén igaz és egyet lehet érteni vele. 1959 óta működik a vegyes munkaelosztó bizottság, ebben pedig az építészek is résztvesznek. A vegyes munkaelosztóban számos pozitív kérdés és eredmény is volt. Lényegileg a kérdést 3 részre lehet osztani: 1.) művészetelvi és esztétikai kérdések, 2.) gyakorlati lebonyolítás (technológiai kérdések), 3.) etikai kérdések. Ezek a kérdéscsoportok nem választhatók el egymástól. Az első kérdéscsoportba tartozik - amit Ujvári et. mondott - a szemléleti differencia, ami előbb-utóbb eldöntésre kell, hogy kerüljön a két szövetség között. Igaza van Aradi Nórának, hogy ez a tendencia már nem csak egyesek részéről kezd felmerülni, hanem az Építész Szövetség hivatalos álláspontjaként is. Nevezetesen arról van szó, hogy mi az épületen alkalmazott képzőművészeti alkotásoknál ábrázoló művészetet kívánunk, amelynek tartalmi kifejezése van, vagy pedig dekoratív vagy ornamentum fogalomkörébe tartozó művészetet? Az építészek egyre inkább csak dekoratív- és ornamentum-igénnyel lépnek fel ott is, ahol annak semmi keresnivalója nincs. Alkalmam volt évek óta résztvenni MEB-üléseken, és tapasztaltam, hogy ha pl. szoborról van szó, akkor az építészt nem érdekli annak tartalmi mondanivalója. Hellyel-közzel inkább az a kívánságuk, hogy ne legyen! Ha a beruházó kíván tartalmi mondanivalót, akkor az rendszerint abszolút naív dolog (Pl. Ganz-gyár). Azt kell a Művészeti Bizottságnak eldönteni, hogy milyen esetekben és műfajokban képzelhető el dekorativitás tartalmi mondanivaló nélkül, vagy ornamentum. (Ma már gyakran körbejárható körplasztikánál is nonfiguratív dolgot kér az építész.) Ezen belül eldöntendő, hogy mi fedezhető 2 ‰-ből és mi nem.
     A 2.) kérdéscsoporthoz: ezek a kérdések az aszinkronitás vagy szinkronitás kérdésében jelentkeznek. A művészeti alkotás átfutási ideje hoszszabb, mint az építészeti technológia fejlődése következtében az építészeti munkáé (medence-problémák). A mi célunk az, hogy az ún. járulékos költségekre való tekintet nélkül az alkotások a helyükre kerüljenek.
     3.) Az építészek szívesebben foglalkoznak olyan képzőművészeti munkákkal, ahol nekik is van anyagi érdekeltségük. Ez a túlzottan jelentkező figurális díszkút-igény rugója. Ez az oka bizonyos művészek kijelöléséhez való ragaszkodásnak is. Állami rendelkezés kellene arra vonatkozólag, hogy ha az arra hivatott szerv eldöntötte, hogy a képzőművészeti alkotásra a megadott helyen szükség van, azt senki tovább vitathatóvá ne tehesse.
Bernáth Aurél: Az összes problémák, melyek a képzőművészek és építőművészek kapcsolatában jelentkeznek az építészet stiláris szervi kérdéseiből származnak, nevezetesen abból, hogy az építészet és az ábrázoló művészet sehogy sem tud boldog házasságra összekerülni. A két dolog nem megy össze, ezzel tisztában kell lenni, és ha ebben a dologban tiszta helyzetet akarunk, akkor ott kell kezdeni, hogy az építészek szemébe meg kell mondani, hogy ők egy steril építészetet csinálnak, aminek az élethez semmi köze nincs, és ezért nem is megy össze a festészettel, lefordul a kép a falról. Csak az absztrakt kép megy hozzá. Tessék elindítani az építészek ellen a kritikát! A szegedi tanácsház és az Üllői-úti Biológiai Intézet pontos mása a bécsi BAWAG Werk épületének. Az építészet a teljes elsematizáltság állapotába jutott. Amit Ujvári mond, az ebből következik természetesen. A Szovjetunióban már arról beszélnek, hogy engedjék az absztrakt művészetet az épületekre, kénytelenek ezt tenni! (Brazíliában a fennsík közepén felépítettek egy absztrakt várost, olyan ez, mint a haarlemi vagy rotterdami kikötőváros, vagy mint a fent említett bécsi irodaház.) Remény nincs! Vagy könyörgésre fogjuk a dolgot, hogy adjanak nekünk területet, mert élnünk kell, vagy letesszük a lantot és átadjuk az absztrakt művészetnek a teret. Nincs homogén megoldás! Persze vannak olyan esetek, amikor ebben a sterilitásban is lehet valamit csinálni, pl. a debreceni aula a zöld márvánnyal. A dolog sokkal katasztrofálisabb, mint hisszük, mert nincs ebben az országban, de egész Európában sem senki, aki megbillentené a dolgot. Le Corbusier megbillentette a dolgot a maga kápolnájával, s az ember tényleg úgy érzi, hogy ki akart törni a sterilitásból, és akart valamit a régi nagy építészet mintájára alkotni. (Erről persze megvan a véleményem, olyan mint egy májusi vásár épülete.) Ha ez a bizottság a saját szerepét jól akarja felfogni, akkor azt ajánlanám, hogy ilyen szellemben kell elkezdeni a tárgyalást az építészekkel, vagy valakiket megbízni a kérdések nyilvános tárgyalásával. Az egész területen sehol nem történik meg ezeknek a kérdéseknek a felvetése! Van a modern építészetről kritika? Én a modern építészet mellett vagyok, mert nem kívánom vissza az eklektikus építészetet. Amikor az építészek hamut szórtak a fejükre (1952-54-ben) és át kellett állniok a szocreál építészetre, én akkor is kiálltam a modern építészet mellett egyedül, de olyan olcsón nem adom, hogy elegendő legyen nyugati lapokat nézegetni és onnan steril épületeket kimásolni. Ezekhez reprodukálni kellene százával a Mondrian-képeket, mert csak azok valók hozzá!
Pátzay Pál: Én írtam egy cikket az esztétikai zűrzavarról, amelyben az építészetről szóló fejezet pontosan megegyezik azzal, amit Ujvári és Redő elmondtak. Nem vagyok olyan pesszimista, mint Bernáth Aurél, hogy ne lehetne ezen segíteni, mert azok, akik egy rántással jobbra fordulnak, azok egy rántással balra is fordulnak. Csak arról van szó, hogy valaki másutt így az asztalra verjen és ez a dolog nyomban másképp fog kinézni. Kesztyűs kézzel persze nem lehet bánni ezekkel a problémákkal. Az építészek szeszélyesen bolondok, akiknek nincs határozott művészi álláspontjuk, csak folyóiratokra támaszkodnak és nem a feladatokból indulnak ki. Márpedig mi öltsön formát, ha nem a feladat-adta tartalom keres magának formát? Ez alapvető elvi kérdése egész művészeti életünknek, sőt az egész kulturális életünknek.
Aradi Nóra: Egy dologban ellentmondok Pátzaynak: szerintem nem ilyen könnyen fordul és változtatható más irányba a dolog. Nem csak ide- vagy odafordulásról van itt szó. Adva van a modern építészeti technológia. Hosszú időnek kell eltelnie addig, míg eljutunk oda, hogy más legyen a tanácsháza és más a biológiai intézet. Más a funkció, tehát építészetileg nem lehet adekvát. Mindenesetre ahhoz már egy bizonyos érettsége kell lennie ennek az egész újfajta építészeti eljárásnak, hogy az épület funkciójának megfelelő differen- ciáltságot az építész az épület esztétikai megoldásában, koncepciójában kifejezésre tudja juttatni. Sajnos bizonyos tervezési sémákat nagyon gyorsan el lehet sajátítani. Az építészek bérezése olyan - miután tervezőirodákban dolgoznak - hogy nem érdemes magukat strapálni, építészeti megoldásokon törni a fejüket. Könnyebben megoldható építészeti terveket könnyebb elfogadtatni. Én nemcsak vitakérdést látok itt, hanem az egész építészeti szakasz éretlenségét. Szélesebbkörű, nagyobb nyilvánosság előtt lezajló, jó szellemű vitákkal sokat lehetne változtatni a dolgokon.
Bernáth Aurél: Semmi kifogásunk nem lehet az ellen, hogy előregyártott elemekkel lakóházak épüljenek a megszokott formákban és stílusban. De vannak közcélú épületek, ahol időt kellene szentelni, kicsit lassabban és méltóságteljesebben tervezni a képzőművésszel együtt. Egy tanácsháza pl. megérdemli ezt!
Somogyi József: Olyan súlyos érvek hangzottak itt el az egész kor kérdéseivel kapcsolatban, hogy kicsit zavarban vagyok. Legfőképp Pátzay és Bernáth mesterek hozzászólása miatt, akiket én nagyon tisztelek, s akikkel szemben sokszor gátlásaim és kisebbségi komplexumaim vannak amiatt a hallatlan ismerettár és műveltség miatt, melyekkel ők rendelkeznek. Mindannak amit ők elmondtak, tragikus hangja van és igaznak látszik, s szembeszállni velük érvekkel nem is lehet, inkább érzésekkel és egy pár gondolattal. Ujvári azt mondja, hogy az építésztől mi azt várjuk, hogy tartalmában az épület funkcióját fejezze ki és ehhez a képzőművész humanisztikus pluszt adjon hozzá. Nem csak így igaz ez szerintem. Ennek az elvnek hangsúlyozása vezet aztán oda, hogy Szöllősi et. már úgy szinplifikálja a kérdést, hogy: tartalmi mondanivaló, dekorativitás vagy ornamentum. Lehetne délelőttökön át vitatkozni, hogy a dekorativitásban mi a megbélyegző vagy mi a dekorativitásban az igényelhető, a tartalmi mondanivaló szájbarágott dolog-e. Szavakat lejáratunk és azonos fogalmakat használva majdnem mindegyikünk különféle dolgokat ért alatta. (A zöld márvány-dologban teljesen egyetértek Bernáth mesterrel.) Az az érzésem, hogy a legszélsőbb esetek hangzottak itt el példaként. Lehet, hogy Jánossy az ő hóbortos gondolatrendjével mondott ilyeneket. Nem is vitatkozom rajta. Csak ez a tragikus hang zavar engem. Pl. a brazil építészetről mondottak. Azt hiszem, hogy más strukturális körülmények között alakult ott így az építészet (nép, vidék stb.). Itt van az olasz építészet, amely úgy érzem, teremtett emberséges műveket is, de erre senki sem hivatkozik. (Pátzay közbeszól: nem is merült fel vitaként az olasz építészet helytelensége!) Van tehát megoldási lehetőség! Van remény, hogy valahol szintézisbe tudnak a dolgok kerülni. Azt sem érzem, hogy a modern építészet nem bírja el a klasszikus értelemben vett képet. Azt hiszem, hogy ez fókusz kérdése, mint ahogy a modern épület elbírja az antik bútort. Sőt, egy nagyon desztillált, tiszta belső térben külön életet kap egy odatett renaissance komód vagy szék. A jó műveknek nincs stílus-, korgátló negatívuma. Az, hogy az építészek most külföldi lapokból veszik az ötletet, annak is az az oka, hogy sokáig el voltak zárva a világtól. A magyar építészetnek inkább azt vetem fel hibájául, hogy a szerte a világon vajúdó építészeti formakereséseknek csak a felszínét látja és ebből születnek meg olyan dolgok, hogy Brazíliát az Ecseri térre teszik stb. Ezek a megoldások persze nem mindig szerencsések. A képi és plasztikai elveknek is mindig volt egyetemes törekvése, ugyanígy a képkészítés, szoborkészítés változó törekvései egyetemesen hatottak a világban, csak akkor váltak károssá, ha ezek is a struktúra esetlegességeit vették át, és nem az elveknek a művészben érlelt és ötvöződött erejéből váltak új művekké. Tehát én azt hiányolom az építészeknél, hogy nem az elvek elsődleges tisztaságából teremtenek új műveket, hanem nagyon sokszor csak átvesznek valamit. Abban azonban nem érthetek egyet, hogy katasztrofális lenne a helyzet, vagy az lenne katasztrofális, hogy valahová egy nonfiguratív dolgot teszünk. Azzal a megfogalmazással sem értek egyet, hogy a "szobor, mint lezáró szobor, már nem szobor, hanem architektúra". Szerintem az a döntő, hogy megtalálja-e a gyújtópontot, amelynek az architektúrához kötődő ereje megvan, vagy amellyel az épület elektromos íve összeköthető (olasz terek).
Domanovszky Endre: A vita nagyon izgalmas és érdekes. Az az érzésem, hogy a vitázók valamiféle ilyen vagy olyan formai lehatárolásból nézve vizsgálják az egész problémát. Szerintem az a baj - és ez irritál engem -, hogy a modern épületek a világon mindenütt egyformák. (Tihanyban ugyanazt látom, mint a bolgár tengerparton.) Számomra nem az a probléma, hogy vitatkozom a modern építészetnek a jelenlegi formai megjelenése ellen, mert én is jobbnak találom, mint az eklektikus építészetet. A probléma az, hogy a művészi alkotó szándékot nem látom. Milyen az a szándék, amellyel a művész művét létre akarja hozni? Ha valaki gyors sikert akar, akkor átvesz külföldi példákat, de ezekre 20 év múlva mit mondanak majd? Ezt a szándékot, mint problémát kell az építészeknek felvetni. Mi az a cél, amit végül is egy építőművésznek maga előtt kell látnia? Sokféle észrevétel hangzott itt el a mai építészettel szemben, amelynek jórésze helytálló és igaz, én mégis el vagyok kötelezve a modern építészet irányában annak ellenére, hogy ma még üres, formalisztikus, értelmetlen ténykedést látok. Megjegyzem azonban, hogy amikor mi az építészet felé ilyen értelmű kritikát gyakorolunk, ugyanakkor a világ képzőművészeti mozgásának, életének tevékenységéről is hasonló bírálatot kellene mondanunk. Értem ezt úgy, hogy nem kis mértékben tapasztalhatjuk külföldön, de hazánkban is, hogy bizonyos kellemesen ható vagy pillanatnyilag divatbajött gesztusok hamis vonatkozásban is, kitűnő művészeknél óriási humuszra találnak, ami szerintem legalább olyan katasztrofális, mint az építészet "csődje". Véleményem szerint, mielőtt az építészekkel leülünk, a Művészeti Bizottságnak legalább abban kellene megegyeznie, hogy melyek azok a szándékok, rugók, amelyeknek alapján értékítélni hajlandó, s többé-kevésbé magunk között egyetértésre kell jutni. Valamennyiünkben van egy belső konfliktus, melynek alapján e pillanatban a modern építészet bizonyos gesztusainál pozitív lépéseket látunk. Hangsúlyozom persze, hogy egyáltalán nem kialakult, nem érzem egy kultúra kifejezési formájának, hanem csupán egy szükségszerűen kialakult formavilágnak. Magam részéről tehát azt szeretném, ha előbb magunk között vitatkoznánk.
Plesznivy Károly: Az építészetet illetően itt olyan problémák merültek fel, és olyan észrevételek hangzottak el egy-egy mondatban, amire szerintem hosszú tanulmányokat és nagy időt kellene szánni, nem pedig elintézni egy mondattal. Ameddig mi ennyire tisztázatlanul állunk az egész képzőművészeti probléma előtt, s ameddig ennyire szerteágazó a vélemény a képzőművészet különböző műfajainak megjelenítését és tartalmát illetően, addig nem lehet leülni az építészekkel vitatkozni. Szánjunk erre néhány ülést, vagy néhány írásművet, s próbáljuk tisztázni előbb belső problémáinkat. Egyetértek Domanovszkyval, hogy az építészet vitája előtt helyes lenne a képzőművészet vitáját, kritikáját lefolytatni. Nem foglalkozhatunk az építészet elvi kérdéseivel addig, míg a képzőművészet elvi kérdéseivel behatóan nem foglalkoztunk. Előbb a saját portánkon kellene némileg tiszta helyzetet teremteni. Beszélünk, hogy "építőművészet és művészeti igényesség". Nem vagyok híve anyagi vonatkozásokat összevetni a művészek problematikájával, de hadd említsem meg, hogy elképesztő milyen kategóriák között dolgoznak az építészek. Sem képző-, sem építőművészetet nem lehet normában elképzelni. Azt hiszem, nem ártana ezt a kérdést is megvitatni.
Bencze Gyula: Ez a Bizottság egyre inkább a leglényegesebb dolgokkal kezd foglalkozni. Ez az egyik legkomolyabb kérdése kulturális életünknek. A jelenleg kialakult helyzetben két szélső értelemben vett álláspontra lehet helyezkedni: az abszolút negáció és a teljes azonosság álláspontjára. De volna egy harmadik álláspont is, amely mérlegeli a feltételeket. Vannak feltételek, amelyek között ez az építészet létrejött és lehetséges az az álláspont, amely ebben a helyzetben megpróbálja fenntartani azt, amit fenn lehet tartani és kritizál minden olyan törekvést, amely tévútra viszi az építészek döntő többségének a teljesítményét. Ha az abszolút negáció álláspontjára helyezkednénk, szembeszegülnénk egy olyan áramlattal, amelylyel szembeszegülni teljesen lehetetlen. Olyan építőművészetnek a kialakulásáról van szó, amely a mai ember életszük- ségleteinek, életigényeinek, a világról való elképzeléseinek keresi az építészeti kifejezéseit. Hogy keresi ezt a kifejezést, az tény - hogy hogyan találja meg, az más kérdés -, s ezért nem tudok olyan álláspontot elfogadni, hogy az építészet teljesen csődbe jutott. Úgy látom, hogy az építészet a kibontakozás állapotában van, érthető, hogy ebben az állapotban a jó és rossz keveredik. De ha historikusan nézzük a dolgot, akkor történetileg felvetődik egy változott kor változott építészetének problematikája (Egyiptom és barokk építészet). Más jellegű érzelem, érzés, gondolatvilág, tudományos világ eredményei, új arcú ember eredményei törekszenek építészeti kifejezésre. A modern tudomány és technika olyan lehetőségeket adott az emberiség számára, amely sajátságos módon egy internacionalista jellegű építészet kialakítását követeli meg. Szerte a világon jelentkezik egy lakásszükséglet, amit korszerű, hihetetlenül gépesített építészeti technikával kell és lehet megoldani, és bizonyos szabványok bevezetésével együtt jár - ezt nem lehet letagadni. Ott viszont Bernáthnak van igaza, hogy vannak pontok, ahol meg kell állni, ahol mélyebb tartalmi kifejezésekről van szó. Ezzel az egy-két gondolattal csak jelezni akartam bizonyos problémákat. Azt hiszem, ilyen szellemben - sine ira et studio - kellene kifejtenünk nekünk is, és az építészeknek is álláspontjukat. Én meg vagyok győződve arról, hogy az építészek között is sok van olyan, aki a szakmájának szerelmese és művészileg gondolkodik. Talán sok tekintetben az észjárásukkal nem értünk egyet, de tény, hogy egzisztenciális kérdésekről is szó van.
Pátzay Pál: Nem azért jöttünk ide, hogy méltassuk a jó építészetet, hanem hogy példákat hozzanak, hogy lássuk, milyen hibákkal kell megküzdenünk. Igaz, hogy a tervezés rossz bérezéssel történik, de az is igaz, hogy nem olyanok terveznek minden esetben, akik tudnak tervezni. Hogy az építészet kérdésében milyen álláspontot foglalunk el, ahhoz sok mindennek az ismerete lenne szükséges. De vannak tények, amelyeket nem lehet elmisztifikálni, amelyek ellen igenis ki kell kelnünk (tihanyi héj). Ha az építészek karmester módjára dirigálják a képalkotó művészeteket, ez rendkívül nagy kárára van a társművészetnek. Nem arról van szó, hogy megreformáljuk a világ építészeti indulatait, hanem hogy ennek a káros formáját, befolyását a képalkotó művészetekre csökkentsük. De egyre fel kell figyelni; nagy hódolattal vagyunk a nyugati, dekadens reklámépítészet irányába. Vagy komolyan vesszük, hogy egy szocialista országban élünk, és ennek tendenciáját keresztül akarjuk vinni, vagy mondjunk le arról, hogy ítéletet mondjunk.
Aradi Nóra: Major Máté nemrégiben kiállt a nonfiguratív képzőművészet mellett és határozottan leszögezte, hogy minden társadalmi korszakban vannak egyes művészeti ágak, amelyek vezérszólamot játszanak és egyesek alárendelt szerepet. Ilyen módon helyezte el a képzőművészetet, mint az építészetnek alárendelt művészeti ágat. Ez egy kinyilatkoztatott álláspont, amely ha cáfolatlanul marad, sok zavart okozhat.
       Rengeteg példát lehetne mondani, hogy az építészet és képzőművészet kapcsolata, kölcsönhatása bizonyos történelmileg érdekelt szabályok szerint létezik, vagy kell, hogy létezzen. Rendkívül önkényesen kiválasztott példák alapján alakultak ki ezek a szabályok, s ezért nem hatnak eléggé hitelesnek. (Görög művészetnél az építészet és képzőművészet kapcsolata, gótikus építészetnél stb.) Ha az ember komolyan nézi történetileg, hogy a képzőművészet-építészet kölcsönössége hogy alakult, rögtön megdőlnek azok a merev sémák, amelyek ezt a kapcsolatot kizárólag strukturális kapcsolatra szűkítik. Az építészeknél pl. állandóan ezek a strukturális jellegű kapcsolatok kerülnek előtérbe, háttérbe szorítva azokat a kapcsolatokat, amikor a képzőművészeti alkotás nem közvetlenül az épület valamely részét hangsúlyozza, hanem az épület tartalmi funkciójából következően hangsúlyozza a külső térnek, vagy a belső térnek egy adott részét, a társadalmi funkciókkal összehangzóan.
Szilárd György: Bennem már tisztán kialakult az, hogy nem ülhetünk most le az építészekkel, hiszen magunk között sincs egyetértés a kérdésekben. Tudomásul kell venni, hogy van Szövetség és annak vannak elvi célkitűzései. Örülnék, ha az elvtársak elfogadnák a javaslatomat, mely szerint először a Szövetség hívjon össze egy 25-30 tagú plénumot, ahol résztvenne a Művészeti Bizottság néhány tagja is, s ahol az a szűk plénum megpróbálna legalább egyes kérdésekben álláspontot közösen elfoglalni. Bízza meg a Bizottság Bencze, Domanovszky, Somogyi elvtársakat és engem, mi összeállítjuk az anyagot, esetleg megbeszél- nénk a vitaindító előadást és előadót is. Az itt kialakult álláspontot vinnénk egy közös építész-képzőművész konferencia elé. Véleményem szerint erre megérett az idő. Persze mindkét megbeszélésre az illetékes szerveket is meg kellene hívni. Csak ezt az utat látom járhatónak, mert végeredményben először a képzőművészekkel kell megharcolni ezt a kérdést. Nem arra gondolok itt, hogy bármilyen plénummal az építészeket meggyőzzük, hogy ne ilyen épületeket tervezzenek, hanem arra, hogy vannak kérdések, ahol meg lehet találni a közös nyelvet.
Bernáth Aurél: Pátzaynak van egy értekezése. Hozzuk azt ide, vagy az legyen a vitaindító előadás. Én már 1947-ben megírtam, hogy elismerem az absztrakt művészet létjogosultságát, azonban meg kell róla állapítani, hogy ez az ábrázolástól eltér, tehát nem pontosan oda tartozik, ahová az ábrázoló művészet. Vonjuk le ebből a következtetést ott, hogy az absztrakt művészet az ábrázoló művészettől váljon szét. Legyen az absztrakt művészet külön szak, s ha az építészeknek ez kell, favorizálják. (Miután én ábrázoló művésznek tartom magam, most magam ellen beszélek.) De hagyjanak teret az ábrázoló művé- szeteknek is. Az építészeken múlik, hogy hogy vizsgáznak ebben a kérdésben.
Domanovszky Endre: Amit Bernáth Aurél mond, az olyan probléma, amit véleményem szerint a Művészeti Bizottságnak egyszer napirendre kellene tűzni. Javaslom, hogy ezt valamelyik ülésen vitassuk meg. Javaslom, hogy Pátzay az anyagát ismertesse a következő ülésen. Helyes az, hogy előbb magunk között egy közös platformot alakítsunk ki.
Somogyi József: Az én egész felszólalásom nem az absztrakt művészet pártfogója akart lenni, csak azt mondom, hogy hiszek abban, hogy a modern művészetnek is van társadalmi eszmék hordozására alkalmas formarendje.
Redő Ferenc: Van egy pár konkrét kérdés, amivel nem kellene megvárni az építészekkel való megbeszélést. A munkaelosztó-bizottságok hetenként üléseznek, a problémák hetenként felmerülnek, s ezekre nekünk választ kell adnunk. Mi megmondanánk, hogy melyek ezek a kérdések.
Szilárd György: Erre nem lehet vállalkozni, megegyezés nélkül nincs értelme most annak, hogy bizonyos dolgokat deklaráljunk. Változatlanul az előbbi javaslatom mellett tartok ki.
Bencze Gyula: Szilárd elvtárs javaslatát fogadjuk el. Ez a probléma túlnő már a kilences bizottságon. Amíg itt a legfelsőbb kulturális vezetés nem teremt tiszta helyzetet (a Pártközpont ipari osztálya és kulturális osztálya), s nem mondják meg, hogy mit támogatnak, mit nem, mivel értenek egyet és mivel nem, addig az építőművészeknek mindig lesz előnyük, mi pedig nem találunk olyan mértékű támogatásra problémáinkban, mint amilyenre ők.

HATÁROZAT:
Ujvári, Redő és Domanovszky szaklektorok adják át a Titkárságnak azokat a konkrét kérdéseket, amelyekben gyors intézkedéseket tartanak szükségesnek.
Bencze, Domanovszky Endre és Somogyi József elvtársak Szilárd elvtárssal együtt összeállítják a Szövetségben tartandó megbeszélés programját. Erre a szövetségi megbeszélésre a Művelődésügyi Minisztérium és a Pártközpont illetékeseit is meg kell hívni.
Ezen megbeszélés után kerülne sor a két Szövetség esetleges konferenciájára a Művészeti Bizottsággal közösen.Mindkét megbeszélést 1962. dec. 10-ig kell lebonyolítani.

2.) Napirend:

Vitás kérdések.
a.) Turcsányi Árpádnak a mátészalkai gimnáziumhoz kerülő "Esze Tamás" szobra.
Szilárd elvtárs közli, hogy a művész a zsűribizottság döntéseit - mely a szobrot több alkalommal nem vette át - sérelmezte és fellebbezte a Minisztériumhoz. A Minisztérium az ügyet a Művészeti Bizottság elé utalja.
     Felolvassa a legutolsó zsűri SZ/543. sz. jegyzőkönyv határozatát. A mű fotóját jelenlevők megtekintik.
Pátzay Pál: Hazafias karikatúra. Egy ilyen történelmi persziflázs még meg is bélyegezendő! Szimpatikus Esze Tamást így beállítani, ez ellen tiltakoznom kell.
Szilárd György: Javaslom, hogy a bizottság tagjai közül néhányan nézzék meg a szobrot.
Aradi Nóra: Felesleges, mert a fotó tökéletesen mutatja, hogy miről van szó.
Bernáth Aurél: Ezek nagyon kényes dolgok, ajánlanám, hogy a bizottság kérjen fel három szobrászt, aki újra megnézi a művet.
Pátzay Pál: Javaslom az előző zsűrikből Ungvárit, plusz Mikust és Kerényit.
Szilveszterné: Nem fognak kimenni a nevezettek.
 

HATÁROZAT:
A Művészeti Bizottság mielőtt véglegesen döntene, felkéri Ungvári, Mikus és Kerényi szobrászművészeket, hogy a szobrot a művész műtermében tekintsék meg és véleményüket közöljék a Művészeti Bizottsággal.

HATÁROZAT:
A bizottság felkéri Somogyi Józsefet, hogy Cifka Péterrel együtt a hét folyamán tekintse meg Kucs Bélánál a tervet és közölje vele a Művészeti Bizottság észrevételeit.

HATÁROZAT:
A Művészeti Bizottság tagjai közül Aradi Nóra, Somogyi József és Domanovszky Endre - dr. Ujvári szaklektorral együtt Vilt Tibornál a kérdéses munkát tekintsék meg.

HATÁROZAT:
A MB fenti szobor ügyében véglegesen nem dönt. A bizottság teljes létszámmal a szobrot a helyszínen 1962. okt. 15-én megtekinti.