"Hogy mennyi híve van ez országban a parforce-sportnak, legfényesebb bizonyság erre, hogy a legtöbb falkánál rendszeresen 40-50 úr lovagol a falka után, köztük 7-8 amazon, kik terepakadályokkal nem törődve, vágtatnak nemes paripáikon a kopók után."¹ - tudhatjuk meg egy korabeli tudósításból. A tatai falkavadászat-képeken mindössze tizenöt, illetve huszonkét urat látunk lovagolni a falka után. Mindazonáltal nem tekinthetjük kevéssé jelentősnek e festményeket, sem pedig az itt megörökített eseményeket , hiszen a múlt egy jellegzetes pillanatának emlékét örökítették meg számunkra.
     A tatai múzeum tulajdonában lévő két nagyméretű, falkavadászatot ábrázoló festmény egyike (az 1879-ből való, zöld vadászkabátos csoportot ábrázoló) biztosan a tatai kastélyból való,² párdarabja (az 1872-es datálású, vörös vadászkabátos) valószínűleg ugyanonnan.³ Mindkét képet Wilhelm Richter festette, kézjegye az évszámok mellett, a képek alján olvasható.
     A képek a vadászat nagy pillanatait örökítik meg: azt a jelenetet, amint az összegyűlt előkelő társaság elindul a kopók után, illetve amint folyik a hajsza, és a vadászok új terepre érnek (előbukkannak az erdőből). A képek hagyományos címe, amely a vadászat korabeli angol terminológiáját őrzi: meet.
     A falkavadászat a korszak (a 19. század utolsó harmada) legdivatosabb főúri időtöltése volt, amelyben szerepet kapott a lótenyésztés, a lósport (lovaglás), és a társasági élet szerveződésének tényezője is.
     Az előkelő társaság vadászati szokásait a 18. századig az ún. Deutsche Jagd jellemezte, egy olyan udvari ünnepség, amely tulajdonképpen a hajtók által felhajtott vadak lemészárlásából állt. A 18. században jelent meg a "par force" vadászat, amely sokkal dinamikusabb volt a vadászok szempontjából, és a vadászzsákmány megszerzése mellett kitüntetett szerep jutott a ló és lovas ügyességének, valamint a táj (a vadászat szempontjából: terep) szépségének, a romantikus vagy festői környezetnek.
     A magyarországi falkavadászatok kezdete Széchenyi Istvánnak a magyar arisztokráciát szervező törekvéseire vezethető vissza. "A parforce-vadászat azonban nálunk csak az alkotmányos aera bekövetkeztével⁴ vett élénkebb lendületet, midőn a budapest-rákosi rókafalka-társaság (melyet királyinak is neveztek, mivel több, mint egy évtizeden át király és királyné Ő Felségeik is részt vettek vadászatain) 1870-ben megalakult, s tartott 1893-ig. Kedvező időjárás mellett hetenkint 5-6-szor volt meet, fölváltva szarvaskopó-, róka-, és beagle-falkával. Gróf Esterházy Miklós⁵ volt a master sok éven át, kiváló gondjai közé tartozott, a magyar főrangú fiatalsággal e nemes sportot megkedveltetni. [...] E falkák után az időben a magyar Jeunesse d’orée és politikai vezérfiai (miniszterek, képviselők, katonák) egész serege, és sok előkelő hölgy is lovagolt; ezen kívül a fővárosban állomásozó ezredek tiszti kara. Sok vendég is jött folyvást Bécsből, Csehországból, - sőt Angliából is."⁶
     A szórakozást kereső főúr műpártolóként lép fel abban a pillanatban, amikor a vadászünnep, a vadásztársaság, a zsákmány, vagy a hátasló megörökítésére megbízást ad az arra szakosodott festőnek. Ez idő tájt az állatfestészet mellett (amely a lovak és állatok ábrázolásának és mozgásának kifogástalan ismeretéből áll) kialakul egy sajátos terület, amely találkozik a tájfestészet és a csoportportré műfajával is: a sporting picture, a sportfestészet. "Kartalon Podmaniczky báró maga, amily passzionátus lovas és fővadász, ép annyira kedveli nejével együtt a művészetet; mint a nagykárolyi és tatai grófoknál, úgy a kartali udvarban is pártolják a festőművészetet, a sport-festészetet." A kiegyezés utáni korszak a magyar arisztokrácia életében fellendülést hozott és illúziókat ébresztett. Ne feledjük el, hogy a monarchia ekkor éli virágkorát, s hogy Budapest ebben az időben sorakozik fel Bécs mellé. Esterházy Ferenc ekkor létesít lóversenypályát és tréningtelepet, Esterházy Miklós pedig (a fent említett master) színházat épít Tatán.
     A meet-tárgyú festmények a magyar és bizonyára az európai arisztokrácia kedvelt képei voltak. Nem pusztán a vadászkastélyokban helyezték el őket, hanem a kastélyok úri szobáiban, úri szalonjaiban, dohányzó szalonjaiban (vagyis a férfiak által használt helyiségekben). A meet-festmények környezetében más, vadászattal kapcsolatos ábrázolások is helyet kaptak: a vadászzsákmányt ábrázoló csendéletek, ló-portrék.⁹ Arról sem szabad megfeledkeznünk, milyen nagy előszeretettel ábrázoltatták magukat főuraink vadászkutyáik társaságában, pl. Esterházy Pál herceg, igen korai, Benjamin Block által festett kismartoni portréján.¹⁰
     A meet-képek nem pusztán a vadászatot, mint kedvelt és nemes időtöltést ábrázolták. A nagyszabású vadászatok fontos, megörökítésre érdemes, a család történetében számottevő események voltak. A festmények riportszerűen tudósítanak ezekről: hányan, pontosan kik vettek részt rajta, és hol zajlott a vadászat. Ennek megfelelően jelenik meg a portré és a tájkép műfaja is, és olvad bele egy részletező, magyarázó, mesélő kedvű zsánerábrázolásba.
     A tatai képeken ugyanilyen műfaji problémákkal állunk szemben. A képek portré-igénnyel való megfestése, tudósítás jellege meglehetősen nyilvánvaló. Portrészerű hűséggel megfestett arcokat látunk, amelyek - a képből való kinézés, a nézővel való szembenézés mozzanata által - elárulják magukat, a kép létrejöttének célját, mintegy bemutatkoznak a nézőnek. Az Esterházy-családnak és barátaiknak nyilván nem okozott gondot felfedezni, azonosítani az ismerősöket, egykori főrangú vendégeiket. Ugyanazzal a jelenséggel állunk szemben, mint a színház nézőteréről készült festmény¹¹ esetén, ahol is a festő az üres nézőtér látképét festette tele azoknak a portréival, akik a várszínházban az Esterházyak vendégei voltak. Talán jelentős, ünnepi esemény megörökítésének igénye hívta létre a képet, a riportszerű naturalizmust a fikcióval ötvözve.
     Elképzelhető, hogy e képekhez grafikai kódok is készültek, amelyek a személyek azonosítását segítették.
     A tájképi háttér nem pusztán kiegészítő elem és kulissza, hanem a képnek tartalmilag is fontos eleme: a vadászat színhelyét azonosítja. A tájkép, mint a vadászat szempontjából sem elhanyagolható adalék (miszerint milyen akadályok és terepviszonyok között zajlott az le) számunkra városábrázolás, veduta, mert jellegzetes városképi elemekkel azonosítja - ha távolról is - a helyszínt. Könnyűszerrel meghatározható a zöldkabátos meet színhelye. Hátterében a Nagy-tó bontakozik ki, partján a várral, a jellegzetes malomépületekkel, a tóvárosi városrészen tévesen elhelyezett Nagytemplom barokk toronysisakjaival. A bal oldalon, a valóságoshoz képest eltúlzott magaslaton eltúlzott méretű erődítmény emelkedik, amely a mai gimnázium helyén állhatott, és nem erősség, hanem egyszerű kő falazat lehetett.
     A vöröskabátos kép a vadásztársaságot már nem az indulásnál, hanem a hajsza közben ábrázolja. A kép céljáról, s egyszersmind a mester kvalitásairól is árulkodik a téma száraz megfogalmazása, merevsége. E kép tájháttere nem Tata, a háttérben egy nagyméretű, puritán épülettömb (kastély) és egy vaskos, barokk sisakkal lezárt, fehér falú templomtorony látható. Nyilván e vadászat érdekes eseménye az előtérben ábrázolt jelenet lehetett, amint egy lovas lebukott, s visszakapaszkodik lovára. Ez a mozzanat teszi zsáner jellegűvé annak az előkelő vadászatnak a képét, melyről tudósított.
     A műfaji megközelítésben közrejátszik az állatfestészet, a ló- és lovasábrázolás is. Az állatfestészetet a festészet segédtár- gyaként tanították az akadémiákon, a téma azonban önállósul, s mint ilyen jelenik meg már a 18. századtól kezdve. A 19. században, a lótenyésztés és a lósport fellendülésével keresett, igényelt festői műfajjá vált, amely megörökítette a szép, díjnyertes állatokat, nagy teljesítményeket, fontos eseményeket. A tatai Esterházy-kastély inventáriuma számos olyan műalkotás emlékét őrzi, amelyek e kedvelt kategóriába tartoztak, és a korszak legfoglalkoztatottabb állat-, vadász- és sporting-festőitől származtak (Prestel, Julius von Blaas, Pállik Béla). Ezek a festők valószínűleg megfordultak Tatán, s itt készítették vázlataikat, műveiket, az Esterházy-család felkérésére.
     Vajon Wilhelm Richter (1824-1892) a két tatai kép alkotója, a foglalkoztatott bécsi udvari festő járt-e valóban Tatán? Hogyan dolgozott, milyen figurális és tájképvázlatokból, portréskiccekből állította össze képeit? A zöldkabátos meet-festmény arról tanúskodik, hogy nem sok gondot fordított a táj valósághű megjelenítésére, amelynek részleteit viszont mégis jól ismerte. Talán a helyszínen készült vázlatokból állította össze a képet bécsi műtermében, vagy itt bocsátottak rendelkezésére műtermet a kép elkészítéséhez? (Az analógiaként már említett nézőtéri csoportportré minden bizonnyal utólag készült, kizárólag a portrék szándékával és igényével.)
     Szerencsés módon rendelkezésünkre áll egy néhány lapból álló füzettöredék, tulajdonképpen vendégkönyv, amely az egykori tatai várszínház színlapjait őrizte meg, a színészek, művészek, az Esterházy-család, rokonaik és vendégeik aláírásával 1890-ből. E helyen találkozunk Wilhelm Richter aláírásával is, azon a lapon, amely Esterházy Ferenc, Esterházy Sándor és Julius von Blaas nevét is őrzi. Von Blaas (1845-1922) bécsi akadémiai tanár és udvari arcképfestő volt, és talán a leghíresebb ló- és lovasképfestő. Ugyanúgy dolgozott Festetich Tasziló számára, mint a többi híres lovas arisztokrata, többek között a tatai Esterházy Miklós József számára, akinek a portréját is megfestette. A vendégkönyv kapcsán nyilvánvalóvá válik, hogy Richter és Blaas a tatai gróf vendégei voltak, minden valószínűség szerint nem is egy alkalommal.
     A képek és a dokumentum tanulsága, hogy Tata a 19. század utolsó harmadában a Monarchia társasági életének - a régió dimenzióit figyelembe véve - virágzó központja volt; bizonyos intézmények (színház, lóverseny) és bizonyos események (a vadászatok) révén részese lehetett a korszak általános fellen- dülésének, virágzásának, különösen abban a tekintetben, ami az uradalmat és a hitbizományt illeti.
     A festmények ezzel együtt árulkodó bizonyítékai a kor világ- képének, s arról győzik meg a késői szemlélőt, hogy a képen résztvevők (a tatai vadászat s egyben a korszak főszereplői) számára a világ konfliktusoktól (és érzelmektől) mentes, tökéletes, kerek egész.
 

Az 1993-ban megrendezett első Hommage á Vaszary kiállításra¹² készült Lévai Ádámnak az a grafikai sorozata, amelyben e két 19. századi meet-ábrázolás folytatását és felidézését látjuk. A ceruzarajzok címe - Az utolsó tatai falkavadászat - talán valóban a múlt századi virágkor, a belle epoque utolsó fellobbanását eleveníti fel, talán a kortárs művész posztmodern gesztusát, mellyel emlékként, még egyszer lefújja a port erről a hajdani világról.
     A grafikai sorozat a meet-képek összes műfaji követel- ményének megfelel. Figurái fajsúlyos karakterű pszeudo-portrék, amelyek ragaszkodnak ugyan Richter tudósításszerű objekti- vitásához, de meg is haladják azt, és önálló életet nyernek. Az állatábrázolás biztonsága és a tájak valódisága sem győz meg azonban arról, hogy ez az esemény nem egy másik dimenzióban zajlik: valóság és fikció határán. A dokumentumszerű hűséggel megrajzolt jelenetek, figurák sohasem léteztek; bármennyire hitelesnek tűnnek, mégis időn és valóságon kívüliek.
     A bajuszos alak (a "master") mögé felvázolt kastélytorony, a tóparti copf váza, a Kálvária-domb alatti kőbánya valóságos helyszínein idézte fel a művész képzelete a múlt árnyait, mintha gyönyörű lovaikon még egyszer bejárnák birtokaikat.
     A veduták ez esetben még rejtettebbek, mint Richter vedutái. Éppen csak a hely jelzésszerű azonosítására szolgálnak, de an- nak folytán, hogy narratív módon egy esemény kötődik hozzá- juk, jelentőségük felértékelődik.
     A merített papíron, ceruzával rajzolt grafikák anyaguk, kidolgozottságuk révén par excellence vázlatok, még inkább azok a művészi szándék révén. A lendületes vonalak arról árulkodnak, mintha a helyszínen, a vadászat alkalmával felvett, gyors, friss vázlat gyanánt készültek volna, egy készülő képhez. Holott a végleges cél maga a vázlat, csakis azért, hogy érzéki csalódásunk a művel kapcsolatban még teljesebb legyen. Olyan vázlatok ezek, melyeknek célja nem a kész műalkotás, hanem a tökéletes illúzió: a valahai valóság, és a virtuális műalkotás illúziója. Emléknek, emlékezésnek, visszaidézésnek (el ne felejtsük, hogy egy Hommage-kiállításra készült a mű) aligha találhatott volna az illúziókeltésnél, a trompe 1’oeil-nél megfelelőbb eszközt a művész.
     Fogjuk fel e rajzokat úgy, mint az egykor Esterházy Miklós tatai udvarában járt mester - jeles bécsi, akadémiai festő - vázlatait, amelyek az ő hajdani vázlatkönyvéből éppen akkor kerültek elő, amikor Lévai Ádám Tatán, 1993-ban megrajzolta őket.
 

Jegyzetek

l. Agarászat és kopászat. = Vadász- és Versenylap Sport-albuma, 1896. 48 l.
2. A kastély múlt század végi (közöletlen) leltárában (MOL) a következőképpen szerepel: " Meet. Tata és Remeteség között a tóparton gróf Esterházy Miklós Ferencz és vendégei zöld vadász kabátban, festette Wilhelm Richter."
3. A képnek a gyűjteménybe való bekerüléséről Halmos Ilona szíves közlése nyomán szereztem tudomást. A kép tulajdonosa a gróf szolgálatában állt, s így került hozzá a kép.
4. 1867-re, a kiegyezésre vonatkozik.
5. Esterházy Miklós Ferenc tatai gróffal, a tatai falkavadászat-képek főszereplőjével azonos.
6. Agarászat és Kopászat. = Vadász- és Versenylap Sport-albuma, 1896. 47 1.
7. u. o. 46. 1.
8. A lóversenypálya 1867-ben készült, a színházat 1882-ben építették Fellner és Hellmer bécsi építészek tervei szerint.
9. E műfajok történetére és az analógiákra vonatkozóan ld. Újvári Péter: Állatfestés. = Zsánermatamorfózisok. Szerk. Mojzer Miklós. Bp. 1993.
10. Benjamin Block: Esterházy Pál herceg portréja, 1655. Eisenstadt
11. A festményről - mely feltehetően úgy készült, hogy az üres nézőtér fotójára festette az alakokat a mester - megemlékezik az említett inventárium: "Gustav Kling festménye mely a tatai várszínház belsejét ábrázolja, számos arcképpel." A kép reprodukciója a Kuny Domokos Múzeumban van.
12. A kiállítást a tatai várban rendezték, katalógus ugyanilyen címen, Tata, 1993.