(előzetes I.) A Dallamos fekvésváltó gyakorlatok (Kozmosz könyvek, Bp. 1989) könyvének rövid darabjai az asszociációk tág terét hozták mozgásba (hidegvízből melegvízbe / melegvízből hidegvízbe / mondszépen oá / hanemakkó), elsősorban azoknak az ironikus, groteszk nyelvi szerkezetek utalásos jellegét, amelyek közvetíthetővé teszik a "mindennapok hétköznapi- ságát". Mindehhez azonban a címben közzé tett asszociációs metafora társul. Kaiser vagy Wolhfart kromatikus ujjgyakorlatait idézve emlékeinkbe. Hangulattól, időjárástól és egyéb szociális körülményektől függően, hol elbliccelendő tanulnivalóként, hol puszta gyakorlatként jelentek meg a hegedülés rejtelmeibe merülő Bodor számára. Az eredmény a későbbiekben lehet verstöredék-haiku (torkomban ahol / igen és nem összeér / gyakran havazik) vagy folyamatorientált horror metafizika Blake átirata, mintegy fityiszt mutatva mindannak: ami van (rajzoljon nekem pontuszi / komor szirtfokot kedves Mr. Blake kék legyen s nyuszi csücsüljön rajta nedves).
     S ahogy az előző idézetben a jelen sorok szerzője is elvágta a strófát (megidézett, kimetszett) úgy Bodor Béla is ezen nyelvi- szimbolikus foglalatosságát gyakorolta már "első" szövegeit nyilvánosságra bocsátó könyvében is. A tradíció és jelenvalóság távolságát ironikusan megéneklő poéta ekkor még nyitva hagyta annak a történetnek a lehetséges folyományait, amelynek kiteljesítésére, az első állomás névadására A nevek születése (Seneca Kiadó, Bp. 1997) című könyvében vállalkozott. 

(előzetes II.) A borítón Bodor Béla Zen-íjász világítótestet javít című montázsa látható. Most eltekintünk az ikonográfiai, művészettörténeti és művészetszociológiai jelentésárnyalatok jellemzésétől, bár ez is megérne néhány gondolatfutamot. Arra a modern posztra korlátozzuk a kép-olvasatot, amely jelen szemlélődő pozíciónkból adódik. Azaz egyfajta anakronizmussal kell szembesülnünk, hisz annak a bizonyos zen-íjásznak különb gondja van, mintsem világítótesteket javítson: neki a tökéletes meg-találására, el-találására szükséges összpontosítani minden erejét. A hétköznapi foglalatosságok, mint médiális rezervációk újrahangolása, semmiképpen sem jelölhetik cselekvése centru- mát. Azonban, ha tovább olvasva-szemléljük a kép jelentéstar- tományainak lehetséges csíraformáit, akkor bekapcsolhatjuk saját gondolatkörünknek áramába is. A megjelenítő valóság, azaz a könyv gutenbergiánus képzettársítása és a megjelenített valóság szándékos szimbolizációjának éles polarizációja, valamint az ezen kívül eső címadás mindent elhagyó patetikussága: egy sajátos kor-érzés közvetíthetőségét sugallja. Emlékképeink lehetnek a zen tradícióról, azt meg is jeleníthetjük a modern technológia instrumentumai révén, azonban a névadás már csak a végső anakronizmus kimondása révén ölthet alakot: a zen-íjász világítótestet javít.

(keret-narráció: felütéssel) A Jelentés a rock madárról bevezető története megközelíthető egy sajátságos történetmondás egész könyvre kiható jelentésudvarából is: "Azt gondolom, hogy lassan vége lesz. / Ahogy a sötétség kissé felhígul, / kirajzolódik a domb gerincén / a súlyos, szürke fonadékcsomag, // tollból, szőrből, pihéből tapasztott / hosszúkás tojásdad alak. Lüktető / szobor, de nem fej, vagy ha az, arctalan, / lekopott forma, esetleg madár." A nyitóvers felütése, nem pusztán a cím/név elégikus-ironikus pátoszával szembehelyezkedő talán-állapot jelzéseit indítja útjára, de egyben előlegezi azt a jellegzetes attitűdöt, aminek töredékes alapformái már az előző könyvben is jelen voltak: a nagy narratívák tudomásulvételét, regisztrálását és ironikus interpretációját. Ehhez kötődik a befejezés: "Egy közös szemünk van, mely, mint a seggluk, / aztán feloldódik a csontom is, / mintha szálak gubanca lenne minden / Annyit érzek, hogy felemelkedtünk." A távlat a panoráma, a mitikus születésképtől való eltolódás dokumentumaként: a vers azt a teret nyitja meg, amelyet szemlélni vágyunk. De vajon tényleg az elfogulástól mentes szemlélő maszkját húzza magára a szerző? S vajon az objektivitás magasröptű világa egyben az ideák térhódításának kezdetét jelenti egyben? Ez perdöntő, amit a könyv további szövegeinek ismeretében mi is feltehetünk. Mi is újrafogalmazhatjuk a Patočka által jelzett alternatívát a művészetről, amely vagy a metafizikai tanításhoz kötődik, s az abszolút, időt legyőző szellem, átmeneti, nem abszolút formájában valósul meg, avagy az időbeli tanítás végességéhez kapcsolódik, a reális valóság jelenlévőségének legyőzését megjelölve. Mindez magában hordja annak a következetes folytonosságnak a jelenlétét, amelyet az előző könyv Folyamatos átment ciklusa érzékeltetett, a fokozatos öneszmélés és hagyományfigyelés, az elemi-biológiai normáktól a metafizikai összefüggésekig, a lezárhatatlanság mindenkor megmutatkozó jellegzetességéig.

(az ismeretlen nevek megjelenő valósága) "Eldöntendő most hogy a hátsóajtó/kifejezés közelebb juttat-e az ismeretlenhez vagy a név csak/ beékelődik a megnevező // és a megnevezett közé A nevek körül forognak gondolataink / Emlékezetes névtelen idom / szálakra bomlott ebben az esetben" Ez mindazt a poétikai applikációt előlegezi, ami a megjelenítő, tárgyiasító művek diskurzusformáihoz, kételyeihez kötődik (Nincs dolguk riasztó felületekkel) - mármint a szobrászoknak, s előlegezi az érzéki konkrétság arcokhoz, szájpadlásokhoz, ízekhez társítható jellegzetességeit, és/vagy a játékvilágok leplezhetőségének és kideríthetetlen valóságának báját (A FESTETT INDIÁNOK / félkörben állnak / a rakétakilövő állvány előtt). S végül a mindennapok újabb, ismétlődő valósága a rejtjelezhetetlenség rákövetkező formáit adják: "A legjobb hogyha esik az eső/a holdfogyatkozásos éjszakákon/Tócsa tócsa hátán Az ember / az ernyő alatt a lába elé néz"
     Regisztrálni kívánja eredtét (A KÖZÉP MOZDULATLAN- SÁGA) a jellegzetes a fejezetcímadással Bodor Béla. Irányító olvasatként kíván szolgálni. Azonban a kilépés, a szövegek kifelé mozgó aktivitása gyakran rácáfol az első ráismerő bizonyosságra. S ezt mutatja a fentebb nagybetűsen jelzett fejzetcím, s a hozzá tartozó textus is: "Tömbjük látszólag mozdulatlanul / tölti ki a tér belátható részét / mélyük azonban mindig tartogat egy / darab elfogadható ürességet". Mindez személyes érintettség és a természeti szükségszerűséget átfogó perspektívákba beáramló képorientációt jelent. Azonban a szövegek szerzője számára szemmel láthatólag nem az válik fontossá, hogy a nagy transzformációk természetét körülírja, ideáltipikus formába öntse, sokkal inkább az ismétlődő azonosság mikronváltozásai foglakoztatják: "A gyümölcsfák még egyszer fordulnak / mikor megszáradtak a hevederek // A talaj végül így is ottmarad / emlékektől savanyúan szaglik"
     S ahogy egyre beljebb haladunk szövegekben, a tér és térközök vágataiban, egyre inkább az az érzés kerítheti hatalmába az olvasót, hogy végső soron nem az elsődlegesen megjeleníthető valóság rögzítése, poetizálása a szerzői szándék, hanem a háttérfenomenológia érzékiesítése. A hordozó "elfedettsége" adottságának valódi módja - olvashatjuk Finknél. S valóban az elfedettség nem jelent nem-láthatóságot, hanem a képtudat lényegi strukturáltságát adja, a képtudat megjelenítési módját, amelyen mindig átnézünk/átpillantunk, s a kép nézőjeként az orientációs középpontot elfoglalhatjuk, szubjektumává válhatunk az általunk szemlélt képvilágnak.
     Mindennek kiteljesedő megjelenése a könyv A háttér alulnézete című fejezete, ahol a háttér "egy kiállítás installációja", az ember az, akit remélhetőleg elfed mindez, magánéletének intimitásával egyetemben, s végül megtehetjük ama sorszerű lépést, hogy felegyenesedünk, beállunk a sorba, és lefényképeztetjük magunkat a feltételezett fográfussal. Bodor a széljegyzetként közzétett fenomenológiai leírással individuálisan megismételhetővé átláthatóvá teszi feltételezett evolúciónkat. Így abban az ébrenléti állapotleírásba helyez bennünket, ahol az álom (álmosság), az ismerősség (ismeretlenség) hozzánk tartozókként jelenik meg: kísérlet kezdődhet  - A NEVEK KIJAVÍTÁSA.
     Az apokaliptikus helyzetleírásként is értelmezhető és az irányadó olvasat számára feltüntetett cikluscím után azt várhatnánk, hogy azoknak a bizonyos neveknek a kijavítása ténylegesen megtörténik. A kettős fenomenológiai és poétikai könyvelés itt is érzékeink kijátszására összpontosít. S ennek kiteljesítését hozza közelbe a könyv utolsó harmada.

(szabadulás: irány a dionüszosz-dobókockához) Természet- szerűleg, s szándékoltan nem is sikerülhetett a nevek kijavítás, hisz a kutyák a fáskosárban, a penészes házfalak önmagukat értelmező név nélküli entitásai, a mindig ugyanott lévő másként- lévőség dokumentumai: ekképpen eszközök. Mihez? Ahhoz, hogy eloldódhassunk mindettől, el-játsszuk a szabadulás művészetét. A két tétel önmagát megformálva egzisztál. Az első esetben a tevékeny cselekvés narratívájaként, a második alkalommal a sors formakoncentrátumát előhívva. "Most pedig ki kell lépned ebből az / alig embernyi szürkehanacsos / épületből amelybe valójában / ébren sohasem tetted be a lábad" Teljesen mindegy, hogy mitől és miképpen szabadul, oldódik az ember: a mód válik egyre perdöntőbbé.
     S még ha fel is hangzanak a nagyanyai intelmek ("Nincs ott semmi keresnivalód!"), akkor is magától értetődő érvényességgel következik az utolsó Dionüszosz-kocka ciklusa,ahol az egyes narrációk egymásra következő mondatait a "Dobok." cselekvő folytonossága zárja. Mindez nemcsak azt húzza alá, hogy cselekvő logikátlanságra, igazságtalanságára, s az élet téves megítélésére van szükségünk (Nietzsche), de azt a életértel- mezést, poétikai világlátást is aláhúzza, ami Bodor Béla sajátja: a nevek születésénél (név-adók-poéták) ott kell lennünk, a nevek kijavításába bele kell fogunk (morális felelősségünk mást nem tesz lehetővé), ám, hogy mindez milyen eredménnyel jár: arról már nem mi döntünk.