Ha valahol nem születik megegyezés, azt mondjuk: a tárgyaló felek nem értik meg egymást, nem találják meg a közös nyelvet. A mai társadalmi-közéleti konszenzushiány, a mindennapi, a politikai, az értelmiségi rossz közérzet, vagy éppen neurózis mögött, annyi egyéb nyavalyán, régi sebeken, szegénységen, feldolgozatlan sérüléseken túl (olykor azok előtt) komoly, sőt talán meghatározó szerepe van az örökletes kommunikációképtelenségnek. Ezt nem egyszerűen a találkozások, beszélgetések, közös fórumok hiánya okozza, ilyenek vannak - az eredménytelenséget látva úgy tűnik, talán fölös számban is. Nemcsak a megértésre való törekvés hiányzik, nincs meg a félreértések lehetőségét eleve korlátozó nyelvi konvenció, a legalább valamelyest egységes használatú kód- és kategóriarendszer sem. Ebben semmi meglepő nincs: a négy évtized totális agymosása semmisítette meg azokat a magatartásformákat, azt a közeget, azt a tartást, amely mindezt valamikor egyáltalán elképzelhetővé tette és hellyel-közzel működtette.
     Hogy a kommunikáció kérdése mennyire meghatározó, arra nemcsak a Bábel tornyának fel nem építése utal: a nyelvi sokféleség miatti meg nem értés példázata mitikus-szimbolikus kifejezése annak, amit a mai katonai doktrínák is megfogalmaznak: nincs szükség az ellenség erejének megsemmisítésére, ellenállásának legyűréséhez elegendő információs-kommunikációs központjainak szétzúzása is.
     Azok a szerkezetükben és elemeik túlnyomó tömegében valóságidegen képletek, amelyek jegyében a szocializmus virtuális valóságáról/ban csevegni kellett, az elmúlt nyolc évben is meghatározták a közügyekről való beszédet. Pedig már a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján társadalmi méretekben is mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez a nyelv nem alkalmas a tényleges folyamatok leírására, föltárására. Ezt kezdetben nem a szigorú ideológiai ellenőrzés alatt álló társadalomtudományok, hanem a képzőművészet majd az irodalom jelezte. A kötelezően ajánlott nyelvezet használhatatlansága nem kis mértékben járult hozzá annak a rendszernek lelepleződéséhez - és így összeomlásához -, amelynek eszmei támasztékát kellett volna adnia. Több évtizedes általános használata azonban alkalmassá tette arra, hogy minden más hagyományosnak tekinthető jelrendszert, s az azok mögött álló, többé-kevésbé koherens érték- és gondolatrendszert előbb kiszorítson, majd megsemmisítsen. Igazán nehéz feladatot ez nem jelentett, mert a kevéssé filozofikus magyar szellemi élet nem is alakított ki egységes, és a szűkebb szakmai műhelyeken, iskolákon kívül is elfogadott, az absztrakció és az egzaktság kellő fokán álló, szemantikailag egyértelmű, s ugyanakkor szellemi és politikai hovatartozástól legalább viszonylag független nyelvhasználatot. Vagyis az egyén nyelvhasználata nem csupán a személyes képességekről, karakterről, műveltségről stb. árulkodott, hanem közvetlenül jelezte a pártpolitikai hovatartozást is.
     Mindez önmagában is elegendő volna a mai helyzet magyarázatára. A kérdéskör egészének föltárására nem vállalkozva is célszerű figyelembe venni azt a történelmi folyamatot, mely ennek kialakulását nemcsak lehetővé, hanem majdhogynem elkerülhetetlenné tette. Ha ugyanis a szovjet megszállás és az ennek jegyében kibontakozó totalitárius rendszer jobb kondícióban lévő társadalmat talál itt, akkor ÁVÓ, Recsk, konszolidált posvány, kádárista debilitarizált övezet, Aczél György szocializálta értelmiségi elit ide vagy oda - a siker nagyobb esélyével kereshetnénk azokat a hagyományokat, melyek segíthetnek a század folyamán többszörösen kisiklott és kisiklatott magyar polgárosodás folyamatának újbóli elindításában. (Ami egyébként továbbra is bizonytalanságban hagyna a jövőt illetően: hiszen a világ már egy poszt-polgári étosz jegyében alakul, aminek a fejlődés szóval jelölése fölöttébb bizonytalan.)
     Amikor fájdalmas és igen sok nehézséget jelent a mai - egyébként elsősorban az ellenzéki oldalra jellemző módon - a politizálásban a közös nyelv hiánya, akkor tudnunk kell azt is, hogy ez a fogyatékosság nem pusztán politikai vagy ideológiai kockázatot jelent: egyidejűleg jelez és indukál strukturális feszültségeket. Mindennapi probléma, hogy a közélet képtelennek mutatkozik elképzelései közérthető artikulációjára, így nyilvánvaló, hogy a kommunikációs válság nemcsak a szellemi infrastruktúra hiányából származik. A helyzettudat zavarai, a hiányos önismeret, homályos jövőkép együttese a rendszerváltásnak nevezett, s reményeink szerint a társadalom egészét újraszervező folyamatok lényegét érintik. A kérdéskör súlyát növeli, hogy az a két évszázados, a növekedés határaival nem számoló expanzió, ami az emberiséget mára egyre érzékelhetőbben mind kritikusabb helyzetbe hozza, nem folytatható - vagyis távlati programunk egy éppen távlatát vesztő modell követésére épül. Ráadásul a globalizációnak nevezett folyamat csak részkérdésekre ad választ (nem csekély groteszk irónia van abban, hogy éppen a globális problémák szempontjából viszont nem mond semmit...), és nem kínál a modernizációsnak (másutt posztmodernnek) nevezett gondolkodásmóddal szemben radikális paradigmaváltást.
     Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint a ma uralkodó liberális gazdasági és gondolkodási világrend történetének belátható közelségű lezáródását, vagy legalábbis mai értelmezésének olyan radikális átformálását, ami valójában már egy más modellhez vezet. Ezt egyébként a század első felének válságfilozófiái és válságfilozófusai Spenglertől Ortegán át Huizingáig elsősorban a történelem fenomenológiájára tekintve egyszer már jelezték. Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy ez a fejlemény a klaszszikus konzervativizmus igazát bizonyítja - még akkor sem, ha az a kezdetektől fogva szemben állt a ma csúcspontjukra jutott törekvésekkel. Az viszont valószínű, hogy a konzervativizmus nyelve, értékrendje, erkölcsi-politikai normarendszere pontosabban fedi a (régi-)új kihívások szerkezetét, főbb vonásait, mint a ma uralkodó liberális vagy az annak leváltására törekvő posztmodern nyelvek. (Ennek bizonyítása azonban nem tárgya e dolgozatnak.)
 

A szellemi élet Magyarországon - ahogy szinte az egész világon - nem volt képes arra, hogy olyan modern konzervatív nyelvet alakítson ki, amely alkalmas arra, hogy az egész társadalommal kommunikáljon. Anélkül, hogy ennek okait vizsgálnánk, tudomásul kell vennünk, hogy ma Magyarországon nincs (sincs!) a kor szellemi kihívásainak megfelelő olyan valóban konzervatív ideológia, mely mögött tényleges tömeg-erők állnának, s amely a hasonló szellemi-erkölcsi értékre építő gondolkodók által közösen is vállalható. Sok párhuzamos, jónéhány igen értékes kísérletből nem formálódott összefüggő rendszer. Fájdalmas tény, hogy példaként szolgáló egyéni erőfeszítések vésősoron nem voltak elegendőek ahhoz, hogy megszülessen az a politikai-ideológia köznyelv, amely az irodalmi nyelvvel ha nem is egyenrangúan, de legalább annak színvonalához közelítve megteremtette volna a polgári Magyaror- szág közéleti nyelvét. Annyi más tényező között ez is oka annak, hogy a politikai harcok olyan nagy szerepet játszanak az irodalom- ban (és viszont). Maradtak írói-nyelvi rendszerek, Szabó Dezsőé, Németh Lászlóé, Babitsé, a Három nemzedéket író Szekfű Gyuláé, a népi íróké, később Bibó szociológián és szépirodalmon csiszolt nyelve. Jellemző, hogy a valóság megismerését célzó szociográfia egyfelől erkölcsi, politikai és irodalmi indíttatású (Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kovács Imre példája ezt az irodalmi szociográfia nélkül is bizonyítja), vagy pedig olyan erősen kötődik, főként a század elején a német mintákhoz (Jászi, s természetesen követői), hogy emiatt nem hat ott, ahol hatnia kéne.
     A pártállamban a diktatúra homogenizáló hatása nem szellemi, hanem hatalmi alapon átmenetileg látszólagos egységet teremtett. Ennek megfelelően a hetvenes-nyolcvanas évek ellenzékének szellemi mozgásaiban egyszerre volt érzékelhető az egység - mert ennek politikai jelentősége volt, és a megosztottság. A feszültség a gondolatok kidolgozatlanságából, a több évtizeddel korábbi időszak vitáiból, a szocialista rendszer tudatos megosztó-szembefordító politikájából, taktikájából és az időben előre haladva egyre erőteljesebben - a majdani hatalom megszerzéséért folyó pozícióharc előkészületeiből bontakozott ki. A látszólagos egység a pártállam ideológiájának elutasításában, ennek megfelelően kulcskategóriáinak bojkottjában nyilvánult meg. Ebben az idők változását érző, új, pragmatikus párt-, gazdasági- és média-elit is hamarosan hasonult a vele szembeforduló értelmiséghez, és ez lehetővé tette, hogy a későbbiekben is megőrizze befolyását. Azonban tényleges egységesülési folyamatok nem bontakozta ki, a pártállam keretei közt kialakult nyelvi diktatúra médiapozíciói megmaradtak, az önátmentő manőver ragyogóan sikerült. Ha a rendszerváltást mint kontinuitás és radikális fordulat egységét értelmezzük, ezen a téren az előbbi túlsúlya érvényesül a mai napig. Az azonban tény, hogy a kezdeti, még a pártállam bomlása idején végrehajtott nyelvi fordulat igen erőteljes volt, s az is bizonyos, hogy lassú változás azóta is folyik. A konzervativizmus értékei is kaphatnak hangot, a nemzeti és vallási szótár kifejezései összehasonlíthatatlanul természetesebben jelenhetnek már meg mind a médiában, mind a hétköznapi életben, mint nyolc-tíz vagy akár négy-öt évvel korábban. Az utóbbi nyelvi rétegek kiszorítottsága, másodrendűségre kárhoztatása, szempontrend- szerük figyelmen kívül hagyása azonban mindenütt tapasztalható. Konszenzus nincs, az uralkodó nyelv nem kompromisszumon vagy szintézisen alapul. A megváltozott közegben megmaradt az a nyelvi dichotómia, amilyen a marxista frazeológia uralma idején valósult meg, s továbbra is fönnmaradt az a szellemi szakadás, amely a Kádár-rendszer végnapjaiban pl. Csoóri Sándor és Eörsi István politikai-világnézeti meghatározottságú nyelve között is megmutat- kozott. Egyelőre nem világos (bár sokszor és sokan annak érzik), hogy a totális gazdasági-politikai-ideológiai hatalom korszakához képest a politikában működni látszó plurális demokrácia keretei között a pénzügyi háttérből támogatott média hatalom mellett és mögött létező, adminisztratív módszerekkel nem korlátozott, de anyagiak hiányában lábrakapni, a polgárosodást így igazán hatékonyan szolgálni nem tudó műhelyek életlehetőségei és így kisugárzásuk hogyan alakulnak.
     Megerősödésükre nem csak saját értékeik, nem csak a plurális társadalom működése miatt van szükség. Fontosak azért is, mert ahhoz, hogy egy nyelvi-nemzeti közösségen belül akár a hegemón helyzetet betöltő szellemi áramlat(ok)on belül a kommunikáció jól működhessen,elengedhetetlen, hogy azok "kifelé" is tűrhetően kommunikáljanak. (A korábbi állami ideológia dialektusának villámgyors összeomlásában a korábbi monopolhelyzetből származó vitaképtelenség is közrejátszott - nemcsak az, hogy kimúlt mögüle a hatalmi rendszer. Ezt a veszélyt e nyelv egykori, személyükben magukat átmentő, változatlan gondolkodásmódot némileg megújított szótárral kifejező képviselői nem érzékelik. Pedig még egy metamorfózisra aligha kapnak lehetőséget: az őket leváltó új generáció már csak demográfiai okok miatt sem ad erre esélyt. Bizonyosra vehető azonban, hogy a belső folytonosság ellenére a kötelezően megváltozott szókincs visszafelé is hat, még akkor is, ha használójának morálja, felkészültsége, intellektusa (és hatalomvágya) mit sem változott. Egyelőre azonban a marxista-leninista ideológiai köznyelv lukácsi dialektusa nyomán, az eredeti szótár legkompromittáltabb kifejezéseit elhagyva egy a baloldal és a baloldali liberalizmus világán belül kiformálódott nyelv uralkodik. Óriási szakadék észlelhető viszont e nyelv (illetve az erre épülő híg demagógia bombasztja) és a neokonzervatív visszafogottság között. Eközben a szóhasználat sajátosságai jelezve a mai krízis egyik fontos vonását - olyan radikális kulturális és szocializációs különbségekre utalnak, amelyek láttán nemcsak manipulációra, vagy az egyéni képességek, alkatok különbségére gondolhatunk, hanem a társadalmi dezintegráció szomorú következményeire ismerhetünk. Ezért tudomásul kell (kellene) venni, hogy a meg nem értés mögött tragikus társadalmi válaszutak és feszültségek húzódnak meg. Ezekre utalnak az ideologisztikus kifejezések: differenciálatlanul és emblematikusan. A bennük lappangó történelmi frusztráltság miatt a használatukkal történő valóság föltárás, a gondok kibeszélése szinte lehetetlen, mert a sérelmek újraélését jelenti, s eközben pontatlan marad. A párbeszédre tett kísérletek szándéktól függetlenül ezért válhatnak a ködösítés, összemosás, s egyúttal a társadalmi megosztás eszközévé, hiszen az így kialakuló nyelvi erőtérben az amúgyis rendkívüli egyéni és közösségi erőfeszítéseket kívánó gondolati tisztázódás helyett mitikus társadalom- és politika-képek erősödnek meg. Igen sokszor tapasztalható, hogy a viták nem tárgyukról, hanem a vita nyelvéről folynak. Az esetleg (bizonyosan) felbukkanó feszültségek, konfliktusok fantomizálódnak, s még az egymáshoz viszonylag közeli nézetek között is feloldhatatlan feszültség bontakozhat ki. Pedig a szavak értelmének elvesztése vagy megtalálása meghatározó a magyar politikai-ideológiai élet további alakulásában.
     Túl mindezen még egy következmény fenyeget, s ez a legveszélyesebb: a totális elhülyülés, amikor a nehezen érthető, nehezen követhető, bizonytalan értelmű intellektuális nyelvi változatok helyére, azok konszenzusa hiányában benyomul az egyértelműségével és érthetőségével ható mindennapi nyelv. Ez a maga közvetlenségével demokratikusnak tűnik, mert mindenki - kivéve az ideológia formáló értelmiséget és politikai elitet - számára alkalmasnak látszik, hiszen fölfogható, érthető. A probléma éppen ez: hogy a bonyolult, árnyalatokban gazdag valóságnak a leegyszerűsítésével hat, aminek a maga összetettségében való megértése és megértetése lenne a feladata. E nyelv tudatos, hatalmi célokat megerősítő, a vele kifejezett tételek tartalmától független demagóg használata nem azonos azzal a közvetítő szereppel, amire egyébként alkalmassá tehető. Itt más történik: a köznapi alpáriság, differenciálatlanság kerül a nyelvhasználat szintjén hatalomra, s ez egyúttal a korlátoltság uralmát is jelenti. Ennek a napi politikában megjelenő súlyos következményeit nap mint nap láthatjuk. Látványos példa volt erre a NATO népszavazásnak egy katonai tömbhöz való kapcsolódásra vonatkozó kérdését az EU csatlakozás gazdasági-politikai vonzataival történt tudatos összekeverése.
 

Célszerűnek látszik e helyzet kialakulásának előzményeit - legalább vázlatosan áttekinteni, annak ellenére, hogy ez nem feltétlenül visz közelebb egy esetleges megoldáshoz. Ugyancsak célszerűnek látszik ezt az áttekintést a modern (!) Magyarország első társadalmi robbanásainak környékéről indítani. A nyelvi meghasonlás az 1918-19-es krízisben gyökeredzik, amikor végzetesen összekeve- redtek a közgondolkodás korábban legalább az egyik oldalon viszonylag egyértelműnek látszó vonulatai, s a végül lefulladt társadalmi robbanás nem egyértelművé, hanem a korábbinál bonyolultabbá tette a társadalmi törésvonalakat (mely fejleményben persze a Trianon-komplexus is hasonló szerepet játszott). A magyar modernizáció ellentmondásos rendszere korai szakaszaiban, akár az 1890-es évekig, akár az I. világháborúig terjedő szakaszokat nézzük, megőrizte a társadalom tradicionális elemeit, így nem a társadalmi-politikai-kultúra egyneműsítése irányába haladt - szemben a gazdasággal. E kettősség a 20. század első évtizedében mind határozottabban felszínre került, feloldására azonban nem mutatkozott széles körben elfogadható alternatíva. Sem Tisza István, sem Ady Endre modellje nem olyan megoldást kínált, amely a túlsó oldalon állók számára is kínált volna modus vivendit. A forradalmak és az ellenforradalom óriási feszültségeket fejeztek ki, de elsősorban a háborús összeomlás, és a történelmi Magyarország megakadályozhatatlan szétverése következtében - még az ezek mögött húzódó erők pontos artikulálálását sem tették lehetővé. Nemhogy a megoldás irányába mutattak volna.
     Tény, hogy a háború levette napirendről a társadalom átalakításának kérdését - sokak szerint éppen ezért "csinálták" -, a háborús kimerültség, a háborús összeomlás viszont újból ezt állította középpontba. Az 1918-19-es krízis középpontjába azonban nem a strukturális kérdések kerültek, hanem a háborús összeomlás problematikája állt. A forradalmi külsőségeket mutató mozgalmak, akár győztek, akár vesztettek, látszólagos és valóságos tartalmuk ellentmondásával döntő akadályaivá váltak a tényleges kérdések megoldásának. Alighanem ez volt a döntő oka annak, hogy nem derülhetett ki: a magyar társadalmi folyamatok eljutottak-e a kibontakozás fázisáig. Bármilyen bizarr is az, ahogyan Károlyi Mihály kifejti, hogy ő és köre még szervezni akarták azt a forradalmat, amely nem méltóztatott elég türelmes lenni, és vezetői éberségét kijátszva kitört, arra mégis utal, hogy valójában nem forradalomról volt szó. (Ahogyan az is, hogy a társadalmi spektrum másik széléről Veres Péter emlékezik úgy, hogy "kihirdették a forradalmat".)
     A rendkívül dinamikusnak látszó folyamatok közepette nem alakult ki a korábbitól szembeötlően különböző Magyarország. Ami megváltozott, azt nem 1918-19, hanem 1914-18 változtatta meg. A háború kíméletlen racionalizmusa gerjesztette gazdasági átrendeződés, a háború poklából visszatérő katonák megváltozott világlátása, az Ausztriáról leváló Magyarország regionális helykeresése kétségtelen modernizációt jelentettek - a legrosszabb formában. Ahogyan a Trianonban szentesített új határok, a (győztesek korlátolt önzése formálta) Új Európa is a legrosszabb formában alakította ki a feltételeket ahhoz a fejlődéshez, amit a 19. század sikereinek egyenes folytatásaként képzeltek el. Eközben a világbéke kereteinek szánt határokkal a háború még pusztítóbb második szakaszát készítették elő. Amiből Magyarországot illetően nemcsak a minden racionális mértéket lényegesen meghaladó országcsonkítás volt tragikus, hanem az is, hogy kivédhetetlenül a vesztesek újabb dacszövetségébe hajszolta, a kivédhetetlenül föltámadó német revansizmus kötötte a magyar kül- (s ezen keresztül bizonyos mértékig a bel-) politikát. Mindaz a remény, amit a magukat progresszívnak tekintő erők az általuk elképzelt progresszióhoz fűztek, visszájára fordult, de legalábbis illúziónak bizonyult, hiszen kiderült - s a felszín és az ellenérdekelt erők propagandája még ennél is súlyosabb látszatot teremtett -, hogy a forradalom maga is csak pusztítani volt képes, de a vállalt feladat megoldására alkalmatlannak bizonyult.
     Az I. világháború utáni maradék-Magyarország nem csak a háborús veszteség, nemcsak hagyományainak, államiságának súlyos sérülései miatt változott. Annak föltárása, hogy miben különbözött az 1920-as Magyarország az 1914-estől, ez idáig alig tisztázott kérdés. Az - egyébként mind tudományosan, mind a köznapi életérzés szintjén feldolgozatlan - sokkhatások csak átszínezték és összekuszálták az elkerülhetetlen és természetes változások hatásait, megjelenési formáit. A történelmi katasztrófa körülmé- nyeinek szerepe mindenekelőtt abban állt, hogy olyan cezúrát jelentett, amelyet nem lehetett semmisnek tekinteni. A radikális belső átformálódás kötelezettségét nem lehetett a hagyományokra hivatkozva elodázni többé, még akkor sem, ha a magyar társadalom szinte egységesen egyetértett abban, hogy a restauráció Magyarország számára létfeltétel... Ez a bizonytalanság, ellentmondásosság elháríthatatlanul beépült a konszolidálódó, modernizálódó, a polgárosodás feladatát öntudatlanul is magára vállaló társadalom gondolkodásába, reflexeibe. Egyfelől tehát kénytelen elindulni a történelem által kijelölt úton, másfelől sokszor a modernizációs törekvések fontos elemei mintha a restauráció felé mutatnának. Ezt bizonyítja például a Nagyatádi féle földreform kísérlet, a népi mozgalom egy részének a parasztkultuszban megjelenő egyidejűleg nemzeti-romantikus és szociologizáló- polgárosító szándéka, vagy az a különös diszharmónia, ami Klebelsberg szegedi Dóm-terének és a tanyai népiskolák rendszerének egységét jellemzi.
 

A háborút megelőző és a háborút követő válságok együttesének megoldására nem volt kész válasza a magyar szellemi életnek. Pedig legalább az előbbire lehetett volna: de az öröklött krízis megoldására vonatkozóan semmiféle olyan elképzelés nem fogalmazódott meg, amely a társadalom széles köreiben elterjedt volna. S utólag is csak elszigetelt körök válaszkísérleteit említhetjük, de ezek nem a politika vidékén találhatók. Ady költészetén és publicisztikáján kívül utalhatunk Jászi Oszkár szociológiájára vagy az ezoterikus Vasárnapi Kör egy jól működő önképzőkörnél is kisebb hatósugarú tevékenységére. Ezeknél nagyobb jelentősége volt a hatalmi centrumokhoz közelebb álló konzervatív és keresztényszocialista színezetű reformizmusnak: Hock Jánosnak, Prohászka Ottokárnak, aki tudatosan törekedett egy reformkonzervatív szellemi-politikai műhely létrehozására. Kapcsolatteremtése a pályakezdő Szekfű Gyulával, Szabó Dezsővel, Pethő Sándorral, vélhetően Babitscsal - nagyvonalú elképzelésekre utal. S bár tervei eredeti formájukban nem valósulhattak meg, de láthatóan hatással voltak a húszas évek elejének szellemi mozgásaira. Amikor az irodalom társadalmi szerepvállalásáról van szó, aligha vitatható, hogy ez a társadalom részéről el nem vállalt szerep átruházását jelenti. Az irodalom azonban irodalmi nyelvet teremt - s ebből nem bontakozik ki az a közéleti nyelv, amelynek hiányáról most meditálunk. Természetesen a folytatás még kevésbé kínálhat megoldást. Az elmaradt forradalmakat követően egy brutális, külsőségeiben anakronisztikus, tartalmában bátortalan, preventív ellenforradalom került hatalomra, és tömegében minősíthetetlen színvonalon fogalmazta meg a maga ideológiáját. Ezt nem konszolidálni kellett, hanem kiszorítani - utólag ez a folyamat kapta a konszolidáció nevet. Ezt a feladatot a régi konzervatív elit néhány ragyogó képességű és felkészültségű, a változásokat elkerülhetetlennek tartó tagja irányította: Bethlen István, Klebelsberg Kunó, Teleki Pál. Mögöttük formálódott az a szellemi irányító közeg, amit Bethlen a Magyar Szemle, Klebelsberg az elitképzés (ösztöndíjrendszer, magyar intézetek külföldön, Teleki intézete) révén irányított. A gazdasági modernizáció a Trianon utáni újrarendeződés nehézségei, majd a világválság után dinamizálódott, a tudatos elitképzés első eredményei is megmutatkoztak a harmincas évek második felében. Születőben volt egy működőképes, konzervatív nyelvi-ideológiai közeg, szoros összefüggésben azzal a folyamattal, amelyre először Bibó István hívta fel a figyelmet: a hagyományos ("úri"-, keresztény-, konzervatív-) középosztály társadalmi szerepének, súlyának növekedésével. Ez a komoly kormányzati támogatással beinduló konzervatív szellemi modernizáció életképesnek bizonyult, s a magyar társadalomból jelentős erőket kapcsolt magához. Az első körben Babits Mihályt, Horváth Jánost, a későbbiekben Kerék Mihályt, Szabó Zoltánt, Kovács Imrét, Cs. Szabó Lászlót és másokat, a nemzedék legjobbjait. Azonban nem sikerült - meglehet, ez nem is volt célja! - kiépítenie a maga hegemóniáját, s a modern konzervativizmust a magyar társadalom vezető szellemi iskolájává tenni. Ennek döntő oka nem a vele szemben álló erő lehetett, hanem az, hogy a mögötte álló hatalmi elitben nem tudott döntő befolyást szerezni. Ily módon a "felsőházi" és a középrétegekben uralkodó konzervativizmus nem a valóságos problémák megoldására irányult, hanem a bárminemű liberalizmus és radikalizmus elleni védekezés ideológiája lett, amelynek elsőrendű célja valóban a változások megakadályozása volt. Ebben döntő szerepet kapott a létének bizonytalanságával, konvertálha- tatlan tudással, csak a hatalmi-apparátus kiszolgálásának képességével rendelkező középréteg tehetetlenségi nyomatéka. Ez a társadalmi csoport volt egyébként a kor legkülönbözőbb reformereinek kedvelt kritikai tárgya, ebben látták sokan, Szabó Dezsőtől Szekfű Gyuláig vagy akár Ignotus Pálig és Erdei Ferencig a legsúlyosabb tehertételt. S ebből a közegből kerültek ki a változásokat a legtürelmetlenebbül sürgető fiatalok, akik éppenúgy lehettek a Bartha Miklós Társaság progresszív szárnyának a földosztást követelő sürgetői (később pedig a németellenes diákmozgalmak elszánt résztvevői), mint a jobboldali diákszö- vetségek antiszemita hecceinek részesei.
     A konzervatív reformizmus megjelenése, majd feltűnő megerősödése így is nagy ingerültséget váltott ki s maradandó hatású feszültséget is gerjesztett. Ennek oka nem csupán saját, egyébként a szellemi életben erőteljes dinamikája volt. Irányát már az I. világháború előtti években is meghatározta a polgári radikalizmus fogalmával jellemezhető tábor megosztására, pontosabban az annak a konzervativizmussal ab ovo nem ellenséges szárnyának leválasztására irányuló szándék. Ez a törekvés a Nyugat történetére is rányomta bélyegét. 1919-et követően határozottan polarizálódott a korábban egységes csoport, aszerint, hogy a forradalmak vagy az ellenforradalom sokkolta inkább. A képlet persze nem volt ilyen egyértelmű: Babits számára a gondolkodá- sában bekövetkezett konzervatív fordulat gyakorlati kifejezését éppen az ellenforradalom tette szellemileg és erkölcsileg lehetet- lenné, s csak a húszas évek konszolidációja hárította el ezt az akadályt. A folyamat a húszas évek végén, a Nyugat krízisében, a szakításig jutó Osvát-Babits ellentétben tetőzött. A válság - Osvát halála után - a klasszikus modernség esztétikáját reformkonzervatív ideológiával ötvöző átalakulással ért véget, ami nem jelentett megoldást: az ellentét a lapon kívülre került. A továbbiakban pedig az egykori bajtársak közti feszültségben az egykori összetartozás nem tompította, hanem fokozta az ellenszenvet, ahogyan az a rossz házasságot követő válás után oly gyakori eset. Tény viszont, hogy a Babits-Móricz páros szerkesztette Nyugat sokkal közelebb állt a Magyar Szemléhez, mint a Szép Szóhoz - ami a háború előtti álmok végleges szétfoszlását jelentette.
     Az a kétpólusú rendszer, ami a század tízes éveiben egyértelművé tette a modernizáció versus konzervativizmus képletet a húszas évekre eltűnt. A forradalmakat követően kiderült, hogy van "rossz" modernizáció, és "jó" konzervativizmus. Ezek határai azonban egyáltalán nem voltak világosak, sem gondolati-ideológiai szempontból, sem a személyes kapcsolatok rendszerét illetően, ami egy olyan zárt szellemi közegben, mint a magyarországi, ugyancsak rendkívül fontos. Mind határozottabban kirajzolódott az a két gondolati rendszer, amelyek belső logikájuk szerint szembe kellett, hogy forduljanak egymással. A nagy meghasonlás egyik korai jele, s a magyar szellemi élet nemcsak eszmei-ideológiai, hanem művelődésszociológiai szempontból is kimagasló jelentőségű írása Babits Magyar költő kilencszáztizenkilencben című zaklatott vallomása (e történet szempontjából legárulkodóbb bekezdéseit maga Babits vonta vissza). Ebben Balázs Béla és Lukács György szerepének, karakterének pamfletszerű megjelenítése kétségtelenül megenged antiszemita olvasatot is, a történet azonban nem erről szól. A lényeg, ami a később vállalt szövegből is kiderül, s ami az eredetiben szokatlan személyes éllel került megfogalmazásra, az a radikalizmus elutasítása, a nemzeti történelem folyamatosságának igen erős hangsúlyozása, az e folyamatosságban kifejeződő, kumulálódó értékek megőrzésére, konzerválására való törekvés. És egyúttal elutasítása mindannak, ami ezzel nem számol, tehát annak a radikalizmusnak, ami a forradalmakhoz vezetett. Babits konzer- vatív fordulata a Nyugat szerkesztési elveiben is megmu- tatkozott, s alapja lett a Babits-Osvát ellentétnek, ami aztán a Babits-Hatvany ellentétben, Hatvany igen éles Babits ellenes támadásaiban folytatódott (melyek ma is közismert irodalmi vetülete József Attila Babits elleni vers-zsurnalisztikája). Ez a feszültség folytatódik a Nyugathoz csatlakozott Illyés elleni támadásokban, s tér vissza a népi írók és Gömbös tulajdonképpen konfrontációt jelentő találkozását követően. Az Új Szellemi Front gondolatában a reformkonzervativizmus vezető szerepbe kerülésének illúziója testesült meg - hogy aztán a máig élő a rosszindulatot szándékos tudatlansággal elegyítő rágalmak alapjául szolgáljon. Ezt az ábrándot a Gömbössel történt találkozó oszlatta el. A vád ekkor is az, mint a Szekfűvel (s rajta keresztül Bethlennel...) szövetségre lépő Babits ellen: a hatalommal való paktum.
     Mindebben a népi-urbánus vita problematikája jelenik meg - illetve ez már maga a vita. Az ellentét, ahogyan a kérdés irodalmában már oly sokan kimutatták, nem félreértéseken (bár azok is beleépülnek), nem személyi gyanakváson (de az is ott van bennük), nem zsidó-nem zsidó ellentéten (bár az is kihagyhatatlan történetéből) alapul. Nem is egyazon magatartás két áramlata közötti feszültség, bár a lényeget illetően, céljukat tekintve valóban nincs akkora különbség közöttük, amely a szembenállás ismert fokát indokolná.
     A konfliktus a modernizáció reformista-neokonzervatív és radikális útjára szavazók között alakult ki - ami természetesen összefüggött az egyes vitázók társadalmi helyzetével, szociali- zációjával, személyes kapcsolatrendszerével, szellemi tájékozódási pontjaival. Ezeknek a körülményeknek összhatásaként olyan feszültségek keletkeztek, amelyek fokozatosan lehetetlenné tették az érdemi párbeszédet. Alkalmasint még az amúgy egy oldalon állók között is: a hírhedt, szárszói Németh László-Erdei Ferenc vita ezt látványosan bizonyította.
 

A korszak közvetlen előzménye, nyitánya a Tanácsköztársaság, az egykorú megnevezés szerint: a Kommün. Anélkül, hogy a részle- tekbe belemennénk, egy bizonyos: a két háború közti korszak egészét tekintve megakadályozta, hogy a forradalmiság, a forra- dalom 1848-tól oly pozitív értéktartalmú fogalmát hasonló módon lehessen használni. Azt talán mondani sem kell, hogy a szociális kérdésnek e szóval való fölvetése lehetetlenné vált, mert forra- dalom, szociális- vagy földkérdés emlegetése a "mértékadó" körök egy részében (azok számára, akik Gömbös reform-demagógiáját oly módon vették komolyan, hogy féltek annak valóraváltásától) önmagában is a fennálló társadalmi rend elleni uszításnak számított. A nyelvi illegitimitás pedig a kérdés napirendre tűzését, a magyar társadalom egyik alapvető problémájának megoldását is akadá- lyozta. Így lett a lényegre utaló kifejezés háttérbe szorításával mindebből parasztkérdés és népi(es)ség - hiszen közben a politikai változásoktól való általános félelem a társadalmi-politikai feladatok napirenden tartását a kulturális mezőre tolta.
     De nem csak ezek a kategóriák estek áldozatul a történelmi-politikai folyamatok spontán és tudatos nyelvpolitikai szövődményeinek. Az uralkodó ideológia nem esett egybe a hatalmi elit néhány kiemelkedő, és koncepciózus személyiségének sokszor még csak formálódó elképzeléseivel. Sőt: a korábban jelzésszerűen vázolt törekvések nemcsak a baloldalinak tekintett vonulattal, hanem saját, nem kívánt hátországukkal, a retrográd és bornírt konzervativizmussal szemben is meg kellett hogy határozzák magukat. E közeg (ön)meghatározása, mely szerint a bolsevik-zsidó-kommunista felülbélyegzéssel ellátott Kommünnel szemben a régi-új elit keresztény-nemzeti-ellenforradalmi, a maga gyakorlatával folyamatosan kompromittálta a klasszikus konzervativizmus kulcsszavait. Ennek nyomán vált lehetségessé, hogy keresztényen antiszemitát, de legalábbis nem-zsidót, nemzetin irredentát és antikommunistát szokás érteni. Vagyis a radikális tömegmozgalmak a radikális, a "konzervatív"-nak mondott ellenforradalmi visszacsapás a konzervatív gondolkodás (ideértve a reform- konzervativizmust is) alapkategóriáit tette kölcsönösen hiteltelenné, gyanússá, elfogadhatatlanná a túlsó oldalon állók számára. Közben a keresztény kurzusnak nevezett irány ideológiája álsága, avíttsága, konjunkturális vonásai miatt azok közül is sokak számára is elfogadhatatlanná vált, akik máskülönben határozottan elutasították a baloldali megoldásokat. (Ezért beszélt pl. Németh László harmadik oldalról.) Vagyis bizonyos konzervatív értékeket jelölő kategóriák nem csupán a pártállami agymosás eredményeként kompromittálódtak.
     A két háború közötti berendezkedésben nemcsak a konzerva- tivizmus klasszikus kategóriáinak értékvonzatai torzultak, nem csak stilárisan kompromittálódtak (egyebekről most ne beszéljünk), nem csak némely alapvetően fontos kifejezést - szociális tudat, szoli- daritás stb. - sikerült egyoldalúan a baloldalra testálni. Még ennél is nagyobb baj volt, hogy az ezeket kiváltó okok további következ- ményeként a nyelvi térben egy kétpólusú rendszer alakult ki (Ady idejében még volt átjárás közöttük!), miközben a formálódó új erőtérben nem kettő, hanem legkevesebb négy sűrűsödési zóna formálódott. Az ókonzervatív és a doktriner bal-liberálisok (a mind közönségesen urbánusoknak nevezett eszme és érdekkör) között egymással érintkezve kibontakozott reformkonzervativizmus és a modernizációt a nemzeti hagyománnyal összebékíteni akaró, a népi írói mozgalomban manifesztálódó áramlat. Ebben a felállásban a szellemi értelemben szklero-konzervatív kör legfeljebb élcelődés tárgya lehetett, az igazi feszültség a balszárny és a két centrumáramlat között alakult ki. A legélesebb támadásokat értelemszerűen nem a messziről ugyan éppen közeledő, de mégis nagyon távoli konzervatív reformerek kapták, hanem a középre húzódva távolodó, de még mindig elég közeli - fogadjuk el a terminológiát - népiek. E konfliktus során sikerült a kezdetben még korántsem drámai különbségeket ellentétté fokozni, egy strukturális feszültséget indulatokkal anynyira átszínezni, hogy - noha a kiváltó okok már rég feledésbe merültek - a vita mint minden lehetséges megosztottság archetípusa jelenik meg ma is, sőt, stilizált formában akár a Szent István és Koppány nevével megjeleníthető két féle magyar út ütközésére is rávetíthető...
     A konfliktus tehát rendszereket és korszakokat átívelően a magyar szellemi életet kétfelé osztó ellentétté vált. Hogy kondicionálásában ténylegesen milyen szerepet játszott négy évtized pártállamának kultúrpolitikájának változatos megosztó és szembeállító törekvése, az külön történet. Az eredmény azonban az, hogy kialakult egy önnön tradíciójából táplálkozó, saját életét élő konfliktus, amelyik szellemi és politikai téren egyaránt kulcsszerepet játszott-játszik immár hetedik évtizede. S egyúttal rendkívül nagy hatást gyakorol a nyelvi anarchia konzerválására, sokszor tudatos újratermelésére. A népi ennek a konfliktusnak jegyében egyfelől jelent parasztit, nemzetit, magyart, másfelől nacionalistát, fajvédőt, antiszemitát, bundás befeléfordulást, félanalfabétizmust, nyilas egyenruhába öltözött Göre Gábort. Az urbánus pedig egyfelől kifinomult kultúrájú európait, világra- nyitottságot, humanistát, univerzális befogadót, a nemzet pallérozóját, minden elnyomás és kizsákmányolás elítélőjét, a társadalmi igazságtalanságok elleni harc lángpallosú bajnokát, másfelől a Lipótváros határain túl idegenül mozgó lúdtalpas doktrinert, aki úgy szakért a falu dolgában, hogy nem tudja megkülönböztetni a birkát a pulitól és abban a vetésben gyönyör- ködik a legnagyobb örömmel, amit elborít a pipacs, a magyarságot csak kifosztani való baleknak látja, nem érti és gyűlöli, mert nem érti, kifosztja, és úgy tesz, mintha az ő jótékony gondoskodása nélkül az meg sem élhetne, minden destrukció ősatyja, idegen eszmék importőre, finánctőkés és kommunista egyszerre, hogy praktikusan bebiztosítsa magát bármely esetre - és így tovább. Figyelemreméltó, hogy a negatív minősítések mennyivel színe- sebbek és gazdagabbak, mint a tényleges definíciók. Mindez már nem ideológia, hanem politikai paranoia. Racionális jelentése nincs, szociálpszichopatológiai értelme annál több: félelmi és kisebbren- dűségi komplexusok, a túlkompenzálás beteges gyanakvássá rögzült gesztusai. Hogy ebben mennyi a tudatosan, kívülről gerjesztett megosztási politika, azt aligha fogjuk megtudni. Az azonban biztos, hogy amennyiben ezt kitervelték valahol, nagyon beletaláltak: ez a törésvonal alkalmas arra, hogy a legalantasabb politikai manipu- lációk használják ki, mert - ahogyan ez talán az eddigiekből kiderült - valóban létezik, ha nem is olyanformán, ahogyan megjelenik.
 

Strukturális feszültségek ide vagy oda, a történethez az is hozzá- tartozik, hogy valójában nem annyira a stratégiai célok, mind a feléjük vezető út kérdése vitatott. Aminek döntő oka az, hogy a modernizáció és a polgárosodás kérdése természetszerűen másként jelentkezik azok számára, akik már sikeresen megvalósították ezt a programot, mint akik még - meglehetős bizonytalanságban - előtte állnak. Ezt a tartalmát tekintve igen súlyos kérdéseket indukáló különbséget a mindenkori nemzeti és nemzetközi helyzet szélsőségesen fölerősítette. Az eltérően megítélt részkérdések miatti kölcsönös bizalmatlanság a nagypolitika nemzetközi erőteréből beszűrődve fertőzte a magyar szellemi életet. Hogy a történtekben minek van nagyobb szerepe: az ötödik hadoszlopoknak vagy az azoktól való félelemnek, nehezen dönthető el. A nemzeti szempontot fontos prioritásnak vallók a bolsevista-internacionalista elképzelésektől hőköltek vissza, a polgári-radikális-"urbánus" oldal a völkisch-náci szempontok megjelenésétől való félelmében reagálta túl a népieknek (vagy nekik tulajdonított) némely gesztusát. Mint utóbb kiderült, bizonyos értelemben egyik félelem sem volt eltúlzott. Annak ellenére, hogy a bekövetkezett katasztrófákkal vélhetően nem voltak ok-okozati összefüggésben. Ami az ország német majd szovjet megszállása után történt akkor sem vezethető le a belső mozgásokból, ha vannak olyan jelek, találhatók olyan mozzanatok, amelyek azokra a fejleményekre utalnak, amelyek bekövetkeztek. Ezek azonban nemhogy nem voltak (=lettek volna) alkalmasak arra, hogy az ismeretes tragédiákat előidézzék, hanem nagy valószínűséggel nem is voltak azoknak kedve szerint valók, akik felelősségét itt emlegetni szokás. Egy sajátos értelmiségi voluntarizmus hatása jelenik meg e vélekedésekben, ti. az, hogy a világ a kimondott-leírt szavak hatására változik. Éppenúgy indokolatlan azonban az a feltételezés, hogy az okos mondásoktól a világ javul, mint ahogyan tévedés, hogy az ostobaságoktól romlik. Ez annak ellenére nincs így, hogy értelmiségi kötelesség e feltételezést igaznak tekintve, felelősen gondolkodni. A szavak történelmi jelentőségének túlbecsüléséhez az is hozzájárult, hogy azok közül, akiknek a szó a mesterségük, sokan olyan közéleti, politikai, hatalmi szerepet vállaltak, amely megerősíteni látszott az értelmiség történeti szerepéről vallott ábrándokat. E képzetek azonban érzékcsalódásra épültek: az adott tollforgatók nem szellemi tényezőként jelentkeztek a hatalomban, hanem hatalmi szerepüket játszották elő a szellemi szférában. Nem értelmiségiből lettek politikusok, hanem némely politikusok, pályájuk bizonyos korai szakaszaiban résztvettek értelmiségi mozgalmakban. A legtöbb esetben azonban belső történetük nem volt folytonos. Fogadjuk el, hogy mindenkiben több személyiség is létezhet, s hogy ezek közül hol az egyik, hol a másik válik dominánssá - annak megfelelően, ahogyan a külső kihívások változnak. Abban a rövid időszakokon belül is nagy fordulatokat produkáló történelemben, ami Magyaror- szágot a 20. században sújtotta, ezek a személyiség-változások nem voltak ritkák, s gyakran előfordult, hogy egyesek alkalmazkodva a változásokhoz, képesek voltak az új nyelv elsajátítására, s annak segítségével ismét sikeres szerepekbe kerülhettek. Amiben nem pusztán az ő alkalmazkodóképességük, hanem a társadalom mélyszerkezetének viszonylagos változatlansága is közrejátszott.
 

Különös utat járt be a népi írói - hogy ennél az oly (kevéssé) bevált terminológiánál maradjunk - kör. Ennek során egy nemzeti és konzervatív felelősségérzetből, szolidaritásból, szociális felelősségérzetből kiinduló értelmiségi-középosztályi szellemi mozgalom eredeti jellegétől okkal joggal (elsősorban azért, mert nyilvánvalóan döntő fontosságú, azonnali megoldást követelő kérdésekben sem történt előrelépés) mind határozottabban szociális (és ezen keresztül baloldali politikai) jelentést, tartalmat kapott. Ami viszont a következő rendszerben menlevelévé vált, s az egyetlen esélyt kínálta az eredetileg kiindulást jelentő, s később sem megtagadott értékek továbbvitelére. Ez a metamorfózis részben eleve be volt programozva e mozgalomba, részint a változó külső körülmények hívták elő s erősítették meg a sokféle alternatívát magába foglaló eszmeiségnek egyik oldalát - ami viszont a gondolatok szüntelen álruhába öltözését, inadekvát megjelenítését, a közös nyelv kialakulásának lehetetlenségét hozta magával. Vagyis - ha olykor gyökeresen ellenkező értelemben is - a körülmények mindig abba az irányba szorították ezt a két rendszer közt egyedül kontinuus mozgalmat, hogy gyűjtője legyen olyan elképzeléseknek, melyek valódi jelentését, megfelelő kifejezési formáit alkalmasint máshol szerencsésebb lett volna keresni - csakhogy erre a történelem nem kínált esélyt. A népi előtaggal ellátott kifejezések különböző képződményeket jelöltek, s igen változatos jelenségeket írtak le velük. A népi gondolat kifejezés a nemzet és a parasztság Szabó Dezsőre utaló összekapcsolásának megjelölése lehetett, a népi irodalom egyfelől jelentette a parasztírók (Szabó Pál, Sinka István, Veres Péter, Nagy Imre stb.) alkotásait, másfelől a népi írói mozgalomhoz csatlakozott alkotók egy részének (Erdélyi Józseftől Illyés Gyulán és Németh Lászlón át Kovács Imréig, Szabó Zoltánig) munkáit, de nem tartozott bele pl. Zilahy Lajos vagy Szabó Lőrinc munkássága, Móriczé viszont igen, bár ő generációs okok miatt nem sorolható be a mozgalomba. A megjelölés tehát fölöttébb bizonytalan jelentésű - pedig még a népiesség műszóval kapcsolatos problematikáról nem is esett szó. (A későbbi fejlemé- nyek ismeretében csodálhatjuk igazán Bartók előrelátását, aki már a századelőn a népdal megjelölés helyett a parasztdal kifejezést használta.)
 

A tartalmi különbségeket elmaszatoló értelmezési bizonytalanság a konzervativizmus szóval jelölhető törekvéseket is elérte. Nem vált külön a mindennemű nyitást elutasító és a polgárosodó és modernizálódó, de történelmi arcához szívósan ragaszkodó Magyarország megformálását célul tűző áramlat. Szekfű Gyula, Klebelsberg Kunó, Teleki Pál s társaik elképzelései korántsem voltak egységesek, de nyíltan és felelősségteljesen gondolkoztak a magyarság előtt álló feladatokról, s pontosan felmérték a kül- és belpolitikai mozgásteret. Világnézeti, s társadalomelméleti konzervativizmusukat nem tudták a tőlük jobbra és balra állók körében is hiteles módon kifejteni (amibe feltétlenül bele kellett volna tartozni különvéleményük polémikus megjelenítésének is!). Így kialakult egy csapdahelyzet, amelyben szövetségesek híján nem sikerült leválniuk a legkorlátoltabb feudális reakcióról - viszont e szakítás nélkül nem is nyerhettek szövetségeseket. (Két legnagyobb formátumú politikusuk, Bethlen István és Teleki Pál politikai és emberi végzete is ezt bizonyítja.) E csapda a társadalmi élet valamennyi színterén megjelent, amely a hatalommal érintkezett. Tehát nemcsak a politikában, ahol még mutatkozott valamilyen esélye a differenciálódásnak, hanem az ideológiában, a terminológiában is hatott.
     A konzervativizmus legfontosabb tétele a következetes antiliberalizmus volt. Ami nem állt szemben a liberalizmus racionális magját jelentő parlamentarizmus, a szabad versenyt legfeljebb szabályozni, de nem fölszámolni akaró gazdaság- és társadalompolitika, a szabadságjogoknak a társadalmi stabilitást nem fenyegető mértékben biztosító politika és gondolkodásmód elfogadásával, védelmével. Szekfű, vagy nagy ellenlábasa, a hozzá ennek ellenére igencsak sokban közel álló Szabó Dezső liberalizmus-bírálatából egyaránt kitűnik, hogy csak részben magát a liberalizmust okolják a történelmi Magyarország összeomlását megelőző és követő krízisért. Eközben legalább ennyire problematikus számukra az, hogy a liberalizmus nem tudott igazán kibontakozni, hogy mindvégig retardált és korcs formában valósult meg. Ennek a jelenségnek a nyomába azonban csak Szabó Dezső ered, s megnevezi azokat az okokat is, amelyeket Szekfű nem tár föl teljes következetességgel. Vagyis a még feudális értelemben is konzervatív arisztokráciát, a klérus egy részét, amelyik a nagybirtokai révén a nagytőkével szövetségben a leghatáro- zottabban érdekelt a magyar közállapotok konzerválásában, minden változás megakadályozásában - s amelyik a klaszszikus liberalizmus célkitűzéseit kizárólag a birtokon belül lévők jogvédelme érdekében, saját hatalmához való szabadsága deklarálásának eszközeként fogadja elképzeli el. S ennek érdekében mindaddig el tudja fogadni más szereplők túlhatalmát is, amíg azok az ő érdekeit nem veszélyeztetik. (Ami pedig, s a 20. században a liberalizmus itt kezdődött, ezen túl van, az számára már destrukció.) Ez a liberalizmus fogalmának már igen korai (19. századi!) félresiklatását jelentette, s megalapozta annak jóval későbbi, napjainkban tapasztalható egyszerűen pejoratív, sőt gyalázkodó értelmű használatát, ami odáig vezetett, hogy a mai magyar társadalom jelentős részére a liberális szó első jelentésében (meglehetősen irracionális, bár történelmileg végigkövethető folyamat keretében) a zsidó (hol főnévi, hol melléknévi) szinonimája lett. Ennél veszedelmesebb (nem a zsidóságra, hanem a liberalizmusra nézve!) jelentésficam aligha található. Ennek következményeként ugyanis nemcsak magának a magyar zsidóságnak történelmi szerepe válik értelmezhetetlenné, hanem elhomályosul a magyar nemzeti fejlődésben a 19. században meghatározó szerepet játszó liberalizmusnak, s ezen keresztül magának a nemzeti fejlődés folyamatának értelme, jelentése. Ezáltal kerül egymással ellentétbe az önmegvalósításához szükséges alkotmányos szabadságáért harcoló nemzet és a liberalizmus fogalma, s ennek következtében a konzervativizmus is értelmezhetetlenné válik, hiszen úgy jelenik meg, mint a szabadságjogok következetes érvényesítése elleni harc eszmei alapja. A történet attól válik mélységesen lehangolóvá, hogy a rendszerváltozás folyamatában ismét megjelenik; s egy régen túlhaladottnak vélt, s valóban anakronisztikus, torz kérdésfelvetés születik újjá. Amiben kiválóan felkészült, jó tollú, szakmai nimbuszukra építő értelmiségiek (Szabó Miklós, Tamás Gáspár Miklós) nagyhatású publicisztikáinak is döntő szerepe van. Ami - négy évtizedes propagandával maga mögött - oda vezethetett, hogy a megbélyegzés eszköze lehetett az, ha valakit (történetesen Antall Józsefet) Bethlen Istvánhoz, a század alighanem legjelentősebb politikusához hasonlítottak.
 

Nem járt jobban a két háború közt a polgári radikalizmus sem. Nem pusztán az történt 1918-19-ben, hogy jobb- és baloldali ellenfelei erősebbnek bizonyultak, hanem önmagában is kudarcot vallott, vállalt feladatainak megvalósítására minden téren képtelennek bizonyult: tehetetlen volt a földkérdésben, a történelmi Magyaror- szág katasztrófáját nem enyhítette, hanem súlyosbította az általa fémjelzett kormányzat, ráadásul utat nyitott a szélsőbalos anarchiá- nak. Legtekintélyesebb közszereplői emigráltak, a konszolidációba nem tudtak bekapcsolódni. Így az a korszerű és komoly remények- kel kecsegtető nyelv, amely a tízes években még esélyes lehetett az ideológiai köznyelvben a meghatározó szerep betöltésére (nem való- ságában, hanem dinamikájában!) - egy évtizeddel később nem kapott komoly szerepet. A továbbiakban az ezen a nyomon haladók jobbára az ellenforradalmi rendszer (gyakran jogos és megalapo- zott) bírálatával foglalkoztak. Ez ugyan alkalmat adott pozíciójuk javítására, de reális és konstruktív javaslatok, a tényleges politikai helyzethez való alkalmazkodás nélkül nem tudtak kitörni a doktrinerség miatti (és a rendszer kemény jobboldalisága miatt amúgyis nehezen lazítható határú) karanténból.
     Az 1945 utáni változások viszont néhány év alatt monopol helyzetbe hoztak egy születésekor fölöttébb igényesnek látszó, elvont és egzakt, de később Sztálinon, brossúrákon és a Pravda vezércikkein szimplifikált nyelvet. (Hasonló nívójú réteg- és csoportnyelvek ugyan léteztek a korábbi évtizedek Magyarországán is, de vezető szerepet csak Szálasi hónapjaiban tölthettek be - az ország általa vezetett, mindinkább zsugorodó, töredék területén.) Ez már nem politikai-ideológiai üzenet volt, hanem egy brutális hatalmi rendszer eszköze. Ilyenformán nem a kommunikáció, hanem az elnyomás eszköze lett. Militáns kényszerítő ereje évtizedeken át látszólag csökkent, a hatalomgyakorlás módszerei finomodtak, de kizárólagossága mindvégig megmaradt. Hogy mára ennek milyen politikai-ideológiai konnotációja van, az nyilvánvaló: olyannyira, hogy még a baloldali vagy bal-liberális nyelvhasználat is igyekszik elkerülni.
     A korábban sokszínű politikai élet homogenizálásával tehát a marxista államrezon diktálta metanyelv vált uralkodóvá. Vitathatatlan, hogy az ebben kifejeződő szellemiség, mindenekelőtt a klasszikus német filozófia nyelvi öröksége a maga illetékességi körében jól használható (a szociológia, a közgazdaságtan, a történettudomány bizonyos területei), de ezen túli tartalmak kifejezésére aligha - és nem csupán aktuális stílusértéke miatt! - alkalmas. A politikai diktatúra a nyelvi diktatúrában is megjelent, s a (vulgár)marxizáló pszeudopolitikai szleng a maga értelmezését kötötte a tőle amúgy idegen érték- (és lényegüket tekintve távoli) fogalmi kategóriákhoz. Így kialakult egy látszólag egységes, tartalmában, jelentésében valójában anarchikus, az egzaktság szempontját a legjobb esetben is csak formálisan teljesítő nyelvi és kommunikációs modell, ahol kulcsfogalmak gyakran alapvetően mást jelentettek, mint amit a szemantikai értelmezés indokolt volna. Itt vált uralkodóvá a nyelvhasználat önkényessége, voluntarizmusa. Ez a helyzet egyszerre volt botrányos és kényelmes. Botrányos annyiban, hogy kizárta a valódi párbeszéd lehetőségét, kényelmes viszont azért, mert lehetővé tette, hogy gyökeresen különböző nézetek hívei - élve a pongyolaság kínálta szabadsággal egyetértsenek, s viszonylag közeli nézeteket vallók távol sodródjanak egymástól. Eközben jószerint senkinek sem volt érdeke, hogy az egyetértés mögött lappangó konfliktusokat föltárja. Így nem meglepő, hogy a megértés útjában álló akadályok egyik legsúlyosabbika nem pusztán a közös ideológiai alapok hiánya, hanem a magának az ideológiának közös nyelven történő kibontására való képtelenség. Így sem az eltérések, sem a közösen vállalható elképzelések nem határozhatók meg, pedig az együttműködést létszükségletté tenné visszaszorítottságuk, kiszolgáltatott helyzetük. Az ennek a helyzetnek fenntartásában érdekelt oldal, mely - ha nem is egyformán, s jó néhány kivétellel - a pártállami korszak privilegizáltjaiból, kollaboránsaiból, s megtévesztettségében érdekelt segédcsapataikból áll. E heterogén csoportot mai érdekei is a fönnállott és fönnálló helyzet változatlanságához kötik. Elitjük ösztönösen és tudatosan, szervezetten és reflexszerűen a közös célhoz igazodva azon dolgozik, hogy a laza gyűjtőnéven konzervatívnak nevezett oldal belső kommunikációs rendszerének kialakítását megakadályozza. Ezt megkönnyíti az, hogy a konzervatív megnyilvánulásokból kiderül: elképzeléseik között sokszor igen nagy a távolság. Eközben értékrendjük meglehetősen közelinek tűnik, legalábbis abban az értelemben, hogy mindegyiküket erősebb szálak kötik még a az adott közegen belül tőle legtávolabb álló párthoz is, mint a mai parlamenti felállás szerinti túlsó oldalhoz. Ennek ellenére nem közelednek egymáshoz. Nemcsak azért, mert családon belül lehet a legnagyobb vitákat és viszályokat látni jóformán bármiben, hanem azért, mert a közös nyelvhasználat kialakulása mind távolabb kerül. Ez pedig korántsem véletlen. A folyamat voltaképpen a rendszerváltással egyidős, de talán meg is előzi azt. A nyelvi háború emlékezetes csatáiban a mai ellenzék különböző áramlatai rendre vereséget szenvedtek, nemcsak ellenfeleiktől, hanem "belülről" is. Az ütközetekben jó néhány írástudó árulásánál nagyobb csapást jelentett az analfabéták hűsége.
     Ennek az oldalnak volt és van néhány kulcsszava, egyik-másik nem csak az övé. Egyebek közt ilyenek: nemzet, magyarság, kereszténység, polgárosodás, modernizáció, jobboldaliság, hagyomány, konzervativizmus, liberalizmus, Európa. A csaták azzal kezdődtek hogy még a késő Kádár-kor ideje alatt ezek a kifejezések, szemben a bolsevik szótár kifejezéseivel önmagukban is értékkategóriákká váltak, s ezzel elvesztették eredeti jelentésüket. Ez olyan csapda volt, aminek elkerülésére még utólag sem nagyon látszik megoldás. Az ugyanis kétségtelen, hogy négy évtized totális propagandája a társadalom egészének nyelvhasználatát, egyes kulcskategóriákhoz tapadó stiláris jellegű érték tulajdonításának köznyelvi szabványát maradandóan átformálta. A monolitikus társadalom pluralizálódása során a politikai megosztottság a nyelvi-gondolati hasadást tovább mélyítette. Semleges, fogalmakat jelölő kategóriák továbbra is melléknévi jelzői funkcióban jelentek meg, ráadásul a hozzájuk tapadó értéktételezések homlokegyenest szembekerültek egymással. (Közismert például a nemzeti és a liberális szavak jelentésmódosulása. Mindkettő már-már katartikus hatást kifejező, csak illő áhítattal kiejthető szóvá formálódott, azzal egyidejűleg, hogy egymással szembeforduló hirdetői szájában, a túloldalon álló csoport szóhasználatában gyalázkodást fejez ki, szitokszónak számít. Ez a mai ellenzéket sújtja igazán. Nem csak azért, mert a média befolyása kormányzati pozícióban is minimális volt, hanem mert rögtön kettős vereséggel kezdett. Egyrészt a különböző csoportok közti kapcsolódás alapértéke, a rendszerváltás talán legfontosabb kifejezése vált kimagyarázandó, feszélyező kategóriává, másrészt a liberalizmus fogalmának elkenésével, hagyományos szakmai és köznyelvi értelmezésének bámulatosan gyors elejtésével egy - normális viszonyok közt - a legszélesebb értelemben használható kifejezés egészen másra használtak, s a szó fölöttébb redukált, és minden politikai tűréshatáron túli, torz értelmezést kapott.)
 

A mai magyar társadalom gondolatrendszerében tehát nem pusztán az elmúlt ötven év hagyott nyomot. Kisiklása a modernizáció teljes történetén áthúzódik. Ady, Szabó Dezső, Szekfű Gyula a kiegyezéstől az I. világháborúig elemezte ezt, a két utóbbi majdnem a II. világháborúig követte ezt a folyamatot, melyet Németh László, Bibó István, a népi írók egy része ugyancsak meglehetős pontossággal és hitelesen tárt föl. A bolsevik pártállam egyfelől azt a keveset is megsemmisítette vagy kisajátította, ami életrevaló volt a magyar múltból, másfelől konzerválta a korábbi hazugságrendszert, ha mással nem, akkor azzal, hogy annak tagadásával próbálta megteremteni a maga legitimációját. A két háború közti hivatalos ideológia értékrendje, a posztfeudális-neobarokk-álkonzervatív rendszer antikommunista műnacionalizmusát így követte a munkásmozgalomban és a proletárdiktatúrában a magyar történelem legvégső értelmét és célját elemző múltszemlélet. Ennek internacionalizmusa a legcsekélyebb mértékig sem a népek összetalálkozását, mégcsak nem is nemzetfölöttiséget (s végképp nem nemzetköziséget), hanem a szovjet érdekszférába való erőszakos integráció, a refeudalizáló bolsevizmus elleni történelmi tudat felszámolására és az ezt végrehajtók gyökértelensége miatti személyes kisebbrendűségi érzések kompenzálására való igyekezetet jelentett.
     E történet voltaképpen a modern Magyarország történetével azonos - mely tétel egyébként megannyi más, első pillantásra nem a lényegre utaló résztörténetre is igaz. A lényeg azonban éppen a lényegtelenben érhető tetten. Ez idő tájt csak széttagolt, rész szerint való ismereteink vannak a magyar történelemről. Ami viszont nem annyira az erre a létszükségletet jelentő tudásra, hanem valószínűleg magára a magyar történelemre jellemző, s Bibó óta mind közönségesen a fejlődés szervetlen voltának kifejeződéseként szokás értelmezni. A gond végeredményben tehát nem az, hogy a szavak és jelentésük bizonytalanná váltak, hanem az, hogy e zavarokhoz több oldalról is igen komoly érdekek fűződnek. Ami éppen olyan valóságos akkor is, ha ez az önbecsapásra, mint amikor mások megtévesztésére irányul. Vagyis nemcsak abban az öröktől fogva folyó játékban fejeződik ki, aminek szabályai szerint "én elhiszem, amit te hazudsz nekem, ha te elhiszed, amit én hazudok neked". Amiből kitetszik, hogy természetesen szó sincs itt elhívésről, csak annak látszatáról, legalábbis egymás között. Ennél súlyosabb, s a történelemben gyakorta végzetes az, amikor valaki a saját hazugságát hiszi el. Ez a fordulat szinte automatikusan bekövetkezik, s ettől kezdve az értelmezési lehetőségek felcserélődnek, s az igazság már csak a hazugság formájában jelenhet meg, amennyiben még egyáltalán akad, aki ennek jegyében próbálja meg befolyásolni a történéseket. Klaszszikus példája ennek az a Szabó Dezső, aki hazugságra képtelen volt, s a magyar valóság igazságaiból talán a legtöbbet látta meg Ady után, de a hazugságok rendszerébe ágyazva arra kényszerült, hogy igazságaitól idegen eszközökkel próbáljon azoknak érvényt szerezni. Éppen úgy nem sikerülhetett ez neki, ahogyan Németh Lászlónak sem, akinek viszont önveszélyes túlérzékenysége nem engedte meg, hogy kilépjen sokszor túlságosan szubjektív felismerései bűvköréből, s a valósággal - ideértve a hazugságok rendszerét - szembesítse igazát. De sorolhatnánk Hamvas és Bibó példáját is: naivitás és önbecsapás lenne azt hinni, hogy személyiségük, gondolatrendszerük pusztán a sztálinizmus hazai helytartói által működtetett diktatúra következményeként került B-listára.
     A pillanatnyi kép tehát lesújtó: nemhogy egységes jelentéstartalmú magyar politikaideológiai nyelv nem létezik, hanem még a front két oldalán egymás mellett küzdők sem beszélnek közös nyelvet. Történelmileg az egyes politikai mozgalmakhoz, irányokhoz kapcsolt nyelvi-stiláris modellek jelzik a rendkívüli távolságokat, pontosan utalva a magyar társadalom riasztó megosztottságára, polgárosodás előtti állapotára. Ezen nem változtatott, hogy a polgári demokráciának, az alkotmányosság gondolatának voltak nagyonis termékeny szigetei. Ezek nem értek össze, s a részteljesítmények egymástól függetlenül jelentek meg és hatottak. Pedig voltak és lesznek hűséges írástudók, még akkor is, ha nem figyelnek rájuk. De miért is figyelnének azok, akik meg vannak győződve arról, hogy ők és csakis ők állnak középen, mert a hangjuk minden irányba azonos távolságra hatol? Ez az önhittség eleve korlátozza a párbeszéd lehetőségét, akadályoz mindenféle kommunikációt, az egymás mellett elbeszélés gyakorlatát hozza magával. Középen állni azonban szükséges. De a közép ott van, ahova az azonos távolságban, bármilyen irányban megszólalók hangja érkezik azonos erővel.
 

(Budapest, 1996-98)