Általában semmi jelentősége nincs a hozzászóló életkorának egy konferencián, de ma mégiscsak jellemzőnek vélem, hogy a megszólalók közül messze én vagyok a legfiatalabb a magam negyven esztendejével. Jómagam vagyok ugyanis az egyetlen - s ez nagyon fontos! -, akinek helyzete és életkora okán esélye sem lehetett Veres Pétert személyében ismerni. Az élő íróról nekem egyetlen apró, - természetesen gyermekkori emlékem van. Valamikor a halála előtt kevéssel történhetett - gondolom, 1969-ben -, hogy az utcákat a táncdalfesztiválok módján kiürítő "Röpülj Páva" népdalverseny éppen soros fordulóját néztem sokadmagammal egy kicsi zalai faluban, a szomszédék televízióján. Veres Péter talán zsüritag volt, talán nem, de tény, hogy fölszólalt és jó hosszasan beszélt. Többször is elmondta, hogy "én egy akkurátos ember vagyok", s a népkultúrát védve azt fejtegette, hogy a "már minálunk babám" kezdetű nóta aligha lehet eredeti népdal, mert hiszen hiába megy fel az a legény a fa tetejére, s hiába rázza a meggyet, nem pattog az le, csak amelyik férges. Anyámék általában hat elemit végzett, könyvet csak nagyritkán olvasó generációja - elvégre muzsikát akart hallani, nem szónoklatot - persze eléggé unta a terjengős okfejtést, de arra határozottan emlékezem, hogy mindenki pontosan tudta, ki is ez a fehér ingben, nyakkendő nélkül, felemelt mutatóujjal beszélő, mindenbe "belekotyogó" parasztember. Veres Péter aztán a következő esztendőben meghalt s állami pompával eltemették. Nem a szülőfalujában, ahogy Tamási Áront, vagy Szabó Pált, hanem az akkor még Mező Imre nevét viselő út melletti temetőben.
     Sorsom később úgy hozta, hagy irodalomtanár lettem, s - jórészt Czine Mihálynak köszönhetően - Veres Péter is megszerettem. Falusi és paraszti származású gyerekként ez nekem nem volt nehéz, de a népi irodalomhoz való vonzódásommal már egyetemistaként is valamiféle csodabogárnak számítattam, mára pedig alighanem egyedül maradtam korosztályom irodalmárrá lett részében. Az elmúlt hetekben Iegalább ötven egyetemi hallgatót kérdeztem meg, ki olvasott élete sarán valamit Veres Pétertől, vagy ha nem, akkor ki tudna mondani legalább egy könyvcímet tőle. Nem mondhatom, hagy a válaszok nagyon elkeserítettek, mert hiszen csak azt kaptam, amit várhattam. A többnyire egy évvel a diploma előtt álló magyar szakos hallgatók közül egy olvasta vizsgára a János és Julcsa című regényt (nem tetszett neki), egy másik pedig a Számadás címet ismerte, de a könyvet persze nem olvasta. Lehetett volna még érdeklődni a történelmi stúdiumokat hallgatók között is, de tudni vélem, hogy ők meg - amennyiben ismerik - egy a kommunistákkal állandóan gyanús viszonyokba keveredő, régen elavult társadalom- és nemzetképet dédelgető epizódfigurának tartják általában - esetleg még antiszemitának is. Veres Péter - huszonhét esztendővel a halála után - sem szépíróként, sem gondolkodóként, sem politikusként nem létezik, a tudatot és a magatartást jelenvalóan formáló, élő történelmi emlékezetként bizonyosan nem. Emlékét és példáját makacs hűséggel őrző - általában korosabb - tisztelői természetesen vannak még szép számmal, de biztosan állíthatom: keressenek bár szorgalmasan, a mai Magyarországon aligha fognak találni olyan - nálam fiatalabb - irodalmárt, aki hajlandó még megbecsülő módon meditálni erről az életműről.
     A felelősök persze elősorolhatók. Az oktatásnak, a könyvkiadásnak csakúgy megvan a maga vétke, mint a kulturális politikának vagy a tömegkommunikációnak, de átkozódhatunk mi akár napestig is, Veres Péter emlékének evvel nemigen fogunk segíteni, sőt választ sem kapunk ama kérdésre, miért nem kell ez a szellemi-etikai hagyaték ma már szinte senkinek - javarészt azoknak sem, akikre, vagy akiknek utódaira az élő író még "számíthatott" volna. Az nem lehet vitás, hogy már a reá jellemző írói szereptudat puszta említését! is hideglelést kapó újmódi irodalomfölfogás bőven megteszi a magáét a felejtetésért, de ne ámítsuk magunkat. Veres Péter a szépíró mára eléggé megfakult, s néhány Gyepsor-novella kivételével aligha fog megmaradni. Azon alkotók közül való ő ugyanis, akinek emocionális és tudati befogadásához az ábrázolt tematika belső történetének a tárgyi és Iélektani ismerete is szükséges. Veres Péter éppen a személyével is modell-szerűen összefonódott írói és közéleti magatartást kikezdő irodalmi szemléletváltás előestéjén ment el, s földi valójával egyidőben az a világ is csendben távozott, amelynek empatikus átélése nélkül e közeg által fölnevelt, így folytonosan annak viszonyrendszerére utaló életmű is értelmezhetetlen. Az a paraszti világ - írásainak szinte kizárólagos tárgya , amelyet ő mindenki másnál jobban ismert, mára eltűnt, s vele e világ összefüggésrendszerét, jellemformáló kultúráját még nyomvonalaiban őrző - így a szövegekre a ráismerés intimitásával is reflektálni tudó - potenciális olvasóközönsége is nagyon megfogyatkozott. Dokumentummá és a magyar múlt egy karakteres szeletét kikezdhetetlen tárgyi hűséggel őrző emlékezetté vált hát az írott életmű nagyobb része, s bizony a politikában forgolódó - a praktikus konspirációkra kevésbé alkalmas -, a dolgokat a másokért való felelősség morális szemszögéből megítélő ember szereplései is illúzióktól terhelt naivságnak tűnhetnek utólag a leginkább. Vulgárisabb szólással: túlságosan becsületes volt ő ahhoz, hogy vérbeli politikus legyen! Alighanem teoretikus szándékú munkáinak is inkább csak az állandó tanulásra és megértésre törekvő, mindenáron használni akaró ember példája lehet ma az éltetője, s nem elsősorban azoknak a tartalma. Van azonban ennek az életútnak egy faktora, amely nemcsak hogy megőrzésre érdemes, de egyenesen ordító módon hiányzik a mai világból. Ez pedig az ember a maga - fogalmilag aligha leírható -, néha már önveszélyesen következetes erkölcsi tartásával. Veres Péter életének legnagyobb műve ugyanis az a jelenség, amelyet önmagából épített, s amely heroikus példaadásával egyszerre vall a század magyar történelmének álmairól, megfojtott lehetőségeiről és csapdahelyzetekből fakadt torzulásairól. E jelenség közösségi orientáltsága és etika-központúsága mindig nyilvánvaló volt, s éppen ez került - a látszólagos megbecsülés ellenére! - kutyaszorítóba az író életének utolsó évtizedében, s vált aztán szép lassan anakronisztikus magatartásformává, hogy azt ne mondjam, tarthatatlanul nevetségessé sokak szemében. A Veres Péter-i magatartás kilúgozódásának valódi okát - aminek gyújtópontja a hatvanas esztendők csalfán kétértékű világa, tágabban az 1956 utáni időszak - ezért csupán a magyar történelem utóbbi évtizedeinek históriájával együtt érthetjük meg. Egyszerűbben szólva: Veres Péter és a hatvanas évek viszonya nemcsak önmaga történetiségében érdekes, hanem azért is, mert e viszony tanulságában rejlik az életmű morális üzenete iránti süketségünk titka csakúgy, mint a személyében fölfénylő emberi és nemzeti példával szembeni mai érdektelenségé.
     Részletesen elősorolni ezen időszak Veres Péterre vonatkozó történéseit talán fölösleges, más volt ugyanis a látványos tények demonstrálta látszat, s más a valóság. Veres Pétert látszólag nagyon megbecsülték, néha még azt is hihette, hogy szükség van reá. Országgyűlési képviselő volt, majd minden évben megjelent egy kötete (volt esztendő, hagy kettő), közös fotók készültek róla az első emberrel, halálos ágyán kitüntették a Magyar Népköztársaság Zászlórendjével, s "majdhogynem" a Munkásmozgalmi Panteonba temették. Halála után egy emlékkötet (Veres Péter koszorúja) - nagyon sok érdemes ember mellett - két nagyágyút is kénytelen volt fölvonultatni, Kádár Jánost a könyv elején, Gáspár Sándort a legvégén. Kádár híressé vált egyrészt-másrészt való méricskélése után az 1956 decemberi párthatározat ércbe vésendőnek szánt igéire is hivatkozott, majd tudtul adta hangos önelégültséggel, hogy "Veres Péter látva a párt politikájának helyességét és mindjobban kibontakozó eredményeit... a szocialista rendszernek nemcsak címzetes tanácsadója, hanem jelentős támogatója lett." Nyilvánvaló ma már, hogy e kétes értékű méltatási igyekezet a legitimáció hiányával küszködő hatalom bázisˇszélesítő kisajátítási törekvésének mozzanata volt ("mert ott áll l eleve sírodnál, / ő mondja meg, ki voltál, / porod is neki szolgál."), ám valljuk be mégis, hogy a dolog velejére nézvést "van az állításban valami". Nem egészen úgy persze, ahogyan azt Kádárék gondolták, de tény, hogy az estéjéhez közeledő író 1956 után - tudomásul véve a hatalomgyakorlási modell mozdíthatatlanságát, s vallva az "ahogy lehet" paraszti életakarat etikáját -, mindig készen állt a segítségre, akár a halálos ágyán is. Az is ismeretes, hogy a társadalmi formáció elvi alapelemeivel, vagyis általában a szocializmussal, mint történelmi céllal soha nem volt vitája, ha valaki, hát akkor ő aztán nem akarhatott visszahátrálni sem Rákosi Mátyás, sem Horthy Miklós, sem Ferencz József világába, a kapitalizmusból pedig - hiszen a magyar formájában élt éppen eleget! - egyáltalában nem kért. Örült hát a táguló életlehetőségeknek, a mezőgazdaság sikereinek, lénye és szava folytonos reményt sugallt a reája figyelő embereknek, de a korszak jelenségeihez való viszonya mégis roppant ambivalens volt. Jellemző lehet, hogy miközben a korábbi szakirodalom (Bata Imre, Bíró Zoltán, Czine Mihály) "felszabadult és harmonikus életalkonynak", "kölcsönös politikai bizalomból táplálkozó légkörűnek", sőt a munkásmozgalmi értékrendhez idomulónak látta elsősorban az ekkori életszakaszt, szinte valamennyi értékelő beszélt egy bővebben aztán nem taglalt "rezignációval vegyes bizakodásról", vagy "csendes rezignáltságról". A kérdés az, hogy miből fakadhatott ez a rezignáltságként emlegetett állapot, amelynek valószínűleg mélyebb okai is lehettek, mint az öregedés általában, vagy az, hogy Veres Péter javaslatait többnyire semmibe vették a hatalmasok.
     Azt, hogy a hatvanas esztendők kádári sikersztorijának a genezise a forradalom leverése volt, akkor is tudták sokan, ha nyíltan nem is beszélhettek róla. Veres Péter 1956-os szerepvállalása ismeretes, s az is, hogy a személyes felelősségrevonást kihallgatásokkal megúszta, noha a belügy szívesen lecsukta volna a forradalom mellett kiálló - s ezért aztán betiltott - Írószövetség elnökét. A nyilvánvalóan nem a közlés közeli reményévet írt Olvasónaplójában ritkán szólt a napi politika történéseiről, de az október-novemberi napokban mégis. "Maga az ifjúság sodrása felejthetetlen, csuda nap, csuda esemény: íme a forradalom... Nem szervezte senki..." - írta október 24-én reggel. "Én erről a csodáról sem írni, sem beszélni nem tudok most. Elszorul a szívem, és eláll a szavam." - így 28-án. "Csodálatos és megrendítő volt: igazi forradalom." - ez már a Ietiprás után, november 11-i bejegyzés. Aztán november 26-án szinte tanulságként: "Elérkeztek volna a tömegek oda, ahhoz a népi egységhez, amit mi, írók, elsősorban a népi írók már régebben, de most meg szinte az egész írótársadalom megvalósított: a pártatlan gondolkozást, a népben, nemzetben való gondolkozást? Osztálytalan társadalom, pártatlan nemzet: most forr igazi népi közősséggé a magyarság? Jó volna, ha ez már nemcsak az én óhajom volna, hanem a beteljesült valóságot látnám." Nemcsak a felbukkanó szókapcsolat (népben, nemzetben gondolkodni) okán érdemes figyelni e sorokra, hanem azért is, mert a hatvanas évekre kiforró Veres Péter-i történelem- és társadalomszemlélet alapeleméről vall itt szó. Az író ugyanis - miközben eufórikus sorain az aggódás hangjai is átütöttek - éppen e kegyelmi pillanat lényegét értette meg, azt ismerte föl hajszálpontosan, hogy 1956 a nép, a nemzet forradalma volt, s nem a kommunista pártellenzéké, de nem is a többi párté. (Mellesleg szólván: tudta ezt Kádár is, ezért nem csukathatta le például azt a Veres Pétert, aki - akár tetszett, akár nem - a nemzetről való gondolkodás egyik szimbóluma volt akkor.) Az most mellékes, hogy - mondjuk - politológiailag mennyire járható út a gyors pártosodás ellenzése, annál is inkább, mert az író gondolkodásában 1956 eredendően a valódi szocialista célok nemzetteremtő lehetőségének fölfénylését jelentette. Aligha véletlen, hogy Gerő Ernővel szemben a másik végletet Minszenthy Józsefben látta. Mondhatjuk ma már, hogy a november 3-i beszed megítélésében esetleg tévedett, de nyilvánvaló, hogy nem a Décsi Gyuláék által megalázott és megkínzott tanúságtevő mártírt, hanem az emlékezetében élő, az egyházi nagybirtok által is fémjelzett hiarerchikus társadalomkép - számára a bíboros személyében és stílusában (!) fölrémlő - újjászületésének az esélyét utasította el. Alighanem az akkor fölszínre került emberi és nemzeti méltósággal való teljes azonosulás és az osztálynélküli társadalom alapideáját védő együttes gesztus volt az oka annak is, hogy évekkel később naplójában - amikor a történtek kapcsán a közösségteremtő kultusz hiányáról meditált - 1956 megnevezéséül a "keserves magyar forradalom és ellenforradalom 7. évfordulója" fordulatot használta. Veres Péter nem lett hűtlen egy pillanatra sem a tudatában élő 1956-hoz, csupán ezeknek az időknek - többek között az esztelen megtorlásnak - a tapasztalat-együttese fölerősítette benne azt a "sült-realizmusra" épülő társadalom- képéből következő népszolgálati elvet, amely a politika-hatalmi lehetetlenséggel való tárgyilagos számvetést az esetleg adódó életesélyek kihasználásával és a közösség érdekében való befolyásolásának morális kényszerével egyszerre tartalmazta. Az ilyen etikát valló ember ugyanis - mivel a személyes érdekérvényesítés előnyben részesítését megengedő liberális álláspontot nem fogadja el (s ezt Veres Péter végképp nem fogadta el!) - soha nem a saját felszíni makulátlanságát vigyázza, hanem mindig az élet megfellebbezhetetlen parancsától meghatározott közösségi (nemzeti) célú irányt követi. Innét érthető, hogy például nemcsak a kisebbségi léthelyzetben alkotó Sütő András, de Veres Péter akkori írásai is tele vannak az élet minden körülmények között való, identitásőrző továbbörökí- tésére, a megmaradásra utaló szavakkal. Ő egyszerre akarta a szocializmust és azt az általa fontosnak tudott, a kollektív élményből következő, szolidaritáson alapuló nemzettudatot megvalósulni látni, amelynek számára az induló forradalom erkölcsi tisztasága adta a sűrített történelmi példázatát. Ezért a konszolidációsnak nevezett világhoz való viszonya az 1956-hoz való viszonyából - ha tetszik, a történés méltóságot adó nemzeti és illúziófosztó hatalmi-politikai tapasztalatából együttesen! - következett, s abból e viszony ambivalenciája is ahhoz a korhoz, amely egyszerre jelentette számára a magyarság akkor lehetséges életesélyeit, s e lehetőségeknek a hatalomgyakorlási modell lényegéből következő tudati korlátait és morális veszélyeit.
     Az idegen segítséggel hatalomba ültetett vezetés, pótolandó a legitimitás hiányát, a brutalitás és az agyafúrt tudati manipuláció cinikusan pragmatikus keveréséhez folyamodott. A fékevesztett megtorlás mellett, egyszerre akarván a "nacionalizmust" kórtani s a társadalommal önmagát, mint a nemzet kormányát elfogadtatni, szirénhangokat is hallató ideológiai kampányba s a gyors gyarapodás lehetőségének élményét megadó "életszínvonal- politikába" kezdett, szinte egyidőben. A népi írókról szótó állásfoglalásnak, s a "burzsoá nacionalizmus" elleni határozatnak nemcsak az volt a célja, hogy megmutassák, ki (és melyik ideológia) az úr a házban, hanem a forradalom lényegét adó - így a hatalmat folyvást a saját törvénytelenségére emlékeztető - nemzeti szolidaritás, a nemzeti tudat történelmi emlékének a lerombolása is. E radikális módon keresztül vitt felejtési kényszerre rácsempészett, de a méltóságában megroggyant társadalom részéről rögvest elfogadott gazdagodási esély ideológiai tudatosításához aztán pár év múlva - a "nagy kibékülés" után - jól jött még a vezetés által nyíltan nem támogatott Molnár Erik-féle történetírói koncepció is. Ez az elképzelés, amelynek párlata - elszakadva a szakmától - gyarló publicisztikai formában szinte egyeduralkodó lett a hatvanas évektől a Népszabadságban és az Élet és Irodalomban - amellett, hogy megadta a szellemi nyitás mámorát - a nemesi nemzettudat (a "hamis tudat") és a függetlenségi hagyományok folytonos ágyúzásával úgy tett - a szaktörténészek java részéről talán akaratlan - szolgálatot a hatalomnak, hogy a nacionalistának kikiáltott jelenségek ostorozása közepette a biztos gyarapodás lehetőségére emlékeztető korok (például a Rákóczi-szabadságharc Ieverését követő, "felvilágosult abszolutista" XVIII. század és a kiegyezést követő gyors, de a társadalom alsó részét érintetlenül hagyó polgárosodást hozó dualizmus) megbecsülő újjáértékelésére irányította a figyelmet. Így lett a történetírás szabadabbá válásának üdvös lehetősége a nemzeti tudatot folytonosan kerékbe törő, szemforgatós manipulációvá E. Fehér Pálék tollán. Ha felejtesz, s nem firtatod a múltat (meg persze a jelen "kényes" gondjait), szerezhetsz villanyt, televíziót, hűtőszekrényt, s kapsz majd némi nyugati olvasnivalót, táncdalfesztivált, miegymást. Ezzel törődj, ne mással! Ez, a társadalom politikai értelemben vett semlegesítését is célzó, alku - vagy ha tetszik, konszolidációs kiegyezés - aztán mindkét félnek megfelelt, egészen hosszú ideig. A Kádár-karszak lényege az első ember kacsintgatásával szimbolizálható nagy csalás lett - ez van megírva többek között Nagy László Menyegzőjében. A társadalom megkapta a szabadabb élet s az anyagi előrelépés lehetőségét (ez a szocialista tudatú Veres Péter számára nagyon fontos volt!), de cserébe el kellett felejtenie, hogy nemrég még nemzetként tudott nézni önmagára (ami a népben, nemzetben gondolkodó Veres Péternek legalább ugyanannyira fontos lett volna!). Mindebből az következett, hogy a politikai vezetésnek nagyon is kellett az a szocialista Veres Péter, akivel a hatalom "törvényességét" és néphez való "hűségét" lehetett demonstrálni, de egyáltalán nem kellett az a nemzeti Veres Péter, aki éppen e vágyott törvényesség hiányára emlékeztetett. Nagyon kellett a hatalomnak az a Veres Péter, akiről azt mondhatta, hogy íme, egy tiszta erkölcsű ember, s nem kellett az a Veres Péter, aki tiszta erkölcsű emberként beszélt és cselekedett. Az író utolsó évtizedének munkássága éppen ezért e szemforgatósan hazug viszonyrendszerben, két tény - az életesélyek körülhatárolt kihasználhatósága s vele egyidőben a közösségi tudat szétporladása szétporlasztása - csapdahely- zetében volt kénytelen kibontakozni.
     A század hatvanas évtizedének kavarogva átformálódó világa az értékrendek összeütközését és összezagyválódását egyszerre hozta - nemcsak Magyarországon. Ez volt az a kor, amikor megvolt még az értékek tiszta felmutatásának az alkalma, s amikor megvolt már ezen értékek szétzilálásának a lehetősége is. Ez az idő hozta Nyugaton és Keleten a baloldali gondolkodás tudat- és társadalomfrissítő erejének a hitét, s ez a kiábrándulást is Párizsban és a "brezsnyevi doktrína" erejét a tudomásunkra hozó Prágában. Lehetett még csodálva is utálni a nagy Amerikát, és nem lehetett nem drukkolni a kicsi Vietnamnak. Ez a kor adta Gagarin űrrepülését, meg a Holdra szállást, s ez az első űrrepülő tragikomikusan hétköznapi halálát. Ebben a korban lehetett Ielkesedni az "amerikai álmot" és annak hazugságát együtt szimbolizáló Kennedyért, és elsiratni ezt az esélyt, rádöbbenvén, hogy az álmokról mégiscsak mások döntsnek. Ebben az évtizedben tört át a meg nem alkuvás életeszményét hirdető új zene, és ennek az évtizednek a végén kommercializálódott és hullott irányzatokra az egész, a "szelíd motorosok" szabadságillúziójával együtt. Ez volt az az időszak, amikor Nagy László bízhatott még a vers hatalmában, s aztán - szinte egyidőben - jött a "racionalizáló" deheroizálás, s fontosabb lett Ady betegsége, mint a költészete. Ezekben az években lett Latinovits Zoltán a versmondás királya, s ezekben az években kezdtek elmondhatatlan verseket írni a - Domokos Mátyás emlegette - "versírógépen". Ekkor kezdték a "műveltebbek" elunni Móricz Zsigmondot, s ekkor kezdett megőrülni a nagyközönség az ávéhásból - némi börtön után - önmagát "íróvá" átképzett Berkesi Andrásért. Ebben a korban lehetett még egy megalázott nemzet önbecsülés-pótléka Balczó András harmincezer ember kísérte futása Pesthidegkúton az ukrán (nekünk persze ruszki!) Onyiscsenko ellen, s ebben a korban kezdett a pénz és a dopping beömleni a sportba. Ekkor iskoláztuk le Liverpoolban Brazíliát, ekkor lett aranylabdás Albert Flóri, s ekkor kapott lassan ölő, de halálos vírust a magyar labdarúgás. Ebben az időben győzött le mindenkit helyettünk Kozma Pici, aki mintha még azt is tudta volna, hogy mikor kell meghalni, egy nagy erejű hőshöz szinte méltatlanul ostoba módon persze. A hatvanas évtized volt az utolsó, amelyik még olyan hősöket is kitermelt magából, akik emberként egyek voltak velünk, s ekkor kezdődött a sztárok gyártása, akikkel soha nem lehetünk egyek, mert hiszen nem emberek. Ekkor kezdte a parasztember szégyellni a maga kultúráját, és ekkor kezdte megszeretni a kerti törpét. És persze ebben az időben kaptuk meg mi magyarok a televíziót, a nélkülözhetetlen információk és a bódító manipuláció lehetőségének együttes csodafegyverét. Egyidejű és szétszálazhatatlan hatások voltak ezek a jelenségek a magyarság életében is, az utóvédharcát élő heroikus értékrend, és az amalgám módon elterebélyesedő, a karrier-vallás vonzó hazugságára épülő új világ küzdelmének a tüneteiként. Veres Péternek, aki az erkölcsi életfelfogás egyik utolsó őrzője és megalkuvásmentes képviselője volt a korban, e világtörténelmi átalakulás Magyarországán kellett betöltenie küldetését - szemben az idővel és az egyre agresszívabbá váló értetlenséggel.
     Talán azért szaporodott meg a gyorsabb hatásúnak szánt publicisztikája, talán azért hallatta a hangját ezidőtájt mindenféle ügyben, mert érezte, hogy a lehetőségek féloldalas megvalósulá- sával a veszély totálissá válhat. A parasztság írójából valóban ekkor lett végképp a nemzet írója, a nagy történelmi változás értelmezéséhez (amit minálunk a Tsz-ek megszervezése nyomán szétvert-széthullt paraszti tradíció a radikális életforma és életeszményváltással együtt jelentett) ekkor alakította ki szociológiai, lélektani és történelmi gondolkodásának szintézisét - amint azt Bata Imre is elemezte már a monográfiájában. Látván az eredményeket, általában igenelte ő a mobilizációs társadalmi folyamatokat, de azoknak káros kinövéseire is mindig figyelmeztetett. Makacsul hitte, hogy a népben, nemzetben való gondolkodás nyomán kivirágzó, a személyiséget a szolidaritás érzésében kiteljesítő kollektív tudat és patriotizmus csak a szocialista társadalomban fejlődhet ki majd igazán, ezért aztán folyvást az elmulasztott lehetőségekre, az ezeket fenyegető veszedelmekre utalt. Igaz, a maga "ridegparaszti" világából átörökített, rigorózusan puritán - az emberek többségének nyilvánvalóan követhetetlen - szemléletének elemei is átütöttek néhol a sorain. Ezért ma már mosolyogtatóan naivnak tetsző gondolatokat (ilyen például, amikor a "Ki mit tud?" egyik fordulóját látván "meztelen nőket" vélt felfedezni a képernyőn 1962-ben!) és hevenyészett mondatokat is olvashatunk ugyan akkori írásaiban, de érdemes észrevenni, hogy Veres Péter általában csak kérdéseket tett fel, minden kérdése egy nyitott, megoldásra váró problémára utalt, és soha nem a kor kritikátlan apológiáját írta. A megoldásokat mindig a valós népszolgálatra fölesküdött (s tudta, hogy a kádári hatalom nem igazán ilyen - de hát esély sem volt arra, hogy legyen egy másik!) központi akarattól is várta, így gondolkodását akár etatistának is nevezhetjük, de szembeszökő az is, hogy a kérdésekként megfogalmazott veszedelmekből pontosan összeállítható az a mentálisan igencsak gyarló tudati-társadalmi állapot, amitől az író a leginkább féltette a nemzetet. E szempontból legfontosabb írásaiból (Emocionalizmus, az Evidenciák-ciklus, Töprengések a "fogyasztói társadalomról" stb. ) ma már minden bizonnyal egy vaskalapos vénember tekint bármely "középhatótávolságú" szocialista vagy szabadosan demokrata modernizátorra, pedig az "emóció-futóversenyre", a "biológiai felelősségre", a hisztérikus divatrabságra, a szellemi-lelki anarchiára, vagy a közvélemény manipulálhatóságára utaló problémafölvetések nem az újat tolerálni képtelen parasztember dohogásai voltak csupán már a maguk idejében sem. Azt sem holmi dühödt nacionalizmusbál írta. Németh Lászlónak egy I967-es levélben, hogy "a kis népek közül csak az marad meg, amelyik meg akar - kar - maradni: és nálunk ezzel az akarattal baj van. Ez egy primitív vegetatív tenyészet; még nem nemzet... megrekedt a 06élhetés-realizmus sekély közegében." Nem valami hízelgő szavak voltak ezek a remélt "gondviselő társadalom" lakosságára nézvést, de hát nem közlésre szánta a szöveget, ami annyit is jelenthet, hogy a levél Veres Péter kendőzetlen véleményét tartalmazta. Bizony az író alighanem csak erős fönntartásokkal reménykedhetett abban, hogy a fejletlen "nemzeti közösségi, állampolgári tudat és öntudat" a reánk borult hatalmi keretben, az öncsalásra hajlamosító viszonyok között megizmosodhat. Nem lehetett nagy oka a bizodalomra azért sem, mert hiába ragaszkodott ő a maga szocializmusának illúziójához, jól tudhatta, hogy a fennálló hatalom - bármit is hirdetett szavakban - ennek megakadályozását vélte a legfontosabbnak. Veres Péter arra döbbenthette rá már akkor is a gondolkodó embert, hogy az egyébként fölöttébb szükséges anyagi gyarapodás fordítottan lett arányos a lelki és értelmi fejlődéssel, hogy a nemzeti és történeti tudat szétverésével egyidőben reánk ömlő, értéket és önfeladó divatot keverő életformaváltás csábító újdonságai után való rohanásban éppen az értékkiválasztó és az önismereti képességünk züllik széjjel. Egyszerűbben szólva: nem az volt az ő baja, hogy lehetett televíziót szerezni, hanem az, amit abban látott (ő is vett egyet, s a műsorról azonnal meg is írta véleményét a naplójában), s nem az, hogy a lakosság gyarapodni akart, hanem az, hagy csak azt (!) akart, a gyarapodást valós életértékké avató morális, szolidaritásra hívó felelősségtudat nélkül. Elvárásaival maradéktalanul azonosulni ma már nyilván nem lehet, de az aligha vitatható, hogy az akkor meglódult kétértékű folyamat vadhajtásait nagyon is jól érzékelte. Eme hatalmi érdekből fakadt történelmi csalást persze nyíltan nem fogalmazhatta meg. Ahhoz azt a céljaihoz egyedül alkalmasnak tudott társadalmi formációt kellett volna megkérdőjeleznie, amelytől - minden vele való vitája ellenére - azt remélte, hogy benne majd valamikor, esetleg más lelkületű vezetőkkel, az általa fontosnak gondolt kollektivista - a cselekvés sorrendjét betartó - világnézet megszülethet. Eme gondolati és lélektani csapdahelyzet föloldásának lehetetlenségéből fakadhatott az az emóció, amelyet többen is az utalás esztendők rezignációs állapotának neveztek. Metaforikusan szólva: sejthette Veres Péter Sánta Ferenc jegyezte fel a kórházi ágyon mondott szavait -, hagy az a szekér, amelynek folyvást mennie kell, most nem jó irányban halad, de másik szekeret - amelyen csak urak és cselédek ülnek - életútja során szerzett nyomós szociális és történelmi tapasztalatai miatt ő nemigen akarhatott.
     Kevesebb szépirodalmat írt már ebben az időben, de az egyik kései novellája pontosan erről, vagyis szándéka történelmi ellehetetlenítésének a veszélyeiről vallott. Többször is visszatért rá a naplóban, azt kell hát hinnünk, hagy nagyon fontosnak tudta A pátriárka című írást. Egy a családjáért és a közért gürcölő- lobogó, etikai elveiben változásra képtelen parasztember estéjéről beszél a novella, s egy szereptudat szétzilálódásáról. "Valahogy összezavarodott itt minden" - mondja idősb Józsa István -, nem szent itt már a munka, a család sem, nősülnek, válnak, megint nősülnek, a párt, a kormány meg engedi ezt az egészet, csak a politikában szorít mindig, ahol talán nem kéne. A néhai nagytekintélyű emberre már nemcsak a fia, a disznai sem nagyon hallgatnak, az utódok a rudat pedig nem arra forgatják, amerre kéne, a szekér egykori útnak indítóit pedig lerugdosnák még a saroglyáról is. E néhol csak kesernyés mosollyal olvasható fáradt írás korábban szívesen idézett utolsó mondata ("De a nap nem állott meg az égen, a föld tovább forog, és mindenki, aki él, teszi a dolgát rajta!") legföljebb a természet-elvhez ragaszkodó paraszti létszemlélet szavaiként értelmezhető ma már, s nem valami konkrét történelmi bizalom hitvallásaként. Inkább volt szó már a korban is annak fölsejlő réméről, hogy "a családi kötőerő, összefogó diszciplína feloldódott, de még nem lépett a helyébe a nemzeti közösség ethosza. Soha ennyire vegetatív s egyben belső törvény nélküli nem volt az ember." Mondanám nagyokosan a mából: fölösleges volt Veres Péternek ennyire kétségbe esnie, hiszen ha több esztendőt szab ki számára a sors, megtudhatta volna azt is, hogy keserű tapasztalatai akkor még csupán egy mára beérett folyamat gyarló, a rombolás majdani nagyságára még csak alig utaló, kezdetét jelentették.
     Mindezek ismeretében már aligha lehet titok, miért nem kell ma Veres Péter senkinek. A folyamat, amellyel akkor oly önveszélyes gyanútlansággal azonosult a korábban kiéheztetett és megnyomorított magyar társadalom döntő része, magában hordozta önnön szavakban hirdetett értékeinek gyors likvidálását is. A történelmi kataklizmák sorát, a folytonos "mozgósítást" átélt emberek nyugalomra való vágyakozása persze megérthető, de tudom, hogy újabb kori nyomorúságunk nosztalgiákra szólító korában bármely MSZP-s szavazó megrökönyödhet azon, amit mondok. Mert úgy igaz, hogy Kádár János rendszere, elsősorban Aczél György segítségével - a hatalom mozdíthatatlanságának érdekében - a "létező szocializmus" leginkább szabad, leginkább élhet, s egyben a leginkább tudat- és nemzetromboló zagyvalékát manipulálta össze! Azt a hazugságra épült, cinikus viszony- rendszert, amelyben az elrabolt emberi és nemzeti méltóság nyomán a személyiség önbecsülésének egyetlen formája az akár ferde úton is megszerezhető apró előny, az anyagiakban és vegyes értékű "élményekben" való gyors gyarapodás lehetett csak. Következésképpen ez a társadalom a hatvanas esztendőktől kezdve - irigykedő mádban persze! - egyre inkább csak a morális fenntartásaikat elvető, eredmé- nyesen ügyeskedő személyeket vette "emberszámba", az lett az egyetlen értékmérő, hogy ki az "életrevaló", meg hogy kinek van autója, hétvégi telke, ki járt a nyáron "olaszba", "spanyolba" stb. Egy öntudatában megalázott társadalom túlélési stratégiája is volt persze ez a kiskapukat kereső - némely szinten valós eredményeket is hozó -, önkizsákmányolásra épült, s eleve behatárolt körű "érvényesülési" igyekezet, ezt elismerem. Azonban az is nyilvánvaló, hogy ebben a közegben Veres Péternek a jellem- és közösségporlasztó veszélyekre való figyelmeztetése már a hatvanas években is egy maradi parasztember lehetőségeket korlátozó, idegesítően avítt moralizálásának hallatszott. Nem véletlen, hogy őt már a korban is javíthatatlanul elmaradott, fölöslegesen akadékoskodó figuraként gúnyolták többen, a gyarapodási lehetőségek lelassulását kővetően elszabadult amorális fékevesztettségben pedig (úgy a hetvenes évek végétől) már az emlékét is föltámaszthatatlanul idejétmúltnak tudták a maradék lehetőségekbe kapaszkodó, a megkaparintott javakat és pozíciókat dühödten óvó álreformerek. Ha mindehhez hazzávesszük, hogy azoknak a társadalmi tüneteknek - a morális és közösségi szempontokat negligáló "kaparj kurta" valóságnak - a mutatói, amelyek az emlegetett túlélési stratégia részei voltak egykoron, az 1989 után hatalmi átrendezést követően elfogadott, és preferált "törvényekké" lettek, már végképp nem kell magyarázgatni, hogy miért nem olvas ma senki Veres Pétert.
     Nem csupán az a baj tehát, hogy az amúgy sem elsősorban szépírói tehetségű, az irodalom "teremtett világára" jellemző művi rendezést mereven elutasító, erősen tematikus prózát müvelő ember alkotásai alól - némileg érthető módon - kiforgott az idő, hanem az is, hogy a történelmi tradíció és annak nyomában az értékkiválasztó tudat szétesésével pontosan az a képességünk veszett el az időben, ami a Veres Péter-i erkölcsi példa befogadásához és átörökítéséhez nélkülözhetetlen lenne!!! Az író egyik idejében földobott gondjára, a népességfogyás problémájára utalva - összhangban a baranyai egykézésről író Fülep Lajossal - úgy is fogalmazhatnék: talán nem is az a legnagyobb baj, hogy egyre kevesebben vagyunk, hanem az, hogy akik vagyunk, milyen szellemi és mentális állapotban vagyunk. Mert hiába jövünk össze évfordulós tiszteletadásra akár szép számmal is, a szenilitás alapos gyanúja nélkül aligha tagadható, hogy Magyarország mai értelmiségének nemcsak Veres Péter, de Németh László, Illyés Gyula, vagy az évtizede még tájékozódási pontnak tekintett Bibó István sem kell. Pedig jó lenne figyelni reá (reájuk), ha nem egyébért, hát azért, mert az az életmű - s kivált annak sorsa! -, amely aktuálisan fölhasználható javaslatot ma már jószerivel alig-alig tartalmaz, paradox módon, jelen helyzetünk megértésének egyik kulcsa is lehetne. Ugyanis, ha jelenünket egy történeti folyamat végeredményeként értjük meg, Veres Péter "fölöslegessé" válásának az okára is rádöbbenhetünk, s ha már tudjuk e morális példa időből való kihullásának az okát, napi valóságunk sem lehet rejtély többé előttünk. Ha azt mondtam, hogy az író viszonya a hatvanas esztendőkhöz 1956 - lélekemelő módon morális és főbekólintóan hatalmi - tapasztalatából együttesen következett, akkor most azt is mondom, hogy a lakosság viszonya Veres Péter erkölcsi példájához pontosan úgy alakult az időben, ahogyan a forradalom emlékezetéhez való viszonya is. Mindez - sajnos - azt is jelenti, hogy fölöttébb elégtelen csupán azoknak (amúgy vaskosan meglévő!!) felelősségét emlegetni, akik Veres Pétert - rádióban, tévében, sajtóban stb. - elhall- gatták, s elhallgatják ma is!
     Azzal kezdtem, hogy anyámék korosztálya még pontosan tudta, ki is Veres Péter. Visszaemlékezők többször leírták, hogy saját közegében még a hatvanas esztendőkben is mennyire népszerű volt, a bizalomnak és a szeretetnek milyen meghitt formája vette körül. Tudjuk - Füzi László is írt erről -, hogy a tucat nyelven tájékozódó, sziporkázó agyú Németh László azért becsülte talán a legtöbbre ezt az autodidakta - s ennek művelt- ségbéli esendőségeit bizony mindvégig cipelő - parasztembert a népi mozgalomból, mert az ő sorsában vélte fölfedezni azt a modellé nemesíthető utat, amelyet reményei szerint a magyar- ságnak is be kellett volna járnia. "Mint példában, benne csak- ugyan nemzetté érett a nép." - így fejezte be Czine Mihály a "szuverén embert" idéző tanulmányát. Igen - tehetjük hozzá -, benne, Veres Péterben igen, de Magyarország lakosságában a nép nemzetté érésének lehetősége újabban inkább elveszni látszik. "Magára ismerhet benne ez a nép" - így pedig Gyurácz Ferenc írt a Veres Péter magyarságtudatát elemszó kiváló monográfiája legvégén. Igen, magára ismerhetett. Valamikor régebben, s akkor is inkább csak a vele rokon sorsú - a szándékait tökéletesen értő - társai, mert az idő ezt a Veres Péter nevezetű tükröt előbb bemaszatolta, mi pedig végképp összetörtük, s mára a cserepeit is cicomás kacatokra cseréltük. Ő még hitte azt, hogy a századokon át leszorított és méltóságában megalázott ember anyagi és szellemi fölszabadulása a nemzetté válás közösségteremtő élményeként jelenik majd meg egy egymást kiegészítő, páros folyamatban, mi már pótalhatatlanul elvesztettünk valamit. Veres Péter álma az értékfelismerő képességében romlatlan ember felelősségtudatára épülő társadalmat közös vállalkozásként összefogó, szolgálatos nemzeteszmény volt, s ennek manapság nemigen van keletje. Fölismerni sajátos nagyságát, s értékelni erkölcs példáját éppen ezért csak akkor fogjuk tudni, ha majd valamikor ismét nemzetként leszünk képesek önmagunkra tekinteni.
 

* Az 1997. dec. 4-én, a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett konferencián elhangzott előadás bővített változata.