"Minden emberben van egy remegés, a
mindenség remegése. Félelem a
semmisüléstől, de önünneplés, orgia is."

Ismerős környezetet választott Zeke Gyula regényének hátteréül, egy kávéházat: zenekar a sarokban, cigaretta, kávé, italozgatás és hölgytársaság; ideális alkalom arra, hogy hosszas mesélésbe fogjon az ember magáról és mások életéről, elmélázzon az életről, de inkább a halál kiváltotta hiányérzetről, szándékosan avagy önkéntelenül keverje a valóságot a meg nem történttel, színes történetekkel megmutassa és elrejtse önmagát. Kétsze- resen is fenntartásokkal kell hát fogadnunk a szerző által felkínált cimboraságot, mert hisz az asztaltársaság bizalmas hangneme éppoly illékonnyá és ingadozóvá teszi az igaz és lehetséges közötti határt, mint az írás ténye a valóság és fikció limesét.
     Regényt említettünk volt műfaji besorolás gyanánt, nem véletlenül. Ránézésre tizennyolc novella olvasása a feladat, erre utal azok terjedelme, lezártsága és bizonyos önállósága egyaránt. Jóval több és súlyosabb érv szól ellenben amellett, hogy a nagyepika egyik darabjának kell tekintsük a könyvet.
     Az egyes novellák visszatérő, központi hőse Brokkoli Atanáz: Esti Kornél rokona ő, csak sürgetőbb élettempóval, több fájdalommal és kevesebb biztonsággal, ám ugyanolyan változatos kalandokkal. Brokkoli figurájában szintén felismerhető az önéletrajziság, csakúgy, mint Estiében; s noha a Kosztolányi-novellák benső koherenciája látszólag erősebb, mégsem alkotnak regényt, viszont a Zeke Gyula készítette könyvben fellelhető egy regényteremtési kísérlet nyoma, amire a két keretnovella utal legnyilvánvalóbban.
     Novellákra tördelt regénynek kellene neveznünk műfajilag a kötetet, de ez a definíció igen problémás, ugyanis nélkülözi a hangsúlyozott regénystruktúrát, de nem is állítható - megközelítőleg lineáris - egésszé a szöveg, főleg azért, mert maguk a "novellák" is roppant atomizáltak és asszociatívek. Csak egy példa: "Disznóölés, gőzölgő hús, bélmosás. Töltelék-keverés, azonnalsültek savanyú paprikával. Menekülés őrült bárány elől. Üzekedő kutyák. Májusfa állítás, akkor egész éjjel szabad volt ellenni." A "novellákra tördelt regény" kifejezés azért sem pontos, mert feltételezi a szétszabdaló szándékot, valami előtte meglévő egészt az író tudatában. Erről semmikép- pen sem beszélhetünk, ellenkezőleg, azt jelzi a könyv, hogy ilyen teljesség nem is létezhet és ma már el sem várható, a mozaik- darabokból összeállított ikonok egyetlen közös tulajdonsága, hogy ugyanazon szubjektív szentély ablakait díszítik. Ennélfogva a könyv mint hely a kibomló individuum épülete is.
     Érdemesebb azon elmélkedni, hogy a "nagy narratíva" megalkotásának elvárása jogos-e, lehetséges-e (sőt: kell-e) egyáltalán, s hogy milyen rendezőelvek maradhattak számunkra, vagyis mi kötheti még össze egy élettartam diszkréten elkülönült eseményeit, vagy egy könyv - nyilván összefüggő - fejezeteit? A legfontosabb válasz már elhangzott fentebb: a kezdet és vég jelensége, ezek egymásra utalása és határoló funkcióik. Még ha a cogito ergo sum tételének minden eleme kérdéses is manapság, a személyiség mellőzhetetlennek látszik a jelentések összekö- tésében s oldásában ugyanúgy: ugyanis individuális karakterünk a vég és kezdet közé kifeszített akcióinkban szólal meg: "Furcsa- ság, a világra keveredett ember majdnem mindent először s utoljára is csinál." (Hosszúlépés) Habár a kezdetek feledésbe merülnek többnyire, születésére például senki sem emlékszik, de a végre való gondolás lehetősége mindig adott, mindenhová elkísér bennünket azon egyszerű oknál fogva, hogy velünk esik meg - elkerülhetetlenül és felfoghatatlanul. Ez a billog ott virít Brokkoli Atanáz homlokán, ettől szabadulna szüntelenül, ez kísérti minden tettét. A "regény" egyrészt annak belátása, hogy lehetetlen racionális (élet)regényt írni a vég tudatában, másrészt annak reményére is utal, hogy szórakoztató történeteket azért mondhatunk, igaz, csak irracionálisan és palástolt tragikummal.
     Fontos, hogy az enyészetet és a "nagy elbeszélés" megalkotásának nehézségeit összekapcsoljuk, hiszen a két kulcsfejezet fókuszában ez áll: amikor a Városálomban a "posztmodern nyikhaj" pincér odaveti Brokkolinak, hogy "Maga nem él ám már, Uracskám!", még nem értjük, miért mondja ezt a képtelenséget a kávézgató főhősnek, de az utolsó fejezet, a Porte Dauphine majd segítségünkre lesz e szemrehányás megértésében. Addig azonban Brokkoli belekezd a mesélésbe, életét igyekszik elmondani egy tafotaruhás nőnek (vagy önmagának?) a következő tizenhat egységben. A kavargó, csapongó, ám mély értelmű előadás némely elbeszélése a delirium ergo sum jegyében fogan, mert a mesélő néhol a létezés és a mámor terhe alatt egyaránt roskadozik. Bármennyire igyekszik Brokkoli megragadni saját életét, bármennyi történetet és asszociációt tár elénk, egyszer el kell hallgatnia, mert elfogy a kávé és a szó. Jogos vagy jogtalan, mégis érthető a nyikhaj pincér elégedetlensége az utolsó részben: "- Ohhohohóó! - zsivajgott a nyikhaj -, ezt jól elmismásolta Uraságod! Hol maradtak a szégyenek, kudarcok, félrecsinált helyzetek? Hol a mániák, komplexusok, gyávaságok? Ohhohohóó! - s mosoly- gott." Mert tényleg, a dolgok, az élet elmondhatóságának akadályai vannak, saját létünk is fölénk tornyosul annyira, hogy csak a nagyobb kiszögelléseit vesszük észre, ezért egyszerűen elbeszélhetetlen, végtelen narrációs feladatnak mutatkozik: az elbeszélés lehetséges szempontjai közül lehetetlen mindet érvényesíteni, szétválaszthatatlan és racionalizálhatatlan massza marad életünk legnagyobb része.
     Ha kísérletet teszünk a dolgok totális elmondhatóságára - ez nagyon lényeges - elsősorban nem a nyelv korlátaiba ütközünk; Zeke Gyula írása szerint a nyelvi kérdést megelőzi a világ (és önmagunk) eredendően kaotikus állapota, melyben egyetlen "bizonyosság" a végpontok rögzítettsége. A kezdet és a vég közti rész elbeszéléséből mindig kimarad valami, mindig "elhibban" sok-sok aspektus, amiért nem a nyelv felelős, hanem a dolgok, élmények egyedisége. Össze nem vethetősége, újrateremtésük akadályozottsága, elmúlásuk: ezért lesz minden "nehezen tisztázható értelmezési kérdés" (Hosszúlépés). A Brokkoli Atanázt ért vád, miszerint már nem él, voltaképp mindenkire érthető, aki életét összegezhetőnek véli egy regényben, egy nagy elbeszélésben. Az elmúlás vádja valójában meg- és túlhaladott- ság. Példaértékű, ahogyan mégis kísérletet tesz a beszédre a főhős. S be kell vallanunk, próbálkozása "végső" kudarcának ellenére sok örömöt okoznak a lefitymált kis történetek, a fenti módon virtuális regény fejezetei, miközben tudjuk, hogy ez a könyv lezárhatatlansága miatt is lezárt, folytathatósága miatt is folytathatatlan.
     Páratlan élményt nyújt például az Újabb Testamentum villoni ihletettségű, humoros végrendelete; a jókedv és a fantázia jegyében, "a korai halála esetére papírra vetette azokat a tapasztalatokat, intelmeket, segedelmeket, melyeket apa adhat a fiainak, s melyeket adnia kedves kötelessége is". Utánozhatatlan, pátosz nélküli, mulattató a stílusa, s a rengeteg meghökkentő nyelvi-gondolati fordulata gazdag élet- és irodalomtapasztalatról árulkodik; erősen rokonítható a szöveg mélységes humanizmusa Kölcsey Parainesisével, de annak fennköltsége helyett inkább az irónia jellemzi. Remek példa erre a hazával kapcsolatos megjegy- zése: "A hazáját is szereti, igaz, csak kényszerűségből, mert több nyelven olvas és beszél, de egyedül az anyanyelvén tud hallgat- ni." Felvillan e mondatban mindaz a keserűség és fájdalom, amit a huszadik századi ember nem tud letagadni, de kétségtelenül benne van a szeretet és a ráutaltság végtelensége, a gondolat filozófiai háttere is. Könnyedsége őszinteséget, belátást és nyitottságot feltételez, ezért nem vádolható felületességgel: a szabad asszociációra épülő tanácsok rendszertelensége látszóla- gos (mint például: "Ha tapinthattátok egy nő bőrét, már mindent tudtok róla, s az is rólatok. Tiszteljétek a partjelzőt, bátor em- ber."); eljárása utal arra, hogy objektív hierarchia nem létezik az élettörténésben, csak személyes, mint az élet és a halál, s hogy "objektíve" minden egyformán fontos a személyiség számára.
     A kötet tán legösszefogottabb részében, a Gellérthegyi álnokban a kételkedőknek bizonyítja azt, hogy nincs megjelenítő tehetség híján, hogy írásai nem merő ügyeskedések, hanem átgondolt, "megcsinált" darabok, s hogy könnyedsége nem nyegleség, hanem színvonalas, fantáziadús játék, mellyel talán a hétköznapok vigasztalan laposságát is ellenpontozza. Milyen önironikus, szemléletes és vidám hasonlat például ez: "könnye- den huppogott lefelé, a branyiszkói huszárparipák pompájával". S mindennek hátterében a történetből kibomló magány, céltalanság és kiszolgáltatottság megrendítő ténye!
     Éles kontrasztjai, megbotránkoztatásra alkalmat adó képei mindig egyensúlyba kerülnek, érezhetően kényesen ügyel a balanszírozásra, a harmónia megteremtésére. Furcsamód sikerül ezt véghezvinnie még annak a "novellának" az esetén is, ami bízvást pályázhatna a "legundorítóbb kezdetű irodalmi szöveg" díjára: "Rendben megvolt a vizeléssel, kisvártatva öklendett is." (Gregorián) De aztán ezt a sokkot ellensúlyozni tudja annak a a szerelmi viszonynak az ábrázolásával, aminek tapasztalata visszazeng az Újabb Testamentumban, ekként fogalmazva: "A szerelem biztos jele, ha zokszó nélkül töröljük föl a hányást..."
     Sok más hangulat, érzés szövi át az említetteken kívül a kötetet (és persze vendégszöveg: a cím pl. Kosztolányi Aranyóra című novellájára utal): a hála (Rum, Róma, Barkochba), a gyerekkor (Das Fenster), baráti és szerelmi érzések átfedései (Szemölcs orra bal tövén), generációs eltérések (Rántották), de ezek gyakorlatilag éppúgy számbavehetetlenek, mint a kimaradt lehetőségek, melyeket a "nyikhaj" emlegetett. Talán érdektelen is, hogy mi maradt ki, mert a könyv bőven kínál elmélkedni valót olvasójának. (József Attila Kör - Balassi Kiadó, Bp. 1995)