Az esztergomi Keresztény Múzeum, annyi remekmű őrizője, földszinti termeiben időszaki kiállításoknak is helyet ad. Nem tudom, hogy a művészeknek ki kell-e érdemelniük - a múzeum anyagából (is) sugárzó szellemiség fölvállalásával -, hogy eme patinás falak közt bemutatkozhassanak. Ha igen, akkor Kókay Krisztina, a grafikusnak is kitűnő textilművész kétszeresen kiérdemelte. Először, mert esztergomi születésű, s a város többet jelent neki, mint bármely máshonnan származó halandónak, s másodszor - alighanem ez a fontosabb - a műveit jellemző belső tűz, a már-már vallási szertartásként tisztelhető megtisztulás-meditáció révén.
     Textiljeit - szövött faliszőnyegeit és festett vásznait - s grafikáit (ceruzarajzait valamint rézkarcait) a szemlélődő aktív csöndje jellemzi. A míves kidolgozottság, a felület mesteri megmunkálása és a szemérmességen túli valaminő rejtezettség miatt is gondolhatnánk ezt, hiszen a bujkáló csönd különös tisztaságot ad mindenik anyagnak. Ám ennél sokkal izgalmasabb a csönd növekedése. Ahogyan a meditációra különösképp hajlandó, a tornyok és kupolák igézetében egyre jobban befelé forduló lélek élményeit - a reneszánsz életörömöt és a keresztút fájdalmát - kivetíti artisztikus környezetére: a stilizált, majdnem mindig érzéstömbként megjelenő tájra, a súlyosságukban is néma kövekre és az érzelmi-érzéki kitárulkozás gyakran lírából drámára váltó pillanataira.
     Három nagy méretű festett vászon - a versként hangzó címmel incselkedő És a torony, hogy bírja ki, / Harangzúgás mit mond neki... (1994); a Feltámadás (1992) és az Ami élni segít (1992) - tudatosítja, hogy Kókay Krisztina költészet- mértana, jóllehet a művész az absztrakcióra épít, tele van érzelmi elemekkel. Leginkább a két utóbbi textilképen észlelni, hogy a szent és a profán, a bibliai ihletettség és a leplezetlen erotika (ez utóbbi főképp a két egymásba fonódó, egymásba olvadó "sziklatest" révén) jól megfér egymás mellett. A költészet, a vonalháló telítettsége bújtatja és egyúttal ki is emeli a két pólust.
     Hogyan kerül egy textilművész kiállításán a grafikus a fókuszba? Úgy, hogy - így volt ez már a Vigadó Galéria-beli tárlaton ugyancsak - Kókay Krisztina textilmunkáihoz sohasem vázlatokat készít, hanem - előzményként - önmagukban is megálló, a föntebb már említett értékekben dúskáló rajzokat. Érzékeny, mikroszerkezetű lapjain a pontos dátum címkiegészítőként szolgál. A jobbára absztrakt grafikák - közülük nem egy remekmű (Fájdalom, 1992; Hársfaillat I., 1991) - a lelkiséget tanúsító, az érzelmi viharokat kordában tartó, szuggerált csönd mellett is érzékeny szeizmográf-lapok. Érzéki szépségük, minthogy a művész világ- és énmagyarázatát tükrözik, rejtelmekkel telített. Szakrális voltukhoz nem fér kétség.
     Miképp is szólt a kappadókiai atyák közül Nagy Szent Baszileiosz? "A Szentlélek által történik visszahelyezésünk a Paradicsomba, felmenetelünk a mennyek országába, a fogadott fiúság elnyerése, általa merészeljük Istent Atyánknak hívni, általa van a részesség Krisztus kegyelmében, az, hogy a világosság fiainak hívnak minket, az örök dicsőség osztályosainak, hogy miénk az áldás egész teljessége mind a jelen, mind a jövendő világkorszakban; az ígéretben számunkra fenntartott javak közül jelenvalók azok, melyeknek élvezetét a hit által már elnyertük, ezek tükrözik a kegyelmet. Ha ilyen a foglaló, akkor milyen lesz az egész? Ha ilyen a kezdet, milyen lesz az egész teljesség?"
     Barátaim, ha tehetitek, nézzétek látó szemmel Kókay Krisztina műveit!

Az Ex Symposion, folytatva irodalomtörténeti jelentőségű antológia-számait, ezúttal az 1997-ben meghalt Koncz István föltámasztására készül. Hallotta valaki e nevet? Pedig Koncz, a magyarkanizsai ügyvéd, keveset publikáló költőként is a jugoszláviai Symposion-nemzedék előfutára volt. Veszprémi barátaim, a délvidéki, a magyart is megperzselő háború kivetettjei, várják az írásomat, én meg csak - tehetetlensé- gemben - Koncz Pista pár könyvét forgatom. Mondhatok-e lényegesebbet annál, mint amit Végel László (Istenem, hány éve nem találkoztunk!) írt az Átértékelés (1969) utószavában? "Koncz radikalizmusának bizonyítéka tájélménye is. Amíg a jugoszláviai magyar irodalomban a táj afféle felcicomázható költői korrelátum volt, addig nem lehetett sorsunk szerves része a vers struktúrájában. A táj a sorson kívül volt. Koncznál a táj tanú, vagy sorskérdés." Igaza van (volt) Pepinek? Miközben ízlelgetem a költő szavait - leginkább a Sziveri Jánosnak ajánlott Kiűzetés-ügyben című versből: "a köd már felért / a kék farkú fecskék / és egyéb társadalmi / jelenségek / virágdíszes páholyáig" - a kezemben lévő könyvből minduntalan kihullik Pista gyászjelentése. Zavar, hogy a temetésen nem lehettem ott - amikor még nem működött annyira a pénzzel megkarózott szabadság, vagyis hajdanán, Szilágyi Domokosén és Kós Károlyén Kolozsvárt még ott voltam -, zavar, hogy hiába ízlelgetem a két verseskönyv sorait, az intellektuális líra helyett minduntalan a helyzettel találkozom.
     Egy több száz éves, korom feketében tipegő hölgy teszi elénk az asztalra a metszett poharakat, a fiára néz, Koncz István ügyvéd-költőre, szemébe süt a nap, felénk fordul, "kérnek-e még valamit, kedveskéim?", a szoba sötétre pácolt bútorai megindulnak,, lesétálnak a Tisza partjára, nem követjük őket, hadd menjenek, mi, Koncz Pista ügyvéd-költővel és az azóta jobb körökhöz csatlakozó barátommal leülünk a szálloda teraszára, majd a korcsma biliárd-fészkébe megyünk, onnan az irodába, teledumáljuk a nappalt és az éjszakát, Koncz Pista ügyvéd-költő azt mondja, "gyerünk, haza!", követjük, ám akkor már a sötétre pácolt bútorok, a mesteri pohárszékkel, már újra a helyükön vannak, a több száz éves tipegő hölgy megsimogat bennünket szemével, leginkább Koncz Pista ügyvéd-költőt, egyetlen fiát, a csipketerítő helyére fehér damasztabrosz kerül, rá a porcelán étkészlet és újra a metszett poharak, eszünk, iszunk, kvaterkázunk, Kanižja, a hajdani Ókanizsa-Magyarkanizsa, a Tisza melletti Bács-Bodrog vármegyei (zentai járás) 2682 házat és 15494 magyar, valamint 371 szerb lakost számláló község, ficánkoló (szárnyas?) csikóként odahagyja a Pallas Lexikont, emelkedik velünk, csak a több száz éves, koromfeketében tipegő hölgy nem jön, neki túl erős a légáramlat, különben is, ha jönne, ki várná otthon Koncz Pista ügyvéd-költőt, szeretett egyetlen fiát, na meg a metszett poharakat is el kell mosni, hogy ha váratlanul betoppannak az újabb vendégek, lehessen miből kínálni őket...

Egy híján húsz év előtti operaelőadás, A trubadúr videofilmjét nézem, immár ki tudja hányadszor. Bár a bécsi Staatsoper produkciójában, legalábbis ami a rendezést illeti, nincsen semmi különös, az egész mégis lenyűgöző. A jó, talán a legjobb formájukban lévő énekesek miatt? (Leonórát Raina Kabaivans- ka, Manricót Placido Domingo, Luna grófot Piero Cappuccilli énekli.) Az ábrázolt végletes szenvedélyek késztetnek ámulatra, Verdi csodálatos, a bosszút és a gyűlöletet mint alapmotívumot plaszticitással kibontó érzéki muzsikája, melyben a hatást előkészítő motívumok ugyancsak a Mester tudatosságát dicsérik? (Ez utóbbira példa - Várnai Péter szépen ír erről - a három elemre: a foglyok színfalak mögötti kórusára, Leonóra énekére és Manrico ugyancsak színfalak mögötti szólamára épülő Miserere, melynek elbűvölő erejét a három, más-más hangzáskép, a találkozó hangzó síkok összebékülése adja. A kórust egyetlen lélekharang, Leonórát a teljes zenekar, míg Manricót csupán hárfa kíséri.)
     A trubadúr, jóllehet sokan dramaturgiai hiányosságairól (következetlenségeiről) is regélnek, ezer ok miatt ragadhat - ragad is! - magával, ám most csak egyet említek. Azt, ami az 1979-es bécsi, Herbert von Karajan vezényelte előadást minden kitűnőség mellett éltette. Az Azucenát alakító Florenza Cosotto játékáról van szó, erről az utolérhetetlen beleérzőképességgel megáldott, több - sokszor egymással is ellentétes - érzelmi réteget egymásra omlasztó, a lélekrajzot tekintve eggyé gyúró énekes-színész szerepformálásáról. Verdi a szövegkönyvet (annak nagy részét) jegyző Cammarónak nem hiába írta levélben: "Ne tegye Azucenát őrültté. Fáradtságtól, kíntól és rémülettől kimerülten csak kapkod a szavak után. Csupán a beszéde zavaros, de elméje ép. Mindvégig meg kell tartani ennek a nőnek két nagy szenvedélyét: Manrico iránti szeretetét, és azt a vad vágyat, hogy megbosszulja anyját."
     Láthatni, A trubadúrban tehát nem a címszereplő, a jóllehet sok kín közt vergődő hadvezér-szerelmes-trubadúr drámája az igazán megrendítő, hanem az őt fiának tekintő, szeretettel fölösen is elhalmozó, de anyja máglyahaláláért és saját borzalmas tévedéséért a világ (és természetesen szeretett "fia") ellen bosszút esküdő Azucenáé. Manricót is azért nem mentette meg - Luna gróf előtt könnyen fölfedhette volna, hogy a vele hadban álló nem más, mint saját fivére -, mert a bosszúvágy, a pusztítás okán érzett kéjes öröm erősebb volt benne a szeretetnél. Florenza Cosotto eszményi, ám félelmetes cigányasszonyt formázva megmutatta a figura minden árnyalatát, az érzelem- kilengésekkel együtt. Vad volt és áradóan anyai, szeretetét (látszólag!) szétosztó és mindvégig esküjéhez ragaszkodó bosszúálló: tigrisanya, aki kölyke elvesztéséért ölni képes. Az operaénekes annyira beleélte magát a szerepbe, hogy még a tapsrendre sem tudott teljesen fölengedni. Ahogyan könnyezve, gondolataiban még a szerep körül járva, lehajolt a virágcsok- rokért, és azokat görcsösen keblére szorította, kiütközött magába zuhanása s mérhetetlen fáradtsága is.

"Az embernek három alapvető alkotóeleme van: szív, fej és kéz. Kezünkkel tárgyakat készítünk; fejünkkel megérthetünk dolgokat, ismereteket szerezhetünk és átadhatjuk azokat a kéznek; végül ott van a szívünk, amely könnyen sebezhető, szeretni képes, kapcsolatokat tud teremteni, elkötelezheti magát, de képes félni is, képes az önzésre, az önmagába zárkózásra, képes arra használni a kezet, hogy elvegyen, ne pedig adjon, képes arra használni az értelmet, hogy magának szerezze meg a föld kincseit, az emberek szolgálatait, nem pedig arra, hogy egy jobb világot teremtsen. Ez a kicsi szív törékeny és sérült, mert félünk. Lelkünk mélyén mindnyájan félünk gyarlóságainktól, gyöngeségeinktől, félünk tehetetlenségeinktől, tudatlanságunktól. Valamennyien félünk attól, hogy nem szeretünk eléggé. Félünk a bennünk lévő ürességtől, melyet oly jól ismerünk.
     A korunkra jellemző tevékenykedés és túlzott tettvágy annak következménye, hogy megfutamodunk a kapcsolatteremtés elől; félünk a találkozástól, attól, hogy másokkal szoros kapcsolatba kerüljünk, hogy felelősséget kell vállalnunk értük; félünk, hogy megmutassuk gyengeségeinket, és hogy egymás iránt kölcsönös függőségbe kerüljünk. Ezért inkább bezárkózunk. Sokkal egyszerűbb a túlzott tevékenykedésbe vagy a tekintély hajszolásába menekülni."
     Mindezeket a Vigilia Könyvek sorozatban megjelent A szeretetről című könyvben olvasom. A sorok szerzője Jean Vanier, aki 1964-ben, harminchat évesen "Istennek a szegények iránti szeretetétől indítva" megalapította az l’Arche (Bárka) nevű csoportot, hogy a testi-lelki fogyatékosokkal vállaljon élet- és sorsközösséget. Tudnám-e követni nem kis önfeláldozást követelő önépítését? Ha nem, dugjam vissza a könyvet a többi közé, és hallgassak.

A rendszerváltást követő éveink ahhoz a zabigyerekhez hasonlítanak, aki minden férfiban az apját látja, ám az anyját (a hazát) könnyen elfeledné.

Hogy Szenteleky Kornélnak, a vajdasági írás lelkiismeretének és mentorának a couleur locale mit jelentett, azt tudom. Helyi színből sarjadó lombot: egyetemességet. De hogy Nagy Jóskának, a Bácskából Franciaországba származott kitűnő táncművésznek (és színházalapítónak) mit sugallt, azt csak most kezdem érezni. Nem a Csáth Géza műveiből színpadra írt mozgásszínházi produkció láttán - könnyű megoldás volna - észlelem a Compagnie Josef Nadj, ha csak egy-egy motívumban is fölfedhető szülőföldhöz való kötődését, hanem legújabb előadásuk, a Habakuk-kommentárok, megannyi drámai sors színpadi megjelenését szemlélve. A külső megjelenésükben fekete-fehér figurák megfeszítettségben, létrák, rácsok, koporsószerű (elől-hátul nyitott) deszkaalkotmányok börtönében élnek, modern Kőmíves Kelemennéként növelve a leomlani készülő várfal s bástya tartósságát. Szituációk sora jelzi, egymással szemben is kemények, agreszszívek, mintha akarva-akaratlan átvállaltak volna valamit a körülöttük (a világ körül) lévő s mindannyiunkat megperzselő különös léghuzatból, hogy evvel a "harcra kész" arccal léphessenek föl minden támadó erő ellen. Ha megtévesztő is a hasonlat, a Habakuk-kommentárokban az ugyancsak vajdasági Deák Ferenc drámájának (Határtalanul) világát: a fegyvernek s az agresszivitásnak való kiszolgáltatottságot vélem nyomokban fölfedezni. Ugyanakkor a szülőföld költészetként jelen lévő - egyszer a tárgyi világban (asztal, mint tudjuk az egyik interjúból, a kanizsai nagyapáé), másszor a kapcsolatokat reprezentáló gesztusrendszerben megmutatkozó - határozott szimbólumait. "Születünk és meghalunk. Ezért minden más metafizikai kérdésnél mélyebben érint az idő problémája - írja a Habakuk-kommentárok ihletőjeként Jorge Luis Borges, s Nagy József fegyelmezett, a hetvenhárom perces játékidőt minutáról minutára kitöltő társulata (10 férfi és 2 nő) egy sohasem megírt vajdasági ember Párizsban és Orléansban is érdekes életrajzát adja elő. Ha egyetlen motívumban sem volna fölfedezhető (szerencsére nincs ez így!) a couleur locale, a mozgás(tánc)- dráma befejező, megejtően költői képében nehezen lehetne tagadni a szimbólum értékét-súlyát. Azon a bizonyos asztalon, az idő kőzuhatagát figyelve lassan magába roskad, arcát elveszejtve meghal a rábukó ember. Egy karcsú, a tragédiát figyelve is merev gólyaidomú gázlómadár (kócsag?) néma szereplőként nyugtázza eliszamosodott mindennapjaink komor gyászát. Hogy ítélkezőként-e, azt értelmezése válogatja.

Ha kérdezitek, hogy miért jártam a múlt évben csaknem háromnegyed évig szemlesütve az utcán, ma már vígan válaszolok: a szégyen miatt. Felelőtlenségemre (amit mondhatok nyugodtan anyagi megszorultságnak is) nincsen mentség, egyik legfontosabb kincsemet, Szervátiusz Jenő tiszafából készült Madonna-fejét a BÁV Kortárs Galériának fölajánlottam megvételre. Még ma is pír önti el az arcomat, ha rágondolok e nemtelen cselekedetre. Jenő bácsitól kaptam a szobrot, még Kolozsvárt, 1974-ben, Tibor szerkesztette neki előttem a (törött) márvány talapzatot. Csaknem negyedszázadig állt a Madonna az íróasztalomon, s most - minthogy bizományba vették át - új tulajdonosára várva átköltözött a Bécsi utcába. Gyakran sétáltam arra, hogy a kirakatban megtekinthessem szobromat. Telt-múlt az idő, s noha nem ütöttem meg a főnyereményt, eljött az az időszak is, amikor már nem volt szükségem annyira az érte kapandó pénzre. Minthogy a Madonna nem akart elszakadni tőlem (ebben az is közrejátszott, hogy nem talált vevőre), addig őrizte kirakatbeli posztját, amíg érte nem mentem. Láss csudát, azóta megint itt van velem szemben, gyönyörködhetek benne reggeltől napestig! És a tekinteteteket is állom, én, szerencsétlen, aki egy rossz pillanatomban azt gondoltam, hogy megválhatok attól, amitől megválni lehetetlen, sőt abszurd, hiszen életem része.

Szálla alá poklokra, írta Csoóri Sándor új esszékötetének homlokára. A remény jeleként, hogy harmadnapra halottaiból föltámad, vagy csupán jelezve a cikázó gondolat irányát és súlyát? Noha az írások nagy részét ismerem, jólesik ebben a tiszta vonalvezetésű, a metaforával szinte mindent megérzékítő esszé-naplóban újra és újra elmerülnöm. Nyílt beszéd, semmi homály, kendőzetlen gondolat. A szófűzésnek, a lírai tónusú emberi beszédnek olyan eleganciájával találkozom - legrövidebb újságcikkeiben sincs ez másképp -, hogy csak bámulok. Mikor azt írja, hogy "egy alkonyati óra Illyéssel", már a közléssel sugallja a téma komolyságát. S megőrzi a pillanatot, amely a nem vallomásos és sohasem túlfűtött Illyést szemérmes önvallomásra kényszerítette: "a magyarság történelmi, politikai, társadalmi, mélylélektani gondjai századok alatt annyira összekuszálódtak, annyira szövevényesekké és átláthatatlanokká váltak, hogy azokkal a mindenkori politikusok helyett lángelméknek szabadna csak foglalkozniuk. Igen, csakis lángelméknek!"

Schéner Mihály, a festőművész, a kalapgyűjtő, a Velence-utazó harlekin és filozófus hetvenöt évére többször is ürítettük poharunkat. Kötelességemnek éreztem, hogy a kortárs modern magyar festészetnek ezt a nagy, nem a világdivatot utánzó, hanem absztrakt voltában is a magyar múlt mélységeihez, motívumaihoz kötődő karakteres alakját magam is megünnepeljem. Baráti ajándékként, egyúttal közvetítve a költőbarátok és festőművészek-grafikusok tiszteletét is, olyan egy példányos albumot - méreteiben és megformálásában: Corvinácskát - készítettem a két, egy malomban őrlő molnár (Vincze László szentendrei papírmolnár és a csepeli Molnár Imre bőriparművész) segítségével, hogy az itt-ott megbámulók ma is csudájára járnak. Evvel a szerény, ám - nem én mondom - impozáns ajándékkal Schéner szeretetfilozófiáját akartam megköszönni. Aki remek rajzos-filozofikus könyvének, a Kézkivirágzásoknak ajánlásában, mintegy a baráti sorokat kiegészítve, nem mást rögzített, mint: "Egy virág szirmában vagyunk. Istennel és emberrel és a mi népünkkel".

Kossuth Lajos a kormányzói eskütételt (1849. május 5.) követően az alábbi kis beszédet mondotta. "Uraim! Az eskü, melyet letettem, a nemzet felsége elvét ünnepélyesen szentesíté.
     Önök az esküvel, melyet előmbe szabtanak, istent hívják fel bizonyságul, hogy hazánkban minden hatalom csak a nemzettől eredhet, és hogy nincs és nem is lehet hatalom, mely a nemzetnek felelősséggel nem tartoznék.
     Legyünk örökké egyetértők ezen elvnek fenntartásában.
     Legyen távol örökké e nemzettől a szerencsétlenség, hogy akár megrettenésből, akár szeretetből vagy ragaszkodásból ezen elvet legkisebb részben is feláldozná.
     Egy nemzetnek nem halandó ember, de maga a mindenható isten sem adhat oly jótéteményt, mely megérdemelné, hogy érte díjul szabadságát adja.
     A népfelség alapján kívül pedig nincsen szabadság.
     Én Önöknek, Uraim, engedelmességet esküvém a törvények és határozatok iránt, miket a nemzettől vett hatalmuknál fogva alkotandanak.
     De ezen engedelmességet isten színe előtt letett esküm első pontja szerint maguk részéről is azon kötelességhez kötözték, hogy alkotandó törvényeik és határozataik csak a nemzet függetlenségének és szabadságának biztosítására leendenek irányozva."