Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1998. 4.sz.
 
KOVÁCS LAJOS
 
A beérkezés és a talponmaradás lírai közérzete a kilencvenes években
Peer Krisztián és Sárándi József ürügyén
 

A 90-es évek a költői életműveket különösen megpróbáló évtized. A publikálatlanság és (emiatt is) olvasatlanság elnémított, összezavart, megsértett számos életműépítőt és pályakezdőt egyaránt. Sérült ezáltal a folyamatosság (nem biztos, hogy ez egyértelműen baj), gellert kaphatott a pályaív, (ál)esztétikai lövészárkok nyíltak esztétikán túli (inneni) ásólapátok bevetésével... Várakozások, olvasói és alkotói elszunnyadások, fellobbanó és alámerülő értékek, beérett és klimaxosan megzavarodó termékenységek írták-rajzolták át líratérképünket. Sűrítetten életérzés-centrikus lett a felületes elvárás. A "színtiszta" költészet és a politikumba (is) mártott "közéletlíra" vákumában tétovázik élő poétikánk jelentékeny hányada.

Peer Krisztián a holnapgeneráció ígérete. Költői felbukkanása, eszmélkedése és érlelődése független(nek látszik) minden irodalmon kívüli manipulációtól. 1994-ben húszévesen "dobta piacra" Belső Robinson című kötetét, már a címben sem titkolva önboncolgatási, pszichologizáló szándékát. 1997-re a szerveződésre-mérlegelésre hajló pályakezdést is (részben) tagadó állapotrajz követte az első életjelet Szőranya címmel.
     A Belső Robinson a legmisztikusabb számok bűvöletében keletkezett. Három ciklusra oszlik, szerelmi líráját a "Segítsen minket az első emberi szám, a Kettő" sorával zárja, s a halálban is kíváncsian megmerítkező magányt, egyedülvalóságot ízlelgeti kamaszos borzongással a Kháron bárkája ciklus. De talán azt sem tévedés állítani, hogy a Biológiai rémtörténetek a betegség, a határhelyzet fürkészésével lehetséges másnapi önmagunk, a harmadik (már-már kívülről figyelő személy) helyzet-megha- tározási kísérleteit diagnosztizálja "a finom remegések ellen". Alapvető kortárskínok ezek, Peer lírája pedig a hétköznapi külsőségeket sem szégyelli. Adott ehhez a észleléshez a helyszín, a verscímben is megjelölt Városkapu Eszpresszó, itt fantáziál a szürke hétköznap, a figyelem alanya és tárgya egyaránt belül, együtt szorong - mert Peer belülről a belső történésekre figyel elsősorban. E maga körül is magában szemlélődés - s ez nem pejoratív megállapítás - képtörmelékek szétválogatásával telik. Egyik legpontosabb töredéke a jelzők pontosságával a csomagolt, rejtett kapcsolat mögöttesében turkál, ahol a romlás a körül- ményekben fotografált szókapcsolatok (olcsó kerthelyiség, döglött cement, mohó hamutartó, udvarias térdek) válik kontúros nagyítássá. Nem szenvtelen, sőt helyenként érzelmes ez a líra (a kőmíveskelemeni városépítő ma "A vízszintes vár", az aszfaltút építője), sőt önérzetes is, hisz ilyesmit is kijelent: " A masszív felejtés"-nél " nem vagyok kevesebbre képes" (Az elégia kudarca). Szikár, egymondatos-egyképes morzsoltjai az élősködő létérzet (A lakók jogai), a pótcselekvés (Eltévesztett dalok), az önpusztítás utáni ön(tovább)pusztító állapot (Merénylet), a folyamatos és mindenre figyelni akaró megfigyelés (" És mi / egymás fekete dobozai" ) sorozatképei. A jelentéktelen közegben, a slágernyi térben nevetséges a lázadás (Ultimátum), a hirtelen szenvedélyt " higgadt" kijózanodás egyensúlyozza ki (A nosztalgia után), a világ filmje sok egyforma fényképpé esik szét (Oratórium két kitartott hangra). Ebben a hűvös viszonyban szinte izzása lesz a Hűségnek, benne a Peer Krisztián-i idillnek: "tollpihétől nehezül a szél".
     Kháron a tettek és a lelkek múlandóságaival rakja meg ladikját. Meghal a gyerekkor (Mint aki mellett elaludtak), az otthon ("lassan és puhán gyűlnek a hibák" - Otthon), az anyaemlék ("Anyád is felnőtt: nem emlékszik kitalált, régi szavaidra" - Mint aki mellett...). Halálos végű ebben a világban a méltatlan jócselekedet őrülete (A félkegyelmű), a meddőség lombikban keltetett szépsége (A szaporaság bizonyítékai), a többet tudás(-látás) omlékony tapasztalata (Feljebb a lifttel), az "elgombásodott kocsmák" fantáziáló csavargójának színes magánya (Életrajz). S máris újra a megjelölt helyszínen vagyunk, az eszpresszó-kocsma-teraszvilágban. E ciklus kulcsverse a Szabadkőműves dal; az érett lázadóversek sorába emeli mondandója, megformázott gondolatritmus-fűzére s a logikusan pontos képcsúsztatás: " A modellből... (és) A szobrászból csontváz lesz és szobor."
     A Biológiai rémtörténetek ciklus lényege a belső üresség, hiány okozta ingerület körüljárása; a rejtélyes és ígéretes hírességé: "Vagyok, mint bűvészkalap; radír" (1991. július, Dublin); "lennék verseknek írt fiók" Veszteséglista); " Aki teremtő volt, már végleg utazó" (Belső Robinson); "nővér szeretnék lenni" (Boncol és lebeg); "Vagy fotós lennél, és birtokolnád / a modelleket" (Definíció).
     A befejezés logikája szerint "A holtponton megtámasztva ing" a lírai én beteljesületlen célokkal, határai "biztos tudatában", "törvény és képzelet önfeledt játékába" merülve (A holtponton).
     Az új könyv szerves és hasonlóan lebegő folytatása ennek a ciklusnak (Szőranya - 1997), ennek a játéknak. Komoly és gyakran reménytelen végű játék ez (Beton), lázas állapotban (Láz), de újabb szómágiát és -misztikát teremtve: "Keresik azt a páratlan számot, amelyik két páratlan összege" (Út Róma romjaihoz).
     Peer új könyvében a tudás, a fejlődés pillanatnyi szabadságát kutatja filozofikus, (a képtörmelékek cserepei helyett) a hosszabb lélegzetű monológok kínálta esélyekig tapogatózva (Amatőr vadászat, A tudás és a fa). A walkman-életérzés (fordítunk, cserélünk, törlünk, másolunk) új helyzetében életünk már halálunkig sem tart. Ez is a fedett helyek világa (kocsma, kölcsön kanapé, kapualj), meg a távkapcsolásé, ahol "álmodnak téged, s ha felébrednek: meghalsz" (Versenyfutás a tüdővel...). S ismét "tömények, walkman-süketek vagyunk", klausztrofóbiánk van a paradicsomban (Holnap reggel), "két halmazállapot határán, mint a benyomott dugó" (A töklámpás). S minél sürgetőbb a sorsunk tömör összefoglalása, annál szegényesebb lesz a bonyolult képlet: fogyasztók, csempészek, pazarlók, szomjasak vagyunk (Az őszülők dala), inger nélküli Élettársi viszonyban élünk, s ez átmentés az átmenet nélküliségbe.
     Embriópozícióba is ezért menekülünk (A sötét ügy), " Megalkotni az igazi életről / egy óvodás rajzát - zsírkrétával" (Maradt minden a régi helyén), kiegyezve a döntetlenben is másik, sziámi önmagunkkal (A másik). S mint a Belső Robinsonban is történt: Befelé űrhajózni, "pásztázó üzemmódba kapcsolni" , és "megint jöjjön a józanító álom" . Ebben a szomorú szürkületben Peer képteremtő ereje éppen abban rejlik, hogy nem csillogó, mégis érzékletesen kontúros a satírozott képek aranymetszése - kulcsszavai, kulcsmondatai által. A Tavaszi fáradtság így és ezért zárul ismét új könyvet nyitó refrénnel: "Bírd ki szívem a sok virrasztást! / Bírd ki agyam a sok ébredést" A pontosságra a sikerességnél jobban törekvő lírai fejlődés tanúi lehetünk.

A Sárándi-életmű és életfilozófia a szabadság-szerelem kettősségéből, sokszor fölrakott-leomlasztott fala a makacsság folyamatosságából építkező jelensége irodalmunknak. Ciklusszerkesztő-teremtő hajlama Adyt is idézheti, viszont minden "hajdanvolt" örökségét túlhaladja az a nyelvi (megintcsak) kettősség, ami a pátosz és a nyersesség vadházasságának megkísértésével születik. Így lehetséges az, hogy olyan kérdések szakadnak ki egymásból, mint a kié a történelem, s mi az, hogy halhatatlanság. Minden bukfencnek megvan a maga saját(os) logikája. Mindezt átitatja, tudatosan meg is vérzi a kivonulás, a sivatagi magányban és távolságtartásban "hajszáskodó" prófétikus szerep.
     Ez az a közeg; amiben minden lehetséges. Ki lehet innen átkozni a világot, de az ördögi arcú mindennapokba vissza is lehet rontani. Ki lehet belőle rúgni a beépítkező kémet, s be lehet ide csalni a következő "szerelmesülés" tinédzserét, vagy föllobogtatni a nosztalgikus emlék félhomályát. Ez azonban bizonyosan nern szemlélődő magány. Sárándit folytonos "veszszőfutás", "hajszás előre" mozgatja leányvári sokszor- negyvennapos böjtjében is. Innen eredhet a közbevetett, ám figyelembe sem vett félelem: "lakoltat testemből Isten." Ezért menthetetlen a múltból visszamentett "lakatlan élet". A lezárt szerelmi történetek hiába köszönnek vissza, mert nincs visszatérés, mert elmúlt ízű szavakká kopnak: "sorsoddá szerettél". Jellemzőbb (hitelesebb is) a tinédzser-szerető természet ellenére megkaparintott "gyönyörülése", a kamaszistennő felmagasztalása, a lánc-kötelem-szabadság megoldhatatlan dilemmájának szorítása, végletekig feszítése.
     Sárándi költészetében az egyik lírai állandó a folyton elveszített, vagy az árulásig elvesztegető NŐ, aki hiány jelenlétté és hiányokat termő ürügygyé válik. Lazító és lázító múzsálkodásra fogja a sivatagi kiátkozottság közege: tehát a másik lírai állandó. Ebben a gyanús vagy gyanakvó világban nem a szerelmek-szeretkezések jövés-menése a kiábrándító, hanem a negatív felszín és mélység: "a moralizmus alkonya". Folytonos ellenállásra készteti, egyszerre forgatja ki önmagából és fordítja depressziós önmagába a minden részletbe belekaparó indulat. Filozófiát, epigrammás (vágáns) csavargólírát, a gyakori önvédelem közben cyranósan epés vagdalkozásba menekített stílust teremt, ahol csak(is) én bírok versemnek hőse lenni... Róla szól az önbecsülés, az üdvösség, a képmutatás, az önzseni, a népszerűség és népszerűtlenség, a siker és igazság, tehát valamennyi költői ráolvasás. Róla, mert őellene fordult a világ, s mert mindezek ellenére üdvös az önbecsülés, az önzseni, a siker, az ő egyetlen igaza. Befelé megélt harcai kifröccsent fullánkmérgek "a hitetlenség mágnesviharában". A Naponta megfogalmazott életmodellje tipikus példája a negatív hatású pozitív lenyomatok mentségeinek: "írj le néhány / igaz, okos emberi szót, / hiteles mondatot. / Meglátod, végül te leszel a nyerő..."
     Maga írja le, mekkora esélye van az így megélt világban az üldözési mániának: "Attól, hogy valakinek / üldözési mániája van / még üldözhetik." Ez nem a szabadulás, a kikiáltva fellélegzés, hanem a tisztázás vágya. Ahogy "mikor ittasan telefon-ámokfut", sem a moralizáló, hanem a kínzó szükségben szenvedő énjét olvassa rá az értetlen másikra kendőzetlen, önpusztítva is a végső szándék eredetét magyarázó monológban.
     Sárándi győzelmei-vereségei sosem lezárt folyamatok végét jelzik, bár gyakran végletesek a túlélési technikák. Veszteségei tragikus mentségek: e világra nem való fiát, anyját is önmagába temeti, holt lelkeket hordozva-kímélve a fényes evilági karriertől. Ennek a mindennel harcot vállaló ellenállásnak az önmeghatározása így szól: "a korszellem katonája vagyok". Kitárható-e így a teljes élet? Kiteríthető-e így a halál? A szociálpszichológiai csavar nyelvi köntösbe öltöztetve- vetkőztetve ritkán oldódik idilli lírává, sűrűbben ostorcsapássá, nyers blaszfémiává gerjed. Elérkezve a Firka-filozófia világhoz vágott tömörségéhez:
 

Éhes farkas
elnyújtott üvöltése
a költészetem.

     Ez a "falánkság" semmiről sem mond le, egyetlen esélyt sem hagy ki, nem ír át semmit, de folyton újraírja, ha értetlenségünk vagy ellenállásunk megbillenti emberi, ezért ingatható egyensúlyát. A mérce mindig tudatosan és pimaszul magas: jelen állapotában a kötetcímben megkérdőjelezett (?) halhatatlanság. Ezért pedig magas árat is kell fizetni; fenn kell tartani a mítoszteremtő lírai magatartás hitelét. Utolsó farkasként. (Peer Krisztián: Belső Robinson - József Attila Kör, Pesti Szalon 1994; Szőranya - Palatinus 1997. Sárándi József: Mi az, hogy halhatatlanság? Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1997)