Azt mondod, végtére is ilyesmi mellett
döntesz: a könyvtár titanic öblű bárkája. Fénylő sötét
legyen, s ebben legyetek. Szeles, esős, őszi éjszakán, jóval
túllépve a zárás idejét. Rutin; ehhez elegendő dolgot tudsz
a helyzetről, magadról: jelmezeket; igen, azokat
is találsz talán. Fekete szoknyát, szőke hajat, és a
"kicsit lehetne finomabb" arcot. De mikor lármás
társaság közelít, eközben, és távolodik aztán az
utcán, s utána fabókoltató vihar tör-zúz, embernyi
ködcsomókkal bokszol egy-egy autó nyugtalan
ritmusban; hát akkor - mire elkalandozó
figyelmed visszatér -, puszta ismétlésként dördül
fel, benned, a gátlás zsilipje. Látszatra ugyanúgy
zuhog az idő, mint előbb, mégsem ugyanaz, a pillanat
mértéke, már; egyszerűen nem - tudod, nem lehet,
többé -, a mélyebb előző.