A tatabányai Közművelődés Háza - illetve az 1997 októberében felújítottan-átalakítottan megnyitott Tatabányai Múzeum - felé közeledvén izgalmas kérdéseket vethet fel, nehezen körvonalazható válaszokat keresgélhet a kultúra, a művészet Komárom-Esztergom megyei, illetve tatabányai értékeire kíváncsi, olthatatlanul szomjas Látogató. Miért kell, miért kellett egy alig másfél évtizede emelt közművelődési intézményt jelentős anyagi áldozatokat vállalván máris átalakítani? Ha a legalapvetőbb szakmai szempontokat mellőzve két, egymással ellentétes - vagy legalábbis egymáshoz nem közelálló - célokat szolgáló intézményt közös fedél alatt helyeztek el a nyolcvanas évek elején, akkor most sikerült-e, s hogyan sikerült a különválasztás? És hogyan funkcionálhat egy múzeum időszaki kiállítóterme és egy művelődési intézmény galériája egymás mellett, egymástól alig néhány méter távolságra, együtt és mégis egymástól függetlenül? Milyen közönségrétegek érdeklődésére számít, számíthat az egyik és a másik? Esetleg vetélkedni fog a két kiállítóterem egymással, vagy egyeztetik majd programjaikat? Kételyeit sorolva a Közművelődés Háza bunkerszerű, lepusztult bejáratán keresztül a Látogató az aulába érkezik, és a bizonytalan felvetések megfogalmazása helyett az élményszerű, hiteles benyomásainak, megállapításainak rögzítéséhez kezd.
     A Közművelődés Háza és a Tatabányai Múzeum egymástól való elválasztása csapnivaló módon, építészetileg méltatlanul és megoldatlanul valósult meg: üvegfalak, függönyök, provizórikus, durva ajtók, vécéelőterek jelennek meg elválasztó és átvezető elemekként és közegekként, korlátozott, belső közlekedésre lehetőséget teremtő épületrészként. Az architektúra eredeti, rideg nagyvonalúságát most az ideiglenesség, az átmenetiség érzete lengi át: a terek korábbi felfűzésének koncepciója szétroncso- lódott, a belső a csonkaság, a bénítottság érzetét sugározza. Ebben a nagy, eltorzult belső térben az emeleti, az új Közművelődés Háza-galéria úgy alakíttatott ki, hogy megjele- nésével megtörte, szétrombolta, míg szerkezeti elemei révén megőrizte az architektúra eredeti arculatát, atmoszféráját. Az egység odaveszett, de a részletelemek sem tökéletesek. Úgy tűnik, hogy az új Kortárs Galéria névre keresztelt egységben arra már nem volt elegendő pénz és lelemény, hogy a radiátorokat is áthelyezzék a kiállítóterem falairól - így zavartalanul semmiféle kiállítás nem rendezhető itt meg. Radiátor fölé képet akasztani képtelenség. De ezek tulajdonképpen csak apró szépséghibák: súlyosabb kérdéseket vet fel az a koncepcionális tévedés, amely a galéria idetelepítésében ölt testet. Miért kell a város központi közművelődési intézményében két, egymástól független, különválasztott kiállítótermet üzemeltetni, ha egyszer adott volt itt már egy, ha amúgy is kibővíttetett a múzeum galériája? A hajdani, elvtelenül és meggondolatlanul megszüntetett, kitűnően bevezetett Kernstok Terem pótlására miért itt nyitottak kiállítótermet, és miért nem a város valamelyik kulturális- művészeti szempontból ellátatlan, de nagy forgalmú, nagy lélekszámú körzetében?
     Természetesen a múzeumi időszaki kiállítótér - amelyet könnyűszerkezetes beépítéssel alakítottak kétszintessé - sem sikerülhetett tökéletesen: az átépítési kényszerek nem kedveznek a hibátlan megoldásoknak. E hatalmassá bővült, kétszintes bemutatóteret - amely egyszersmind a múzeumi bejárat, illetve előcsarnok funkcióját is szolgálja - építészeti "bravúrmeg- oldásokat" alkalmazva sikerült úgy kialakítani, hogy nagy-nagy falfelületek váltak használhatatlanokká: hol a beépített galériaszint határolófalaktól való eltávolodása teremt űrt, hol vendégfalakat kell közbeiktatni, hol az eredeti falfelületek kiképzése, rácsos-rücskös faktúrája a zavaró hatású tényező. A korábbi építészeti periódusból "itt maradt", funkcionálisan megmagyarázhatatlanná vált lépcső rejtélyeit most ne is taglaljuk.
     Ha a gyanútlan Látogató az ezen építészeti abszurditásokba hajló keretek között az ünnepi kiállításra érkezett, akkor - merthogy ezúttal egy szorosan összefüggő kollekció szétválasztott terű bemutatásáról volt szó - meg kellett küzdenie azzal a nehézséggel, hogy a múzeumi főbejáraton keresztül a múzeumba jutott, majd elhagyva az épületet, A Közművelődés Háza (bunkerszerű, lepusztult) bejáratán keresztül az aulába léphetett, ahol felkapaszkodhatott az emeleti traktus Kortárs Galériájába. Tulajdonképpen kellemes kirándulásnak minősít- hető, kalandos vállalkozássá vált így a kiállításlátogatás. A Kortárs Galéria kiállítására igyekezvén - amely megbízható színvonalú, ám meglepetéseket nem okozó fotókollekciót tárt az érdeklődők elé - a Látogatónak a galéria előterében szedett-ve- dett paravánokra aggatott, festészeti tárlatnak aligha nevezhető giccsegyüttes kép-egyedei között kellett végighaladnia (az alkotó: Márkus Katalin), és könynyen lehet, hogy ez a látványélmény olyannyira elszomorította vagy letaglózta, hogy már itt sarkon fordult, távozott (és elhatározta, hogy egy darabig ide sem tér vissza). Érhetetlen: ha a város, ha Tatabánya az ötvenedik születésnapját ünnepli, és művészeinek alkotásaiból színvo- nalasnak szánt kiállítást rendez egy erre az alkalomra megnyitott, vadonatúj galériában, akkor ezt a kulturális-művészeti eseményt miért semlegesíti egy minősíthetetlenül gyenge, műkedvelőinek is alig-alig aposztrofálható egyéni produkció? Miért kerül az előtér- be az, ami a háttérben sem szerepelhetne?
     Nem volt sokkal szerencsésebb a Látogató akkor sem, ha az ünnepi tárlategyüttest a múzeumi főbejáraton keresztül közelítette meg: itt a pénztárfülke mellett a tatabányai Országos Fafaragó Táborban 1996-97-ben készült óriási, elterpeszkedő farönkülőgarnitúra fogadta, amely e térben meglehetősen disszonáns hangokat szólaltat meg. Ez a fafaragóstil, ez a fafaragóprodukció nem múzeumi minőség. És ha mindezen viszontagságok után, a meglehetősen átlagos, vagy inkább átlagon aluli színvonalú, nagyobbrészt unalmasan konvencionális műveket felsorakoztató képzőművészeti együttes anyagát vette számba a Látogató, akkor korszerű, invenciózus alkotások gyanánt talán csak a két szobrász, Sipos Barbara és Szunyogh László, valamint a grafikus Lévai Ádám munkáit minősíthette.
     És utoljára körbetekintve a bemutatott alkotások között, lepillantva az emeleti szintről a Látogató szemébe valami rémséges jelenség ötlött: a pénztárfülke tetején egy hófehér turulmásolat ült. A tájékoztató tábla szerint X. Y. tervei alapján Z. Z. mesterszakács készítette, vagyis egy cukrászmester-remek került látószögébe. És akkor a Látogató teljesen megzavarodott, mert a cukiturul-jelenség hatása alatt hirtelen nem tudta eldönteni, hogy hol jár: kulturális-művészeti intézményben, múzeumban vagy a vurstliban? A Látogató szeme előtt felsejlettek a gyufából készült Parlamentek és Eiffel-tornyok, a disznózsírból formált Rákosi-portrék és Felszabadulási emlékmű-minimonumentumok, amelyek nem korjelző műalkotásokként, hanem csupán kunsztokként, szomorú-groteszk kordokumentumokként vonultak be közelmúltunk krónikájába. Ha a város ötvenes évekből fennmaradt kultikus tárgya lenne a cukorturul, akkor bemutatásának lenne valamilyen indoka, de ha az ötven éves Tatabánya ma itt tart, ha a kilencvenes évek emblematikus műveként helyezi közszemlére, akkor baj van, nagyon nagy baj. Ezennel tehát - nem is a múzeumi-történeti aspektusokra, hanem csupán a jó ízlésre hivatkozva - a Látogató tisztelettel kéri, hogy a cukiturult a múzeumi térből távolítsák el, mert általa, miatta hiteltelenné válik az új állandó bemutató és minden itt rendezett, megrendezésre kerülő időszaki kiállítás, s maga a múzeum működése is. A Látogató belátja, hogy rendkívül kényes feladat egy ilyen, feltehetően magánszorgalomból, társadalmi munkában készített, és nemes felajánlásként a városnak, a város múzeumának adományozott produktum visszautasítása, de mégsem maradhat e jelenlegi helyén, mert a század- és ezredvég Tatabányájának alpári emblémája gyanánt hagyományozódik az utókorra.